A ma 25 éves Spawn mozifilm szerintem minden rajongónak jelent valamit. Számomra nem igazán a film volt, ami meghozta a kedvet az Ivadékhoz anno. Igazából az utóbbi néhány évben izgultam rá a karakterre, amikor néhány füzetet újonnan be lehetett szerezni a feltámasztott magyar megjelenésnek hála. Aztán a keményfedeles kiadás még jobban belopta magát a szívembe.
Todd McFarlane játékgyárának portékái közül is van néhány itt a polcon, most már viszonylag kevesebb, mint korábban. Na de a filmről is essen néhány szó.
Todd McFarlane Pokolivadéka 1992-es indulása óta a legtöbb részt megélt független képregény, több mellékszála indult az utóbbi időben, viszont a fránya filmnek nem sikerül összehozni a folytatását/vagy rebootját. Pedig néhány éve Jamie Foxx neve, mint Spawn esetleges megformálója, már felmerült. Én imádnám a fószert, meg ha lenne egy normális Spawn film. Az 1997-es Spawn az Imdb-n masszív 5,2-es pontszámon áll, ami szerintem teljesen jól tükrözi a film minőségét. Akárhogy is szépítette a nosztalgia, ez bizony egy közepes cucc.
Lehet magyarázni, hogy a technológia nem volt olyan 1997-ben, hogy ezt a komplex sztorit szépen meg tudták volna formálni. De. Volt már olyan a technológia. A filmmel a probléma nem a technológiai megvalósítás szerintem. Ugyanis meg tudnám bocsátani a vetített tüzes pokolra rámontázsolt lassított felvételben halként tátogó Malebolgiát, akinek a szája egyáltalán nem úgy mozog, ahogy azt a mondandója indokolná (igazából beszéd közben teljesen tátott szájjal bólogat). Sőt, a cgi kifejezetten tetszett Spawn köpenyénél, ami hihetetlen dolgokra képes a filmben, másrészt a Violátor démon megvalósításakor. Volt itt rendes gumi Violátor is, ami nosztalgikus, és szeretem az ilyen dolgokat, ezeknek van szíve.
A fő probléma a cselekmény átírása, leegyszerűsítése, és a színészek teljes érdektelenségbe fulladása a film során (valószínű úgy álltak hozzá, hogy ez egy B kategóriás fos lesz). Ezeken kívül azért Spawn (Michael Jai White) mozgása is hagy némi kívánnivalót maga után.
A történet nagyot merít a Spawn képregény elejéből, annyiban tér el, hogy Jason Wynn (Martin Sheen) és Jessica Priest öli meg Al Simmonst, aki alkuját megkötve visszatér a pokolból a földi pokolba. Segítője a Bohóc (John Leguizamo), aki a pokol tökéletes hadvezérét akarja létrehozni belőle, miközben Jason Wynn a világ ura akar lenni, amihez az eszköze a bioterror. Aztán van egy kínos épp meghalnék, de váratlanul megmentenek dolog… és minden jó, ha a vége jó.
Lényegében a film végére a Violátor lesz a főgonosz, és ennyiben ki is merül az egész. Kapunk néhány kínos lövöldözést, meg szilikonban motorozást, meg rosszabbnál rosszabb transzformációkat.
A színészek közül Michael Jai White szerintem teljesen jól hozza a figuráját, és John Leguizamo bohóca iszonyat vicces. Lényegében ez a film egy Violátor vígjátékként tök jól működött volna, mert a csávó a maximumot hozza ki magából az egész film alatt. Undorító karakter, és egyben nem tudod levenni a szemed róla. Lubickol a szerepben.
Nicol Williamson Cogliostro grófja egy Tesco gazdaságos Obi-wan-Yoda szerelemgyerek, erre a filmben Spawn utal is, valahogy úgy, hogy „elég volt már Yoda”. A csávó néha azt se tudja, hol van. Ugyanez igaz Martin Sheenre, aki felettébb modorosan hozza a CIA-főnök főgonoszt, és az utolsó csatajelenetben, miután legyőzték, véletlenül ott marad ülve a sarokban. Szegényt ott felejtette a rendező.
A Spawn jelmez rohadt kényelmetlen lehetett. White sokszor úgy mozog, mintha be lenne állva a nyaka. Valahogy a jelmez korlátozta a színészt. Nem is csodálom. A sokszor órákon át készülő gumiruhákban kell a színészeknek aludni, mert ezeket nem szokás levenni. Vagyis ha leveszed, akkor kuka. A Predator forgatásán pont ilyen történt, viszont ott a jelmezben a színész zseniálisan mozgott (valószínűleg nem ugyanazok feleltek a jelmezekért, de ennek nem néztem utána).
Szóval akkora B film a Spawn, hogy megnézni sem volna érdemes, ha nem vagy nagy rajongója az Ivadéknak. Én most néztem meg harmadszor, sose voltam oda érte, ezután sem leszek, aminek Bianka örül, mert nem kell újra megnézni.
