Mi is tudjuk, hogy mit ünnepelünk ma, egyrészt az egyik legfontosabb nemzeti ünnepünket, másrészt egy munkaszüneti napot (lehet ezt jobban?), de van még valami, ami miatt a geekok számára fontos lehet a mai dátum. Ugyanis ma 20 éve mutatták be Amerikában az egyik leghíresebb és legsikeresebb 3D animációs filmet, ami mára már rengeteg folytatást, és mellékszálat (pl. karácsonyi részt) is kapott.

Ez a film pedig a Jégkorszak első része. A történetét mindenki ismeri. Az őskorban járunk, és éppen bekövetkezni látszik a következő jégkorszak, ezért az állatok délre mennek. Mani, a mamut viszont pont az ellenkező irányba, mert nem szereti a tömeget.

Pont jó útitársra talál Sidben, a lajhárban, aki meg pörög, mint a ringlispíl, és össze-vissza zagyvál folyton. Tudjuk, hogy a csordájuk, mert Sid annak nevezi kis csapatukat, több taggal fog bővülni az idők folyamán. Az első részben egy talált ősember-gyermeket próbálnak visszajuttatni a törzséhez, miközben Diego, a kardfogú tigris – aki látszólag segíteni akarja őket – szervezi az embergyerek elrablását. Bosszúból, tudniillik a neandervölgyi-szerű arcok előszeretettel vadásztak mindenre, ami élt és mozgott, mi mást is csinált volna, nem élhetett gyökereken. Persze Diego a végére megszereti új családját, és saját falkája ellen fordul, és a baba is visszakerül családjához, csak hogy legyen min sírni a végén. A film mondanivalója, hogy hiába idegesít a családod, nem eheted meg őket.

2002-ben én éppen 14 éves voltam, és ezt a filmet pont moziban tudtuk megnézni akkor egy gyerekkori barátommal. Egyrészt nagy szám volt, mert ekkor lett világsláger a 3D animáció (volt előtte egy Shrek, ami ugyancsak nagy kedvencem). Másrészt nem nagyon jártunk mi moziba, vidékiek lévén.

A film szerintem nem öregedett olyan jól, mint mondjuk a Shrek. Kicsit négyszögletesebb. Amikor elkészült, 3000 évvel ezelőtt, mi még a tetrist nyüstöltük, meg PS1-en a különböző, akkor szépnek számító játékokat, és akkori szemmel a Jégkorszaktól leesett az állunk. Ma már egy hasonló kinézetű játékot legagyiznak majdhogynem.

Telik az idő, a gyerekkori barátnak sem hallottam már hírét vagy 15 éve. Ez ilyen depis poszt lett.

Bélu voltam.

Olvasóink között vannak kutyások és macskások, és hörcsögösök is biztosan, bár ezek keveredése is elképzelhető. Mondjuk, én nem tenném ki Zsaklinkát, a másfél éves szíriai hörcsögünket anyósom macskája társaságának…

Az biztos, hogy bármilyen kis állatunk is van, örömünket leljük a létezésükben. Minden kis jószág tud meglepetéseket és boldog pillanatokat okozni, miközben néha teljesen megvadulnak. Ilyenkor nem értjük, hogy vajon miért is csinál valamit a Buksi, vagy Cirmi, amit egyébként nem szokott.

Ezekre az érthetetlen dolgokra próbáltak nekünk választ adni a Kis Kedvencek Titkos Életének alkotói, ami alapján már képregény is készült, amit jól elolvastam.

Nekem a film első része az egyik kedvencem. Az tetszett benne a legfőképpen, hogy nem akarták az állatokat antropomorfizálni, meghagyták őket, annak, amik. És pont ebből fakadtak a helyzetkomikumok. No meg abból, hogy a gazdiknak fogalmuk sincs arról, hogy mit művelnek a kis állataik, amíg ők nem tartózkodnak éppen otthon.

