Robert Kirkman és Lorenzo De Felici neve már ismerős lehet a blog olvasói számára. Kirkman írta a Walking Deadet, az Oblivion Songot, utóbbit pedig De Felici rajzolta. Újabb közös sorozatuk pedig 2023. júniusában indult, immáron két kötetet kóstál a gyűjteményes kiadások sora. Ez a sorozat nem más, mint a Void Rivals.

Az Energon Univerzum első sorozata ez, ami összeköti a Transformerst a G.I. Joe világával, teszi ezt a Trafók energiaforrásának, az energonnak, mint univerzális anyagnak a központi elemmé tételével. Kirkman az apukája a Skybound (Image) és a Hasbro mára franchisezé növő kollaborációjának. Eddig két kötetnyi Void Rivals, két kötetnyi Transformers, egy Duke kötet és egy Cobra Commander kötet jelent meg tudtommal, de koránt sincs vége, mivel előrendelhető a Transformers és a Void Rivals harmadik kötete is.

A Void Rivals egy fekete lyukat körbe ölelő gyűrűn játszódik, ami két világra szakadt. A Zertonia és az Agorria évszázadok óta háborúban áll egymással, már azt se tudják, miért. A zertóniai gyerekeket szüleik kajáért bocsátják áruba, így katonák lesznek belőlük. A gyerekek az agorriai lényekről szőtt rémmesékkel fekszenek és kelnek, míg nem…

Egy ismeretlen planetoidán egy agorriai pilóta, Darak zuhan le, és mi mással találkozik, mint a Zertonia egy kedves gyilkos lányával, akivel kénytelen lesz összefogni a szabadulásukért. Kiderül, a két faj nem is nagyon különbözik egymástól, a technológiájuk kompatibilis egymással, és a sisakjuk levételét követően jönnek rá, hogy a homlokukon lévő kövek színén kívül tök ugyanolyanok…

Természetesen az éppen hatalmon lévő arcoknak pont nem áll érdekében, hogy kitudódjon ez, illetve az önbeteljesítő jóslat se, miszerint eljön az egyesülés pillanata.

Na és akkor mi a helyzet a trafókkal? Meg a Joe-kkal? Hát autobot cameoból az olvasó kap dögivel, illetve a Joe karakterek közül kettő fontos szerepet kap, az egyik a rendszeres humorforrásként funkcionál. Trafók közül Jetfire, Hot Rod és Springer jelenik meg, utóbbi komoly harcba keveredik, és a hideg rázott tőlük. Zseniálisan összerakott jelenetek voltak. Rajtuk kívül még a Handroid, Darak robotikus kesztyűje tök jó arc, jó a dumája, és univerzális.

Kirkman kiszolgálja a fanokat szerintem. Van itt minden, humor, rejtély, akció, trafó mitológia, szépen rajzolt képeken, ízlésesen összerakva. A humora nem direkt, Kirkman nagyon laza, látszik, hogy szereti, amit csinál, Felici pedig továbbra is brutálisan rajzol, és a színezést is nagyon eltalálták.

A helyzet azonban az, hogy ez fanoktól készült, és inkább fanoknak. A Joe-s részeket értem, meg azokat a karaktereket látásból ismertem már, de a Transformer kapcsolódások nagyon a klasszikfantasztik sorozatra, a 86-os filmre, valamint a Netflix War For Cybertron-ára utalnak (ezeket láttam már). Nem tudom, hogy Zertonia nevéről ki jönne rá a Zerta Trionra? Lehet, hogy a fő szál is elég erős önmagában, de átitatja a fanservice, nem tudom, hogy ez nullkilóméteresként mennyire élmény.

Az biztos, hogy én folytatni fogom ezt az univerzumot, legközelebb egy Duke, vagy egy Cobra Commander kötettel. Várjátok már? Remélem.

Bélu

A Nero Blanco Comix képregényeit azért szeretem, mert képregény-történeti értekezéseket is tartalmaznak sokszor, vagy pont maguk a megtestesült történelem.

