Sziasztok!

Ma egy olyan képregénysorozatot hozok el nektek, amiben egyszerűen lehetetlen hibát találni. Itthon a Pesti Könyv Kiadó hozta el nekünk a két spanyol, Juan Diaz Canales (író) és Juanjo Guarnido (rajzoló) fantasztikus képregényét, a fekete nyomozó macska, Blacksad történetét

Megvallom, a cikknek az az aktualitása, hogy a Blacksad magyar oldala megszellőztette a hírt, miszerint idén októberben folytatódni fog itthon is a sorozat, a külföldi megjelenéssel egy időben. Ennek speciel Tibor komámmal együtt nagyon örülünk, mindkettőnknek (egyik) nagy kedvence ez a képregény.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A képregények külalakját tekintve nem egy túl vaskos (kb. 50-60 oldal közötti), nagy alapú, kemény kötéses albumokról van szó, igazi gyűjtői nyalánkságok, ha engem kérdeztek.

A történetek pofonegyszerűek, általában egy krimibe illő bűntény, egy korábbi szerető meggyilkolása, a Ku-Klux Klán tevékenysége, egy atomháború megakadályozása vagy egyéb rejtélyek megoldása a célja Blacksadnek, aki magánnyomozó.

A történet szereplői antropomorfizált állatok, azaz mindenki tudja, hogy ez azt jelenti, hogy emberi tulajdonságokkal felruházott állatokról van szó. A nyomozók kutyák, a hidegvérű iparmágnás valamiféle hüllő, a szép nők cica(babák), a rasszista állat a jegesmedve. :D Mindenki egytől-egyig megszemélyesít valamit.

Ami miatt nagyon szeretem a képregényt, vagyis az egyik ok, az a rajzok/festmények olyan mértékű részletessége, hogy kb. a szoba falán szexelő legyeket is belerajzolta Guarnido a képregénybe. Vegyétek ezt szó szerint. Mind a városképek, mind a belterek soha nem látott részletességgel vannak ábrázolva, amik miatt a képregény képeinek nézegetése megsokszorozza a képregény olvasási idejét. Emellett többször újraolvasós darabokról van szó.

• 
• 
• 

Kiemelendő még a noir, a krimi hangulatot fokozó „zenei aláfestés”, ami a képregényeken keresztül fut. Megvallom, nem vagyok nagy jazz rajongó, viszont ebben a képregényben több helyen a panelek között a rádióból szól az ikonikus stílusú zene, ezzel a ’30-as 40-es évek Amerikájába elrabolva az olvasót. Miközben olvasod a képregényt, bekapcsolod az oldalakon keresztül futó dallamot a mindenki által ismert zenemegosztó oldalon. Olvasás közben szól a jazz, és igen... Kiráz a hideg ettől a hangulattól, a szó jó értelmében.

Szóval Blacksadre fel, ha érdekel a noir, krimi, állatos bőrbe bújtatva.

Bélu voltam, sziasztok!

Friss, ropogós megjelenésekből sosincs hiány nálunk, sír is a pénztárcánk, zokog, amikor valami újdonság kerül előrendelhető státuszba itthon, vagy esetleg egy-egy külföldi oldalon, kiadónál.

Amikor pár hónappal ezelőtt Tálosi mester meglengette… hogy lesz egy Pókember kötete, minden magyar rajongó egyszerre kapott a szívéhez, hogy akkor most mi is lesz. Mit szeretne kiadni a Goobo Kiadó ezúttal. Sok szép limitált Marvel TPB, és a NMK szerkesztése mellett még egy Pókember projekt, szóval Gooboék/Bubiék 2021-re elmerültek a Marvelben, mondhatnánk.

És pár héttel ezelőtt vált előrendelhetővé, megkockáztatom, így, hogy a kezemben van, minden idők egyik legszebb itthon megjelent Marvel képregénye. Ez a Pókember Napilapcsík Gyűjtemény, Pókember ’77-’79 között megjelent kalandjait tárja elénk.

Az előszóból kiderül, hogy Stan „the Man” Lee és John Romita (Sr.) viszonya kezdetben nem volt rózsás, viszont Romita annyira szeretett volna szuperhősöket rajzolni, hogy a DC-t otthagyva visszament az Ötletek házához, Pókembert rajzolni. A Napilapcsík Gyűjtemény a Lee-Romita páros munkáit gyűjti össze, amik anno napilapokban, azoknak is a képregény rovatában jelentek meg, hétközben fekete-fehér csíkokban, hétvégén színesben. Így már Pókember két médiumban is hódíthatott.

