Sok képregényből sólyomszemezgethetnénk, de ma a Bubi Bolt Sólyomszem – Barton és Bishop sorozatát mutatom be nektek. Tibi javaslatára szereztem be a teljes sort, mert ő ismeri az ízlésemet, és ezt bátran ajánlotta. Szóval tesó, ez ma necces lesz. Vágjunk is bele, tesó.

Matt Fractiont itthon nem annyira promotálják, pedig lehetne. Nagyon laza a stílusa, és egyszerre filmszerű és életszerű is valahogy. Ehhez nagyon jól asszisztálnak a történet rajzolói, a minimál kinézettel.

A Sólyomszemek közös sztorija nem egy világmegváltó valami. Barton egy lakbéremelés miatt rág be a ruszkikra, akik felvásárolták az egész lakótelepet. Clint tehát védelmébe veszi a lepukkant bérház lakóit, mert jót akar tenni.

Persze ez nagyon nem tetszik a lakásmaffiának, és mondhatni egy kisebb háború tör ki Barton miatt.

Bartonnak és Bishopnak nincs szuperképessége, csak sokat ittak célzóvizet. Így egy párszor beverik a pofájukat a nagy leszámolás előtt. Éppen ezért izgalmas, mert szereplőink valamennyien sebezhető átlagemberek. És nincsenek is biztonságban.

Ez a sorozat letehetetlen olvasmány. Szerethető karakterek, fordulatok, köcsög, ironikus humor jellemzi. Fractiont rohadtul nem érdekli, hogy mit beszél a francia bérgyilkos, és simán üresen hagyja a buborékot egy „francia karattyolás” szöveggel. Érted tesó. Lusta, mint a kaki, és mégis működik az egész. Csak lazán tesó.

Barton egyáltalán nem egy Marvel moziverzum-féle semleges faarcú alak, hanem egy igazi szerethető balfék, egy átlátszóan műmájer csávó. Azért őt sem kell félteni. Ellenfelei pedig a suttyófalvi oroszrulettes-susogós melegítős tesók.

Főleg azért is nem kell félteni, mert egy olyan erős csaj védi, mint Kate. Akinek nem csak pénze, de talpraesettsége is akad. Az egyik kötet teljes egészében az ő magánnyomozósdijáról szól, ott tényleg minden oldalon nyomhatsz egy arcpálmát, ha érted, annyira béna ő is. Fiatalos humor, lehengerlő történet.

De azért tesó, ebben a sorban sok dráma is elrettenti az olvasót, tesó. Szóval lehet nem árt bekészíteni a zsebkendőket is az olvasáshoz. Pont azért, mert az átlagembereknek egyáltalán nem átlagosak a problémáik.

Szóval jó összetett ez a sorozat. Sajnos az első kötet már nem kapható a kiadónál, viszont a másodiktól felfelé még igen. Szóval ha belekóstolnátok, érdemes lecsapni a még kapható részekre.

Cső tesók.

(B)

Öregszem. Vagy már öreg vagyok. Nézőpont kérdése. Szentimentális, testileg lassuló, feledékenységben gyorsuló. Mire a bekezdés végére érek, már nem tudom, mit írtam az elején. És egyre több emlék tör elő, köztük szépek is.

Gyerekkorom filmjei még fekete-fehérben tündököltek a képernyőn. Hollywood jelenléte eltörpült a francia filmek mellett, amelyek sokkal jobban és szebben adtak át mindent. Brigitte Bardot, Romy Schneider, Annie Girardot, Jeanne Moreau, Jean Marais, Jean Gabin, Alain Delon, Jean-Paul Belmondo, Louis de Funès, Fernandel, Yves Montand - így hirtelen. Az öregedésem jele pedig az, hogy ők "elfogynak".