A hörcsög szerintem teljesen el lett találva a filmben és a képregényben is. Igen egyszerű kis állatkák, nyughatatlanok, és kicsit önzőek. Most már tudom, hogy a macskák is nagy – de szeretnivaló – rohadékok tudnak lenni, ha akarnak, vagy ha nem is akarnak, de rájuk jön az ötperc. Igazából nem telik el úgy nap, hogy Farki, a macska ne szedjen ki a bokámból egy darabot, puszta kedvtelésből…

Na de ennyit rólam. Mire is számíthat az, aki a Kis Kedvencek Titkos Élete képregényt a kezébe veszi? Egyrészt sok mosolyra. A képregény teljesen új kalandokat tár elénk, a már megismert főszereplőkkel.

Egy-két oldalas vicces történetek ezek, aranyos, színes, szerintem marha igényes rajzokon. Gyerekes és gyermekes állatbarátoknak is szórakoztató olvasmány ez.

A képregény szembesít minket néhány vicces állati (vagy állati vicces) szokással. Miért fosnak le minket a galambok? Ez egy terv része lehet? Vajon Hógolyónak végre sikerül uralma alá hajtania az emberiséget? Hova tűnt a fél pár zoknim? Miért fürdött meg a macska a lisztben?

Ezekre a kérdésekre megadja a választ a képregény, és még sok másikra is. Szóval érdemes volt elolvasni. Állatbarátoknak ajánlott.

Bélu voltam. Sziasztok!

Elkezdődött Eszeveszett Vash története!

Eszeveszett Vash-sal egyetemi éveim alatt találkoztam először, amikor az albérletben kalózkodva tudtuk nézni a Minimax esti programját, az Animaxet. A Trigun animét minden este követtem, és amennyire emlékszem rá, szerettem.

A Trigunnal kapcsolatban nem annyira a cselekmény, inkább hangulatok maradtak meg. Egy western, ami az űrben játszódik, egy iszonyat gyors pisztolyhős, akitől mindenki fél.

Most meg már 2022-őt írunk, és felfigyeltem a Trigun mangára egy bizonyos oldalon. A 2008-as Delta Vision Kiadó-féle Trigunról van szó, amiket be is szereztem, majd elolvastam, és jól ki is elemeztem. Ez a Free tavaszi számában olvasható, amit a Képregénymarketnél zsebel be minden vásárló, ha 5.000,-Ft-ért vásárol náluk.

Naitó Jaszuhiró eredeti képregényének két része jelent meg, viszont találtam még folytatásokat, amik közül a Trigun Maximum első részét sikerült is megszerezni.

A Trigun „alap” sora is BUMM-CSÖRR-VÍÍÍ volt, viszont a Maximum is legalább annyira CSATT-PJÚ-PJÚ-VROMM. Ízig-vérig western ez is.

Eszeveszett Vash visszatér arra a bizonyos távoli galaxisban lévő, pusztaságnak tűnő bolygóra, ahol emberi tájfunként tevékenykedhet tovább. Ezúttal viszont mindenre emlékszik. Két évig bujkál egy faluban, miközben Wolfwood és a biztosító társaság ügynökei is keresik. Előbbi, hogy figyelmeztesse a veszélyre, utóbbiak közül pedig páran az életére törnek. Miért is kellene egy olyan „ember” a békés (nem is békés) bolygóra, aki körül mindig csak balhé kerekedik.

A képregényben minden fontosabb szereplő visszatér, akikkel megismerkedhettünk a fő sorban, és úgy tűnik, hogy még egy olyan alak is visszatér, akire nem számíthattunk. Legalábbis én nem számítottam rá. Ezúttal sem vagyunk híján lövöldözéseknek, robbanásoknak, és kínos csendeknek sem. :D

Lessétek meg a galériát képekért.

Ha szeretnétek egy igazán eseménydús, humoros mangával megismerkedni, vagy egyszerűen csak a manga gyűjteményeteket bővíteni, a Képregénymarketnél megtaláljátok a mára igen ritkává vált Trigun köteteket ezen a linken.

Bélu voltam. Sziasztok!