A napilapcsík történetei nem kapcsolódnak az eredeti Pókember sorhoz, mert kivitelezhetetlen lett volna a szerzők szerint ezeket összehangolni, ugye Pókember ’62-es első megjelenését követően (Amazing Fantasy #15) néhány hónapra már elindult a Pók-sor. A napilapban való megjelenés pedig ’77-ben indult. Utólag amúgy kitalálták, hogy ez a fő univerzumtól eltérő alternatív univerzum, de mégis kit érdekel? Marha jó cucc.

Ez a képregénykötet egyszerűen leírhatatlanul szép. A képregényt szép fényes védőborítóval látták el, és ez a fektetett formátum marha jól áll neki. Egy igazán igényes, exkluzív darab, és ehhez az érzethez hozzátesz a tudat, csak 500 példány jelent meg belőle.

Elvileg a kiadónál nem fogyott el az összes előrendelésben, rendelhetővé fogják tenni, vagy a cikk megjelenésének idejére már rendelhetővé tették, szóval nyomás, Csíkpókra fel!

Mára még nincs vége a finomságoknak! Hoztunk nektek néhány előrendelhető képregényt, hátha meghozzuk a kedveteket hozzájuk. Ha éppen nem vagytok feliratkozva minden kiadó minden hírlevelére, akkor mi teszünk róla, hogy értesüljetek a szerintünk legszebbnek ígérkező képregényes megjelenésekről.

1. Brian Bolland Judge Dredd Apex Edition (2000AD)

Csippan a telefon, hírlevél érkezett. 2000A.D. Kiadó bejelentkezik ismét a pénzünkért. Tibor komámra egyből ráírtam, hogy láttad b+? Láttam b+. Ezek állatok. Mi is. Ennek a cuccnak nehéz ellenállni.

Brian Bolland a kedvenc Dredd rajzolóm, és most egy Dredd kötet jelenik meg, Bolland válogatott rajzaival (Cursed Earth, Judge Child és mások), kétféle verzióban. Egy webshop exclusive oversized slipcase HC edition, melyet a művész dedikál, és egy alap kiadás. A fenti szóösszetétel azt jelenti, hogy nagy alapos, keményfedeles, védőborítós (belecsúsztatod a papucsba, mint a magyar Hellspawn limitáltat) képregényt nézegethetsz életed végéig, vagy amíg az asszony rá nem vesz, hogy adjátok el, mert a pénz a gyereknek kell az egyetemi alapjába. Egyelőre úgy néz ki, 128 oldalas a kis drágaszág.

 A gyűjtői darab ára a kiadó webshopjában 150 font, míg a sima kiadás 65 font. Várható megjelenés 2022. február. Mától vált előrendelhetővé.

2.Megatropolis (ugyancsak 2000AD)

Kenneth Niemand és Dave Tailor képregénye Mega City 1-be kalauzol el minket, egy futurisztikus noirban. Olyan képet ad (az ajánló szerint) a városról, amit még nem ismersz. Nekem ez valami alternatív Dreddnek tűnik, a nevekből ítélve. A webshop exclusive kötet 180 db-ra limitált (29 Ajrós vételárért), és van még egy alap kiadása is, valamivel olcsóbban, bár elsőre ugyanolyan igényes köntösben. Várható megjelenése 2021. október 13-a.

3. Oblivion Song vol. 6. TPB (Image)

Robert Kirkman alternatív univerzumos történetéről már sok ajánlót írtam. Azt is többször megemlítettem, hogy ezeket előrendelésben szoktam beszerezni. A hatodik kötete kb. novemberre van előirányozva az egyik kedvenc könyves oldalamon (bookdepository.com). Azért is érdekes ez a történet, mert megtudhatjuk, hogy egy dzsungelszerű alternatív világban miként viselkednének a civilizált emberek, emellett pedig egy nagyon kellemes arcnélküli idegen fajjal is megismerkedhetünk. Az eddig megjelent utolsó kötetben már elindult a világok közti háború. Uh. Nagyon komoly cucc. Kirkman egy nagyon jó író, és erre nem csak a Walking Dead a bizonyíték.

4.Deadly Class (Image)

Az Image Comics-nál október végén érkezik a Deadly Class következő - immáron a tizedik - kötete (45.-51. füzetek). Nagyon közel járunk a végéhez, bár Rick Remender nagyon tudja szövögetni a sztorikat. Az ifjú gyilkosok iskolájának tanoncai már megjárták a poklot, több soron, de azért a szép pillanatokból is kijutott nekik. Már sok szereplőtől elbúcsúztunk az évek alatt (igazi gyilkosos szappanopera), de volt, aki visszatért. Minden lehetséges.

Ennyi lett volna a kis kedvcsinálónk mára, reméljük tetszett.

