Ridley Scott 1979-es fantasztikus filmje, az Alien – Nyolcadik utas a halál három folytatást és két előzményfilmet kapott, az idegenek szerepeltek két crossoverben a Predatorral, és számtalan képregény és videójáték készült már a főszereplésükkel, és a történeteiket rengeteg könyv egészíti ki.
Az Alienek, ezek a falloszfejű fekete undormányok igazi gyilkológépek, még az is ismeri őket, aki nem látta a filmeket, vagy sose olvasott egyetlen Alien könyvet sem. Viszont van egy könyv, ami még a rajongók számára is új nézőpontból mutatja be ezeket a lényeket. Ez az Alien Szomszéd – Avagy az űrben senki sem hallja a sikálásod.
Azt mondják, hogy nem él ilyen a Földön, de mi lenne, ha mégis?
Az Alien itt élne a szomszédságodban. Megvenné a mellettetek lévő házat, és totál átlagos életet élne. Joey Spiotto képeskönyvéből megtudhatjuk, milyen lenne, ha…
Idegenünk sportol, takarít, főz, lúzerkedik, lekési a liftet, megeteti a macskát, elmegy nyaralni. Szabadidejében Ripley-vel barátkozik, moziba jár, vagy a tengerparton sütkérezik.
Spiotto akkora ász, hogy maga H.R. Giger (az alien kinézetének megalkotója, a huszadik század egyik legnagyobb képzőművésze) mondta rá az áment a Nyolcadik utasos képeskönyvre, viszont az elkészülését már sajnos nem élhette meg a neves művész.
A képeskönyv minden oldalán egy-egy vicces csattanót tartalmazó rajzot nézegethetünk meg, aminek a középpontjában mindig az Alien van. A legtöbb képet az első Alien film inspirálta, de majdnem az összes filmre találhatunk benne utalást. A magyar kiadás a Szukits Kiadó munkája, kiemelném, hogy minden képen az eredeti angol feliratokat művészi igényességgel cserélték magyarra. Azért ez nagy tudomány, ha egy zabpelyhes dobozról van szó például. Az ilyen dolgok nekem mindig tetszenek.
Összességében rövid kis nézegetnivaló ez a cuki kis képeskönyv, viszont Alien rajongóknak a polcán a helye. Szerintem egy kedves kis ajándékötletnek sem rossz.
Nem gondoltam volna, hogy az új Marveles Star Wars érában lesz olyan képregény, amire azt mondom, hogy mind rajzban, mind történetben megüt egy értelmesnek mondható mércét (a minimális elvárásom az, hogy ne okozzon szemrákot). Láttam, hogy a Szukits Kiadó kijött egy fejvadászos – folytatásos – történettel, és ránéztem, mit tud. Paolo Villanelli rajzai bejöttek, már amit a neten láttam, és most, hogy kézbe vehettem a magyarul megjelent képregényt, még jobban tetszenek a rajzai. Ez a Fejvadászok, a Galaxis Legjobbjai (írta: Ethan Sacks).
A történet főszereplője Valance, a Terminátor csávó, és T’ongor kishúga, aki bosszút forral Nakano Lash ellen. Igazából mindenki rá vadászik, nem igazán értik, miért kellett neki eltérni a tervtől, ezzel csőd szélére és halállisták élére tenni a banda tagjait.
Én megértem, hogy már csömörötök van a Szárnyas Fejvadásztól, de még ezt az utolsó alkalmat bírjátok ki. Szárnyas Fejvadász hetünk utolsó etapjában egy olyan képregényt hoztam el nektek, ami címében Blade Runner, viszont…
A csaj kap egy újabb megbízatást, igazából, mivel a legtöbb androidot kiiktatta, ezért másfélét, mint általában szokott. Eltűnt személyek után kellene nyomoznia. Na, ez se nagyon állja meg a helyét, mivel Deckard, amikor nem volt melója, marhára csak a közalkalmazotti bért kapta, miközben malmozott a haverjaival. Fejvadász, nem gyerekfelvigyázó.
Ja és a fordításról csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy az androidokat „kiiktatják” minden eddigi fordítás szerint, nem „nyugdíjazzák”. Értem, hogy „retired” volt oda írva, de legyünk már hűek az eddigi szövegekhez. A kiiktatásnak pont az a tartalma, hogy ezek az androidok nincsenek emberszámba véve, ami az egész történet legfőbb problémáját veti fel.
Szárnyas Fejvadász hetünk második, de nem utolsó állomásához érve úgy gondoltam, hogy az 1982-es alkotás folytatását hoznám el nektek. A filmmel kapcsolatos viszonyomról annyit, hogy a cikk írásához néztem meg először, sosem volt rá alkalmam igazából, bár tudtam, hogy létezik.
