Mindenki, aki a ’90-es években volt gyerek tudja, mi volt az, ami hajnalok hajnalán kivetett minket az ágyból, és nem arra gondolok, hogy édesanyám néha leejtette a lábast a konyhában (volt ilyen is).

Amennyire emlékszem, minden vasárnap reggel megszólalt a bűvös harci induló, az a bizonyos „Tini Nindzsa Harci Teknőc, elszánt és gyors, csodahős”. Igen! Nekem ez a mese (rajzfilmsorozat) jelentette a Tini Nindzsa Teknőcöket, no meg a rengeteg bóvli bootleg kioszkos gumiteknős. :D

Hála Istennek, felnőtt a „’90-s Kids” generáció, így lehet minket bombázni mindenfélével, mert most már van pénzünk rá, hogy mindent is megvegyünk. Kevés olyan képregényt tudok felhozni, ami egyszerre nosztalgikus, és egyszerre új. Hogy mi is ez? A Holdkelte Stúdió Tini Nindzsa Teknőcei, ami eredetileg az Amerikai IDW kiadó gondozásában jelent meg (2011-ben indult a sor).

A Holdkelte Stúdió kétféle változatban hozta el nekünk a Teknőcöket, van egy gyűjtői keményfedeles és egy sima keményfedeles változat. Nekem a gyűjtőik vannak meg, mert brutálisan szépek a borítóik (mondanám úgy, hogy ezek tetszettek jobban). A képregény több részét (4-5) tartalmazza egy kötet, emellett borítóvariánsokat és vázlatokat is kapunk.

Tibivel megegyeztünk, hogy ez a „Teknyőcös sor” egy marha jó reboot. A Teknőcök mutációjának és a köztük és Szecska mester között lévő kapocsnak a reinkarnációs magyarázata nekem nagyon bejött. Aki még nem olvasta a történetet, Yoshi mestert, feleségét és 4 gyermekét kivégezte a Fürge Láb Klán, még több száz évvel ezelőtt, és amikor a laborban szuperintelligens állatokat hoztak létre, a patkány és a teknősök testében reinkarnálódott a Yoshi dinasztia. Szerintem állati.

A sorozat most a 4. részénél tart. A harmadik kötet egy minisort tartalmaz a Tekik egy-egy önálló kalandjával, a 4. részben pedig minden karakter a helyére kerül. Minden ismerős karakter. Mert lehet, hogy ezúttal nem teljesen úgy néznek ki, mint ahogy régről emlékszünk rájuk, mégis kiráz a nosztalgia libabőre, ahogy egymásnak feszül a két (több) oldal.

Minden fejezet máshogy néz ki, mivel változó a rajzolók személye. Igazából, ha nem egy kötetben lennének, nem is zavarna, nekem kicsit fura, hogy nem egy személy rajzol egy sort. De ez nem von le semmit a rajzok fantasztikus kinézetéből. Néhol élők, máshol festményszerűek, olykor pedig olyanok, mint a rajzfilmben anno.

Ez a sor tökéletes mindenkinek, akik érdeklődnek, vagy régen érdeklődtek a Teknőcök iránt. Az alkotók tökéletesen eltalálták azt szintet, ameddig a haladó Teknőc rajongó gyomra még beveszi a változtatást, és teljesen alkalmas lett így arra is, hogy új kisteknőcöket vonzzon be a képregények világába ezzel a trendi megjelenéssel, látványvilággal, mai, hétköznapi és nem annyira hétköznapi problémákkal.

Annyi a bajom vele, hogy nagyon gyorsan elfogyott. Én várom a folytatást, remélem hamarosan olvashatjuk a következőt.

Bélu voltam, sziasztok!

A Paper Girls egy... milyen is? Miért kellene besorolni? Szeretjük a rendszert, a rendet, a folyamatokat, a biztonságot. Szeretjük azt gondolni, hogy tudjuk, mi vár ránk a következő pillanatban, holnap, jövőre. Aztán a valóság mindig kicsit más. Néha olyan dolgokat produkál, amiket nem is hiszünk el. Pedig mi csak éljük a szokásos kis életünket, végezzük a dolgunkat. Ha mégis kalandra vágyunk, elmegyünk egy kalandparkba, felmászunk egy nagy kőre, leugrunk valahonnan gumikötéllel a lábunkon. Pedig sokszor tényleg elég egyet sétálni, és az élet megoldja az unalmas pillanatokat. A kamaszok életére ez többszörösen igaz és érvényes, mert minden lépés kaland és veszély. Aztán felnőttként lesz mire visszagondolni, és utólag félni. Valami ilyesmi a Paper Girls.