 

Sziasztok!

Felbátorodva a múltkori teljesen új képregény olvasásán, gondoltam, megint kipróbálok valami újat. Nincs kifejezetten kedvenc műfajom, de például a horrort, a zombikat és a vámpírokat inkább kihagyom. Marad így is elég. Megint egy Image Comics kiadvány jött szembe, ami bár nem garancia (ahogy a többi kiadó neve sem), mégis sok jó címet hozott az évek során. A M.O.M.: Mother of Madness is egy három részes minisorozat, viszont 40 oldalas terjedelemben, amiből 34 konkrétan a sztori. 

A borító alapján bármit lehetne feltételezni. Őrült anyák társasága? Kézműves szakkör? Símaszk, és betörésre specializálódnak? Az első oldalak alapján utóbbira tippelnék. Egy művészeti múzeum valamilyen szépen öltözős eseményén vagyunk, 2049-ben, New York-ban. A főszereplő - Maya Kuyper - bemutatkozik, mesél magáról, közben a háttérben mennek a párbeszédek. Ezekre érdemes a későbbiekben is figyelni, mert sokszor semmi közük az egészhez, viszont gyakran adnak plusz információkat a korról, a világról, az egész helyzetről. "Hallunk" majd TV-t, rádiót, híreket, reklámokat, rendőrségi kommunikációt. Ezek hol viccesek, hol hasznosak, néha pedig csak töltelék. Bocs, vissza a főhősünkhöz. Tényleg azt gondoltam, ékszereket akar ellopni, esetleg festményeket. Majd jön egy kényelmetlen esemény, zavarában és dühében elindul, cipőjével feltöri a padlót, majd a szeme világít, a karja megnyúlik. Itt bizony valamilyen szupererők mozognak. Aztán visszamegyünk az időben 2028-ba, Eve és Mark Kuyper otthonába, ahol Maya éppen nyolcéves, az anyuka pedig éppen egy gyógyszerkoktélt kap, injekció formájában. Láthatólag súlyos betegségben szenved, amelyből látunk a következő "időugrásokban" is: 2031, 2034, 2036... és ezután elbúcsúzunk az anyukától. Is. A búcsúceremóniák után elkezdi kitakarítani az otthonát, és mivel a szülők különböző gyógyszerekkel kísérleteznek, főhősünk ezekből talál is bőven. Bár nincs direkt módon kimondva, de megpróbál véget vetni a kiüresedett életének, ám reggel felébred, és... semmi sem történt. Aztán 2049-ben vagyunk, ahol már 29 éves anyuka, reggeli készítése, munkába indulás stb. (a metrón szájmaszkot is viselnek, igaz, nem mindenki). Majd 2036-ban vagyunk, amikor Maya 16 éves, és kiderül, hogy vannak dolgok, amik igen furán működnek, szupererő jellegűek. Aztán megint New York, 2049. Még a felénél sem járunk, de már elszédültem. A Ponyvaregény a kedvenc filmjeim közé tartozik, és az az egyik erőssége, hogy kusza az idővonal. Viszont Tarantino műve arra ösztönöz, hogy összerakd a történést, hogy megnézd még egyszer, még sokszor. Itt ezt nem mondanám. Viszont abbamarad az időben ugrálás, de talán már későn. 

• 
• 
• 
• 

A továbbiakban kapunk még hétköznapi szuperhősködést, kicsinyes bosszút főnökön, kollégákon, és tulajdonképpen ezzel el is fogyott. A koncepció amúgy nem rossz. Az a lényeg, hogy különböző érzelmek hatására különböző erők nyilvánulnak meg. Ezek korai fázisban inkább véletlen módon jöttek elő, de idővel megtanulta ezeket kordában tartani, irányítani. Ehhez kell az ok-okozat lista, amit többször is megkapunk a füzetben. Így néz ki: amikor mérges, akkor szupererős és szupergyors lesz, szomorúan szinte azonnal gyógyul, a szorongás, nyugtalanság szuperhallást vált ki, amikor megrémül, láthatatlan lesz, boldogan szupernyúlékony lesz. És amikor minden ereje csúcsra van járatva, a szemei arany színben pompáznak. Ez az über-állapot, ami persze nagyon látványos is. És a látvány résszel általában nincs is gond. A képregény úgy indul, hogy a már említett eseményen vesz részt Maya, itt a rajzok és a színezés az újságok képeire hajaznak, ami - szerintem - nagyon jól néz ki, és sokat ad hozzá a bemutatkozáshoz, meg az egész eseményhez is. A rajzok minősége néhol kimagasló, néha picit gyengébb, de átlagban jónak mondható. A színezés viszont - ismét: szerintem - nagyon jól eltalált, inkább kimagaslónak mondanám. A poénok gyakran elég gyatrák, de sokszor meg nagyon jól kitaláltak, főleg azok, amik nem képezik szerves részét a sztorinak. A koncepció és az alapötlet jók, érdekes gondolat, és mindez egy nem túl távoli jövőben zajlik, ahol a modern anyukát próbálják ábrázolni. Legyen nagyon vagány, nagyon laza, nagyon Cosmo - valami ilyesmi lehetett a gondolat. Kicsit túltolták. Összességében azt mondanám: lehetett volna jó is.