Így van ez a Kóber Leó kötettel is. Bayer Tónitól ismét tanulhatunk egy kis történelmet: egyrészt az 1876-1931 között élt grafikusról, másrészt rajta keresztül a kora humoráról, társadalmáról, az embereket foglalkoztató problémákról. Kóber igazi világot látott ember volt, élt Münchenben, Párizsban, az Egyesült Államokban is, mégis magyarnak vallotta magát. Az egyik első buborékos comic strip megalkotója, ami nem más volt, mint Mr. Green (Grün), az emigráns kalandjai Amerikában.

A kötet nagyja rajzok összessége és tipikusan megrendelésre készült munkák, szkeccsek. Kóber nem csak képes regényeket írt, de sok hirdetést is illusztrált, tervezett kártyapaklit, de háborús abc-t rajzolt.

A képregényei nagyja képaláírásos kocka volt, mind valami kis humoros csattanóval ellátva. Az éhező művész a kedvencem volt, azzal indított a kötet.

Kóber Leó stripjei politikai, közéleti viccek, gagek, de művészetről és az emberek kiüresedéséről is szól némelyik. Emellett a mai ingerküszöbünket két méter távolságból nézegető óvatosan pajzán, kedves kis humorbonbonokat is olvashatunk benne. Mr. Grün meg klasszikus, mindenkinek ismernie kellene, aki szereti a képregényeket. Kedves, kicsit ügyefogyott karakter, a sorozat 1930-ban indult, sajnos az alkotó 1931-es halálával megszakadt.

Nekem tetszett, főleg, hogy történelmi jelentősége van Kóber munkásságának. Képregényrajongóként ennek a polcon a helye.

Bélu

Ádám bátyám nyomán sajnos ráfüggtem a Transformersre. Ez egy olyan függőség, amit nagyon nehéz kielégíteni, ugyanis rengeteg átalakítható robot kapható, az Alakváltók különböző éráiból. Nem vagyok egy Transformers szakértő, viszont érdekel nagyon ennek a sorozatnak a mitológiája (főleg a G1-re gondolok), emellett érdekesek a lényei. Anno olvastam az Éljen Megatron képregényt, azonban annak olyan se eleje, se vége fílingje volt, így elvette a kedvem az egésztől. Aztán jött Kirkman Energon Univerzuma képregényben, majd valamiért megtetszett egy vitatható jelentőségű Laser Optimus Prime figura, és onnan nem volt megállás.

Felmerült a kérdés, hogy akkor mit is kellene megnéznem, hogy nagyjából tiszta pelussal induljak a témában. Egyrészt követem a Történetek a Kibertronról blogot, amit Ádám bátyám szerkeszt, és ő aztán nagy tudora az Alakváltóknak. Aztán el kellene kezdeni bepótolni az elmaradottakat. Az eredeti rajzfilmsorozat 1984-ben indult, amit a rajongók G1 érának neveznek, 1987-ig futott, és 1986-ban jött ki az egész estés Transformers, The Movie címet viselő remekmű. Hát én utóbbit néztem most meg, csak hogy megint a közepétől indítsunk, semmiképpen sem az elejétől.

A filmben rengeteg autobot és álca (az első szinkron szerint varangy) fordul meg, és egy hatalmas (majdnem) mindenható isteni erejű bolygófaló ellenség, Unicron is tiszteletét teszi benne. Az álcák és autobotok közti háború évezredek óta tart, ennek lehetünk szemtanúi. Első csatájukban a Megatron vezette varangyokra vereséget mérnek az autobotok, azonban ők is hatalmas veszteségeket szenvednek el, elsősorban Optimus fővezér halálával. Az új fővezér Ultra Magnus lesz. Megatron is legyengül a harcban, ezért Starscream kidobja őt az űrhajóból, csak hogy 5 percre megkoronáztassa magát. Hatalma sokak által vitatott, így kis viszálykodás után…

A haldokló Megatron az űrben összefut Unicronnal, aki küldetést ad neki: cserébe az életéért el kell pusztítania az autobotok Mátrixát, amiből a fővezér az erejét nyeri, mellesleg pedig számtalan előnyös tulajdonsága van, köztük, hogy Unicron nem tudja elpusztítani a Cybertront. Megatron viszont nincs tisztában, mekkora árat kell fizetnie életéért… Unicron átalakítja őt Galvatronná, aki teljesen alárendelt a bolygó méretű óriás robot hatalmának.