Bár nagyon szerettem a fentebb említetteket, de azért volt pár, akit jobban. Sajnos most pont egy ilyen hagyott itt minket. Mert gyerekként szerettem volna Delon lenni. Nem Zorro, nem a Fekete tulipán (na jó, de), nem Rocco (ő tényleg nem), és még sorolhatnám. Hanem Alain Delon. Van egy kisiskolás kép (elsős vagy másodikos lehettem), ahol beszívtam az arcom, hogy vékonyabbnak tűnjön, mert előtte egy-két héttel láttam egy filmet, és nagyon bennem maradt az az arc. A szépség, az érzelmek, a fájdalom, a boldogság, de igazából egyszerre minden. Aztán később már szabadabb volt az információ áramlása, és elég gyakran derült ki az is, hogy Delon egy igazi úriember is. És akkor ismét ő szerettem volna lenni. Vagyis olyan.

Az emlékek maradnak, a filmek szintén. Alain Delon pedig... Élt 88 évet, és köszönünk neki mindent!

A Bubi Extra #16-#20 füzeteiben jelent meg Kaare Andrews Csodálatos Fantáziavilág című története. Ő írta, rajzolta, színezte, ő volt a portás és a taki néni is.

Nem igazán tudom hova tenni ezt az öt fejezetes minit. A rajzok gyönyörűek, a humora is rendben van, a történet kicsit sántít, ha nem is teljesen, de a vége mindenképpen.

A kiindulópont, hogy a különböző korszakokban élő három szuperhős az éppen aktuális harca közepette egy másik világban találja magát. Pókember, Amerika Kapitány és Natasha – akik ekkor nem ismerik egymást – mindenféle varázslénnyel találkoznak, de a slusszpoén az az, hogy SPOILER

itt mindenki halott, tehát hőseink is.

SPOILER VÉGE.

A történet megint valami elcseszett multiverzumos izének tűnik első körben, de nem annyira az. A főgonosz motivációját, és valahogy a történet lezárását nem értem. Vagy az én felfogásom gyenge, vagy ennyire bonyolult tényleg az egész. Vagy az van, hogy az író akadt meg a lezárásában, és nem lett egyértelműen elmagyarázva. De ne ijedjen meg senki, azért sikerült néhány zombit beledobni.

Sajnos a katartikus élmény nálam emiatt elmaradt. Pedig szépek a rajzok, gyönyörűek a színek, részletes minden, a viccei is ütnek. Aztán valahogy elmúlik az a kezdeti lazasága. Pedig igyekezett az alkotó az ábrázolást maximumra hozni, a három hős idősíkjai sajátos stílusban vannak megrajzolva, es kedves, szerethető karakterek találkoznak, valamint a képregény alapötlete sem rossz.

Szerintem túl nagyot akart Andrews alkotni, és valahogy ez félrement. Izzadtságszagú, túltolt epikusság érzete lett. De ha valaki érti a végét, világosítson fel kommentben. Hátha csak én vagyok ennyire hülye.

(B)

Ezer éve már, hogy a fiókban hevertek gyerekkorom Szukitsos füzetei, amelyekből egy-két éve kiszórt még a kiadó párszázas ajánlatban néhány címet. Gondolom a raktár sarkában találtak egy dobozzal, jóárasították tehát, teljesen érthető. Ilyen füzetek jönnek most. Tehát Retro a köbön, mit is olvastunk a Szukits Kiadótól 25 éve.

Terminator – Tűzvihar (1999.)

Sajnos csak egyetlen füzet van meg belőle, de nagyon jó felütése ez egy mininek. Itthon nem jelent meg a teljes sor, csak három a négyből. Eredetileg Dark Horse kiadvány volt Tempest címmel, a kilencvenes évek elején. Egy emberi osztag betör a Skynet egyik központjába, majd visszautazik az időben, valamilyen okból, utánuk meg egy pár meztelen Téezres. Látványos jövőbeli akciók, jó duma. Mára egy vagyon beszerezni a folytatást. Valószínűleg nem is fogom összevásárolni, de jó volt kinyitni ezt a 25 éves füzetet.