Sziasztok!

A Valiant univerzuma nekem kedvesebb sok másik univerzumtól, de ebbe ne menjünk most bele. Az évek során olvastam X-O Manowart, Quantum és Woodyt, Rait és annak folytatásait. Mindet ötletesnek, eredetinek találtam. Itthon a Valiant-nek 3 kötete jelent meg a Goobo Kiadó gondozásában, valószínűleg itt meg is áll a hazai kiadása a sorozatnak. Ha csak az utolsó itthon megjelent Valiant kötetet olvastam volna, akár mondhatnám is, nem lenne kár érte. Ez a Bloodshot, avagy Boruljon lángba a világ (Goobo, 2020.).

A kötet elején megtudjuk az alapszituációt. Bloodshot egy szuperkatona (mi más), akinek a testében elszaporodtak a nanobotok, amik mindenre is képesek. Bloodshot egy szupertitkos katonai program keretében lényegében halhatatlanná válik a nanobotok segítségével, csak legyen a közelben megfelelő mennyiségű protein. A nanobotok blokkolják, vagy letapogatják a környező rádióhullámokat, újraépítik Bloodshot testét, lényegében akkor is, amikor már csontig lepucolták a húsát. Ezzel nem is lenne baj, ha nem csak ennyiről szólna ez az igen véres történet.

A szuperkatona emlékeit mesterségesen megmásították, és amikor csak szükség van rá, akkor bemondják a fülére, hogy „hejhó haver, egy csúnya afgán terrorista bántani akarja a családodat, és be kellene vonulni ismét”. Bloodshot pedig rendet tesz.

A küldetések során főszereplőnket szitává lövik (túléli), felrobbantják (túléli), megnézetnek vele egy atomvillanást (túléli), fejbe lövik (túléli). Egy igazán szerethető karakter, akiért érdemes izgulni. A történetvezetésről annyit, hogy rendkívül csapodár, és több helyen mintha kimaradt volna néhány oldal a történetből, olyan „durr bele” a következő fejezetbe. Ez főleg az utolsó fejezetnél volt feltűnő, mintha elfelejtették volna, hol ért véget a harmadik rész.

Bloodshot fejét a ronda hazaáruló szakadár ügynökök feltörik, így az új ellenség a titkos katonai program csúnya gonosz vezetői lesznek, akik korábban nagyon sok ronda dologra rávették Deadpoolt. Jaj, az egy másik univerzum, de nekem ő jutott eszembe erről az egész hamis emlékes, őrültes sztoriról, amikor azt se tudod, ki kivel van, vagy hogy mi az, ami tényleg megtörtént, és mi az, ami csak a főszereplő fejében létezik. Annyi, hogy Deadpool történetei legalább nyomokban tartalmaznak humort.

A képregény hazai megítélésének (így eladásainak) az sem tett jót, hogy a kiadása idején jelent meg a Vin Diesel főszereplésével készült ugyanilyen című film is, ami ugyancsak egy kalap trágya lett, és hatalmasat zakózott.

Aki Valiant-et szeretne olvasni, ne ezzel kezdje. Rengeteg listát lehet találni a neten, hogy milyen olvasási sorrendet ajánlanak az univerzum köteteihez. Ha engem kérdeztek, önállóan is élvezhető Quantum és Woody története, a Rai 2014-es sora (4001 A.D. kötetekkel együtt), vagy az éppen futó Rai 2019-es sora, ami folytatja a korábbi történetet, és a harmadik kötet előrendelésére várok. Tibor komámat is megkérdeztem a Valiant-ről, ő Ninjakra, Toyo Haradára, és Archer & Armstrongra  esküszik.

Nem tudom, mi lesz a Valiant hazai kiadásának további sorsa (valószínűleg elengedik), de ne a Bloodshotról ítéljétek meg a dolgot. Az X-O Manowar magyar kiadása (két kötet) megér egy misét, a magyar fordítása nagyon ötletes, a története pedig… Na szóval ajánlom mindenkinek, aki egy jó űrlényes-vizigótos sztorira éhezik.

