Nagyon szeretnék egyszer hasonló szavakat írni egy magyar képregényről is, persze adaptálva a mi országunkra, meg minden. Szeretném látni azt, hogy születik egy képregény, ami megfogja az esszenciát, és – bár a fantázia által szült szereplők játékával – úgy tudja megmutatni a létezésünket, hogy abban minden benne legyen. Fontos legyen, szép legyen, együtt sírjunk, együtt nevessünk. Addig is itt van nekünk A Cseh Képregény. Alois Nebel.

Még nem telt el húsz év azóta, hogy a trilógia első kötete napvilágot látott. Történt ez 2003-ban, amikor Bílý Potok címmel Jaroslav Rudiš és Jaromír 99 megalkotta Alois Nebel karakterét. Tulajdonképpen nem kellett megalkotni, mert mindig is velük, velünk volt. De erről majd később. 2004-ben már jött is a második kötet - Hlavní nádraží (Főpályaudvar), illetve 2005-ben a harmadik és egyben záró kötet, Zlaté Hory. A nagy sikerre való tekintettel 2006-ban egy kötetben adták ki a teljes trilógiát, sőt, kapott egy alternatív befejezést is. A nemrég megjelent magyar változat ez a gyűjteményes kötet, nem kell várni egy-egy évet a folytatásokra. A nagy siker – kicsit számszerűsítve – azt jelenti, hogy 2009-ben az eladott példányok száma már 15.000 fölött volt, és ez szinte kizárólag otthoni, csehországi eladásokat jelent. És ez itt nem állt meg, azóta is elkelt még többezer. Csehország lakossága valamivel több, mint 10 millió, de itthon szinte lehetetlennek tűnik egy képregényből ennyit eladni. Főleg hazai szerzők által kiadott műből. No de: vissza Aloishoz. 2011-ben egy majd’ másfél órás animációs filmet készítettek a történet alapján, amit szintén jól fogadott a közönség.

De ki vagy mi ez az Alois Nebel? Olvastunk már cseh műveket, ha nem is képregényben. Jaroslav Hašek, Karel Čapek és Bohumil Hrabal óta mindenki tudja, hogy van a nép embere, aki szerethető, vannak hibái, és tudunk vele azonosulni, rajta nevetni, és ugyanakkor magunkon is. Milan Kundera megmutatta, hogyan lehetsz író, költő, forradalmár, filozófus, hogyan hívd ki magad ellen a „sorsot” azzal, hogy leírod az igazat, a kritikát. Nyilván elfogult vagyok a képregénnyel szemben, mert régóta az életem része, de (félénken) kijelentem, hogy Jaroslav Rudiš és Jaromír 99 bizony említhető egy lapon ezekkel az óriásokkal, még ha más is a médium. Na de: ki ez az Alois Nebel? Forgalmista. Vasutas. Azért vasutas, mert a felmenői is azok. A génjeiben van, ez az öröksége. És ha minden jól megy, tovább is adja. Nem vágyik sokra, csak legyen meg a nyugalma, a söre, és időben érkezzenek a vonatok.

A történet valamikor a nyolcvanas évek vége felé kezdődik, Alois a Bílý Potoki állomás forgalmistája. Megvan a biztonsága, a nyugalma. Ismerik az emberek, ismeri az embereket. A vonatok jönnek, a vonatok mennek, ahogy az meg van írva. A menetrendben. Mert ez Nebel kedvenc olvasmánya. A menetrend nem izgalmas, nincs benne semmi új, viszont megadja azt a biztonságot, ami a főhősünknek kell. És nincs egyedül ezzel, mert a mellékhelyiségben több évtizedre visszamenőleg megtalálja ezt a parádés olvasmányt. Másra nemigen van szüksége akkor sem, amikor – nagy ritkán – elutazik valahová. Az alig párszáz fős település, ahol minden kezdődik igazából annyira színes, hogy nem is kell sehová menni. Alig pár kilométerre fekszik a lengyel határtól, illetve a német határtól is, így nagyon nemzetközi kis falu ez. Persze attól „csak egy falu”, ahol „sosem történik semmi, ahogy az lenni szokott. Ám a név kötelez. A Nebel német szó, jelentése: köd. Néha leszáll a köd, és Alois olyan dolgokat lát, amelyeket senki más. A múlt képei ezek, egy sötét múlté, amit nem szabad elfeledni. Vajon az a bolond, aki ezeket látja, vagy aki nem, és tagadja a létezésüket? Könnyebb elhatárolódni, mint vállalni. Vasutasunk biztos és biztonságos élete bizony felborul, de őt nem könnyű kibillenteni. Még akkor sem, amikor megjelenik a Néma, aki magával hoz egy szintén sötét múltat. Kettejük élete és útja jó időre összefonódik, és nagyon szép azt látni, hogy Alois előítéletektől mentesen kezeli a helyzetet, az embert. Az ő szemében mindenki vagy vasutas vagy utas.

Talán csak egy igazi álma van Aloisnak: eljutni oda, ahol minden vasút találkozik, ahová minden vonat tart. Prágába, a főpályaudvarra. Ez sikerül is, de semmi sem olyan egyszerű. Az érkezés sem, a tartózkodás sem. Az előítéletek hiánya itt is kisegíti, barátokra is talál, sőt, többre is. Prága viszont tovább bonyolítja a képregényt, még több idegen nyelvvel kell megbirkóznunk. Van itt cseh, lengyel, német, orosz, ukrán, japán, de még magyar is. (A kötet végén találjuk a fordításokat azon mondatokra, amelyek nem cseh nyelven szerepelnek az eredeti műben. Nem ideális, de mégis csak megoldás.) A kulturális diverzitás és a sztereotípiák szinte mindig előjönnek, érdekes látni, milyennek érzékeli a cseh a különböző nemzet tagjait. Nagyjából úgy, ahogy jó eséllyel mi is.

Nagyon tudunk azonosulni a főhőssel, de sok egyéb karakterrel is. Mi is valahol Közép-Európában élünk, csak valamivel keletebbre. Érzékelhető a nyugat közelsége, ettől eleve más a hangulat. De Csehországot sem kerülte el a háború, a természeti katasztrófák, a politikai rendszerek. Múlt és jelen találkozik, csak éppen távolabbról nézve. De együtt sírunk, együtt nevetünk.