A laborvizsgálatok megállapítják, hogy a nő android volt, ami nem annyira jó hír, ugyanis a mesterséges és az „igazi” közötti határvonal elmosódása egy polgárháborúhoz vezethetne, amiben a rendőrség nem annyira érdekelt.
Igazából annak ellenére, hogy a film a határok elmosását kívánja előtérbe helyezni „a mi az ember?” kérdésében, mégis valahogy sikerült az androidokat nagyon távolinak ábrázolnia. Itt főleg az zavart, hogy a replikánsok Nexus akárhanyadik verziója szerintem hidegebb, mint elődei voltak, holott éppen az volt a cél, hogy minél emberibbet alkossanak. Úgy tűnik, ez a célkitűzés 2049-re elhalt.
1968-ban jelent meg Philip K. Dick kultikus hatású, a cyberpunk előfutárának tartott regénye, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal. Nem vagyok Dick rajongó, de ez az egyik regény, amit minden évben újrázni szoktam.
A regény tökéletes válaszkeresés arra, hogy mi teszi az embert emberré. Lehet-e embernek tekinteni egy olyan mesterséges lényt, mint egy android, ami csak úgymond mímeli az emberi viselkedést. Egyáltalán tudhatjuk-e, éreznek-e ők igazán?
És hogy miért is írtam eddig ezeket a sorokat? Mert 1982. június 25-én jött ki az amerikai mozikba a Szárnyas Fejvadász, Ridley Scott fantasztikus filmje, ami ma így akkor pontosan 40 éves. Boldog születésnapot!
A film cselekménye az android-vadászatra helyezi a hangsúlyt, itt azonban replikánsoknak nevezik őket. A replikánsokról az elejétől fogva tudni, hogy gyilkosok, ebben is eltér a könyvtől, mert ott azt a látszatot igyekszik az író fenntartani, hogy pusztán a létezésük, a másságuk miatt vadásznak rájuk, viszont a végére ott is kiderül, hogy gyilkoltak. A replikánsok katonáknak lettek kiképezve, ebben is eltér az eredeti történettől. Ezen felül kicsit robotikusabban mozognak, emlékezzünk csak a filmbéli Pris android halálára, amikor úgy vergődik, mint egy meghibásodott gép. A replikánsok szeme bizonyos szögben pirosan csillog, holott tökéletes hasonmásokról volt szó az eredeti műben.
Ridley Scott egy színes, neonfényes, túlzsúfolt Los Angelesbe helyezte a Szárnyas Fejvadász cselekményét, ami teljesen más, mint a könyvben. Nincs por, nincs „szuvat”, viszont van eső dögivel.
Minden hónapra jut egy-egy évforduló. Ma egy 35 éves zseniális szart hoztam el nektek. Ugyanis 1987-ben ezen a napon jelent meg az Egyesült Államokban Mel Brooks rendezésében az Űrgolyhók (eredeti címén Spaceballs).
A történet szerint az űrgolyhók felélték a bolygójuk levegő készletét, és szemet vetettek a békés Druidia bolygóra, ahonnan ki akarják szippantani egy hatalmas űrporszívóval a zokszigént. Vespa hercegnő elmenekül a bolygóról, mivel hozzá akarják adni a folyton álmos Valium herceghez, de ezzel pont az űrgolyhók kezére játssza magát. A király megbízza Lone Starrt, hogy mentse meg a hercegnőt az űrgolyhóktól, és az se baj, ha a Mercedes típusú személyűrjárművet is hazaszállítja épségben. Lone Starr és Zsemle Morzsa elvállalja a munkát, kell nekik az űrdollár, mivel tartoznak Pizzának (a’ la hut). Lone Starr a hercegnő menekítés során kitanulja, hogyan használja az Erőt… khm… Schwarzot, az űrgolyhókos cuccokkal csencselő Joghurttól. A végén összecsap Helmettel, aki elmondja neki, hogy ő az apja unokaöccsének az unokabátyjának a régi szobatársa, ezért az égadta világon semmiféle rokonságban nem állnak egymással, ezért meg kell halnia.
Vita tárgyát képezi, hogy Bill Paxton ismert-e arról, hogy mindhárom ikonikus szörny megölte-e, viszont azt senki nem emlegeti, hogy John Hurtöt kétszer is megölte az Alien. Ő volt az, akiben kikelt a Nyolcadik utas, és az Űrgolyhókban egy gyomorrontás végez vele egy bolygóközi kricsmiben…
Gyerekkoromban rajongtam a vadászgépekért, járattam a Top Gun magazint is, még meg is vannak a gyerekszobám szekrényében, bár elég régen vettem őket elő, de összességében megdobogtatják a szívem a repülőgépek. Néhány héttel ezelőtt a Top Gun második részét is sikerült megnézni (az első résszel egy napon), így feléledt a vágy ismét a repülőgépek iránt.