Bélu voltam, sziasztok!

(Szerk: sajnos szombaton a Goobo Kiadó mogulja bejelentette, hogy a Goobo megszünteti a kiadói tevékenységét. Sajnálatos, mivel a Valiant kiadása itthon így tényleg bizonytalanná vált, kérdés, hogy átveszi-e valaki.)

A Vad Virágok Könyvműhely neve ismerősen cseng a képregény és a manga rajongók körében. Hiszen olyan sorozatokat adtak ki, mint Hellboy, Usagi Yojimbo, Kázmér és Huba, Esernyő akadémia, A vízisten menyasszonya, A titokzatos menyasszony, és még akad pár. Vannak önálló kötetek, pl. a Blankets vagy a From Hell. A Kázmér és Huba kivételével a felsoroltak nem kifejezetten gyerekeknek szólnak. Viszont - sokunk örömére - tavaly előrukkoltak a Bone (Konc) és a Geronimo Stilton sorozattal, majd jöttek a Marvel akcióhősök, Pókemberrel és a Bosszúállókkal. Ez azért már elég nagy "geekság", akárhogy is nézzük! 

A Bosszúállók az első számnál jár, a Pókember már hármat megélt, és a továbbiakban az utóbbiról lesz szó. Először lebeszéltem magam róla, mert "megint Pókember", "nem vagyok már gyerek", és társaik. Aztán belelapoztam, és az első szám rajzai annyira szépek, hogy... ott is hagytam. Majd otthon szépen megrendeltem a kiadótól, kedvezménnyel, előfizetéssel, ingyen szállítással. (Érdemes ezeket is figyelembe venni, illetve azt a tényt - és itt minden kiadványról beszélek-, hogy amennyiben egy képregény terjesztőhöz kerül, annak az árából az újságos, a szupermarket, a könyvesbolt, a webshop stb. akár 60%-ot is levesz magának. Ha valamit a kiadótól vásárolunk, akkor az a pénz "ott marad", és sokkal biztosabb a további megjelenések anyagi háttere.) Viszonylag rövid időn belül már olvashattam is ezeket az... apróságokat. B5 méretű képregényekről van szó, és amikor kézbe veszem őket, mindig egy laza vigyor kerül az arcomra. Fogom ezt a tiniknek szánt füzetet, majd leülök, és felveszem az olvasószemüvegem, mert negyven fölött már ilyenem is van. Kicsit nevetséges helyzet, de aztán elkezdek lapozni, és nem érdekel. ;)

 Örülök, hogy a fiatalabb korosztály is megismerheti a szuperhősöket, viszont olyan tálalásban, ami nemcsak a korosztálynak, hanem a kornak is megfelelő. Az én első szuperhősös képregényem a '89-es Batman filmes kiadvány volt, és Joker később sem volt egy kedves arc, nem kímélte a "családtagokat". És hát Pókembernek is bőven kijutott a "jóból", ez is tény. Na, itt szó sincs ilyen jellegű brutalitásról. Még véletlenül sem. Szórakoztató, megvan benne az akció, a bunyó, a poénok, és a végén happy end. Bevallom, néha szükségem van erre, pedig az utóbbi években kicsit más jellegű képregényeket olvasok. Vagy talán pont ezért. 

• 
• 
• 
• 

Ahogy már említettem, az első szám rajzai annyira meggyőzőek, hogy kár lenne kihagyni (ahogy a folytatást is). Persze az első rész beetető, bocs, bevezető áron kapható. És ebben az első füzetben ismerhetjük meg a főszereplőket is, és hogy ezek kik - nem meglepetés, hiszen a borítón is szerepelnek: Peter Parker, Miles Morales és Gwen Stacy. A három tini éppen gimis éveit szenvedi, amikor az erő összehozza őket. A pókerő, természetesen. Nehéz lenne azt mondani, hogy kiegészítik egymást, vagy hogy rendes csapatként működnek, mert - bár Peter Parker A Pókember - mindhárman egyéniségek, de főleg... dehogy árulok el mindent. :P A második számban egy klasszikus "feldolgozásával" találkozunk, ami az egyik legnagyobb póktörténet, és itthon akár már négyszer is be lehetett zsákolni. Igen, Kraven az ellenfél, de nem merülünk el olyan sötét mélységekben, hanem inkább viccesre vették a dolgot. Helyes. :) A harmadik szám pedig a balszerencse királynője, Felicia Hardy, azaz a Fekete Macska árnyékában zajlik. Ez aztán tényleg nem egy egyszerű menet, főleg nem egy enyhén diszfunkcionális csapatnak. Igazából egy-egy mondatban le lehet írni a történetet, minden további csak spoiler lenne, és kár lenne, mert nagyon szórakoztató tud lenni. Amit majdnem elfelejtettem: folyamatosan megy a kikacsintgatás a klasszikus Pókember poénjai irányába és/vagy kárára. Mennek az idétlen hősmondatok, beszólások, amiket a póktársak mindig le is húznak. Igaz, jogosan, de a következő helyzetben majd ők is hasonló szintű mondatot dobnak be, szóval mehet az adok-kapok.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem világmegváltó történetek vagy eget rengető eposzok (kellenek a kötelező közhelyek). Viszont bőven akad a Marvel világában olyan történet, sor, sorozat, akármi, ami simán alulmúlja ezeket a kiadványokat. Szép, szórakoztató, nem gyilok, de mégis akciódús. Könnyed, levegős, néha kell ilyen a felnőttnek is. A szuperhősök világával ismerkedő gyereknek, tininek kifejezetten ajánlott. Szóval nem bántam meg a vásárlást, és lesz is új gazdájuk, pár éven belül. ;)

