Nehéz olyanról írni, amiről már mindent leírtak. Volt rá idő, kereken 40 év. Hiszen ma lett ennyi idős ez a film. Na jó, ez kicsit csalás, mert amikor ezeket a sorokat írom, még 15 nappal az évforduló előtt vagyunk. De nem is nehéz róla írni. Mert nem olvastam róla túl sokat, illetve mert nem láttam túl sokszor. Annak a kevés megtekintésnek pedig sok éve. Szóval most szépen megnézem, felnőttfejjel először.

De még előtte röviden összefoglalom a gyerekkori emlékeim a filmről. Nem sok, de az legalább rossz. És úgy gondolom, elég soka vagyunk ezzel így. Voltak gyerekek, meg egy bűnronda lény, akinek világít az ujja, és nyúlik a nyaka. Haza akar menni, szekrényben rejtegetik, és nagyjából ennyi. Az a fura cucc inkább félelmetes, és jó eséllyel a gyerek agya elnyomta a többi részletet vagy emléket, már amennyire sikerült. Megnézem, aztán majd kiderül, mit kellett elfelejteni.

Megnéztem. Majd' negyven év után ismét megnéztem. Nem mondom, hogy rossz. Azt sem, hogy ez feltétlenül a világ legjobb filmjei közé tartozik. Az akkori felnőttek másképp látták, főleg itt, közép- és/vagy kelet Európában. Láttam a szüleim, mások szüleit stb. Nem voltak túlzottan odáig érte. A gyerekek szintén nem, mert inkább félelem vagy undor a reakció a címadó-főszereplő irányába. A streamer (mostanában már ezt használják/használjuk a "streaming szolgáltató" helyett, azért is, mert van olyan, ahol a "téka" csak egy mellékszál) amelyiknél néztem, 7+ besorolást adott neki. 1984 után PG-13 besorolást kapott, és ez talán reálisabb. Elvileg családi film, de...

Szóval megnéztem. Lesz spoiler, ha 40 év után még mehet. De nyilván lehet, azok miatt, amiket eddig írtam. A film több jelenete visszaköszönt az évek során egyéb filmben, sorozatban. Egy Stranger Things néző vagy rajongó már a film elején megörül annak, hogy a gyerekek egy asztal körül szerepjátékoznak. Az E.T.-ben Tunnells & Trolls, a S.T.-ben Dungeons & Dragons van terítéken. Tök érdekes így, visszafelé megfejteni, megtalálni az ilyen utalásokat, tisztelgéseket. Szinte ezért is érdemes megnézni. Vagy a szellem jelmez. Vagy a szőke paróka. Vagy a bringás száguldások. A saját gyártású kommunikációs eszköz. Á... sok van. És ez csak a S.T. Na jó, de miért lett ekkora nagy kultusza? Akkoriban nagyon ment a sci-fi, sokan próbálkoztak már előtte is, kisebb vagy nagyobb sikerrel. Aztán ott van a "van-e élet a Földön kívül?" téma, ami sosem kopik el. Gyerekeket szerepeltetni, főszerepbe rakni - szintén menő. Sőt, cuki is. És akkor jön a pozitív hozzáállás. Nagyon sok film arról szól, hogy jönnek az idegenek, agresszív és ellenséges lények, el kell őket üldözni, le kell őket győzni. Erre jön egy ilyen izé, tök kedves és kíváncsi, gyerekekkel barátkozik. És nyoma sincs negativitásnak, egyik oldalról sem. Sőt, a kis Elliott és a földönkívüli között olyan erős lelki kapocs lesz, ami a fizikai létezésükben is megnyilvánul. De a legnagyobb meglepetés még hátra van. A sok ügynök, egyenruhás és szkafanderes ember, amikor minden nagyon rosszra fordul, minden erejüket arra fordítanak, hogy megmentsék az idegent. Szó szerint minden tőlük telhetőt megtesznek. De mégis jön a halál. Majd az, ami reményt ad, és sok vallás alapja: a feltámadás, és így akár az örök élet.

Ezek szép dolgok. Valószínű, hogy jókor pattant ki a történet Melissa Mathison fejéből. És kellett hozzá Spielberg is. Meg John Williams zenéje. Ma már nem lenne akkora durranás. Esetleg, ha ugyanaz lenne a kontextus, a retro feeling dobna rajta valamelyest. Sosem tudjuk meg. Azt viszont igen, hogy kicsit megkedveltem, már nem félek tőle, és egy kicsit jól is esett megnézni.