Bélu voltam, sziasztok.
Nem olyan régen volt a Képregényfesztivál, ezen alkalomból minden évben rengeteg újdonságot jelentenek be a kiadók. Nekem a kedvenceim a Frike Comics, és az Anagram Comics, akikkel úgy gondolom, nagyon könnyű jó kapcsolatot felépíteni. Jó, nem megyek bele romantikus ajnározásba. Az olaszok idén nagyon kitettek magukért, amikor bevállalták a Color Zagor kiadását, és vállalták a közreműködést a neves olasz rajzolónak, Walter Venturinak az Olasz Kultúrintézet által a Képregényfesztiválra való meghívásában.
Nem tudom, miben áll a Zagor történetek sikere. Nincsenek túlbonyolítva, követhetőek, nincsenek benne szuperhősök se, meg multif@szomok sem. Zagor egy kőbaltával elnáspángol mindenkit, miközben ha tarkón vágják, az se kottyan meg neki (na, jó, lehet néha mégis). Egy átlagosnak nem mondható erejű férfi ő, akit csak a becsület és a hősködés, no meg az ártatlanok védelme érdekel.
A 21. században olyan mértékben megnőtt a bűnözési ráta, hogy az igazságügyi rendszernek teljes átszervezésre van szüksége, hogy felvegye a harcot vele. Fargo bíró javaslatára létrehozzák az igazságügyi osztályt, ahol olyan bírókat alkalmaznak, akik egyszerre rendőrök, bírók, és ítéletvégrehajtók is.
A képregény első oldalain meghökkenve tapasztalhatjuk, hogy mennyire zavarja az embereket a rendőr-bírók megjelenése, ezért egy tüntetésen elszabadul a pokol, az egyik bíró kénytelen lesz kiverni egy lázadó szellemű jóember fogait, ami miatt a tömeg lincshangulatba kerül. 
Michael Carroll ismét bizonyította, hogy jó Dredd író, John Higgins rajzai pedig fenomenálisak. A rajzok olyanok, amiken elidőzik a szem, és nem csak akkor, amikor a latexbe bújtatott Glover bírónőt mutatják nekünk hátulról. Jake Lynch Dreddje kicsit négyszögletesre sikerült, viszont szerintem ezek a karikatúraszerű-izék nem olyan bántóak a szemnek, mint egy Dean Ormston firkálás (pl. a Judgement Dayben, pfej). Szépnek semmiképpen sem mondanám.
Ezt a cikket nagyon nem akarózott megírnom. Igazából mindig megfogant bennem a gondolat, de elvetettem, mert a témája nekem nagyon fájó. A blog jellege sokszor olyan, hogy az ember leírja az agymenéseit, de nálunk ez annyira nem volt ezidáig divat. Most kivételt teszek, és a teljes bejegyzést egyetlen embernek, és a róla kialakult gondolataimnak szeretném szentelni.
Szóval Linkin Park. A második lemezük, a Meteora, amin olyan slágerek, tényleg slágerek voltak, mint a Numb, vagy a Breaking the Habit, 2002-ben jött ki. Ezeket még rádióban is lehet hallani a mai napig, amit nem is csodálok. Bár a keményebb nótáik hallatán szerintem a rádiós szerkesztők keresztet vetve imákat mormolnak, csak ne kelljen lejátszani.
„Utálom az egészet!” Idézhetném kedvenc Spider Jerusalemünket, ha a legkedvesebb mondatát emelném ki a Transmetropolitan 3. kötetéből. Utálom, hogy a sorozat végére értem, viszont bármikor újra lehet olvasni, mivel itt fog héderezni a polcon.
A cselekményről ennyit. Nem is igazán akarom feszegetni a spoileresség határát. Mit adott nekem a harmadik kötet? Egyáltalán az egész sorozat?
Ismét egy filmes évforduló, és számunkra kedves. Egyrészt a címszereplőt alakító színész személye, másrészt a film minősége miatt is. 2012. július 11-én láthatták először a Dredd című filmet a San Diego Comic Conon.
Anderson kiválasztja az első megbízatásukat, hármas gyilkosság az egyik blokkban. Néhányan lenyúzva fejest ugrottak a betonba 100 emelet magasról. Szuper módon indul a dolog. Dreddék őrizetbe veszik Kayt, aki Anderson szerint a gyilkosságokért felel. Aztán kitör a pokol.
Az akciók is nagyon látványosak a filmben, és a speciális effektek is rendben vannak szerintem. Van itt napalmmal bűnöző égetés, lerobbanó kéz (az idióta nem tudta, hogy a lawgivert csak a bíró használhatja, más kezében visszafelé sül el), kábítószeres flash időlassítás, agykisütés szájon át, golyószórós tömeggyilkolás, robbanások (kabumm!), speckó veretős zene.