Sziasztok!

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is olyat fogok írni egy Spawn képregényről, mint ami most következik. A múlt héten megérkezett hozzám a Spawn Vengeance című kötete, ami a képregény fő sorának 291-297 számait tartalmazza, TPB formátumban. Ezt olvastam el, és most írok róla néhány sort, csak hogy nektek ne kelljen elolvasni.

A bejegyzésben spoilerek találhatóak, ahol konkrétan előfordulnak, ott jelezni fogom. Bár ha jobban belegondolok, a története sehova sem fut ki, így annyira a spoiler, mint fogalom nem állja meg a helyét.

Kezdetnek álljon itt egy kis idézet a kötetből:

„Miért nem akarta a pokol trónját? Sosem értettem, egészen mostanáig. Miért nem akarta betölteni az űrt, amit Malebolgia megölésével hagyott? Ehelyett hagyta, hogy a Menny és a Pokol káoszba fulladjon, miközben háborúskodott az üres trón felett. Miközben mi elgyengültünk, ő egyre csak hatalmasabbá nőtt.”
(Cog Spawnról, írta Todd McFarlane, ford.: jómagam)

Nos, nekem az az érzésem támadt, hogy McFarlane maga sem nagyon érti, hogy Spawn miért is nem foglalta el a pokol trónját (pontosabban emlékeim szerint Malebolgia a pokol egyik bugyrának volt az ura, nem az egész Pokolé, de ez nem az első történetvezetés-beli probléma a sorozatban). Itthon eddig a 150. számig került kiadásra a sor, az Armageddon végével, és olyan, mintha nem telt volna el a két könyv között, pontosabban a 150. és a 191. szám között semmi extra. Kivéve

 SPOILER

 Wanda Blake halálát, de már majdnem lényegtelen.

SPOILER VÉGE.

Nos, a Spawn, Bosszú című kötetben semmi bosszú nincsen, csak maximum beharangozzák a bosszút, és az Al Simmons élete és halála alcím konkrétan azt jelenti, hogy a 296. és 297. számban újra a szánkba rágják Al Simmons halálának és feltámadásának történetét, megspékelve azzal, hogy Spawn bizony übergigamega hatalmas hatalommal rendelkezik. Mintha ezt már az Armageddon során nem bizonyította volna, amikor ISTENNÉ vált! De ismét megtudhatjuk, hogy bizony ez az Ivadék más, mint a többi.

Ennek a pár füzetet magában foglaló kötetnek a története csak a szokásos önismétlésbe fullad, amikor ismét megjelennek Spawn korábbi ellenfelei, köztük a Violátor, aki, kapaszkodjatok meg… Ő az egyik démon, aki megalkotta Spawn ruháját, a szimbiótát, így ő az, aki meg tudja zabolázni Spawn erejét. Hú. Tényleg, még csak hatodszorra rúgta szét a seggét Spawn, ezúttal egy gerinckitépés is dukált a dagadt bohócnak.

Spawn ismét egy erővel gazdagodik:

SPOILER

fel tudja támasztani a halottakat, főleg a halott, és ezerszer újrarágott karaktereket, mint Cy-gor, akik mellé állnak a nagy háborúban. Igazából agyatlan zombik, akik parancsra ölnek.

SPOILER VÉGE.

Láthatjátok, McFarlane papa sajnos már csak önmagát tudja ismételni. És jut eszembe, még a kötet rajzairól szó sem esett, mert azok se kutyák.