A film eseményei a Transformers rajzfilmsorozat (G1) második és harmadik évada között játszódik, viszont valamilyen szinten önállóan is élvezhető, a bolygófaló sztoriszála miatt. ezen felül elég sok karakterrel leszámolnak a film végére, ami azért erős volt.

Ami nekem nagyon tetszett benne, hogy az animáció és a hangeffektek nagyon rendben vannak az egész film során, néha egy-egy lopott fénykardzörejt azért lehetett kihallani a sorok között. A film egésze során szól valamilyen szintis aláfestő zene, mintha egy reklámfilmet néznél folyamatosan, amit nehéz megszokni, de nekem sikerült a végére. A főcímzenéje a Lion együttes feldolgozásában kifejezetten fülbemászó, igazi hairy rock. Csak keressetek rá a zenekarra, olyan tupírozott pompomokat láttok majd, hogy ihaj.

Ami furcsa volt elsőre, hogy egyes alakváltók nem csak alakot, de méretet is tudtak váltani, ami Ádám elmondása szerint valahol hiba, valahol pedig képesség. Külön érdekesség, hogy Megatron itt még pisztollyá tudott alakulni, amivel a varangyok (álcák) lőni tudtak, így össze is kellett mennie valamelyest. Egy amerikai fegyvertörvény szerint nem lehetett Megatron a továbbiakban lőfegyver, mert ártott volna az eladásoknak, ezért lett belőle később tank.

A magyar szinkron a Blu-ray változaton egyszerűen borzasztó. Pedig olyan nevek kerültek fel a magyar változat munkatársai közé, mint Kránitz Lajos, Szersén Gyula, Karsai István, Farkasinszky Edit és Újréti László. Tehát a magyar szinkron legendái. Mégis a magyar szöveg írói meg sem közelítették az eredeti angol tartalmát, többször leegyszerűsítették a mondatokat, a Trafók szája mozgott hang kiadása nélkül, mert elfogyott a szöveg. Az se zavarjon meg, hogy csak ennyi magyar hangot soroltam fel, ők szinkronizálták az egész filmet, egyszerre több karakternek hangot adva. Ez az eredetiben is hasonlóképpen alakult, de nálunk egyes karakterek hangot sem kaptak a filmben.

Nem bántam meg, hogy kóros Transformers függőségem tüneteit az 1986-os filmmel enyhítettem valamelyest. Leszámítva a magyar változat hibáit, egy látványos, hangulatos darab.

A cikk tényként előadott részeit Farkas-Csonka Ádámtól tudom a messengeren folytatott beszélgetéseink nagyja már csak erről szól, tehát nem saját kútfőből. Egyébként ő is moderálta le, csak hogy ne legyen benne ordenáré baromság.

Bélu

A legutóbbi szegedi fesztiválon rakattam félre Bayer Tónival az Ágoston Ezer Élete képregényt, aminek a második kiadása volt elérhető, a Nero Blanco Comixnál (eredetileg 2012-ben jelent meg, ez meg 2022-es).

Vass Robi képregényét követem a neten, már ha jön valami... Jöhetne gyakrabban. Karikatúraszerű humoros pársorosok, főszerepben antropomorfizált állatokkal, akik elborultak nagyon.

Az ezer élet egy vékony, ennek megfelelően néhány száz forintért beszerezhető füzetke. Három különálló történetet tartalmaz, amiket egy közös szál – a megfigyelő – tevékenysége köt össze, aki Ágostont fürkészi.