A képregény reneszánszát éli Magyarországon (én úgy érzem), és szerintem sokan érdeklődnek a médium iránt. A mai bemutatónk alanya tökéletesen fogta meg szerintem ezt a képregény-hipe-ot. Minden településnek vannak helyi legendái, mítoszai, és látszólag ez a mondat nem illik az előzőhöz, pedig de. Vásárosnaményban ugyanis felismerték, hogy helytörténeti érdekességeket, helyi legendákat is fogyaszthatóbbá lehet tenni, ha képregényes formában tálaljuk őket.

A 20 oldalas Zoárd Kapitány Legendája Vásárosnamény névadó legendáját dolgozza fel egy kis romantikus történetbe ágyazva, ugyanis a jelenben élő Gergely gyerek a Zoárd legendával szeretné megnyerni szíve választottját. Hogy sikerül-e? Nem árulhatom el.

Fehér Balázstól, a képregény írójától tudom, hogy az elmúlt években Vásárosnaményban megrendezésre került egy 2-3 napos fesztivál nyaranta, a Zoárd napi Sokadalom. Ez a város névadó legendájáról kapta a nevét: a legenda szerint Vásárosnamény névadója a honfoglalás kori Zoárd kapitány volt, aki a Vereckei hágón átkelve társaival, a Tisza beregi szakaszához érve úgy biztatta Gergely nevű vitézét: Ugorj, na! Állítólag az akkori nyelvhasználat szerint a biztatás "ugor nya!"-ként hangzott. És miután Gergely vitéz lovával a vízbe ugratott és átkelt a Tiszán, Zoárd kapitány tovább küldte: No, menj! (vagy, ahogy hangozhatott: "na mény!") felkiáltással. Az átkelést nem vállalók és a Tisza partján letelepedettek lakott helye a monda szerint így kapta a Gergelyi és Ugornya, valamint a Namény nevet.

A képregényt Balázs önkormányzati megbízásból írta, és helyi fiatalok rajzolták, festették. A helytörténeti képregény ötlete Balázs fejéből pattant ki, 2021. szeptemberében, majd a Polgármester Úrral egyeztetve a helyi művészeti kör tagjait beszervezve kezdték meg a munkát 2022. januárjában. A Vásárosnaményban működő Bereg Színe Művészeti Kör alkotó gyerekeket, és fiatal felnőtteket fog össze. Heti alkalommal festenek, rajzolnak, sokszor meghatározott tematika mentén. A csapat nyári street-art falfestések mellett szerteágazó kezdeményezésekbe vág bele. A folyamatot és a kört koordinálta és szakmailag vezeti ma is Szász-Sikó Dalma.

Idén május 27-én került sor a képregény bemutatójára a Beregi Múzeumban. A képregény elején Filep Sándor polgármester előszavát olvashatjuk a képregény jelentőségéről, míg a képregény zárszavát Filepné Kiss Renáta történész írta a legenda valóságtartalmáról.

A képregényben festett háttereken elevenednek meg a rajzolt szereplők igényes kivitelezésben, szerintem modern megjelenésben.

Ha engem kérdeztek, az ilyen képregények tényleg alkalmasak arra, hogy szélesebb körben megismertessék a fiatalokkal a helyi legendákat, és biztos vagyok benne hogy ezzel egy hiánypótló ötlet testesült meg ebben a műben. A képregénynek „folytatása” is készül majd, a helyi, város alatt húzódó alagútrendszer legendáját fogja feldolgozni.

Ez itt a reklám helye: Balázsék vállalnák más települések helyi legendáinak „megképregényesítését” is, szóval lehet őket ezzel bátran keresni. Az elérhetőségeit tőlünk megkaphatjátok, ha írtok nekünk egy messengert.

A képregényt a helyi könyvtárban, Tourinform Irodában be tudjátok szerezni, de ha nem jártok Vásárosnamény felé, akkor a Képregénymarket oldalán is megrendelhetitek, vagy magától az írótól, Fehér Balázstól.

