Csupa jobbnál jobb évfordulókat ad nekünk az idei év. Ezúttal is egy kerek évfordulóval készültem nektek. Ugyanis ma 50 éve, 1972. március 24-én jelent meg az Egyesült Államokban a kultikus filmalkotás, A Keresztapa. A magyar közönség csak a film 10 éves évfordulóján, 1982. március 25-én találkozhatott először a „Corleone Family” történetével.

A filmet Mario Puzo regénye alapján Francis Ford Coppola álmodta filmvászonra. Akciódús, krimi és thriller elemeket magába olvasztó film ez, a drámaiságot se felejtsük el a jegyei közül. Egy olyan alkotás, ami hatalmas hatással volt a popkultúrára.

Ki ne ismerné a Corleone család történetét. A szicíliai származású Don Vito (Marlon Brando) Amerikába települ, és családjával a szervezett bűnözés királyai, az alvilág urai. Főként szerencsejátékban utaznak, de nem áll tőlük messze semmilyen, a szervezett bűnözéssel kapcsolatos bűncselekmény. Don Vito egy olyan családfő, olyan mecénás, aki hűséges híveinek segít, ahol tud. Legyen az egy lány becsülete miatti bosszú, vagy egyszerű üzleti vita, Don Vito ajtaja mindenki előtt nyitva áll. Egy szívesség csak egy másik szívességbe kerül.

A Don mindent megszerez, amit akar, az ő ajánlatait nem szokás visszautasítani. Amikor viszont ő utasít vissza egy ajánlatot – nem akar beszállni a kábítószer-bizniszbe – elszabadul a pokol. Többek között emiatt is tör ki egy a családok közötti háború. No meg azért is, mert Don Corleone nem osztja meg a családokkal a hatalmát, amit különböző hivatali szervek köreiben gyakorol. 

A filmben minden Corleonét megpróbálnak megölni legalább egyszer, valakit sikerül is. Egy biztos: a vért vérrel kell megtorolni. Így amikor a család több tagját támadás éri, a film közepe-végére visszavonult Vito legkisebb fia, Michael (Al Pacino) egy szervezett támadást indít az áruló családok ellen. A család ellenségeinek vesznie kell. Ellenségből pedig még a család berkein belül is akad bőven.

Lehetetlen egyetlen bejegyzésben összefoglalni ennek a filmnek a zsenialitását. Valószínűleg a fantasztikus szereposztást, a zeneiségét, a hiteles helyszíneket, a pörgős, fordulatos cselekményt emelném ki, szóval mindent. Az összhang az, ami ezt a filmet kultikussá tette.

Nem tudok mást ajánlani, csak hogy nézzétek meg. A közel három órás film minden pillanata arany. A tanulsága pedig mi más lenne: mindig legyen nálad fojtóhúr, hátha valakit áruláson kapsz rajta.

A képeken a filmből ismert karakterek láthatóak, akik valamiért megfogtak. Don Corleone (Marlon Brando), Michael (Al Pacino), Kay Corleone (Diane Keaton), Luca Brasi, a család ügyvédje (Lenny Montana), Sonny Corleone (James Caan), Tom Hagen, a consigliere (Robert Duvall), a családi fotón pedig Don Vito, Sonny és Michael mellett Fredo is szerepel (John Cazale).

Irány filmezni!

Bélu voltam, sziasztok!

A nyolcvanas évek derekán voltam nagycsoportos óvodás, majd kisiskolás, tehát már valamennyire tudatos(sá alakuló) gyerek. A fiúk körében gyakoriak voltak azok a beszélgetések, amelyek egyértelműen definiáltak dolgokat, leginkább erőviszonyokat. Extrém szócsaták döntötték el, melyik autó a legjobb vagy leggyorsabb, kinek az apukája erősebb, ki látott már nagyobb állatot (gyakran ezt az előző - apukás - kategóriával meg lehetett volna nyerni), és gyakran volt az is téma, hogy ki verne meg kit. Nagyon sok srác szerint Bruce Lee minden ismert embert és filmbeli karaktert elagyalt volna, de én ehhez nem tudtam sokat hozzáfűzni. A mi családunk "westernes" volt, még pár évig nem is láttam kung fu filmet. Amúgy Clint Eastwood úgyis lelőtte volna bármelyik ökölharcost, de ez most nem számít.