Az a helyzet, hogy a kötet második felének rajzai rendben vannak. Viszont. Jason Shawn Alexander „rajzai” több helyen undorítóan egyszerűek, az arcokat látszik, fényképekre rajzolta rá photoshoppal. Ez a pofátlan aljamunka annyira igénytelenségbe fullad több helyen, hogy panelen belül különböző stílusok ötvöződnek. Érdemes megnézni ezeket az arcokat. Arról nem is beszélve, hogy több helyen a karakterek üres háttér előtt beszélgetnek egymással (sokat, nagyon sokat, dögunalmasan sokat). Város kellős közepén, nincs háttér. Aztán gyors átpakolták a sivatagba a sztorit, hogy ne kelljen hátteret rajzolni neki.

Az én részemről hálás vagyok magamnak, hogy az itthoni 21. kötettel én véget vetettem a Spawn gyűjtésének. Egyértelmű, hogy az utóbbi években már McFarlane nem önmaga, a rajzolók is nagyon hullámzó teljesítményt nyújtanak, szemen köpve az olvasókat. Számomra Spawn halott, és az is marad. Sajnálom, hogy idáig fajult a dolog, de ez sehova sem fog vezetni, nyújtják, mint a Barátok köztet. Annak is vége lett érdeklődés hiányában egy közbe vágással, valószínűleg ennek is hasonló lesz a sorsa.

Bélu voltam, sziasztok!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hajlamosak vagyunk olyasmit olvasni, ami régi, bejáratott, biztos. Miért költenénk olyanra, ami nem annyira jó? Valóban. Nem is kellenek már új könyvek, képregények, hiszen ott a sok minden, ami eddig megjelent. Ezeket sem tudjuk már sem elolvasni. Az összeset megvenni pedig még annyira sem. Láttam már több embernél rongyosra olvasott köteteket. Az a kedvence, azt olvassa, másra alig van igény. Sokszor futok bele abba a meglátásba is, hogy "csak az x (ahol az x pl. a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes) évekig volt jó, tovább nem is érdekel". Néha én is hajlamos vagyok ezzel az árral úszni. Megjelent sok éve, sokan elolvasták, alkottak róla véleményt, járt utat járatlanért stb. Ebben csak megerősít engem, minket az a tény, hogy mire magyarul megjelenik valami, addigra az már pár éve a külföldi piacon van, kipróbált dolog. De szerencsére nem mindig engedek ennek. Utána meg nagyon örülök, vagy fogom a fejem, hogy "ez mi volt már megint?!"

 A mai áldozat annyira friss, hogy tegnap jelent meg (amikor ezeket a sorokat írom, 2021. július 22. van). Még rendesen meg sem száradt rajta a festék. A kiadó az Image Comics/Top Cow Productions, és egy három részes minisorozatról van szó. Még egy plusz rizikó, ha így nézzük. Mert ha egy sorozat kilenc, tizenkettő vagy ennél jóval több füzetből áll, van idő kibontakozni, kijavítani bizonyos hibákat, lassítani, gyorsítani, mindenféle csavart bevinni. Na de három füzetben? Mondjuk az előnye az, hogy rosszabb esetben vettél három füzetet, és kész is vagy. És biztos, hogy egy kerek és teljes történeted lesz. Remélhetőleg.

Szóval... Mi is ez a Syphon? Az első füzet története húsz oldalon bontakozik ki, és természetesen ennek jelentős része a szereplők és a helyzet bemutatása. Nehéz nem szpojlerezni, de igazából szpojlerezni is, mert kicsit olyan ez még, mint kéthetes ottalvós nyári tábor. Az elején még azt sem tudod, te ki vagy, és hol a helyed. Aztán eltelik pár nap, és kezded megszokni az ágyad, a kaját (nem), feltérképezed az esetleges kapcsolatokat, szerelmes leszel... De ott még nem járunk. Ha a teljes füzetet elmesélném, az sem lenne túl sok információ, de nem ez a cél. Úgy indítunk, hogy egy lány gyógyítani akar, valamilyen mágiával, aztán jön valaki, és... pukk-puff. Közben valaki más is gyógyít, viszont ő a megszokott úton. Ez a valaki más egy mentős srác, aki bár nagyon laza, mégis nagyon profi. Nagyon él, nagyon buli, ahogy kell. De egyszer csak megszállja az erő, az ősi erő, amely segítségével mások fájdalmát tudja magába szívni. (Meg sem próbálom magyarra fordítani a képregény címét. Syphon. Szifon? Szipkázó? Elszívó? Szippantó?) Jó eséllyel nem is kerülhetett volna jobb helyre ez az erő, mint Sylas barátunkhoz, hiszen mentősként bőven találkozik a fájdalommal, a szenvedéssel. De mennyit lehet ebből beszippantani? Hová kerül mindez, meddig lehet ezt bírni? Hogy lehet megszabadulni a tehertől? Olyankor más sérül? Vagy a "sötét oldal" vonzalmába kerül Sylas? Egyáltalán van olyan? Nagyon sok kérdés. Párra kapunk választ már most, de a legtöbb még várat magára.