A Képregénymarketnél június 10-től válik előreláthatólag rendelhetővé, az alábbi linken megleshetitek:
https://kepregenymarket.hu/Zoard-kapitany-legendaja

A képregény alkotói:
Író: Fehér Balázs István
Rajzolta és kihúzta: Bancsi István
Háttér: Gerics Alexandra Vanda
Közreműködő: Lengyel Henrietta
Szakmai vezető: Szász-Sikó Dalma
Digitális szerkesztés: Szász Csaba
Lektor: Tiba Ágnes

Bélu voltam, sziasztok!

Ha megkérdeztek minket, hogy általában mi a véleményünk az adaptációkról, általában azt a választ adnánk, hogy kib…. módon, khm… finoman szólva is nem vagyunk oda értük. Többségében. Képregényfilmből készült filmképregény, képregényesített regény. Nekem (Bélu) kb. a könyökömön jönnek ki, és általában tényleg nagyon rühellem őket. Valamiért nem értem, hogyan lehet egy médiumot egy másikra átültetni. Ami az egyiknél működik, hogyan működhet egy másiknál. Szerintem általában nem is sikerült ezt összehozni.

Egyébként is a nagy képregénydömpingben mindent, tényleg mindent képesek képregényre adaptálni, és fordítva. Bármilyen képregényt meg tudnak filmesíteni, vagy sorozatot gyártani belőle. Ja… Persze. Eddig még nem sikerült szerintem azt a bizonyos spanyolviaszt produkálni, bár sokan azt hiszik magukról. Eddig nem volt olyan sorozat, vagy film az utóbbi időben, amire azt mondtam volna, hogy tökéletesen dolgozta volna fel a képregényes alapanyagot. Pedig néhány sorozatot, és filmet is láttam már, bár nem mindent. Lehet velem vitatkozni alább.

Azért a Boyst hoztam el ma nektek, mert egyrészt a sorozat harmadik évadának premierje a nyakunkon van, másrészt, mert már hetek óta ezzel szartam tele a blogot, hogy milyen über királyság. Elolvastam két omnibust (a sorozat harmadát), és bepótoltam a sorozat első két évadát.

A képregényt Garth Ennis írta, és Darick Robertson rajzolta, és ebből az alapanyagból az Amazon (Prime Video) csinált egy eszeveszett jó sorozatot. A legszebb az egészben, hogy simán lehet olvasni a képregényt, és nézni a sorozatot párhuzamosan, mert az alapszitun kívül másban nemigen egyeznek, vagy nem olyan sorrendben és következményekkel történnek az események.

Garth Ennis elmebeteg, Robertson pedig tökéletesen rajzol. Tényleg rohadtul tökéletesen, ahogyan már a Transmetropolitanos bejegyzésben is említettem. Részletes, gyönyörű, profi. Ami kell.

A képregény és a sorozat fő kiindulópontja egyezik, Hughie barátnőjét véletlenül elkaszálják, vagyis keresztülmegy rajta egy szuperhős (különböző a két történetben), ami miatt rövid úton elhalálozik, és egy paca lesz az út közepén/falon.

Billie „fockin diabolical” Butcher beszervezi a fiúkhoz, akiknek nem más a céljuk, csak hogy tönkretegyék a szupik (supes) életét, de a legjobb szupi a halott szupi. A történetben megtudhatjuk, milyen az, amikor tényleg hús vér emberekből válik szuperhős, aki tényleg telibeszarja, hogy egy akció közepette mennyi áldozatot szed, és csak a like-ok érdeklik, meg hogy éppen mennyit érnek a részvényei, ja és hogy mennyire népszerű a tinik körében. Nos, a fiúk mind-mind lelki nyomoroncok, akik a szuperhősök miatt vesztettek el valamit/valakit, így nagyon fújnak ezekre a g…kre.

A szuperhősök tényleg ütnivaló pancserek, és nagyon utálatra méltók. Kicsit fura, hogy a rosszfiúknak szurkol az ember, de nincs mit tenni. Huh. Elég nehéz fába vágtam a fejszémet, mert mind a képregény, mind a sorozat nagyon összetett, és nagyon sok mindent lehetne írni róluk külön-külön is.

A képregény kifejezetten nehéz olvasmány. A főszereplők skót akcentussal beszélnek, és így rá kell állnia az ember agyának. A sorozatban próbálták ezt finomítani, Karl Urban brit akcentusa nagyon hangulatos, de nagyon egyszerűsítették, hogy befogadható legyen az amerikai közönségnek is. De sikerül úgy mondani a teát, hogy „csej”, vagy rendszeres a „ja kant” (ya cunt), „fok mej” (fuck me), de ezek csak a jéghegy csúcsa.