A három sztoriban szerelem, géntechnológia, mindenféle csimbumcirkusz olvasható. Lazák a sztorik, nagyon jók a rajzok, igazából kilép a karikatúra nedves-lápos mocsarából, (csak viccelek) és egy kiváló minőséget rak le az asztalra. Vagyis az olvasó kezébe. Az Ágoston karikatúrák egyébként nagyon menők.

Mindhárom sztoriban van egy-egy tanulságos fordulat a végére, de szerintem mindent megmagyaráz az alábbi néhány mondat:

Nagy baj kerekedhet abból, ha egy gülüszemű kikosaraz egy másikat.

Továbbá az se biztos, hogy ha jót teszünk, az mindenkinek jó lesz, főleg ha beépült űrmutánsok kiiktatásáról van szó.

Valamint a szerelem vak, a klónozás meg csak mellé mehet, főleg ha önző szexuális kihasználás fűződik hozzá.

Teljesen meg tudom érteni, ha gőzötök sincs arról, mit is írtam.

Ágoston azért nem ennyire bonyolult.

(B)

Kisvárosunkba érkezett egy gyűjtőtársunk kollekciója. Fekécs Zsolt nevét már a Mancave csoport tagjai biztosan ismerik, ő az a pacák, aki a gyűjtői dinoszaurusz modelljeit megfejeli saját készítésű diorámákkal.

Ma délben voltam a kiskunhalasi Közösségek házában, mert érdekelt ez a téma. Zsolt is ott volt a helyszínen, várta a látogatókat. Szerencsémre épp kevesen voltak - utánam viszont pont jött egy kisiskolás csoport - így tudtunk pár szót váltani a gyűjtőszenvedélyünkről.

Zsolt kedvenc darabja elmondása szerint a Brachiosaurus, mert az igen ritka, mára már beszerezhetetlen darab. A diorámákban található figurák között van egyedi is.

A legtöbb figura mellé kis ismertetők voltak kihelyezve, ha bővebben szeretne a látogató olvasgatni ezekről a lényekről. Külön tetszett az a rész, ahol a Jurassic Park filmekben látható dinókat összehasonlította a tudósok által most valósnak gondolt megjelenésükkel.

A dinók mellett szemléltetésként kisautókat, egyéb járműveket, emberkéket helyezett el Zsolt, hogy szemléltesse a lények valós méreteit. Ezeken kívül hatalmas plakátokkal poszterekkel, halk zenével is meg van alapozva az egész hangulata.

Remélem sokan meglátogatják ezt a kiállítást, vasárnapig még látogatható.

Gratula Zsoltnak ezekhez a gyönyörűségekhez. Nekem megdobogtatta a szívemet.

Csak néhány képet raktam fel az általam készítettekből, mert élőben kell ezt látni.

(B)

Ma megint egy olasz képregényt hoztam el nektek. Gigi Simeoni író – rajzoló második világháború idején játszódó történetét, a Farkas küldetését (La corsa del lupo), amit itthon 2024-ben vehettek kézbe a fumetti rajongók az Anagramtól.

Maga a magyar megvalósítás sem kutya minőség. Szép vaskos, 300 oldalas kötet, szerintem a minőségéhez és terjedelméhez képest röhejesen alacsony áron, kihajtható borítóval. Jó kézbe venni.

Gigi Simeoni nem kis név az olaszoknál, hogy miért, a Farkas sztorija jól példázza. Én személy szerint nem vagyok oda a nácis sztorikért, de ez megfogott. Egy ereklye felkutatása a fő cselekményszál (ez lenne Heródes király koronája). A nácik kiválasztják azt a magányos farkast, aki kiszagolhatja nekik, hova rejtették el. Ő Hans Weissmann SS tiszt, aki finoman szólva sem egy szimpatikus alak. Heródes koronáját nehéz fellelni, és akinek a kezébe kerül, az bizony megmurdál. Legalábbis a legenda szerint, meg a képregény tanúsága szerint is.

Weissman a háború poklát megjárva, annak egyik démonaként járja az olasz kisvárosokat partizánokra vadászva, miközben egyetlen cél lebeg a szeme előtt: megajándékozni a Führert a fejékkel.