Mi is ismerjük a diákmunkát, a nyári munkát. Szórólapozunk, gyümölcsöt szedünk, étteremben, kajáldában dolgozunk, pénztároskodunk, polcot pakolunk, ruhaboltozunk és így tovább. Nincs ez másképp a fejlett kapitalista tengerentúli világban sem. Láttuk már számtalanszor filmekben, sorozatokban. Már kicsi gyerekként is kimennek a ház elé limonádét árulni, sétáltatják a szomszéd kutyáját, levágják a füvét, segítenek a bevásárlással, kocsit mosnak. Meg egy fura dolog, amit mi nehezen képzelünk el. Hajnalban jön a szállító, a gyerek átveszi a nagy pakkot, majd a csomagból szépen kiszedegeti a friss reggeli újságot, szépen összehajtogatja vagy feltekeri, ha esik, bezacskózza, bepakolja a táskájába, majd felpattan a bringájára. Ezt követi az, amit mi itt közép-keleten nem tudunk elképzelni. Az újságot az útról - bringázás közben - az ajtó elé dobja a kihordó. Itthon az van, hogy "ami az utcán van, az szabad préda". Valamelyik szomszéd biztos nagyon értékelné az előfizetésünket, mi pedig legkésőbb az első hónap után azt le is mondanánk. Ott ez működik, a mai napig. (Gondolom azért valamelyest megcsappant erre az igény, mert dől a netes kontent, a nyomtatott sajtó túl van a fénykorán.) És teszik ezt a gyerekek alig pár centért, mert így már nagyon korán megtanulják, mit jelent a pénzért megdolgozni, milyen nehezen lehet azt megszerezni, blabla... Ez van. Ja, és amikor végeznek a körrel, hazamennek, majd elmennek iskolába. Nem olyan egyszerű ez, mint elsőre gondolnánk.

Brian K. Vaughan neve (remélem!) ismerősen cseng a hazai olvasók fülében is. Magyarul megjelent tőle pl. Y, az utolsó férfi, Saga és egy NMK Dr. Strange. Reméljük, lesz valamikor pl. Ex Machina is, de X-Mentől Amerika kapitányig, Batmantől Zöld lámpásig mindent írt már. Sőt, Swamp Thing és Buffy is volt. Na, mindegy. Egy fura fazon, fura ötletekkel. Furák, de hihetetlenül jók.

A helyszín: Stony Stream, Ohio. 1988 november elsején lépünk be Vaughan világába, hajnali 4 óra 40 perckor az egyik főszereplőnk éppen az újságokat készíti elő a kihordásra, majd bringára pattan. Akaratlanul is eszünkbe jut pár dolog. Gyerekek bringán, a nyolcvanas években? E.T., Donnie Darko. És mostanában Stranger Things. Viszont a képregény több hónappal a sorozat előtt került piacra, szóval ez kiesik. De valahogy mégsem. Szóval november 1., ami Halloween után van pár… perccel. A "menő srácok" még nem értek haza az éjszakai bulik vagy randalírozás után, és egy újságoslány ideális alany egy kis kötözködésre. És ekkor: menő lányok, biciklin, újságokkal. Itt már összeállt a főszereplők "csapata", jönnek a bemutatkozások, majd valamilyen fura beöltözött alakok. Biztos ők is srácok, akiknek hosszúra nyúlt az éjszakája. Vagy mégsem? Amikor a lányok egyike bajba kerül, a többiek megpróbálják felkutatni a fura támadókat. Helyettük először egy gépet (?) találnak, majd meglesznek a... valahogy beszélő fickók is. (Ezen a ponton a magyar kiadásban szépen vissza lehet lapozni a kötet elejére, és visszafejteni a karaktereket. Már akinek van kedve és türelme ehhez.) Lesznek majd másképp beszélő fickók is, de hogy ki kinek a mije, az nem egyértelmű. Sokáig nem az. Próbálom kerülni a lényeget, mert minden csak elvenné a felfedezés élményét, csökkentené az izgalmat, azt pedig nem akarjuk. Viszont: abban mégis csak van valami, hogy a nyolcvanas évek bringásai nagyjából hasonló úton járnak. Kalandos, horroros, apokaliptikus, hétköznapi hősös. De nem lesz ám mindig kiszámítható, ettől nem kell félni!

Tibi

1996 október harmadika óta sok mindent másképp látunk, hallunk érzünk. Na jó, nem feltétlenül azóta, mert nem mindenki láthatta a premier napján Danny Boyle alkotását. Legnagyobb alkotását, ami Irvine Welsh azonos című könyve alapján készült. Én például 17 éves voltam, és egy haverral megbeszéltük, hogy valamikor tíz óra után találkozunk, és megnézzük a filmet. Az nyilván nem zavart, hogy iskolában kellett volna lennünk. Ráadásul ő már látta egyszer, és hihetetlen vicces filmként beszélt róla. Én... nem.