A sorozat hangulatára rátesznek egy lapáttal a részek végén felcsendülő punk nóták, egyszerűen zseniálisak. Talán a sorozatban kicsit sok a közösségi médiázás, a szuperhősök majdnem túl sokat foglalkoznak az insta követőik számával, meg a lakosságarányos támogatottságukkal. Meg a szupik magasabb libidója is kissé háttérbe szorult, nem úgy, mint a képregényben.

Az Amazon sorozatában nagyon tetszett, hogy a Deep (Mélység) nevű szuperhős, egy Tesco Gazdaságos Aquaman rengeteg szerepet kap, és üdítő a karakter jelenléte a sorozatban. Róla tudni, hogy annyi a szuperképessége, hogy beszél a halakkal (jóval több egyébként), de ezért a többiek lenézik. Emiatt balul sül el egy homár megmentésére indított akciója, és egy delfint is elüt egy kamion. Sírva röhögök, amikor eszembe jut.

A Fiúk Garth Ennis szerintem legjobban sikerült munkája, és tökéletesen ültették át képernyőre. Egy rendkívül szórakoztató alapanyag már maga a képregény is, de a sorozat sem marad el mögötte. Kb. mindenben eltér, és mégis… nem egy elcsépelt Marvel multiverzumos időutazós agyonhájpolt tucatszar, hanem szíve, lelke van.

Ja, egyébként mielőtt itt nekiesnétek bármelyiknek. Nos, a 18-as karika teljesen jogos mindkettőnél. Szókimondó tartalom, nyílt erőszak és szexualitás jellemzi, emiatt csak felnőtt nézőknek/olvasóknak ajánlott. A fiúk nem lacafacáznak, és a szuperhősök sem. Homelander simán félbevág embereket a szemével, amit premier plánban láthatunk, de tiszteletét teszi a sorozatokban egy rasszista (konkrétan náci) szuperhős is, aki szintén nem a hímző szakkörben szocializálódott.

Na, ennyit ezekről a csodákról, szerintem érdemes lehet bármelyiket elkezdeni.

Bélu voltam, sziasztok!

Valószínűleg a Transmetropolitan második része a legszórakoztatóbb képregény, amit valaha olvastam. Most, e sorok írása közben legalábbis így gondolom, holnap meg már lehet máshogy, a jövő héten meg már tudja a kutya. A Transmetro vicces, elgondolkodtató, kib#&% trágár, és lenyűgözően izgalmas.

Warren Ellis és Darick Robertson képregénye a nem túl (?) távoli jövőben játszódik, amikor az emberek már annyira unatkoznak, hogy hobbiból mindenfélévé operáltatják magukat, mindenféle szart összeesznek, beleértve az M-ber-Hoosht is, meg a macimakkot. Egy olyan világban járunk, ahol a szobai gyártódon mindenféle szintetikus drogot… jaj, miket beszélek. Mindenféle jogszerű, semmiképp sem illegális dolgot tudsz előállítani, és rögvest felszippantani. Itt az utca embere bármikor képes beléd mártani a kést egy kis cuccért, és gyerekek vívnak kutyaviadalokat, hogy meglegyen a másnapi betevő szippantásuk. A városban minden fél órában alakul egy új egyház, és majdhogynem a lobbi (korrupció) bármilyen bűnt el tud törölni.

A főszereplő továbbra is Spider, aki ezúttal totál begerjed az amerikai elnökre, aki szintén halállistára teszi kedvenc nagypofájú újságírónkat. Ennek oka egyrészt a leleplező cikke egy eltussolt gyilkosságról. Egy komoly politikai, trágár, szókimondó thrillerré alakult az egész, néha egy-két tölteléksztorival. Annyi, hogy itt a tölteléksztorik is marha szórakoztatóak, nem olyan alibi történetek, amik miatt egy sor unalmassá válhat. A melléksztorik szereplői is izgalmas karakterek, személyiségük van. A képregény bármelyik oldalon képes megnevettetni, nem igazán ajánlott közben fogyasztani semmiféle italt, vagy ételt, mert fokozottan kiköpés-veszélyes cucc ez.