George R. R. Martin művei több szempontból is felkeltették az érdeklődésemet. A Tűz és Jég Dala sorozatban minden van, ami egy férfinek kell, már ami egy olvasnivalót, vagy filmet illet. Egyrészt fantasztikus a humora, akciódús, folyik a vér, és minden szempontból naturalisztikus, vegyük csak a Trónok harca sorozatban feltűnt szebbnél szebb nőket és bájaikat. De volt még valami, ami miatt nekem nagyon bejöttek Martin művei. Ezek pedig a

SÁRKÁNYOK!

Sárkányrajongó vagyok, amióta az eszemet tudom. Rejtélyes történelem előtti lények, amik mérhetetlen tudással rendelkeznek a világ dolgairól. És ebben nem csak Martin erősített meg, a kedvenc sárkányom Tolkien Húrin gyermekeiben szereplő Glaurung, a féreg, de őt mára hagyjuk.

Szóval, amikor itthon 2016-ban megjelent a Jégsárkány, Martin tollából, Luis Royo illusztrációival, egyértelmű volt, hogy be kell szereznem.

A Jégsárkány egy Westeroson, vagy ahhoz nagyon hasonlító kontinensen játszódó mese, amiben főszereplőnk egy kislány, Adara, akit a tél gyermekeként emlegetnek. Születésekor a legkeményebb tél tombolt, és őt magát is megérintette a tél. Édesanyja belehalt a szülésbe, édesapjával és két testvérével élnek egy tanyán. És négy éves kora óta minden télen meglátogatja őt a Jégsárkány.

A Jégsárkányokról nem tudni, hogy ők hozzák-e el a telet, vagy a tél hozza el őket a vidékre, annyi biztos, hogy nem szívelik a meleg időjárást.

A balszerencse az, hogy amire Adara 7 éves lesz, kitör egy háború, ami miatt veszélybe kerül az országuk. Az ellenséges hadseregben ugyanis hatalmas sárkányokon lovagló katonák szolgálnak, akik mögött csak hamu és por marad. Természetesen nem csak háborúznak. A mesében szépen kidolgozásra kerül Adara személyisége, minden problémájával együtt.

A Jégsárkány egy fantasztikus mese, amit a könyv belső ajánlója szerint bármilyen korosztályba tartozó olvasó élvezhet. Én felnőttként élveztem, az biztos, viszont, mivel a nagy részében háború dúl, ezért annak minden borzalma megjelenik, így szerintem 12 év alatti gyerekeknek nem igazán olvasnám fel, vagy mutogatnám a rajzait.

A könyvet Luis Royo illusztrálta, mondhatni gazdagon. Vannak olyan dupla oldalas rajzok, amik mellett alig van szöveg, de nagyon igényesen vannak elrendezve a dolgok a lapokon. És ami még nekem szemet szúrt, és imádtam a könyvben, azok az iniciálék (díszes kezdőbetűk a fejezetek elején). Ne aggódjatok, az iniciálé szót nem én találtam ki, hanem megkérdeztem Biankát (feleség), hogy „miknek is hívják ezeket a betűket Bébi?”. Szóval nélküle azt se tudtam volna megmondani, hogy mik is ezek a betűk, amik tetszettek a kötetben. Ez úton is köszönöm neki.

Összességében aranyos kis történet ez, gyönyörű rajzokkal, nagyon igényes kivitelben. Itthon az Alexandra adta ki. Ízelítőért nézzétek meg a galériánkat.

Jó képregényről könnyű írni. Tibi valószínűleg mást gondol erről a képregényről, mint én, legalábbis az olvasása közben váltott messenger üzeneteinkből az jött le nekem. :D A mai képregény, amit elhoztam Nektek egy nagyot lépett. Ugyanis egy Dredd világához nagyon hasonló világban játszódik, ismerős karakterekkel, viszont mégis nagyon más, mint a megszokott 2000AD képregények.

Ez a The Fall of Deadworld, Kek-W és Dave Kendall közös képregénye, ami bedobta azokat a ziccereket, amiket az eredeti Dredd képregények alkotói sorra kihagytak. A Sötét Bírák végre tényleg olyanok, akiktől lehet rettegni, könyörtelenek, félelmetesek, és ezek mellett mélységet is kaptak a karakterek.

