A Kingpin Kiadónál megjelent 1985 egy olyan képregény, amit nem szabad a borítójáról megítélni. Ha ez alapján ítéltem volna meg, le se veszem az áruház polcáról. Ennek a kiadványnak a borítóján ugyanis minden is van, de elég ótvarok. Skorpiófarok, egy majdnem egész Magneto, egy negyed Bulldózer, punktarajos Gyík és egyebek. Nem a rajzok a rondák, hanem valahogy az elrendezés és a színek olyan kaotikusak. Nem tudtam hova tenni, amíg fel nem lapoztam.

Ami érdekesebb, az alkotógárda: Mark Millar író és Tommy Lee Edwards rajzoló. Millar a brutalitásáról híres, szeretem a munkáit. Pipa. Edwards nem csak képregényekkel, de art bookokkal is hozzátett kultúránkhoz. Valakinek bejön ez a négyszögletesebb stílus. Nekem ez is pipa.

Az 1985 egy olyan rémálom, ami egy képregényrajongó számára mégsem az. 1985-ben mindenki boldogan éli az életét ezen a szent Földön, kivéve Tobyt, akinek a szülei elváltak, az apja egy hulladék senki, az anyja meg bepasizott, ezért a fiú a képregényekbe menekül.

Aztán erősen elcsodálkozik, amikor apjával történt sétája alkalmával az egyik ablakból a Vörös Koponyát látja letekinteni. „Így is pszichológushoz járok, kell még nekem ez is?” Kérdezi is magától. Jönnek még többen is, csak hát el is tűnnek.

Elgondolkodhatunk, hogy vajon Toby képzeli-e ezt az egészet. A szülei különválása hozza elő belőle ezeket a hallucinációkat? Elsőre úgy tűnhet. Aztán…

A minisorozatnak van eleje, van vége. Egy jó nagy ívet rajzol a sztorija, a végén egy hatalmas csavarral. Kicsit sem számítottam arra, ami valójában a dolgok mögött állt. Időgépnek nem igazán tudom nevezni  a képregényt. Valahogy a világ annyira nincs felépítve benne, hogy átjöjjön a retro hangulat. Ez szerintem egy kihagyott ziccer egy ilyen címet viselő képregénynél.

Összességében ez egy marha jó képregény. Kicsit brutálisabb, mint amit az átlag Marveltől megszokhattunk, szóval egy átlapozást megérdemel, mielőtt odaadjuk a gyerek kezébe.

(B)