Az egész apropója a „Tomboló ököl” („Fist of Fury”) ötvenedik évfordulója, amely bemutatója 1972 március 22-én volt. És erre még nyilván visszatérünk, de picit beszéljünk a főszereplőről. Nehéz lenne megtippelni, hányan ismerik a világon a nevét, rövid élete és filmes karrierje ellenére is. Sokan. Bruce Lee, 1940 november 27-én született San Francisco-ban, Lee Jun-fan (magyarosan Léj Can-fán) névvel. (Reggel hat és nyolc óra között, tehát a sárkány évében, és a sárkány órájában.) Hongkongban járt iskolába, és később Ip Man (Jíp Man) mester tanítványa lett. Gyerekszínész is volt, többször szerepelt filmvásznon is, de az első amerikai nagy sikere a „The Green Hornet” (1966) sorozat volt. Bár legendás figura, de csupán négy harcművészeti nagyjátékfilmben játszott (az ötödik filmjét dublőrrel fejezték be). 1973 július 20-án rosszul lett, a kapott gyógyszer allergiás reakciót váltott ki, és elhunyt. Ekkor mindössze 32 éves volt. (Fia, Brandon Lee, forgatáson halt meg, 28 évesen.) Mindezek ellenére hihetetlen hatással volt számos színészre, rendezőre, sőt, a filmművészetre is. Na meg óvodásra, még évtizedekkel később is.

Szokás szerint elkalandoztam, de csak eljutunk magához a filmhez is. Ötven éves filmről van szó, talán belefér pár visszafogott spoiler. De olyan történések nincsenek, amik miatt eldobnánk az agyunkat. Egyéb miatt annál inkább. Szóval: Chen Zhen (Csen Zsen) zuhogó esőben érkezik meg, de elég későn. Ugyanis a mestere - Huo Yuanjia - koporsóját már leengedték a sírjába. Eléggé hisztérikusan reagál, elkezdi kézzel kidobálni a földet, ami eléggé szokatlan dolog egy temetés közepén, de egy jól irányzott ásócsapás kicsit lenyugtatja. Azt mondják, tüdőgyulladás vitte el a mestert, de Chen ebben nem hisz. Viszont a lehetőséget kihasználva, a konkurens japán harcművészeti iskola megpróbálja ellehetetleníteni a kínai iskola működését. De a legjobb az lenne, ha teljesen eltűnnének. Nem könnyű a kínai élete Sanghajban, pár évvel a második világháború előtt, ezt többször is érezhetjük a film során. A japánok jönnek, aláznak, gyaláznak, megszégyenítenek, nevetve távoznak. Nehezen, de mindenki visszafogja magát. Persze Chen másnap meglátogatja a japán iskolát, és mindenkit a helyére rak. Padlóra. Innen már mindenkinek igaza van, mindenki bosszút akar állni, és fog is! Mindenféle keleti harcművészetet felvonultat a film, persze a leglátványosabbak a kung fu jelenetek. És érezhető, hogy tulajdonképpen erről szól a film. Bruce Lee mozdulatai akár egy tökéletes tánc, miközben az ütések akár végzetesek is lehetnek. Mondhatjuk, hogy maga a film vagy a története mai szemmel "nem nagy eresztés", a színészi játék is hagy maga után kívánnivalót. De minden mozdulat, minden lépés és minden ütés zseniális. Legyen akár egy leheletnyi finom mozdulat vagy egy légkalapács gyorsaságú és erejű ütéssorozat, mindig lenyűgöző. Amikor előkerül a nunchaku, akkor pedig kő kövön nem marad. Egy olyan színészt - de első sorban harcművészt - láthatunk, aki természetesen napjainkban is megállná a helyét, jól mutatna a képernyőn, a filmvásznon.