Nyomon kísérhetjük Weissman kalandjait, kisebb népirtásait, a fogolytáborok borzalmait, a háború végét, és a történet utolsó fejezetében egy igazi hajszának lehetünk tanúi. Tiszta retro akciófilm fíling volt az egész.

Fordulatos egy cucc ez, viszont látványosan erőszakos és háborús. Fekete-fehér létére is gyomorforgató néha. Az arcok, a tájak, a harci járművek, a partizán csajok combfixe mind nagyon szép látvány, szóval csak erős idegzetű olvasóknak ajánlott.

Egyébként letehetetlen. Csak ajánlani tudom.

(B)

Nem bírtam ki, és ahogy megkaptam, el is olvastam az új Julia kötetet. Legalábbis nekem új. Mert amúgy az egyik kedvenc képregényem/sorozatom/karakterem. Mondjuk az nem igaz, hogy ahogy megkaptam, mert nem olyan egyszerű ez, de este, kicsit éjszakába nyúló tevékenységként, alvásidőből lenyesve. De az igaz, hogy az egyik kedvencem. Biztos vagyok benne, hogy nem minden sztori annyira tuti, de Horváth Antal Balázs, vagyis az Anagram Comics kiadó vezetője nagyon jó érzékkel válogatja ki a legjavát. És ez szerintem minden kiadványára érvényes.

Kicsit minden kötet más volt eddig, pedig nagyon hasonlítanak. Engem levesz a lábamról a főhős, aki egyszerre tanár, szakértő, érzékeny, racionális, szentimentális, kemény, szórakozott és minden. Annyira finoman adagolják az írók - általában Giancarlo Berardi + valaki/valakik - a különböző vonásokat, annyira lágy az átmenet, pedig néha nagyon éles a váltás. Na de... A „Szemtanú vagyok” (eredeti címe: „Io l’ho visto”, azaz "láttam", ha jól gondolom) rajzolója Federico Antinori. Rákerestem, Bonellinek a kilencvenes évektől dolgozott, pár Julia és Nick Raider számot rajzolt. Az eddigiekhez képest a rajzok kicsit karcosabbak (?), néha vázlatra hajaznak, a karakterek sem annyira egyértelműen hozzák a megszokott, és ismert színészekre nagyon hasonlító arcokat. És bármilyen fura is, de ez egy üdítő változás, és bevallom, néha kifejezetten tetszett. Remélem, még találkozhatunk a munkáival magyar kiadvány(ok)ban. (Egy valami zavart, de ez mindig kiakaszt: amikor valakinek "kockás" mintás ruházata van, akkor az a minta teljesen szabályos, nem követi az íveket, hajlatokat, csak oda van rakva. Gondolom, nem kötelező ilyen öltözéket használni, vagy ha mégis belemennek, akkor "kis" plusz munkával igényesebb lenne. Persze ez saját vélemény, mint minden egyéb is.)

A történet kicsit Columbós (Kalambós, így mán jobban ércsük). Úgy indítunk, hogy van egy gyilkos. És innen indulunk majd valamilyen irányba. Néha teljesen más irányba. Különösen tetszett, ahogy az eseményeket, a fordulatokat fűzik fel. Nem arra megy ki az egész, hogy „Bumm, itt a nagy csavar, erre nem számítottál!”, hanem valamennyivel előre azért kiszámítható, így a kíváncsiságot a "hogy?" tartja életben. Megjegyezném: nagyon jól! Igazából csak annyit tudok hozzáfűzni: erősen ajánlott.

(A belső képeket a kiadó oldaláról - https://www.anagramcomics.hu/ hoztam ide, mindenki jobban jár. A borító fotója legalább saját.)

Ma is egy olyan képregényt hoztam nektek, amiben egy fikarcnyi szuperhős sincs, mert miért is ne. Az Anagram Comics 2024-ben elhozta nekünk Alessandro Bilotta és Pietro Vitrano képregényét, az eredetileg 2016-ban megjelent La terra dei vigliacchi, magyarul a Gyáva Vidék címet viselő fumetto remeket.