A képregény emellett társadalomkritika, és őszinte korrajz minden szempontból. Fel akarja hívni a figyelmet az emberek elidegenedésére, az önzésre, korrupcióra, szegénységre, kábítószerbűnözésre, a technológiától való függésre, ezek együttes társadalomrohasztó hatásaira, valamint arra, hogy mire képes az ember, csak hogy kis hatalomhoz jusson.

A képregény rajzaiért az a Darick Robertson felel, aki a The Boyst is jegyzi. Én személy szerint imádom az ipse rajzait. Nem csak a rajzok minősége miatt, hanem az egész látványvilág komplexitása és részletessége miatt. Itt nem látsz kihalt utcákat, mindenhol emberek, tranziensek (magukat űrlénnyé operáltató emberek), robotok, különféle állatok, vagy ezek keverékének tömege látható. Az utolsó sikátor legutolsó szegletében is élet van. Él az egész, és imádom az ilyet.

Spider Jerusalem rettenetes nagy gyökér, de egy igazán szeretnivaló karakter ennek ellenére is. Egy olyan hős ő, aki másnaposan felébred, lehányja a bokáját, majd beletörli a száját a macskába. Mindig az igazságot keresi, és soha nem fog megalkudni. Rengeteg idézhető mondata van, mint például, hogy „ugyan mi a kócba tekert f@szomat művelnek itt”. De az élet értelméről szóló értekezése során úgy nyilatkozik, hogy „a sötét korok óta eltelt számtalan évszázad után eljutottunk oda, hogy túlélhetem a néhai orrtúró Fredet, a hivatalos királyi főkecskeb@szót.”

Összességében hatalmas dicséret a fordítónak, Holló-Vaskó Péternek, aki a magyar nyelv gyönyörű szókincsének összes káromkodását fel tudta vonultatni egyetlen ismétlés nélkül. A képregény a Fumax Kiadó gondozásában jelent meg, fantasztikus minőségben, matt, vastag papíron. Ez egy 550 oldalas monstrum keménykötésben, emberölésre alkalmas kivitelben. Komolyan elfárad az ember csuklója olvasás közben. De nagyon megérte. A képregényben nem csak a sorozat folytatását, de egy kis téli szeretetteli történetet és Spider válogatott cikkeit is olvashatjuk (vendégrajzolók képei illusztrálják ezt a részt).

Végülis a tanulság az, hogy „az újságírás az őrülten szenvedélyesek ügye, a pörgőseké, a kib@szott félőrülteké, és azoké, akik nem sz@rnak bele.” Meg az, hogy ne adjuk fel soha az igazságba vetett hitünket.

A képregény marha jól öregedett szerintem (1997-2002 között jelent meg eredetileg). A valósággal való bármilyen egyezés, vagy hasonlóság csak a véletlen műve lehet. Megtekintése csak 18 éven felülieknek ajánlott.

Bélu voltam. Sziasztok!

(Utálom az egészet!)

Kíváncsi lennék, hogy akik 1977. május 25-én beültek egy amerikai moziba a Star Wars IV. (akkor még első, de új remény című) részére, mit gondolhattak, éppen mit néznek…

Már a nyitójelenetek is kemények. Egy fekete vödörfejű csávó, a fehér vödörfejű katonáival fénypászmákkal támadják a falloszalakú űrmicsodát a halálcsillag (vagy mi) ellopott tevrajza miatt. Miközben a rohambilisek a biciklisisakos – nyilvánvalóan jófiú – katonákat gyilkolják, egy brióshajú nő a kukába dob egy floppylemezt. A káromkodós kuka kilövi magát az űrbe, utastársa az aranyember.

A legközelebbi bolygóra lezuhanva a lomizós törpék elkapják a kukát és az aranyembert, majd eladják őket a legközelebbi fiatal orgazdának (Mark Hamill), aki nem mellesleg a film egyik főszereplője lesz. A kuka elszökik új tulajdonosától egy öreg lepukkant remetéhez. Kalandoraink a legközelebbi kocsmában bunyóba keverednek, a vén iszákos brutálisan levágja egy arra császkáló rozmárember karját a nála lévő fénycsővel, majd egy szeszcsempésszel (Harrison Ford) és a kutyájával összefogva betörnek a kormányzati katonai központba, ahol kiszabadítják a halálra ítélt bűnöző hercegnőt (Carrie Fisher). A többi már történelem.