Ha valakiben akár csak kis érdeklődést ébreszt a kung fu, a harcművészet, a bunyó, vegye elő bátran ezt a félévszázados filmet! Nincs CGI, nincs rohanó kamera, nincs játék a fényekkel. Csak a legnagyobb: Bruce Lee!

Valamikor már írtam a Vad Virágok Könyvműhely gyerekeknek szóló Pókember sorozatáról. Pontosabban a Marvel Akcióhősök - Pókember széria első három számáról. Azóta megjelent még kettő: a Venom 2 film mozis premierje környékén egy "Venom" kiadvány, illetve január 19-én az ötödik szám, "Beleremeg a föld" címmel. A negyedik füzet könnyed kis sztori, pedig a főszereplő alapból nem az. Eddie Brock nagyon gyorsan át tud menni negatívba - ezt tudjuk. Viszont itt inkább viccesen van ábrázolva, ezért talán a sorozat leginkább pehelysúlyú tagja. Nyilván lehetne róla többet is írni, mert szórakoztató, szép, viccesen érdekes az alapsztori, meg minden. De nem fogok, mert nem ez a mai főszereplő.

Tehát: "Beleremeg a föld" ("Shock to the System"). A főellenség Rengető, eredeti nevén Shocker. Egy új gonosztevő jelenik meg a városban, persze a legrosszabbkor. Amúgy már 1967 óta létezik a karakter, Stan Lee és idősebb John Romita jóvoltából. Kesztyűinek köszönhetően lökéshullámokat képes létrehozni, amelyek könnyűszerrel rombolnak le falakat, épületeket, így a pókifjoncok fejére sincsenek feltétlenül pozitív hatással. Szintén szerkentyűi segítségével érzékeli a közelében megjelenő tárgyakat, élőlényeket, így Miles Morales láthatatlansága sem túl hatékony. Ami még rosszabb: addig tuningolja a kütyüit, amíg az eredeti hatásfok tízszeresét érik el, így egy nagy erősségű földrengést tudna előidézni, ami lerombolná a várost. Ennyi törmeléket és felhőkarcolót három fiatal pókember bizony nem tud elkapni. Nagyjából ez a történet lényege. Érezhető, hogy ez jóval sötétebb hangulatú képregény, mint az előző négy és a kilátástalanság is egyre csak fokozódik. És - ahogy már említettem - a fiatalok egy nagyon fontos vizsga előtt állnak, amire készülni sem igazán tudnak, az események miatt sem, és a fejükön átzúgó rengetés miatt sem.

Nyilván van pár csavar a történetben, amit annyira nem nehéz kitalálni, de mégis fokozzák a hangulatot. Például Rengető civil azonossága, ami hamar nyilvánvalóvá válik, de mégis titokban reméljük, hogy nincs igazunk. A srácok az előkészítőn ülnek, miközben minél több kézre és lábra lenne szükség az utcákon, így persze nehéz összpontosítani is. Amikor maga Tony Stark keresi meg őket egy küldetéssel, akkor pedig szinte felejtőssé válik a vizsga. Anélkül pedig igen ingatag lábakon állnak a továbbtanulási esélyeik. Az egyik legdurvább szál pedig... Nem olyan könnyű felépíteni a bizalmat valaki iránt. Ha vannak valamilyen előzmények, akkor főleg nehéz. És amikor mindezt pillanatok alatt lerombolja az egyik fél, az bizony kegyetlen, főleg egy tini életében. Igen, ilyen is van ebben a kis képregényben.

