A Ciceró könyvstúdió (pl. a Paper Girls, Nimona, A holló, Lore Olympus, Egérőrség, Dűne, Cserkeszterek képregények magyar nyelvű kiadója) bátor vállalkozásba fogott. Az év elején pályázatot hirdettek meg, "Átváltozások" témakörben, két kategóriában: 6-12, illetve 12 éves kor feletti olvasóknak szánt képregényeket vártak, magyar alkotóktól. Ennek megfelelően az év végén két kötet jelent meg, a győztesek alkotásaiból. A kötetek öt, illetve három történetet tartalmaznak, összefüggés köztük nincs, csak a témakör, de az nem volt annyira kötött. Tehát két antológia. Ez mindig zsákbamacska, lássuk be. Lesz benne olyan, ami nagyon tetszik, és jó eséllyel olyan is, ami egyáltalán nem. Ennek ellenére én általában rárepülök ezekre, az ilyen indie vagy underground jellegű munkák gyakran (szinte mindig) tartalmaznak eredeti művészi megoldásokat, egyedi ötleteket, érdekes gondolatokat, mély érzéseket, emlékeket. Természetesen jelen esetben sincs ez másként.

Bevallom, vegyes érzéseim voltak első ránézésre is, és olvasás után is. A borítók talán megérdemeltek volna még egy kis plusz munkát, esetleg más koncepciót. Ha valahol látom kirakva, nem biztos, hogy egyáltalán belelapozok. Bár nagyjából rögtön látjuk, mire is számíthatunk, de... Nem tudom. Na, mindegy, inkább velem van a baj.

Az első kötet Koska Zoltán egy Lyolyabis és Rizmirángos történetével nyit, ami egyszerre hoz elő kellemes és fájdalmas emlékeket, de ugyanakkor megmosolyogtat. Nem tudom nem szeretni Zoli melankolikus utazásait! Tulajdonképpen ezután én már elégedett is voltam ezzel a kötettel. :) Cselőtei Zsófia Olga és Radics Márton egy Alice csodaországban jellegű kalandba röpít, nagyon klassz képi világgal. Egy összeszokott páros - Kovács Milán és Ambrus Izsák - szelektív hulladékos őrülete. Milánnal - teljesen véletlenül - összefutottam a nyáron, akkor mutatott néhány elkészült rajzot. Az írásai mindig tartalmaznak valamilyen tanulságot, és sok agymenést, Izsák rajzai... szintén. Sándor Ákos egy furcsa halról mesél. Már tudjuk, mire megy ki a játék, de aztán jön egy váratlan fordulat. Majd még egy. A kötetet Korbuly Ági és Farkas Balázs képregénye zárja, ami szintén bővelkedik a fordulatokban. Ez egy jó kötet!

A második kötet Lamm Lenke művével indul. Ez egy jin és jang sztori, egy olyan kapcsolatról, ami lehet baráti, rokoni, de a lényegen nem változtat: az ellentétek (részben) vonzzák és kiegészítik egymást, sőt, idővel a bosszantó dolgokat is megkedveljük, a hiányuk pedig fájhat. Utána jön a menőség, Becskei Gábor és Ambrus Izsák munkája, egy Tiszazugi Nimród történet. Nem tudod, ki Tiszazugi Nimród? Futás instára, megkeresni Kőszegi kalandjait (koszegi.kalandjai), és elolvasni az utóbbi évek talán legmenőbb online képregényét! Sőt. A kötet "végén" pedig Érsek Laura 50 oldalas képregénye. A nyolcvanból. Ez egy hatalmas trip, amihez én túl józan vagyok. :D Nem mindig (általában nem) követhető, mi a szövegek sorrendje. Talán az egészre ráfért volna még egy kis munka, utómunka, szerkesztés, korrektúra. Talán csak nekem nem jött át. Nem tudom...

Összességében jó a benyomásom, a második kötet enyhe "kérem vissza a pénzem!" érzése ellenére is. Remélem, lesz még ilyen iniciatíva, és azt is, hogy nem kell rá sokat várni!