Halál bíró és bandája a Dredd képregények visszatérő főgonoszai, akiket folyton-folyvást meg lehet alázni, le lehet győzni. Interdimenzionális, emberfeletti képességekkel rendelkező lények, akik számára minden élet halálos bűn.

„Most látok igazán. Az élet és a halál közti öbölben élnek. Árnyék-lények, szörnyűbbet el sem tudsz képzelni náluk. Emberi húst viselnek, mint mi a ruháinkat. Egész világokat ítélnek el. És most érted jönnek, Fairfax! Ők küldték érted a szolgáikat a silver creek-i állomásra. Látom magam körül a nyomaikat, hallom a pókhálós hangjaikat a szélben. Téged máris elítéltek.”
(ford.: Bélu)

Deadworld egy nagyon élő kis világ… volt. Ugyanis egy rejtélyes betegség megfertőzi. Nem igazán tudni, hogy mi okozza. Némelyek csak rosszabbul érzik magukat, vannak olyanok, akik megőrülnek, miközben mások élve rohadni kezdenek. A növény- és állatvilág sincs biztonságban.

Fairfax bíró ebben a világban él, és a betegség elől egy farmerek lakta területre menekül. Ott lakik Jess Child és családja, akik sorban hullanak el. Bácsikája megbetegszik, apját és anyját legyilkolják, nagypapája pedig a Fairfax bíró védelmére tett kísérlet során hal meg, de utolsó szavaival megbízza a szakadárt, hogy mentse meg a lányt. Fairfax nem is tehet mást. Egy halott világban próbál életben maradni egy olyan gyerekkel, akit az őrültek csak „bíró gyereknek” neveznek, és az új, egyben pokoli rendszer egyetlen veszélyes ellenségeként tekintenek rá.

A képregényben a fejetlen, agyatlan, arctalan, szemtelen zombikon és a pszicho-képességekkel rendelkező Nővéreken kívül megjelenik Félelem bíró is, bár társai még az árnyékok között bujkálnak.

„Minden rémálmod, ami kisssss korodban kíssssértett, minden alkalom, amikor fázzzztááál vagy egyedül voltál… az mind én voltam.”
(ford.: Bélu)

Ahogyan mondtam, ez a képregény bedobta végre a ziccereket. Sötét, borzasztó, véres. Olyan hatalmas 18-as karikát kellene belevésni a borítóba, hogy ihaj. Egy olyan zombis hentelős „képregénytorta”, aminek a tetején lábakat növesztő, vért okádó koponyák ülnek cseresznye helyett.

Ebben a képregényben Halál és bandája tényleg könyörtelen gyilkosok, akik gyerekeket dobnak ki a harmadik emeleti ablakokon, és egész világokat ítélnek el, tűzzel, vérrel, sikolyok közepette. Szemeket nyomnak ki, torkokat harapnak el, és az egész világot lángba borítják.

Dave Kendall előszavában azt írta, hogy az egész egy rémálommal kezdődött, amit ő látott. Gratulálok. Sikerült elénk tárni ezt a rémálmot. Le a kalappal.

Csak erős idegzetűeknek ajánlott.

Bélu voltam. Sziasztok!

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is mangafan leszek, és azt sem, hogy mindjárt három kedvenc mangám is lesz. Nekem korábban teljesen kimaradt a dolog, tényleg kis kivétellel – ami az itthon anno huszonéve megjelent Dragon Ball füzetek első száma volt – soha nem fogtam a kezemben mangát.

Viszont megkérdőjelezhetetlen a mangák népszerűsége, ezért úgy döntöttük Tibivel, hogy nekünk is nyitni kell ebbe az irányba. Ugyanis a sokszázmilliós rajongótábor nem tévedhet. Ezért tavaly nyitottunk egyet kelet felé. Én az Attack on Titannel kezdtem el, ami megijesztett, mivel angolul több, mint 30 kötete jelent meg. A képi világa sajnos nagyon bejött, de pénz és helyszűke miatt el kellett engednem azt a sort.