Sokkal több, mint amire számítottam, így - nem kérdés - a "nagyon ajánlott" kategóriába esik, tiniknek és felnőtteknek egyaránt.

Mi is tudjuk, hogy mit ünnepelünk ma, egyrészt az egyik legfontosabb nemzeti ünnepünket, másrészt egy munkaszüneti napot (lehet ezt jobban?), de van még valami, ami miatt a geekok számára fontos lehet a mai dátum. Ugyanis ma 20 éve mutatták be Amerikában az egyik leghíresebb és legsikeresebb 3D animációs filmet, ami mára már rengeteg folytatást, és mellékszálat (pl. karácsonyi részt) is kapott.

Ez a film pedig a Jégkorszak első része. A történetét mindenki ismeri. Az őskorban járunk, és éppen bekövetkezni látszik a következő jégkorszak, ezért az állatok délre mennek. Mani, a mamut viszont pont az ellenkező irányba, mert nem szereti a tömeget.

Pont jó útitársra talál Sidben, a lajhárban, aki meg pörög, mint a ringlispíl, és össze-vissza zagyvál folyton. Tudjuk, hogy a csordájuk, mert Sid annak nevezi kis csapatukat, több taggal fog bővülni az idők folyamán. Az első részben egy talált ősember-gyermeket próbálnak visszajuttatni a törzséhez, miközben Diego, a kardfogú tigris – aki látszólag segíteni akarja őket – szervezi az embergyerek elrablását. Bosszúból, tudniillik a neandervölgyi-szerű arcok előszeretettel vadásztak mindenre, ami élt és mozgott, mi mást is csinált volna, nem élhetett gyökereken. Persze Diego a végére megszereti új családját, és saját falkája ellen fordul, és a baba is visszakerül családjához, csak hogy legyen min sírni a végén. A film mondanivalója, hogy hiába idegesít a családod, nem eheted meg őket.

2002-ben én éppen 14 éves voltam, és ezt a filmet pont moziban tudtuk megnézni akkor egy gyerekkori barátommal. Egyrészt nagy szám volt, mert ekkor lett világsláger a 3D animáció (volt előtte egy Shrek, ami ugyancsak nagy kedvencem). Másrészt nem nagyon jártunk mi moziba, vidékiek lévén.

A film szerintem nem öregedett olyan jól, mint mondjuk a Shrek. Kicsit négyszögletesebb. Amikor elkészült, 3000 évvel ezelőtt, mi még a tetrist nyüstöltük, meg PS1-en a különböző, akkor szépnek számító játékokat, és akkori szemmel a Jégkorszaktól leesett az állunk. Ma már egy hasonló kinézetű játékot legagyiznak majdhogynem.

Telik az idő, a gyerekkori barátnak sem hallottam már hírét vagy 15 éve. Ez ilyen depis poszt lett.

Bélu voltam.

Olvasóink között vannak kutyások és macskások, és hörcsögösök is biztosan, bár ezek keveredése is elképzelhető. Mondjuk, én nem tenném ki Zsaklinkát, a másfél éves szíriai hörcsögünket anyósom macskája társaságának…

Az biztos, hogy bármilyen kis állatunk is van, örömünket leljük a létezésükben. Minden kis jószág tud meglepetéseket és boldog pillanatokat okozni, miközben néha teljesen megvadulnak. Ilyenkor nem értjük, hogy vajon miért is csinál valamit a Buksi, vagy Cirmi, amit egyébként nem szokott.

Ezekre az érthetetlen dolgokra próbáltak nekünk választ adni a Kis Kedvencek Titkos Életének alkotói, ami alapján már képregény is készült, amit jól elolvastam.

Nekem a film első része az egyik kedvencem. Az tetszett benne a legfőképpen, hogy nem akarták az állatokat antropomorfizálni, meghagyták őket, annak, amik. És pont ebből fakadtak a helyzetkomikumok. No meg abból, hogy a gazdiknak fogalmuk sincs arról, hogy mit művelnek a kis állataik, amíg ők nem tartózkodnak éppen otthon.