George Lucas fantasztikus filmeposza ekkor indult útjára, és szerintem rajta kívül senki sem gondolta, hogy ennek a filmnek valaha is lesznek rajongói. Emlékezzünk csak a városi legendára, hogy az Obi-wan Kenobit játszó Sir Alec Guinness egyáltalán nem volt elragadtatva a szerepétől (ezzel kapcsolatban ellentétes információk is találhatóak az interneten).

A Star Wars azóta átesett néhány ráncfelvarráson, vegyük például Jabba a hutt élő színésszel felvett próbafelvételeit, majd a színész kicserélését egy stop motion babára, majd végül arra a botrányosan szar CGI Jabbára, amire 1997-ben cserélte Lucas bácsi. Ugyanis 1997-ben CGI jelenetek tömkelegét sikerült bevágni ebbe a remekműbe, amik szerintem nagyon elütnek az eredetileg felvett jelenetek minőségétől. Többek között a „ki lőtt először” kérdést megválaszolandó utóbb Greedo fegyveréből egy Han felé irányuló lövést sikerült oda applikálni a jelenetbe, mert a rendező és álszent SW mogul nem engedhette meg magának, hogy az egyik főszereplője hidegvérű gyilkos legyen (pedig tudjuk, hogy az).

Az „Egy Új Remény” minden jelenete zseniális. Tele ikonikus alakokkal, helyszínekkel, zenével. Gondoljunk csak bele, hogy mindenki emlékszik a kocsmajelenet „jizz” stílusú zenéjére, vagy a Tatooine-on játszódó „lenyugvó napba nézős” jelenet Binary Sunsetjére, a birodalmi indulóra, vagy a végefőcím zenére. John Williams zenéjéről csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni.

A Star Wars IV. részének lelke és szíve van. Elég csak a maszkokra, jelmezekre, a felépített díszletekre gondolni. Színes a film anélkül, hogy bármilyen ideológiát erőltetne, pusztán azzal, hogy rengeteg idegen fajt vonultat fel. Nem szűkölködött erős karakterekben, akik közül az egyik főszereplő, Leia igazi „badass bitch”.

Darth Vader a filmtörténelem legikonikusabb főgonosza, a szimpla megjelenésével elérte, hogy rögtön neki szurkoljak, amikor először megláttam. Vaderről minden rajongó tudja, hogy ketten alakították egyszerre, Dawid Prowse adta a testét (jó magas volt, azért egy ilyen gonosznak hatalmasnak kellett lennie), és James Earl Jones adta a hangját hozzá. Ja és a Peter Cushing által megszemélyesített Tarkin nagymoff… Hát lehet-e valaki ezeknél az arcoknál nagyobb seggfej?

Sok színészt felsoroltam, de a szereplők közül még érdemes megemlíteni a filmtörténelem legmocskosabb szájú robotjának belsejében elbújó Kenny Bakert, a yetinek öltözött Peter Mayhewt, vagy az aranyembert, Anthony Danielst.

1977-ben egy olyan korszak indult el, ami máig nem ért véget, annak ellenére, hogy 2015-től kezdődően az új trilógia eléggé lejtmenetbe tette a franchiset. A rengeteg könyv, jobb-rosszabb képregény, jónéhány rajzfilmsorozat, számítógépes játék és akciófigura mellett kaptunk az utóbbi időben egy zseniális Mando és Boba Fett sorozatot, és hamarosan jön Kenobi mester Tatooine-i remekelése a buckák között.

Remélem, nem okoz majd az se csalódást.

Bélu voltam, sziasztok!

Van egy olyan vicc, hogy az a különbség a felnőttek és a kisgyerekek között, hogy a felnőttek nem kérdik meg tőlem, hogy melyik az ötödik kedvenc dinoszauruszom. Nos, nem is biztos, hogy az átlagembernek van egyáltalán öt kedvenc dinoszaurusza, speciel nekem van. De hogy miért állatkodok már megint?

Mert ma 25 éves a Jurassic Park második része, az Elveszett Világ. Nem most volt 1997, de azért ha dinókról kell értekezni, akkor máris beugrik néhány dolog. Egyrészt tele voltam gumi és különböző műanyagokból készült dinoszaurusz csodákkal, ahogy szerintem minden korombéli gyerek, másrészt a VHS hangulat, ahogy a filmet nézem. Úgy százötvenszer. Mert megunhatatlan volt gyerekként.