Viszont, mivel tényleg halvány dunsztom nem volt az itthon megjelent mangák töménytelen választékáról, meglepetésként ért, hogy van olyan, hogy Mangafan Kiadó. Így hát bekóstoltam mindjárt jó pár címet.

Az Élnivel kezdtem, viszont egy-egy kötetet megrendeltem a Death Note-ból és a Hellsingből is. Ahogyan láthattátok februárban, egy rövid kis ízelítőt sikerült rittyenteni a Halállistáról, viszont a Hellsingről még nem, amiből immáron négy kötet csücsült a polcon. Írta és rendezte, khm… rajzolta: Hirano Kóta (Hirano Kohta).

A Hellsing világában léteznek vámpírok és egyéb természetfeletti lények, akik az emberek között élnek békében, viszont van néhány szakadár arc, akik úgy gondolják, hogy ha már vámpír vagy és halhatatlan, akkor az egyenes út minimum a világuralom felé. Ha egy vámpír ebben a világban megharap, akkor két út áll az ember előtt. Ha szűz volt, maga is vámpírrá válik. Ha nem, akkor a vámpír agyatlan zombi hadseregének egy tagjává, akinek élete a mesterétől függ.

A Hellsing, azaz a Királyi Protestáns Lovagrend egy szervezet, ami arra hivatott, hogy a Korona országaiban rendet tartson. Viszont nem csak ők, de a Pápa vatikáni titkos szervezete, a XIII. szekció, alias Iskariótiak is harcolnak az éj szülöttei ellen, és sokszor hozza őket össze a sors. Amikor viszont a Hellsing és az Iskariótiak útjai keresztezik egymást (mivel a római katolikus egyház radikális terrorelhárító csoportjának tagjai szerint minden egyéb vallás eretnekség), kő kövön nem marad.

A Hellsing titkos fegyvere Alucard, az ősvámpír, és az első kötetben általa vámpírrá alakított Seras rendőrnő. Az ő kalandjaikat követhetjük nyomon. Eleinte csak néhány csúnyasággal kell megküzdeniük, viszont amire a cselekmény beindul, már a Harmadik Birodalom fenyeget, amikor szupervámpírokból álló sereget akar a világra szabadítani. Lehet, hogy a Hellsing és az Iskariótiak összefognak a közös ellenséggel szemben?

A képregényben nem csak a fősodorbeli eseményeket, de az Iskariótiak két bérgyilkosának történetét is olvashatjuk. A Crossfire egy pap és egy skizofrén szamuráj apáca története, amint a terrorizmussal veszik fel a harcot.

A Hellsing egy látványosan véres, és egyszerre marha vicces, fiúknak szóló (sónen) manga. Szókimondó tartalom.

A szörnyvadászat nem piskóta.

Bélu voltam, sziasztok!

Néha lecsapok egy-egy digitális kiadványra is. Sőt, akár többre is. Biztos sokan ismeritek a Humble Bundle oldalt, ahol régebben leginkább PC-játékok miatt böngésztünk, és csomagokban egy rakás játékhoz juthattunk hozzá, kevesebb, mint egy darab áráért. Jó pár éve a játékokat már nem is nézem, viszont a könyveket és képregényeket nagyon is. A nagyon népszerű Marvel és DC kiadványok annyira nem hatnak meg, viszont gyakran kerülnek elő kisebb kiadók ajánlatai, olyan képregények, amelyeket már jó ideje vadászok, wishlist-en vannak (de nem akarnak olcsóbbak lenni...). Ilyenkor örülök, lecsapok, olvasok. Ha nem így lett volna most is, nem is írom ezeket a sorokat. Több oldalon és alkalmazásban is a kívánságlistámon csücsült jó ideje az Imitation Game - Alan Turing Decoded (2014-ben láthattuk a mozikban a filmet, "Kódjátszma" címmel, Benedict Cumberbatch főszereplésével, de a képregény inkább arra fókuszál, hogy hogyan vált Turing azzá, aki volt). Természetesen most nem erről írok, hanem egy másik kötet miatt, amit szintén nagyon szerettem volna elolvasni. Szerencsére ugyanaz a bundle tartalmazta mindkét... könyvet. Nem szívesen nevezem képregénynek, mert itthon ezt sokan összemossák a mikiegeres-szuperhősös kiadványokkal, viszont a médium ennél sokkal többet tud és nyújt. Lesz ez még így se. De elég a mellébeszélésből!