Aliens vs. Predator – A préda (1999)

Szintén a kilencvenes évek elején indult az AvP sorozat, a Préda első füzete Randy Stradley író és Phill Norwood rajzoló munkája. A képregényből szintén az első szám van csak meg. Itthon ez is csökevényesen jelent meg. A sztori szerintem fenomenális. Két pilóta beszélget űrutazás közben az evolúcióról, és arról hogy a természetben nincs etikus viselkedés. Az erősebb faj nyer, él túl, a gyengébb elbukik. Ők az embert a legerősebb fajnak gondolják, ami mindennel megbirkózik... Közben a predator hajóján egy alien királynő új tojásoknak ad életet, amik egy idegen bolygón landolnak, hogy a predator levadássza a később kikelt lényeket. Közben a predatorok vezetőt választanak. Tökéletes összhangot alkot a rajz a történetmeséléssel. Ezt olvasnám tovább bakker.

Aliens – Idegenek a Földön (1999. Eredeti címe: Outbreak)

Két füzet van meg ebből a gyöngyszemből. Gyönyörű borítója van mindkettőnek. Igencsak kóstoló ez így, mert be se indult a sztori igazán. Anno volt Steve Perrynek egy regénysorozata, ami alapján ezek a képregények készültek, és a Lidérces utazással együtt én ennek a regényváltozatát is olvastam. A két füzet a Földön játszódik, visszautalva a Rim-en történtekre, amikor is egy katonai osztag az alienek által elözönlött égitestről egyetlen lányt ment meg, nagy áldozatok árán. Wilks tizedes ismét küldetésre indul, hogy a Földre hozzon egy mintapéldányt a kapzsi pénzembereknek, és az elmegyógyintézetben lobotómiára váró Billiet is magával viszi. Itt ért véget a második füzet.

Gyönyörű alien rajzok, és felejthető emberalakok jellemzik ezt a képregényt. Valszeg soha nem fogom végigolvasni. Ez a két füzet sok régi emléket visszahozott.

Régen éreztem olyat, hogy milyen kár, hogy egy képregény-sorozat véget ért. Lehet, hogy soha sem? Nagy volumenű soroknál, amiket végig követtem, mint a Walking Dead, vagy az Oblivion Song, biztosan. Viszont a Star Wars Legendák – Hagyaték (Legacy) sorozatnál most a legjobban.

John Ostrander és Jan Duursema sorozata 2006-2010 között futott első körben. Viszont itthon a Szukits rövid időn belül kiadta három hatalmas terjedelmű kötetben. Ugyanis összesen 56 részt kellett sűríteni szép keményfedeles könyvekbe.

Nem gondoltam, hogy a Vérvörös Birodalmat (Crimson Empire) bármi letaszíthatja nálam a trónról, ami az SW képregényeket illeti. Mégis. A Hagyaték mind történetvezetésben, mind rajzban felülkerekedett rajta. Utóbbiban nem nehéz, Kir Kanos bosszúhadjáratának azért sok vállalhatatlan panelje volt, azért többségében tűrhető-szép skálán mozgott, de a történet nagyon oldschool, nagyon az a bizonyos régi Star Wars, a gyerekkorunk hangulata.

Most meg itt van ez a Cade Skywalker, aki minden, csak nem méltó felmenői nevére. Kábítószerfüggő kalóz, nem egyszer poligám, becstelen, olykor gyáva, boldogan él a sötét oldal hatalmával. Szerethető? Rohadtul.

Cade egy olyan időszakban él, amikor a birodalom két részre szakadt, a Sith és a „normál” birodalomra, emellett a lázadók Szövetsége is működik. A sithek ezrei felülkerekedtek a jediken, aminek hatalmas káosz lett a vége. Itt döntsd el, kinek az oldalára állsz. A képet árnyalja a yuzhaan vongok, egy invazív idegen faj jelenléte, akik anno egy véres háborút vívtak a messzi-messzi galaxis lakóival (ez a Star Wars – Invasion sorozat, egyelőre magyarul nem jelent meg), és tevékenységük következményei máig kísértenek.