A hörcsög szerintem teljesen el lett találva a filmben és a képregényben is. Igen egyszerű kis állatkák, nyughatatlanok, és kicsit önzőek. Most már tudom, hogy a macskák is nagy – de szeretnivaló – rohadékok tudnak lenni, ha akarnak, vagy ha nem is akarnak, de rájuk jön az ötperc. Igazából nem telik el úgy nap, hogy Farki, a macska ne szedjen ki a bokámból egy darabot, puszta kedvtelésből…

Na de ennyit rólam. Mire is számíthat az, aki a Kis Kedvencek Titkos Élete képregényt a kezébe veszi? Egyrészt sok mosolyra. A képregény teljesen új kalandokat tár elénk, a már megismert főszereplőkkel.

Egy-két oldalas vicces történetek ezek, aranyos, színes, szerintem marha igényes rajzokon. Gyerekes és gyermekes állatbarátoknak is szórakoztató olvasmány ez.

A képregény szembesít minket néhány vicces állati (vagy állati vicces) szokással. Miért fosnak le minket a galambok? Ez egy terv része lehet? Vajon Hógolyónak végre sikerül uralma alá hajtania az emberiséget? Hova tűnt a fél pár zoknim? Miért fürdött meg a macska a lisztben?

Ezekre a kérdésekre megadja a választ a képregény, és még sok másikra is. Szóval érdemes volt elolvasni. Állatbarátoknak ajánlott.

Bélu voltam. Sziasztok!

Elkezdődött Eszeveszett Vash története!

Eszeveszett Vash-sal egyetemi éveim alatt találkoztam először, amikor az albérletben kalózkodva tudtuk nézni a Minimax esti programját, az Animaxet. A Trigun animét minden este követtem, és amennyire emlékszem rá, szerettem.

A Trigunnal kapcsolatban nem annyira a cselekmény, inkább hangulatok maradtak meg. Egy western, ami az űrben játszódik, egy iszonyat gyors pisztolyhős, akitől mindenki fél.

Most meg már 2022-őt írunk, és felfigyeltem a Trigun mangára egy bizonyos oldalon. A 2008-as Delta Vision Kiadó-féle Trigunról van szó, amiket be is szereztem, majd elolvastam, és jól ki is elemeztem. Ez a Free tavaszi számában olvasható, amit a Képregénymarketnél zsebel be minden vásárló, ha 5.000,-Ft-ért vásárol náluk.

Naitó Jaszuhiró eredeti képregényének két része jelent meg, viszont találtam még folytatásokat, amik közül a Trigun Maximum első részét sikerült is megszerezni.

A Trigun „alap” sora is BUMM-CSÖRR-VÍÍÍ volt, viszont a Maximum is legalább annyira CSATT-PJÚ-PJÚ-VROMM. Ízig-vérig western ez is.

Eszeveszett Vash visszatér arra a bizonyos távoli galaxisban lévő, pusztaságnak tűnő bolygóra, ahol emberi tájfunként tevékenykedhet tovább. Ezúttal viszont mindenre emlékszik. Két évig bujkál egy faluban, miközben Wolfwood és a biztosító társaság ügynökei is keresik. Előbbi, hogy figyelmeztesse a veszélyre, utóbbiak közül pedig páran az életére törnek. Miért is kellene egy olyan „ember” a békés (nem is békés) bolygóra, aki körül mindig csak balhé kerekedik.

A képregényben minden fontosabb szereplő visszatér, akikkel megismerkedhettünk a fő sorban, és úgy tűnik, hogy még egy olyan alak is visszatér, akire nem számíthattunk. Legalábbis én nem számítottam rá. Ezúttal sem vagyunk híján lövöldözéseknek, robbanásoknak, és kínos csendeknek sem. :D

Lessétek meg a galériát képekért.