2023-ban elkényeztetett minket, értem itt most ez alatt a western rajongókat, a Frike Comics, Tex hazai kiadója. Tex történetei önállóan is élvezhetők, mint a legtöbb olasz képregényhőséi, és én élvezem is őket, a szó szoros értelmében. Sajnos túl gyorsan elolvasom ezeket, és várnám a következőket... remélem Tex helyzete stabil a magyar piacon, és róla nem kell lemondanom.

Tex a vadnyugati pisztolyhős, az indiánok és az amerikaiak közötti békét szorgalmazza a legtöbb történetében. Ez a Tex  „A Bosszúálló” című kötetben eléggé a háttérbe szorul. Tex egyik korai történetét Mauro Boselli és Stefano Andreucci alkotta meg, és a magyar kiadás tiszteletére Andreucci Texet rajzolt, ami a kötetbe is bekerült egy kedves üzenet kíséretében, és az előrendelők printként is megkapták. A színes Tex különszám összesen 400 számozott példányban jelent meg.

Ebben a történetben nyoma sincs annak a béketűrő és nyugodtságra intő Texnek, akit Bonelliék tártak elénk korábban. Viszont elég erőszakos, és a színes megvalósítás miatt ráraknám a 16-os karikát is. Van itt lövölde, de akasztott ember is rendesen. Egy ízig-vérig (spagetti-)western.

A kiindulópont, hogy Tex elrendezte apja gyilkosait, viszont ez szemet szúr a mexikói „mafiának”, mivel akiket eltett láb alól, kapcsolatban állt a két bűnöző császár, azaz a Benitez – Cortina tengely mentén működő marhatolvajokkal és gyilkosokkal teletűzdelt bandával. Tehát Texnek halnia kell, de természetesen ő nem arról híres, hogy könnyen adná a bőrét. Bosszúhadjárata során azért „nem várt” barátokra is lel. Hogy sikerül-e teljeskörű bosszút állnia, vagy, hogy barátai közül mindenki túléli-e a kalandot, csak az a kérdéses.

A színes Tex nagyon hangulatosra sikeredett. Nem is biztos, hogy csak a színezés teszi. A történet lassan csorog, a pisztolypárbajok hangulatosak, és rendesen akad összeesküvés is a kötetben, no meg elvétve egy-két indián harcos. Ők egyetlen vadnyugati sztoriból sem hiányozhatnak.

Andreucci rajzai rendkívül részletgazdagok, és Matteo Vattani színezése sem túl harsány. Nagyon valóságosnak hatnak a színek, legyen az akár egy poros kisváros, sivatagi hegyoldal, vagy egy tortilla-zabáló legyekkel lepett hullája. Többször elidőztem egy-egy tájképen, vagy csendes esős jeleneten.

A történet káromkodásoktól mentes, viszont így is elég szókimondó, ami nekem kifejezetten tetszik az olasz képregényekben. Emellett humorizál is kicsit, de csak az adott szituációban átérezhető könnyed poénokkal, vagy szóhasználattal. Természetesen a magyar kiadó munkatársait is dicséret illeti, csak így tovább. Egy magyar képregény-változat elkészítése is művészet, ezt ezen a köteten extrán érezni.

Szóval, aki egy kis olasz westernre vágyik, annak Tex a megoldás. Elég sok képregénye jelent meg már itthon. A Classic sort szoktam venni (van ezen kívül egy „sima” is), mert boomer vagyok, de ez a színes is nagyon bejött. Csak legyen hely a polcon ennek a sok jó sztorinak.

A Frike a jövő évre elég sok képregényt belengetett a képregény nyitó oldalán. Várjuk már az új megjelenéseket. Bennem biztos vevőjükre akadtak.

Bélu

Nem rég kaptam kézhez a Tini Nindzsa Teknőcök következő részét a Holdkelte Stúdiótól, amit támogatói részvétellel valósítottak meg. Ez annyit jelentett, hogy az 5. kötet megjelenését – sok más kiadványhoz hasonló módon – önkéntes felajánlásokkal lehetett megtámogatni. Szerencsére a jó kommunikációnak hála sikeres volt ez a megoldás, és most, két év szünet után, de végre a kezünkben tarthatjuk a 2011-ben indult IDW-féle sorozat következő négy füzetét tartalmazó kötetet.

A rebootolt Teknőcök nekem nagyon bejön, mert kicsit megújult, de mégis ismerős szereplőkkel találkozunk benne. A mostani kötet rajzaiért Andy Kuhn felelt, így nagyon egységes az egész. Kicsit olykor firkaszerűek, négyszögletes hatásúak, viszont magas színvonalúak.