Nagyon kérdéses, ki éli túl ezt az egész háborúsdit, népirtósdit. Mert a sithek nagyon beizzították a kohókat. Itt egyértelmű, ki a főganaj, és az Darth Krayt, a félig rothadó férges csávó, és fiúbandája, a Back Sith Boys. Ja meg feltámad egy néhányezer éves sith, aki egy jedi amulettjébe zárva várja szabadulását. Nagyon összetett az egész.

A képregény eseményei folyamatosan eszkalálódnak, kis harcoktól egészen egy hatalmas háborúig. Néha nehéz követni, ki kivel is van. A főszereplők hűek önmagukhoz, viszont néha okozott igen nagy meglepetést is a sztori. Sokan nem csak az ellenfelekkel, de önmaguk sötét oldalával is harcolnak, viszont olyan nem fordulhat elo , hogy valaki szürke legyen. A lezárás pedig sötét hangulatú, simán jöhetne még folytatás.

Néhány gondolat a kötetekről. Kicsit túlsúlyosak lettek, és már elég nehezen kezelhetők. Az embernek a csuklója kicsit belefájdul a végére. A terjedelem miatt nehezen lapozhatók. Az első kötet nekem nyomdahibás volt, a kiadó kicserélte. A harmadikban találtam több beírási hibát, és egy panelen szellemként olvasható az eredeti angol szöveg. Nem nagy gond, ez már nálam marad. Csak furcsa ez egy 17.000,-Ft borítóárú képregénynél. Sietős volt a megjelenés.

Sokan írták már, hogy jó folytatásokban bővelkedik a Star Wars eu (expanded universe), viszont a Disney Marvel sarlacc szörny ezeket mind kukázta, ejnye-bejnye. Szerintem érdemes ezeket a történeteket elolvasni, és megfelelően a helyükön kezelni. Én speciel imádom az eu sztorikat, jobban, mint a fősodorbeli Charles Soule szarokat Salvador Larroca photoshop tracelésével, de amíg nem én vagyok Kathleen Kennedy, ezekből nem lesz sose film.

De minek is? Tökéletes történet, rajz, színezés, ezt csak elrontani lehet.

(B)

https://www.kongregate.com/games/JamesG466/incremancer

Most mindenki a Deadpool és Rozsomák lázában ég. Szerencsére nekem is sikerült egészen hamar megnéznem moziban, mert Hugh Jackman miatt kihagyhatatlan. Gondoltam, ha kivesszük a piszkos anyagiakat a számításainkból, talán ő nem adja a nevét valami ótvaros böszmeséghez. Tévedtem vajon? Kiderül mindjárt.

Biztosan vannak nálam nagyobb X-men rajongók, és vannak olyanok is, akik nálam jobban rühellik Deadpoolt. Nehéz így egy filmre beülni, már előre kialakult kettős érzésekkel, negatív elvárásokkal.

Igazából ez a film nem okozott nagy csalódást abból a szempontból, hogy teljesen azt kaptam, amire számítottam. Rengeteg akciót, altesti poént, perverzkedést, minimális történetet, a dráma direkt elviccelését.

Eleve kötve hiszem, hogy aki nem olvasott néhány X-men képregényt, vagy nem az ők filmes kalandjain nőtt fel, mint például én, értsen bármit is ebből az egészből, ami ebben a filmben folyik. A multiverzum teljes röhejessé tételét tűzte ki célul, miközben maga is ennek az eszközével él, éspedig rosszul. Mivel az alap szituáció már idősíkbeli csavar, valamint néhány szereplő megjelenése is olyan formában, ahogy történt, fizikai képtelenség. Sajnos nekem, mint kényszeres embernek nehéz ettől elvonatkoztatni, próbálkoztam.

A Deadpool humorán az első fél órában még nevettem. Eleinte jó poén a seggrepacsi, a másik férfi lecsajozása, a Manitu bocskorából ismert Winnie Tücsök-féle Deadpool megjelenése, a folyamatos altesti humor, a másik folyamatos tökönszurkálása. Ez a humorfaktor egy idő után unalmassá válik, és nem tesz neki jót az önismétlés. Kicsit a prosztóság érzetét kelti, mert sajnos az is.