Ha szeretnétek egy igazán eseménydús, humoros mangával megismerkedni, vagy egyszerűen csak a manga gyűjteményeteket bővíteni, a Képregénymarketnél megtaláljátok a mára igen ritkává vált Trigun köteteket ezen a linken.

Bélu voltam. Sziasztok!

George R. R. Martin művei több szempontból is felkeltették az érdeklődésemet. A Tűz és Jég Dala sorozatban minden van, ami egy férfinek kell, már ami egy olvasnivalót, vagy filmet illet. Egyrészt fantasztikus a humora, akciódús, folyik a vér, és minden szempontból naturalisztikus, vegyük csak a Trónok harca sorozatban feltűnt szebbnél szebb nőket és bájaikat. De volt még valami, ami miatt nekem nagyon bejöttek Martin művei. Ezek pedig a

SÁRKÁNYOK!

Sárkányrajongó vagyok, amióta az eszemet tudom. Rejtélyes történelem előtti lények, amik mérhetetlen tudással rendelkeznek a világ dolgairól. És ebben nem csak Martin erősített meg, a kedvenc sárkányom Tolkien Húrin gyermekeiben szereplő Glaurung, a féreg, de őt mára hagyjuk.

Szóval, amikor itthon 2016-ban megjelent a Jégsárkány, Martin tollából, Luis Royo illusztrációival, egyértelmű volt, hogy be kell szereznem.

A Jégsárkány egy Westeroson, vagy ahhoz nagyon hasonlító kontinensen játszódó mese, amiben főszereplőnk egy kislány, Adara, akit a tél gyermekeként emlegetnek. Születésekor a legkeményebb tél tombolt, és őt magát is megérintette a tél. Édesanyja belehalt a szülésbe, édesapjával és két testvérével élnek egy tanyán. És négy éves kora óta minden télen meglátogatja őt a Jégsárkány.

A Jégsárkányokról nem tudni, hogy ők hozzák-e el a telet, vagy a tél hozza el őket a vidékre, annyi biztos, hogy nem szívelik a meleg időjárást.

A balszerencse az, hogy amire Adara 7 éves lesz, kitör egy háború, ami miatt veszélybe kerül az országuk. Az ellenséges hadseregben ugyanis hatalmas sárkányokon lovagló katonák szolgálnak, akik mögött csak hamu és por marad. Természetesen nem csak háborúznak. A mesében szépen kidolgozásra kerül Adara személyisége, minden problémájával együtt.

A Jégsárkány egy fantasztikus mese, amit a könyv belső ajánlója szerint bármilyen korosztályba tartozó olvasó élvezhet. Én felnőttként élveztem, az biztos, viszont, mivel a nagy részében háború dúl, ezért annak minden borzalma megjelenik, így szerintem 12 év alatti gyerekeknek nem igazán olvasnám fel, vagy mutogatnám a rajzait.

A könyvet Luis Royo illusztrálta, mondhatni gazdagon. Vannak olyan dupla oldalas rajzok, amik mellett alig van szöveg, de nagyon igényesen vannak elrendezve a dolgok a lapokon. És ami még nekem szemet szúrt, és imádtam a könyvben, azok az iniciálék (díszes kezdőbetűk a fejezetek elején). Ne aggódjatok, az iniciálé szót nem én találtam ki, hanem megkérdeztem Biankát (feleség), hogy „miknek is hívják ezeket a betűket Bébi?”. Szóval nélküle azt se tudtam volna megmondani, hogy mik is ezek a betűk, amik tetszettek a kötetben. Ez úton is köszönöm neki.

Összességében aranyos kis történet ez, gyönyörű rajzokkal, nagyon igényes kivitelben. Itthon az Alexandra adta ki. Ízelítőért nézzétek meg a galériánkat.