 Egy kis noir, egy kis misztikum, ősi erők. Ki a barát, ki az ellenség? Nem mondom, hogy a legjobb képregény, amit valaha olvastam, de távolról sem a legrosszabb. Érdekes a téma. Majd kiderül, mire elég a három füzet. Vagyis már csak kettő.

• 
• 
• 
• 

„most, hogy a végső csata zajlik, nem bírok leállni… nem állok le… amíg ő fel nem adja. És ő nem adja fel. Sohasem tagadja meg, amiben hisz. Addig nem, amíg él. És az emberek odafent… a házakban, a médiában… a túlértékelt ingatlanjaikban és lakásaikban […] Vajon felmerül bármelyikükben, hogy mi igazából nem önmagunkért harcolunk, a területünkért, az álarcviselési jogunkért… mi értük harcolunk.
Azért, hogy ott lehessünk, feltétel nélkül, ha leszáll a sötétség.”

(részlet a Hihetetlen Pókember 2012/3. számából (Kingpin Kiadó), írta: J. Michael Straczynski, ford: Benes Attila)

Minden idők egyik legjobb, legmonumentálisabb, legszerteágazóbb és legtúlírtabb Marvel eseménye a Polgárháború. Nekem egyébként az egyik kedvencem, és meghatározó élmény. Az „alap” történetszálon felül rengeteg mellékszálat lehet olvasni. Ma Pókemberét veszem „gorecső” alá (bocs).

Pókember egy lelkizős szuperhős. Szerintem ezzel mindenki egyetért. Amikor pedig nem lelkizik, akkor viccesnek, lazának próbál tűnni (igazából többször bevallotta nekünk már, hogy ha kínosan érzi magát, humorral próbál oldani). A Polgárháború rá vonatkozó történetszála pedig igencsak rá jellemző lelkizés lett, amit nagyon gyorsan elolvastam, mert tényleg élveztem. És nem is biztos, hogy nem fogom folytatni a meglévő Kingpin füzeteim átnyálazgatását.

A Polgárháború Pókemberre vonatkozó része ott veszi fel a fonalat, ahogy Peter felfedi magát a nagy nyilvánosság előtt, hogy bizony ő a Pókember. Ezzel egy nagyon régóta benne lévő szorongást oldott fel, mert megtudhatja, mi lesz, ha kiderül személyazonossága.

Ja, ennek az egésznek természetesen a szuperhumán regisztrációs törvény az oka, ami megosztja a szuperhős társadalmat. Pókember Vasemberék oldalára áll, mert úgy gondolja, hogy a törvény, az törvény, ha nem tetszik, akkor is be kell tartanunk. Igaza is van.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

No de arra nem gondolt, hogy Vasember a hirtelen jött „hatalmat” arra használja, hogy a szuperhősöket, akik nem regisztráltak és nem fedték fel személyazonosságukat, a negatív zónában rögtönzötten felépített, adamantiumból készült hiperszuper szökésbiztos börtönbe zárja egy életre, mindenféle tárgyalás nélkül. Nos, ez már diktatúrákat idéző megoldás, így Peterben felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg a jó oldalra állt-e.

Lelki gyötrelmek kínozzák kedvenc hálószövőnket, emellett sokan az életére próbálnak törni, és Jameson is lejárató kampányba kezd ellene, pert akasztva a nyakába. Közben Wilson Fisk (Vezér) a börtönből egy bérgyilkost állít a Pókra, vagy a családtagjaira, lényegében az az utasítás, hogy ha őt nem is, a családtagjait rendezze le.

Pókember végül jól dönt. Elárulja Vasembert, csak hogy Kapi oldalára állhasson, az igazságért. A polgárháború végeztével a Kapitány oldalán álló hősök lényegében számkivetettként élnek tovább, Pókember is újra feketében fog nyomulni, de ne szaladjunk ennyire előre. Az biztos, hogy ez az esemény egy darabig rányomja a bélyegét a Marvel hősök életére. A harmadik füzet végére egyébként May néni golyót kap, ami már valljuk be, kijárt neki a sok okoskodásért.

Na de ne aggódjatok, természetesen túléli a lövést, és Peternek nem kell nélkülöznie kedvenc nénikéjét.

Nézzetek bele a galériánkba, kifényképeztem nektek néhány igazán szép képet a füzetekből.

Bélu voltam, sziasztok!