Renton, Spud, Betegfiú, Tommy, Begbie története nem vígjáték. Nyilván vannak vicces pillanatok, vagy olyanok, amelyeken nevetünk, de talán kínunkban vagy mert nem tudunk jobbat. Ez a történet maga az élet. Nem mindenki élete, de van, aki ezt választotta. Vagy nem választotta, de ez jutott, jobb híján. De ne süllyedjünk ilyen letargiába, mert az élet szép. Válaszd az életet! "Choose life!" - mondta egy szlogen, amit a nyolcvanas évek Angliájában kezdtek el használni egy drogellenes kampány részeként. Persze a szlogenek és a programok nem győzik meg a célközönséget. Amikor már benne vagy, úgyis mindegy. Pedig olyan sok minden egyebet lehetne választani. "Válaszd az életet. Válaszd a munkát. Válaszd a karriert. Válaszd a rohadt nagy TV-t. Válaszd a mosógépeket, kocsikat, CD lejátszókat és elektromos konzervnyitókat." De mégis mindig a rossz utat választod.

A nyolcvanas évek végén vagyunk, a helyszín Edinburgh. Renton, és legjobb barátja - a James Bond mániás - Betegfiú, na meg a nagyon fura Spud heroinfüggők. A jófiú Tommy és az ultraerőszakos Begbie elég gyakran beszólnak nekik, mert ők nem szennyezik a testüket azzal a szeméttel. Cserébe láncdohányosok és (túl) gyakran kerül beléjük alkohol. Az biztos jobb. Na, mindegy. Renton többször is megpróbál lejönni a szerről, csak... mindig kell még egy lövés. Az utolsó. Mindig az utolsó. Ez velünk is így van. Mindig van valami, amit megfogadunk, hogy soha többé. Kész, ez volt az utolsó! Az utolsó cigi, az utolsó berúgás, az utolsó csoki, az utolsó fölöslegesen megvásárolt ruha, cipő, kütyü, képregény, figura, akármi. És mindig követi egy másik utolsó. Csak akkor szabadulunk meg az egyik függőségtől, ha belefogunk egy másikba. És kezdődik minden elölről.

Az biztos, hogy mióta (pár nap híján 25 éve) megnéztem ezt a filmet, több dolog végérvényesen beégett vagy megváltozott a fejemben. Ha felcsendül Iggy Pop - Lust for Life című nótája, rögtön beugrik pár jelenet és gondolat. Egy másik klasszikust idézve: "A drog rossz, értem?". Amikor végbélkúpot látok, eszembe jut Skócia legrosszabb vécéje. A macskaürülék toxoplazmózist okozhat. Ewan McGregor mindig jó, legyen az Star Wars vagy egy biztosító reklámja. Ja, és a jó fiú nem mindig jó. Viszont a rossz mégis rossz.

Ennyi év után is működik ez a film? Nem olyan rég néztem meg, és a válasz egyértelműen: igen! Úgy tűnik, hogy a világ fejlődik. De igazából olyan apró változások vannak, hogy az szinte fáj. Az emberek ugyanúgy emberek maradtak. Ugyanazok a hibáink, a gyengeségeink. Ugyanúgy függők vagyunk, de azóta még több dologtól. Vajon hányan mondták 20-30 évvel ezelőtt, hogy én nem leszek ilyen! Most pedig a hétköznapok posványából segédeszközök használatával akarnak kimászni. Akarunk kimászni. És olyan jó látni, hogy vannak nálunk sokkal szerencsétlenebb emberek is, mert ez reményt ad. De. Mert mindig van "de". Lehet jó döntést is hozni adott pillanatban, hátat fordítani mindennek, egy új és jobb életet élni. "Rossz ember vagyok, de ezen változtatok, megváltozom. Ez volt az utolsó ilyen eset. Mostantól tiszta leszek, kihúzom magam, és az életet választom. Már alig várom. Olyan leszek, mint maguk, lesz állásom, családom, rohadt nagy TV-m, mosógépem, kocsim, CD lemezem, elektromos konzervnyitóm, jó egészségem, alacsony koleszterinszintem, biztosításom, jelzálogom, első otthonom, szabadidőruhám, háromrészes öltönyöm, kvízjátékom, szemét kajám, gyerekeim, séták a parkban, rendes munkaidő, golfpartik, kocsimosás, elegáns kardigánok, családi karácsony, rendes nyugdíj, adómentesség, csatornapucolás, és a végén, ha már nincs semmi, a halál."