Egy dolog nagyon zavart benne, hogy nagyon gyorsan a végére értem, bár az eddigi könyvekhez képest egy fokkal talán több olvasnivalót adott. Jó sok a lelkizés, emellett azért a fő szál is bonyolódni látszik, és akció is jutott dögivel.

Továbbra is a történet előnye, hogy egyszerre rajzfilmszerű, és mégis mély, komoly témákat is pedzeget, mint pl. a családon belüli erőszak feldolgozása, káros szenvedélyek, a dühkezelés, vagy a magányosság és kirekesztettség érzése. Mindezt persze egy nindzsa/szamuráj párhuzamon keresztül. Nyomasztó is kicsit, hogy barátaink minden pillanatban veszélyben érezhetik magukat, mivel most már legalább három csapat akar velük leszámolni, mindenki más-más okból. Persze mindenkinek mások a céljai is.

Krang, Zúzó, és a Blacksad utánzat mutáns macsek is bosszút forral, és ne feledkezzünk meg az őrült tudósról, Stockmanről sem, aki bárkinek eladja tudását egy kis betevőért. Kicsit lassan épül a történet, de remélem, olvashatom még tovább, mert a gyerekkort ez rendesen visszahozza.

A magyar kiadó szerintem remek munkát végzett, és igényes kötetek kerülnek ki Adorján Balázs kezei közül (beíró, szerkesztő, fordító egy személyben). Kifejezetten tetszenek a különböző helyeken feltűnő magyar nyelvű feliratok, amiket azért nehéz megvalósítani (volt egy olyan kép, ahol a „használt cikkek boltja” felirat a kirakatüvegen fordítva látható, mivel bentről nézel kifelé, és ez marha igényes dolog). Anno a Kiadó Dredd képregényeiben is voltak olyan gyönyörű neonfényes feliratok magyarul, amiken megakadt az ember szeme.

Háromféle borítóval jelenik meg a képregény, nekem mindegyik tetszik. Én a gyűjtői, limitált változatot veszem, de a normál borítóvariánsok is nagyon babák. A képregényen felül vázlatokban és képregényborító variánsokban is gyönyörködhetünk.

Ha értesülni akartok a Teknőcökkel kapcsolatos hírekről, a Kiadó facebook oldalát javaslom bekövetni, így semmiről sem maradtok le.

Ha pedig be akartok zsákolni a Teknőcök kalandjaiból, akkor a Képregénymarketnél, mint kiemelt terjesztőnél megtehetitek. Kapható a teljes sorozat normál, és limitált változatban is, az alábbi linken.

A korábbi cikkemet teknőc témában ezen a linken találjátok.

Bélu

Nem tudok elmenni amellett, hogy egyre több képregény jelenik meg itthon. Ez egyrészt fantasztikus dolog. Másrészt viszont igaz az is, hogy inkább a mainstream cuccok a legkelendőbbek, így ezekből is jelenik meg több. Őszintén megcsömörlöttem már huszadik fajta Pókembertől. Bocs.

Persze, ízlések és pofonok. Ne legyünk nagyképűek, mindenki másért rajong. Viszont nagyon aggaszt, hogy egyre több, általam istenített sorozat megy a levesbe. Vagy folytatja majd valaki, vagy nem. Így járt a Dragonero, vagy a Hellboy, de más címek is bármikor süllyesztőben találhatják magukat (mint anno a Valiant sor, vagy a Maximum Bonelli, nem, továbbra sem adok vállalkozási ismereteket, és senkinek a pénztárcájában nem akarok turkálni).

Ezért arra gondoltam, néha bemutatok egy-egy teljes sorozatot, amikért marha nagy kár lenne, ha feladnák a hazai kiadását. Tessék szépen mindent is megvásárolni! Na persze, nem muszáj, de néha érdemes a fősodorból kicsit kitekintgetni. Ma a nyúl testőr alakja, azaz Usagi Yojimbo következik. Hogy is nem írtam még erről a sorozatról? Tényleg egy hülye vagyok.