A képregény borítóján az illetékes sheriff elvtárs veri ki éppen a fogát egy félrefésült hajú fiatalembernek… már megfogott. Ismét egy igényes megjelenés, „kihajtós” borítóval, jó kézbe venni.

A képregény rövid előszava lélektani drámát ígér, majd pedig nyakig elmerül az olvasó a kaliforniai senkiföldjén elterülő poros kiváros fertőjében.

A képregény két idősíkban játszódik egyszerre, Hazael Sullivan gyerekkorában, 1918-ban, valamint 1939-ben, amikor a fiatalember szövetségi nyomozóként visszatér a kisvárosba, hogy egy gyilkossági ügynek pontot tegyen a végére.

Nem is annyira a nyomozás a végkifejlethez vezető út, hanem valami, ami a múlt árnyékában bújik meg. 1918-ban a kisváros egyetlen embernek van kiszolgáltatva, a vagyonos banktulajdonosnak, Providence-nek, akire Hazael az életük megrontójaként tekint, és hajlamos őt hibáztatni mindenki más hibájáért. Ennek valóságtartalmát a képregény végéig nem tudjuk meg. Viszont ahogy halad előre a cselekmény, mindenki valamilyen szinten bemocskolódik.

Hazael összességében egy szimpatikus karakter (eleinte), aki lassacskán nyomozgat, bár számára – elmondása szerint – már az elején nyilvánvaló, hogy ki követte el a bűncselekményt. Viszont nem is a gyilkos személye a lényeg, hanem főszereplőnkhöz való viszonya.

A nyomasztó történet végül oda lyukad ki, hogy az embernek az utolsó három oldalon szakadjon le az álla a helyéről.

Az idei év talán legnagyobb képregényes élménye volt számomra a Gyáva Vidék. Fordulatos, szépek a rajzok, a végkifejlet pedig lehengerlő.

Adatlap és beleolvasó a kiadó honlapján.

(B)

Anno a Nathan Never első kötetének bemutatója alkalmával arra a megállapításra jutottam, hogy nem biztos, hogy a polcon marad a cucc, mert nem tudtam eldönteni, túl sokat nyúl-e máshonnan, és egyáltalán mennyire erős a történet, vagy mennyire adják el ezt a rajzok. A CSA Comics 2024. októberében végre pontot tett a dilemmáim végére.

Azért tettem egy próbát a második kötettel. A kötet borítója ismét impozáns. Csapatunk tagjai láthatóak rajta, Sigmund fél arca terminátorosodott. A történethez képest ez egy kicsit megtévesztő borító, és ez kifejezetten jót tesz az egésznek.

Azt kell mondanom, hogy a történet rengeteget erősödött az első kötethez képest, és egyre kevesebb „kölcsönzött” dologgal lehet benne találkozni. Csavaros a sztori, kicsit reflektál az elidegenedésre, az internet világába való menekülésre, tehát korunk problémáira (az eredeti olasz megjelenés 2012-es). És továbbra is gyönyörűek a rajzok. Ezek az olaszok nagyon tudnak.

Sigmund, az Alfa ügynökség zsenije ennek a kötetnek a főszereplője, aki jelen is van, meg nem is a csapat életében (direkt nem lövöm le a poént). Az ő szemszögéből láthatunk egy s mást, őrlődik a csávó cefetül, és feltölti magát az internetekre, hogy mindent jobban tudjon másoknál, amíg nem…

A kötetben ismét van rengeteg robot, pjű-pjű meg bumm, akciódús, eközben minden nőnek indokolatlanul (hehe) mély a dekoltázsa, a hologram csajok meg tangában pózolnak. Szóval akinek kell a túlfűtött Blade Runner fíling, szerintem azonnal vegye kézbe… a képregényt.

A kötet közel 200 oldal, és előkészül a harmadik is. Annak is elég beteg borítóterve van. Várom már nagyon.

(B)