Howard Phillips Lovecraft a huszadik század első felének fantasztikus írója, a sci-fi, a fantasy, a horror műfajának egy jeles alakja. Munkássága legnagyobb teljesítménye sokak szerint a kitalált mitológiája volt. Kinek ne rémlene Cthulhu neve? Aki elég megátalkodott, Nyarlathotep, vagy Azatoth istenségek nevét szokta mormolni elalvás előtt. Van ilyen köztetek? Ma meghívlak Titeket egy utazásra a valóságon innen, az őrületen és az álmokon túl.

A mai cikkem apropója, hogy idén októberben megjelenik itthon az első Lovecraft képregény-antológia a Szukits Kiadó gondozásában. Egyébként is régóta szemeztem az íróval, ezért beszereztem az Onnan túlról című novelláskötetet a Helikon Zsebkönyvek sorozatból. Rengeteg horror csemegét tartogat a kicsike.

Lovecraft novelláinak többsége egy irányba mutat. Ezt már az elsőnek az elolvasása után éreztem. Szépen építkezik mindegyik, a mesélő maga sem tudja, mi a valóságos, és mi a képzelet, mi játszódik csak az agyában. Épeszű-e egyáltalán? És a végén egy olyan csattanóval veri arcon az olvasót, hogy még a szomszéd is belenyikkan.

A háttérben mindig valamiféle borzalmas, emberi ésszel fel nem fogható felfedezés húzódik meg, ami a rejtélyes eseményekre magyarázatot adhat. A mesélő áll mindig a középpontban, vele történnek megmagyarázhatatlan, és természetesen bizonyíthatatlan dolgok. Rejtélyes eltűnések, halálesetek, boszorkányság, sátánizmus, fekete mágia, egy teljes mitológiai háttér.

Szellempatkányok motoszkálása a falban, félig ember, félig patkány kísértet, egy tudományos felfedezés, ami ledönti a mi dimenziónk és egy fertelmes lényekkel zsúfolt dimenzió közti falakat. Egy temetkezési vállalkozó, aki beszorul a kriptába, és rejtélyes sebekkel a lábán tér vissza a városba, a festő, akinek a modellje maga az ördög egyik háziállata, boszorkányszombat, ahol gyermekeket áldoznak a túlontúli világ urának, aki a világegyetem középpontjában él. Egy telefon, amibe az eltűnt barát helyett egy rejtélyes lény szól bele…

Ez rettenetes, iszonyatos, borzalmas. Tehát szuper. :D

Mi már várjuk a Lovecraft Antológia képregény-változatát is. Rettenetesen. Borzalmasan. Iszonyatosan.

Bélu voltam. Sziasztok!

Megnéz az ember pár filmet, sorozatot, és a - szinte bármelyik - streaming szolgáltató máris ajánlja a jobbnál jobb neki való tartalmakat. Algoritmusok dolgoznak címkék alapján (leegyszerűsítve), és így történt, hogy nekem már jó ideje különböző animéket tol. Mert néztem sci-fit, képregényes adaptációt, animációs filmet, és ami végképp megkoronázta a dolgot az a Kill Bill, amiben van Japán is, meg harc is, meg gyilok is. És bár vannak fenntartásaim bizonyos dolgokkal szemben, de próbálok/igyekszem nyitott lenni, mást is kipróbálni. Negyvenesként nem mindig könnyű, de a kíváncsiság mégis győzedelmeskedik. Ezért is nyomtam rá a One Punch Man első epizódjára. Amúgy különböző webshopok is bőszen ajánlgatják a mangát, szóval jó ideje "erőlteti rám" magát.

Kicsit utánaolvastam, és itt szó szerint utána, mert először megnéztem. Kiváncsi voltam, hány évvel maradtam le pl. erről. Kiderült, hogy a manga 2009 óta létezik, az anime pedig 2015 és 2019 között került a képernyőkre. A szerző ONE, aki egy rakás díjat is begyűjtött ezzel a web mangával, illetve a Mob Psycho 100 cíművel is. Ezeket az internet árulta el nekem, fogalmam sem volt. Azt viszont tudom, hogy a velem nagyjából egyidős "fiatalok" részben animén nőttek fel. A kilencvenes évek elején szinte ellepték az európai képernyőket, és nem volt ez másként itt, keleten sem. Amik hirtelen beugranak: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer..., 80 nap alatt a Föld körül Willy Foggal, Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal, Csip-csup csodák, Maja, a méhecske, Könyvek könyve. (Bélu mondta, hogy Múmin is volt, és teljesen igaza van. Csak nekem az nem jókor jött, és inkább hanyagoltam. Most viszont érkezik képregényben magyarul - Nimue kiadó -, kap egy új esélyt.) Ezek valamilyen-japán koprodukciók voltak, ezért sajátunknak éreztük, de tulajdonképpen japán stílusú rajzfilmek voltak. Na, megint elkalandoztam.