Jó képregényről könnyű írni. Tibi valószínűleg mást gondol erről a képregényről, mint én, legalábbis az olvasása közben váltott messenger üzeneteinkből az jött le nekem. :D A mai képregény, amit elhoztam Nektek egy nagyot lépett. Ugyanis egy Dredd világához nagyon hasonló világban játszódik, ismerős karakterekkel, viszont mégis nagyon más, mint a megszokott 2000AD képregények.

Ez a The Fall of Deadworld, Kek-W és Dave Kendall közös képregénye, ami bedobta azokat a ziccereket, amiket az eredeti Dredd képregények alkotói sorra kihagytak. A Sötét Bírák végre tényleg olyanok, akiktől lehet rettegni, könyörtelenek, félelmetesek, és ezek mellett mélységet is kaptak a karakterek.

Halál bíró és bandája a Dredd képregények visszatérő főgonoszai, akiket folyton-folyvást meg lehet alázni, le lehet győzni. Interdimenzionális, emberfeletti képességekkel rendelkező lények, akik számára minden élet halálos bűn.

„Most látok igazán. Az élet és a halál közti öbölben élnek. Árnyék-lények, szörnyűbbet el sem tudsz képzelni náluk. Emberi húst viselnek, mint mi a ruháinkat. Egész világokat ítélnek el. És most érted jönnek, Fairfax! Ők küldték érted a szolgáikat a silver creek-i állomásra. Látom magam körül a nyomaikat, hallom a pókhálós hangjaikat a szélben. Téged máris elítéltek.”
(ford.: Bélu)

Deadworld egy nagyon élő kis világ… volt. Ugyanis egy rejtélyes betegség megfertőzi. Nem igazán tudni, hogy mi okozza. Némelyek csak rosszabbul érzik magukat, vannak olyanok, akik megőrülnek, miközben mások élve rohadni kezdenek. A növény- és állatvilág sincs biztonságban.

Fairfax bíró ebben a világban él, és a betegség elől egy farmerek lakta területre menekül. Ott lakik Jess Child és családja, akik sorban hullanak el. Bácsikája megbetegszik, apját és anyját legyilkolják, nagypapája pedig a Fairfax bíró védelmére tett kísérlet során hal meg, de utolsó szavaival megbízza a szakadárt, hogy mentse meg a lányt. Fairfax nem is tehet mást. Egy halott világban próbál életben maradni egy olyan gyerekkel, akit az őrültek csak „bíró gyereknek” neveznek, és az új, egyben pokoli rendszer egyetlen veszélyes ellenségeként tekintenek rá.

A képregényben a fejetlen, agyatlan, arctalan, szemtelen zombikon és a pszicho-képességekkel rendelkező Nővéreken kívül megjelenik Félelem bíró is, bár társai még az árnyékok között bujkálnak.

„Minden rémálmod, ami kisssss korodban kíssssértett, minden alkalom, amikor fázzzztááál vagy egyedül voltál… az mind én voltam.”
(ford.: Bélu)

Ahogyan mondtam, ez a képregény bedobta végre a ziccereket. Sötét, borzasztó, véres. Olyan hatalmas 18-as karikát kellene belevésni a borítóba, hogy ihaj. Egy olyan zombis hentelős „képregénytorta”, aminek a tetején lábakat növesztő, vért okádó koponyák ülnek cseresznye helyett.

Ebben a képregényben Halál és bandája tényleg könyörtelen gyilkosok, akik gyerekeket dobnak ki a harmadik emeleti ablakokon, és egész világokat ítélnek el, tűzzel, vérrel, sikolyok közepette. Szemeket nyomnak ki, torkokat harapnak el, és az egész világot lángba borítják.

Dave Kendall előszavában azt írta, hogy az egész egy rémálommal kezdődött, amit ő látott. Gratulálok. Sikerült elénk tárni ezt a rémálmot. Le a kalappal.

Csak erős idegzetűeknek ajánlott.

Bélu voltam. Sziasztok!