Rozsomák és Deadpool annyiszor lyukasztja ki a másik bőrét, hogy csodálkozom, hogy a film végére maradt még a ruhájukból valami (na jó, valakinek nem maradt…)

A világmegmentő csodatétel és Marvel Messiáskodás közepette tetszett, hogy régi, szó szerint kukába dobott hősöket sikerült megvenni a film készítőinek, kitölteni őket kicsit több karakterrel, célt adni nekik. Ha a Nagyfiúkból már ismert dorongalsói izomkolosszus másolatát, Gambitet nézzük, ez már kevésbé igaz. Viszont Channing Tatum suttyóságán lehetett nevetni, olyan sok szerepe azért nem volt.

Rengeteg minden történik ebben a filmben, és a lényegét nézzük, teljesen céltalanul. Megérdemli a 18-as karikát, valóban elég sok kaszabolás jellemzi, meg amiről nem is beszéltem, a rohadt sok káromkodás. Tényleg azt várja el a nézőktől egy film, hogy egy cifra káromkodáson nevessen? Rég rossz.

Hugh Jackman a Rozsomák, ezúttal végre így is hívják magyarul is. Érte minden bizonnyal érdemes volt megnézni ezt a filmet. Sok tekintetben fanservice volt az ő, és a híresebbnél híresebb mellékszereplők felvonultatása, ami egy hatalmas plusz pont a filmnek. Jackman a komor marcona alak, Reynolds meg egy idióta. Az ő civakodásuk is sok azért két órán keresztül. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tudok majd rühellni egy karaktert, de Reynolds Deadpoolja messze a legidegesítőbb, legmarokba mászóbb, akiről valaha is hallottam. Borzasztóan fárasztó. Lehet ez is volt a cél.

Összességében nekem ez 4 rozsomák karmot ér a 6-ból. És még szerintem kedves is voltam.

(B)

Nem vagyok oda nagyon a Star Wars képregényekért. Persze, vannak itt is kedvencek, de az újfajta hangvételű kánon cuccok olyan igénytelenek tudnak lenni, hogy ihaj.

A Szukits Kiadó a hazai SW kiadás nagyágyúja, és rengeteg képregény jelent meg náluk (felkiáltójel: idén elvileg véget ér a hazai SW kiadás). Néha el lehet kapni náluk jobb akciókat. Így szereztem be 1.300,-Ft-ért a Star Wars – Mace Windu kötetet.

Windu mester karaktere az előzménytrilógia egyik nagyágyúja, mindenki tudja, Samuel L. Jackson testesítette meg a bivalyerős jedit. A karakterben van annyi, hogy saját képregényt kapjon? Van.

A Windu kötet pont jól mutatja be azt, amit a magukat rajongóknak valló utálkozók felróttak az Akolitusnak: hogy a jedik tudnak igazi seggfejek lenni, és egyáltalán nem biztos, hogy minden jedi egy megtestesült szent.

Windu mester egy bizonytalan ember, kételyek gyötrik, ebben a képregényben ezekkel messzemenően leszámol. Viszont felmerül az olvasóban a kérdés...

Vajon Windu mester tanácshoz való hűsége az Erőnek, vagy a hatalomnak szól?

Tudjuk, a politika nem habostorta, és a Star Wars sem szűkölködött politikai csatározásokban, amellett, hogy a harctereket is rendesen összevérezték.

Na de mindenki döntse el maga, melyik oldalra áll.

A képregény keményfedeles, kis alapú, borítója szerintem mesteri. A történet nem sok izgalmat tartogat, mert tudjuk, hogy Windu mester megéri Vader átállását. Viszont két harcon keresztül mutatja be, hogy győzi le folyton duzzadó haragját a mester.

A rajzok beszéljenek magukért. Többségében rendes iparosmunkák. Viszont egy-egy panel borzasztó karikatúra lett. Szerintem direkt, ez az a bizonyos jóvanazúgy kategória, ami sajnos rendszeres az SW képregényeknél.

(B)