Szerintem túl magas elvárásokkal indítottam el a One Punch Man első epizódját.  De ez az én bajom. Van ez a furafejű kopasz fickó, akin lóg egy pelenka. Nem, pelerin. Eléggé aránytalan a feje, vagy nem is tudom. Eleve nem tudom komolyan venni, bár sokszor nem is ez a cél. Inkább ilyen laza, poénkodó, groteszk és komolytalan karakterek vannak felvonultatva. Például a rákember, aki egy nagyállú gyereket keres, aki mellbimbókat rajzolt a páncéljára amíg ő aludt. A gyereknek meg konkrétan két farpofa van az állán.  Na, szóval van ez a Saitama, aki mindet és mindenkit elintéz egy ütéssel. Ez persze nem mindig van így, ezért máris bukta az egész koncepció. Mert ő ilyen. Ilyen... hobby-szuperhős. Ő akart lenni a legerősebb, ezért sokat edzett. Annyit edzett, hogy kihullott a haja. Oké... Aztán kezd kicsit unalmas lenni az élet, mert mindenkit legyőz. Általában egy ütéssel. Aztán rájön, mi a cél: méltó ellenfeleket találni, és azokat legyőzni. Közben egész finom metal dallamok és riffek szólnak, ez nagyon tetszett.

Van egy olyan érzésem, hogy ez megy sok epizódon keresztül. Vagy akár végig. Hatalmas vagy nagyon erős ellenfelek, akiket Saitama jól legyőz. Szerintem itt megállok egy jó időre, ez az első rész így volt kerek, megvan a lényege, nyugodtan alhatok.

Tibi

Update: Megnéztem a második részt is, valamennyit a harmadikból is és nagyjából igazam lett.

Újabb update: Megnéztem még pár részt. Szinte teljesen igazam volt/van, és néha úgy tűnik, semmiről sem szól egy rész. Annyira nem veszi magát komolyan, és annyira parodizálja az egész szuperhős műfajt, hogy az már szinte jó. Túltolt gonosz zsenik, feltörekvő B-kategóriás bűnözők, néha profi, néha nagyon amatőr önjelölt hősök. A főszereplőnk pedig szinte Steven Seagalban tolja, nehéz kimozdítani a magabiztos de érdektelen állapotából. Na jó, egy ütés erejéig mégis. Lehet, hogy kezdek rákattanni?

Még egy update: Túl a nyolcadik részen... :D Vannak mélypontok, nem mondom, de összességében sorra veszi a szuperhősös világ(ok) elcsépelt badarságait, és görbe tükröt állít, parodizál, karikatúrát készít. Felismerhető benne sok minden a nyugati képregényekből is, meg úgy általában. Akaratlanul is kibukik az emberből a nevetés. Saitama mély gondolatai pedig... Na, az sem semmi. :D Szóval beszippantott, pedig nem volt tervben. És a manga első kötetét is megrendeltem.

Utolsó update: Mivel nem siettem el a poszt élesítését, volt idő mindenre. Végeztem az első évaddal, mert… nincs megállás! Kapott pár vezérszálat is az évad, és természetesen végig vicces és élvezhető maradt. Ami hiányzik: az elején nagyon metal volt a zene, ez a végére már szinte teljesen kikopott. De ettől függetlenül azt mondom, ajánlott a sorozat. Sajnos. :D

Az 1988-ban indult Hellblazer sorozat a Vertigo leghosszabb ideig futó sorozata volt. Főszereplője John Constantine, a démonvadász. Alapjait nézve horror, nekem a Sandmanhez hasonlít kicsit látványvilágában. Már ami a mai alanyunkat, a Fumax által 2019-ben kiadott Hellblazer – Káros Szenvedélyeket illeti.

John Constantinet én a Keanu Reeves főszereplésével készült filmből ismerem, és most, hogy elolvastam ezt a képregényt, azt kell mondanom, hogy ez jobb, mint a film volt. A képregényt Garth Ennis (most már kedvenc íróm) írta, és William Simpson rajzolta.

Constantine-nak ezúttal egy olyan ellenséggel kell megküzdenie, amivel szemben nincs semmiféle orvosság. Ez a végstádiumú tüdőrák. A maga minden borzalmával együtt. Hiába próbált jó emberként élni, rengeteg rossz dolgot tett, és az ördög a lelkére pályázik, ami nem tetszik főhősünknek.