A légi harc néhány percig tartott, viszont erről kaptunk egy jó háromnegyed órás olvasmánynak beillő, nagyalapú albumot, gyönyörű rajzokkal. A képregényben inkább a történetmesélés dominál, leíró szövegbuborékokkal, egyébként párbeszédekben szegénynek mondható. Csak ami a légi ütközet közben elhangozhatott, néhány szitokszó, meg egymás női felmenőinek emlegetése olvasható benne. Egyébként az elején szépen felvezeti a helyzetet, hogy kb. hogy is állt a háború ekkortájt. Kapunk szépen masírozó szárazföldi egységeket, harckocsikat pocsolyákban, meg minden, ami militari. Nekem ez a rész is tetszett.
Nem mondom, hogy én vagyok Lakatos István Művész Úr legnagyobb rajongója, de az biztos, hogy nagyon szeretem a munkáit. A polcon van egy Lencsilány, egy Mesék az ágy alól, egy ekszklúzív Spongyabob és Patrik rajz, valamint eldugva, fénytől védett helyen egy eredeti Lencsilány oldal. Ezekhez csatlakozott most a rájás GERBAUD (frappáns, de kellemetlen) című Lakatos képregény.
Aki ismeri a Lakatos-féle képregényeket, az a zserbóban sem fog csalódni. Mit írhatnék róla? Igényesen megrajzolt, elborult humorú, randomnak tűnik olykor, de mégis valahogy egyben van az egész. És a végén találkozhatunk egy régi ismerőssel is. Az egésznek kettős hangulata van, van egyfajta búskomor atmoszférája, amellett, hogy végig röhögtem az egészet.
A legrosszabb ebben az Anderson képregényben az volt, hogy hamar a végére értem. Ez majdnem minden szórakoztató képregényre igaz. Alan Grant és John Wagner 2000AD berkein belül alkotott képregényeire meg még inkább. Főleg, ha olyan emberek csatlakoznak hozzájuk a cerkájukkal, mint Ian Gibson, vagy Barry Kitson.
Dredd is megjelenik a képben, egy rövid szösszenetben, ugyanis egy mutáns halbékamókusmajmot kell levadásznia kedvenc bírónknak, ami természetesen embert ölt. Vicces, mert magára Agytörzs emberként hivatkozik a drága, micsoda művésznév. (Ezzel a gyíkagy sztorival sok képregényben lehet találkozni. Eszerint az emberek, mivel a hüllőkkel közös ősöktől származunk, rendelkeznek egy primitív gyíkaggyal, ami dominanciája esetén ösztönszerű lénnyé változtatná az alanyt. Találkozhattunk az ötlettel például a Vedlés című Pókember történetben is.)
Ezek a nyolcvanas évek nekem nagyon bejönnek képregény-ügyileg. Imádom ezeket a pofon egyszerű sztorikat, ezekkel a tökéletesen kimunkált rajzokkal. Kitson rajzai nagyon „bollandesek” (Brian Bolland sokat rajzolt Dreddet is, az egyik kedvenc alkotóm), Ian Gibson pedig nagyon Halo Jones-osra vette a figurát, egyszerűen gyönyörű Andersonokat és barátnőket rajzolt nekünk.
Szóval, ha valakit érdekel a sztori, a 2000AD 520-531, 587 és 614-622 progjaiban jelent meg. A könyv, ami nekem van, Judge Anderson – Hour of the Wolf TPB (Rebellion, 2003.)
A Szegedi Képregénybörzén vásároltam Bayer Antal bácsitól egy Barbarella TPB-t, amit már láthattatok az instagramon. Elolvastam, és jöhet is róla valami kis szösszenet ugye? Ugye.
Összességében egy nagyon elborult történet, több-kevesebb erotikával. Barbarella finoman szólva is szexuálisan szabados életet él, elég sok mindenkivel létesít szexuális kapcsolatot a képregényben, amire minden esetben egy levetkezős panel utal, magát az akciót nem mutatja meg nekünk, mégis mit képzeltek… Lényegében mindig találnak alkalmat a képregényben, hogy Barbarelláról lekerüljön a ruházat, és megmutassa dús idomait.
Viszont elég csapongó a sztori. A fő szál egy bolygó elfoglalása, ahol az idő máshogy működik, mint egyébként, ezért egy hét bolygón töltött idővel a külvilágban 20 év telik el. Közben viszont Barbarella, ahogy mondtam, ide-oda csapódik, hol rabságba esik az időben, hol prostitúcióra kényszerítik, majd királynővé koronázzák, miközben körülötte, tőle függetlenül történnek a dolgok, és minden megoldja magát.