Mindenki tudja, hogy Mr. „semmin nem spóroltam” Hammond (Richard Attenborough) tényleg nem spórolt, amikor a dinoszaurusz DNS kinyeréséről volt szó a fagyantába szorult szúnyogokból. Másrészt annyira nem szerette a biztonságot, amit a sokadik Jurassic Park és World filmekben is megfigyelhetünk. Mert ha akkora tyrannosaurusod van, ami átlépi a kerítést, akkor mi a fészkes fenének építenél kerítést. No, mindegy.

A Jurassic Park 2-ben egy újabb szigetre tévednek hőseink, ahol már jóval a park összeomlása előtt összeomlott egy másik bázis. Érdemes volt kísérletezgetni az állatokkal, ha meg sem tudjuk fékezni őket, annyira hülyék vagyunk.

Az első részből már jól ismert Ian Malcolm (Jeff Glodblum), akinek árva fikarcnyi köze nincs a paleontológiához és a gyíkászathoz (mert matematikus), ismét egy olyan szigetre verődik, ahol elszabadultak a túlméretezett békagyíkok. Ugyanis barátnője (Julianne Moore) ott legelteti a stegosaurusokat, ahol a T-rexek is előszeretettel piknikelnek.

Ian gyereke is potyautasként vele tart, mert kell egy gyerek, aki sikongat, és folyton meg kell menteni, mint a ringó kocsonyaként ringó kocsonyát evő kislányt az első részben. A helyzetet tovább színesíti, hogy nem csak békés eleségként a szigetre érkező tudósok, de az Ingen cég által felbérelt katonaság is tiszteletét teszi az őslények földjén. Ők meg inkább befognák az állatokat, és mutogatnák őket a cirkuszban, egy embert kivéve, a Pete Postlethwaite által alakított Rolandot, aki ki akarja lőni a legnagyobb ragadozót a földön (miért is ne). Ami ekkori állás szerint a T-rex.

A filmben rendesen folyik a kechup. Minden bokorban veszedelmes tyúkok és libák leselkednek a pipilni vágyó zsoldosokra. Mondjuk a helyükben én is leharapnám némelyik orrát. Igazából újra megnézve, felnőtt fejjel rengeteg hibát találtam a filmben, és felesleges feszültségkeltést. Az emberi hülyeség itt határtalan. Mégis ki az az állat, aki bekapcsolt fülessel mászkál egy ragadozókkal teli erdőben? Ki az, aki egy ragadozókkal teli erdőben elszalad pisilni, nem jó neki az első adandó bokor? Mégis ki akkora barom, hogy nem tölti meg a puskát, amikor egyértelmű, hogy vadászni megy? Ki akkora állat, hogy a T-rex fészkéből elrabolja a bébijét tudva, hogy az bosszút fog állni? Kik azok az állatok, akik egy esőerdőben helyes döntésnek találták a sáros-földes szakadék felett parkolást? És miért csodálkoztak azon, hogy megették a magas fűben őket a raptorok, amik egyébként deinonychusok, amikor bementek a magas fűbe, pedig szóltak nekik, hogy nem kellene bemenniük oda? És kérdem én, miért nem tanultak King-Kong példájából?

A Jurassic Park filmekből megtudhattuk, milyen is az, amikor egyetlen könyvből három filmet gyártunk.

Amit pozitívumként fel tudok hozni, hogy látványban még a mai napig ütősnek tűnnek a Jurassic Park filmek. És a gyerekkori emlékek azért fel-felelevenednek, amikor akár a második részt is nézem. Mondjuk a tudomány mára rendesen meghaladta a filmet, tudjuk, hogy valószínűleg nem a hüllőkhöz, hanem inkább a madarakhoz hasonlítottak ezek az állatok. A raptorról egyébként már akkor tudniuk kellett volna a készítőknek, hogy egy acélbetétes bakanccsal simán arrébrúgható méretű csirke volt.

No, mindegy, huszonöt éves a film, isten éltesse mindenki Steven Spielbergjét, aki izgalmassá tette a gyerekkorunkat ezekkel az akkor fantasztikusnak tűnő filmekkel.

Bélu voltam. Sziasztok!