A tüdőrák elég komoly dolog, viszont Constantine nem igazán békél meg a halál gondolatával. Fejébe veszi, hogy ha törik, ha szakad, de túléli ezt is. Végülis minden sz@rral megküzdött már, ezzel is meg tud nem?

Angyalokat, mágusokat keres meg, hátha valaki tudná a rák ellenszerét. Amikor már reménytelenné válik a helyzet, elbúcsúzik barátaitól, szeretteitől, és mindent feltesz egy lapra.

A képregényben a betegséggel járó minden testi és lelki szenvedést megmutatják nekünk az alkotók. William Simpson azt mondta, hogy elborzasztja, Ennis miket rajzoltat le vele. Azért szép munka volt ez a cucc.

Ennisről tudjuk, amellett, hogy szeret suttyóságokat írni, a drámával is jól bánik, és ha már teljesen mélyrepülésbe helyezte az olvasót, ismét felemeli fantasztikus humorával.

A kötet rendkívül szókimondó, és a nyugalom megzavarására alkalmas rajzokat tartalmaz. :D

Nekem ismét furcsán hatott, hogy a kiadó egy ilyen in medias res-szel indít, a kötet a Hellblazer 41-46. számait tartalmazza, így egyáltalán semmit nem tudsz meg Constantine démonvadász életéből, csak a szenvedős haldoklásából. Ez magából a kötet értékéből semmit nem von le, mert egy teljes, önálló történetet mesél el nekünk.

„Aztán mintha tökön rúgtak volna, belém nyilallt, mit tettem, hogy majdnem mit okoztam, összeomlottam, nem sok választott el tőle, hogy őrjöngve menjek a diliházba. Egyetlen dolog jutott eszembe, ami feloldozást adhat. Egy kétnapos, magányos piálás. Ahol úgy szétcsapom magam, hogy utána minden mindegy, és semmi nem számít, csak a tompa fájdalom a koponyámban. Nos, bevált. Sz@rul vagyok, mintha valami sz@rházi betonnal bélelte volna ki a gyomrom, a fejemet meg belenyomta volna egy vödör csulába.”
(Ford.: Sepsi László)

Olvasásra fel, ezt se hagyjátok ki.

Bélu voltam. Sziasztok!

Bélu már írt pár gondolatot a Spawn’s Universe első számáról, most pedig rajtam a sor, hogy az új Spawn sorozatok egy másik első epizodjáról írjak betűket. Szóval: King Spawn, első szám. És most jön a "de még mielőtt" rész. :D

Régebben már láthattátok Bélu figura gyűjteményének pár darabját, köztük "akad" Spawn is, meg egyéb karakter is ebből az univerzumból (Spawnverse). Ha nem láttátok vagy nem emlékeztek, keressetek vissza bátran a régebbi posztok között - ott lesz! ;) Kiderült, hogy ő a Pokolivadék elég nagy rajongója, viszont én nem mondtam még semmit. '97-ben került filmvászonra Spawn, és nem volt egy gyenge élmény. A köpeny, a láncok, a Bohóc... Fantasztikus élmény volt. Igaz, mai szemmel talán bénácska, de akkor kemény volt. Valamivel később az HBO mifelénk is elkezdte a Spawn animációs sorozatot, ami... sokkal jobb volt a filmnél! A karakterek kaphattak mélységet, mert 18 epizód alatt több idő volt kibontakozni. Sajnos csak ennyi volt. És új film sem készült. Viszont: amikor már látszott, hogy lesz film, Magyarországon a Semic elkezdte kiadni a képregényt. Tették ezt '97 és '99 között talán 18 számon át, amiből párat sikerült elolvasni (leginkább egy csoporttársam/jó cimborám jóvoltából). Elmondhatom, hogy nagyjából 24 éve követem és szeretem ezt a karaktert. Na, elég is ebből.

A képregény eddig 321 füzetben jelent meg, de számtalan egyéb szálon is futott eddig is. Van bőven spin-off és alternatív történet is. Magyarul eddig 21 kötetben 164 füzet jelent meg, én ezzel a sorral haladok. Idén augusztusban három új sorozat indul(t - kettő már igen, egy majd októberben): Spawn's Universe, King Spawn, Gunslinger Spawn. A cél a különböző szálak és karakterek egyesítése vagy kiemelése. Illetve még egy pár dollár összekuporgatása, még pár réteg bőr lenyúzása által.