Erin Williams "Commute: An Illustrated Memoir of Female Shame" (nagyjából: Ingázás - Egy illusztrált emlékirat a női szégyenről) nem egy szokványos képregény. Az érintett témák jelentős része nem igazán férfias, illetve a szerző inkább feminista, de mégis érdekes, érdekelt, és... tulajdonképpen nekem fura az ízlésem. Viszont szeretem, ha az olvasott mű szól is valamiről, mert időnk kevés van, kár lenne elpazarolni. Az elején kicsit - nem is tudom - zavart, hogy mutatgat az életéből, de kicsit céltalannak éreztem. Viszont idővel kiderült, hogy ez egy tökéletesen felépített történet, mindent úgy és akkor ismerünk meg, amikor kell. És amikor apránként összeáll a kép, megvannak az ok-okozati viszonyok, nagyon sok érzés és érzelem jön elő. Eleinte cseppenként, majd egyszerre, akár egy cunami. Vigyázat, spoilerek is következnek. De úgy érzem, nem sokan rohannak majd beszerezni ezt az olvasmányt.

Nagyon sok ember úgy tölti el hétköznapjai nagy részét, hogy reggel felkel, elvégzi a szokásos teendőit, beszáll valamilyen közlekedési eszközbe, és elindul a munkába. Mostanában "akad" otthoni munkavégzés is, de nem minden területen. Akár napi több óra is van, amit valamivel ki kell tölteni. Sokan zenét hallgatnak, olvasnak, sokan csak néznek ki a fejükből, mások pedig gondolkodnak, talán többet is, mint az egészséges mennyiség. Látjuk a többieket, és akaratlanul is beindul a fantázia is. Milyen lehet, mire gondolhat a másik? És van idő visszaidézni emléketek is. Tulajdonképpen ilyen hétköznapi az alaphelyzet, de ezt nem feltétlenül érdemes papírra vetni. Igaz, mindenki mást gondol, mást lát. Igazából csak úgy lehetne elmesélni is, ahogy le van írva és rajzolva. Fejezetekre bontva a folyamatot, és bár úgy tűnhet, az ingázás aktuális fázisa a fontos, az csak a keret. A képbe pedig bekerül az alkoholizmus, amely egy rakás elrontott kapcsolathoz vezet. Meg egy csomó majdnem kapcsolathoz, vagy majdnem szexuális együttléthez. Mert tipikusan "pillanatnyilag jó ötletnek tűnt" reakciók sora követi az ivászatot, csökkennek az inhibíciók, oldódik az ember, de aztán túl laza lesz, az agya és a teste is egy lagymatag masszává válik. És jön a reggel, a rosszullét, a bizonytalanság, hogy mi történt előző éjszaka, a (valós vagy vélt) bizonyosság, hogy nem történt semmi. És újra, és megint, és ismét. Ahogy haladunk előre az úton, a fejezetekben, úgy haladunk szépen visszafelé a főszereplő és szerző életében. Megjelennek személyek, felszakadnak sebek. A "kérlek, hagyd abba", de nem hagyta abba. A fiatal (még lány) kalandja, vonzódása, amiből sokat tanult. Például azt, hogy milyen, amikor fojtogatnak, és ez nem minden. Az alkalom, amikor egy ismerős unokatestvére elhurcolta egy udvarra. Nem csoda, hogy alkoholizmus, hogy bizalomhiány, hogy nem megy semmi. Hogy úgy néz a mellette vagy vele utazókra, mint potenciális... bárkik.

Könnyen és gördülékenyen olvasható, néha lazán vicces, utólag bárhol fellapozható képregény, viszont a gombóc sokáig ott marad a torokban. Kellenek ilyenek, nagyon kellenek. De olvasók is, akik ezt befogadják és felfogják.