A füzet jól nyit, bár máshonnan ismert klisék jönnek a képbe. Egyértelmű gyilkosságok indíttatását próbálja a mi igazi és egyetlen Spawnunk (a néhai Al Simmons) kinyomozni. A nyomozásban segít neki a csapata: Jessica Priest, vagyis She-Spawn, aki egy volt Black-Ops ügynök, és egy "technikus" srác, Marc, aki a számítógép előtt ügyködik. Akárhogy is nézem, ez nagyon Batman és csapata jellegű. Hashtagvoltmár. A nyomozás különböző egyre sötétebb és/vagy veszélyesebb alakokhoz vezet el. Például találkozhatunk Metatronnal. Aki látta vagy emlékszik a Dogma című filmre, ott megismerhette őt, Isten Hangját, akit a zseniális Alan Rickman alakított. És... kezdődik a másik szál. Itt a régebbről ismert Spawn-pusztító angyalunk (bár már nem tartozik egyik oldalhoz sem, de attól még az egyik legszebb karakter) találkozik a külön sorozatban futó Haunt nevű arccal. És szépen ellavírozunk a füzet végéig. Ki is az a King Spawn? Fogggalmam sincs! A legnagyobb gond ezekkel az új sorokkal (legalábbis az eddig megismert kettővel), hogy tényként kezeli a fősodor történéseit. Így a King Spawn sem egy első rész, hanem a háromszáztizenvalamennyi folytatása. Gyakran vannak utalások, hogy lásd Spawn 308 vagy 316, így aki nem olvasta a köztes/eddig részeket, csak pislogni tud. Van, amit ki lehet valahogy következtetni, de nem mindent, és ez így egyértelmű átverés.

A rajzok szépek, nagy gondok nincsenek. (Persze soha többé nem lesz Spawn a Greg Capullo időszakban belőtt szinten. Szerintem.) Azt azért észre lehet venni, ami a 300 fölötti megosztott oldalakon is látszott, hogy szívesen lespórólják a háttereket, néha nem annyira kidolgozott egy-egy rajz. Ezzel sok időt és energiát megtakarítanak, viszont Marvel-féle iparos/futószalag utóíze lesz a dolognak. Vannak elírások, helyesírási hibák, ami szintén nem túl profi dolog. Igaz, nem annyira durva a helyzet, mint a Spawn’s Universe esetében. De talán mégis profi munka ez, mert a profit került előtérbe. Összességében csalódtam, de a gyűjteményben mindig jól mutat egy első szám.

Olyan rég írtam, hogy el is felejtettem, hogy kell. Frappáns bevezető, ami felkelti az érdeklődést, meg ilyenek. Azt hiszem. Hát... Bevallom, amikor egyáltalán megfordult a fejemben, melyik képregényről is fogok írni, elolvastam a fülszöveget. Pedig nincs is füle. Mindegy, bocs. Nem könnyű olyanról írni, aminek a lényege elég hamar kiderül, de azért nem egyből. Viszont nem lehet sokáig kerülgetni, mert akkor nincs miről írni. És akkor jutott eszembe a fülszöveg, amit tudatosan hagytam ki. Ha a hátsó borítón leírták azt, ami a lényeg, és az szabad préda, nem kell még csak bele se lapozni a kötetbe, akkor nem kell kerülgetni a témát. És: igen, ott van. Már csak azt kell kitalálni, mi legyen a folytatás. Jöhet az új bekezdés, mert bevezetőből ennyi elég is.

A második bekezdésben már nem illik húzni az időt, valami konkrétum is kell. Mondjuk olyasmi, hogy a szerző J. Michael Straczynski (JMS) (lengyel neveket leírni mindig élvezet), akinek a Babylon 5 sorozatot köszönhetjük, de aztán írt ő Pókembert, F4-et, Thort, Supermant vagy Before Watchment is. A rajzoló pedig Esad Ribić, egy horvát fickó, akinek a műveit megcsodálhattuk pl. az itthon is megjelent Loki vagy az Aaron-féle Thor kötetekben, de rajzolt ő Secret Warst is (Hickman), Civil War II-t, X-Ment, de még Conant is. Ja, ilyeneket lehetne írni. Vagy a kötetről is, tényleg, az is jó ötlet! Vagy a főszereplőről! Nem is tudom. A kötet nemrég jelent meg a Fumax gondozásában, a szokásos minőségben, 600 példányban. A főszereplő pedig Norin Radd, aki hosszú-hosszú évekig szörfözött az űrben, tanúja volt számtalan civilizáció tündöklésének és bukásának. 1966 óta suhan a képregények oldalain, Jack Kirby találta őt ki, és valami olyasmi történt vele, hogy fiatal csillagászként kutatta az űrt, a saját bolygóján (Zenn-La), amikor jött a hatalmas Galactus, aki szívesen fogyaszt el bolygókat. Radd felajánlotta szolgálatait, csak a bolygó maradjon meg, Galactus pedig le is csapott erre, és felruházta őt nemcsak kozmikus erővel, hanem egy bevonattal is, ami nagyjából mindentől megvédi. Ezután a deszkáján járta a világűrt, megfelelő táplálékot keresve gazdájának. De egy ponton az erkölcs és a dilemma találkoztak, az Utazó elárulta a mestert, meg ilyenek. Nem érdemes százéves "poénokat" elsütni, mint a kályhafejű Galactus, vagy a vasalódeszkás csávó, mert az nagyon amatőr benyomást kelt. Inkább új bekezdés, majd rátérni ténylegesen a kötetre, mielőtt mindenki megunja az olvasást.

Nna... Az első fejezet sok betűvel kezdődik, viszont az oldal alján ott van a fejezet címe. Elég nagy betűkkel, egyből odavonzza a tekintetet. Első rész: Kyrie. Sok embernek ez ismerősen cseng, ezért már keresem is a következő részek címeit. Második rész: Sanctus. Harmadik rész: Benedictus. Negyedik rész: Agnus Dei. Ezzel már lehet kezdeni valamit. Kyrie Eleison - Uram, irgalmazz! Sanctus - Szent vagy! Benedictus qui venit in nomine Domini - Áldott, aki jön az Úr nevében! Agnus Dei - Isten báránya. Eléggé egyértelműen vallási alapokon nyugszik a dolog, legalábbis a címek erre utalnak. Itt lehetne kicsit visszamenni Galactushoz, aki egy isten-szerű hatalmas figura (Jack Kirby a Bibliából inspirálódott), az Ezüst Utazó pedig egy angyalhoz hasonlítható. De ha valakit nem érdekel a vallás, akkor ezt nem is olvassa el. Vagy nem szívesen. Más megközelítés is kell. Mondjuk pusztán nyelvészeti, és akkor azt látjuk, hogy most nemcsak a már említett civilizációk emelkednek és buknak, hanem a főhősünk is bejár egy ilyen pályát. Mert a nagy erő nagy felelősséggel jár... Jaj, ne... Ezzel csak elrontanám. De valahogy mégis csak a vallási vonalon lehetne párhuzamokat húzni, mert JMS ismerte és megfelelően alkalmazta Kirby alapötletét, és a fejezetek a címnek megfelelő keretben vannak. Vagy legalábbis úgy értelmezhetőek, mert a cím alapján eleve úgy állunk hozzá fejben. Igen, lehetne ilyesmiről írni.

Most járunk ott, hogy már senki sem olvassa tovább, mert még mindig bevezető jellege van. Vagy nem? Volt már az író, a rajzoló, a kötet, a karakterek, a koncepció. Nem is olyan rossz. És most? Mondjuk azt észrevettem, hogy egy kötetbe sikerült belepréselni az Utazó történelmének fontosabb stációit. Az apropója pedig az, amiről nem mertem írni, mert spoiler lenne. Amit már mondtam, hogy végül ezért olvastam el a fülszöveget. Csak nehogy elkezdjem elmesélni az egészet, mert az nagyon rossz lenne. Olvastam olyat, nem volt nagy élmény. Ha elolvasom és mindent tudok róla, már nem is kell elolvasni. Talán a rajzok miatt, de az élvezet jelentős része elveszett. Az viszont belefér, hogy Norin Radd felkeresi a Fantasztikus Négyest (első stáció). Reed Richards doki talán a világ legnagyobb elméje, egy igazi zseni. Ha valamit meg lehet oldani, akkor hozzá kell fordulni. Az Utazó baja pedig nem mindennapi. A csodálatos "bevonatán" apró hiányosságok keletkeztek. Pöttyök. majd foltok. Viszont a külső annyira összeforrott a belsővel, hogy az egyik sérülése, betegsége a másik pusztulását is jelentheti. Van erre megoldás? Vagy ez a biztos vég? Az Utazó megy tovább, Pókember a következő állomás, majd Dr. Strange is előkerül. Spoiler nélkül azt lehetne még leírni, hogy bizony a régi főnök, Galactus is előkerül, és ha nem ismerjük a történetet, lesz pár váratlan fordulat. És ilyenkor gondolkodik el a blogger a lezáráson, az utolsó bekezdésen.

Az Ezüst Utazó: Rekviem csak részben egy szuperhősös képregény. Kapunk és látunk fantasztikus jeleneteket, galaktikus erőket és harcokat, de nem ez a lényege. Az űrbéli sorsa is csak emberi sors. Akármilyen hihetetlen erővel lett felruházva, van, amit nem tud leküzdeni. És a létezés úgy teljes, ha minden állomást és fázist megismerünk, még az elmúlást is. Valami ilyesmi lenne ez a bejegyzés, ha nem telt volna el ilyen sok idő, és még tudnék írni. Majd legközelebb.