Usagi Yojimbo-ról sokszor hallottam, viszont egy kedves ismerősöm ráhatására kezdtem el olvasni ezt a képregényt (Dezső a konditeremben ajánlotta, amikor még jártam oda, és nem lustultam el).

A feudális Japánban, a sógunátus idején él Mijamoto Usagi, akinek urát egy csatában cselszövéssel, árulással ölik meg, így főszereplőnk uravesztett szamurájként, roninként  járja a harcos útját. Életét a szamuráj kódex szerint éli, becsületes, segítőkész, rendkívüli harcos, és egy valódi két lábon járó nyúl.

Az Usagi Yojimbo sorozatban antropomorfizált állatokat tár elénk Stan Sakai, a japán származású, de Hawaiin nevelkedett istencsászár. Sakai olyan nekem, mint Alan Moore, de nem a stílusa miatt, hanem mert benne él a képregényben. Alakjai életszerűen viselkednek, a helyszínek élettel teliek, és természetes hatásúak (annak ellenére, hogy a képregény fekete-fehér). Usagi akkora sztár külföldön, hogy saját számítógépes játékot, akciófigurákat (most is készül egy széria) is kapott, de a Tini Nindzsa Teknőcök egyik kalandjában is feltűnik (ez is megjelent magyarul).

Amellett, hogy rengeteg harcon esik át Usagi, mégis az emberi oldala az igazi, a szamurájok becsületessége, az ártatlanok védelmére tett cselekedeteik a legfontosabbak, és annak ellenére, hogy sokszor kis humorral vannak fűszerezve a sztorik, mégis majd’ minden fejezet végén összeszorul az ember szíve, néha akár még a könnye is kicsordulhat.

Sakai mester nem a szamurájok között nőtt fel, viszont rengeteget tanulmányozta származási országa kultúráját. Rengeteg kutatómunka áll a képregények mögött, és ezt sokszor is az orrunk alá dörgölik a kiadó (Vad Virágok Könyvműhely) munkatársai, jól teszik. Sakai többszörös Eisner-díjas, Harvey-díjas, meg még sokféle díjas. Nem sajnálom tőle, azt bizton állíthatom.

Az Usaginak nincs olyan kötete, ami hiányérzetet hagyott volna maga után. Minden könyv egy maximalista szerző/rajzoló, és szintén maximalista magyar kiadó munkája. Sokszor megemlítem, mennyire becsülöm, ha egy magyar változat nélkülözi a helyesírási hibákat. Usaginál szerintem egyet nem találtam soha. Ez hatalmas szó manapság.

Összesen eddig 25 könyv jelent meg Usagi kalandjaiból. Ahogy mondtam, vándorol az uravesztett szamuráj testőr. Útja során rengeteg jó és rossz emberrel találkozik, de akár természetfeletti lényekkel is. Mind a japán kultúra részei, és nagyon jó az eredetüket olvasni a kötetek végén található kiegészítő magyarázatokban. Természetesen, aki a japán kultúra iránt érdeklődik, annak erősen ajánlott ez a sorozat. Az utóbbi részekben egy-egy popkulturális utalás is feltűnt… nagyon meglepődtem, amikor Usagi egy Zillát rajzolt a varázsfüzetbe, ami segít neki megoldani egy lehetetlennek tűnő feladatot.

Jelenleg a 19. köteténél járok, ami az Apák és fiúk címet viseli. Ebből fotóztam ki néhány képet, és a borítójáról is készítettem egyet. A Kiadónál most nagyon jó áron kaphatók a sorozat részei, érdemes egyszerre többet megvásárolni, mert letehetetlen olvasmány.

Az alábbi linken elérhető a sorozat.

Ne aggasszon az se senkit, hogy némelyik rész nem kapható, mert a sorozat részei önállóan is teljes egészet alkotnak. És ha rendesen fogynak a korábbiak, hátha lesz még újranyomás a kifogyott részekből (korábban volt erre példa).

Ha valamelyik írásunk meghozza a kedveteket egy-egy képregényhez, tudassátok velünk egy kommentben. Kövessétek az oldalunkat a facebookon, instagramon, vagy a blog.hu-n. Ajánljatok az ismerőseiteknek is.

Bélu

Bő két évvel ezelőtt, egy teljesen más esemény kapcsán már írtam pár gondolatot erről a filmről. Nem fogom visszaolvasni, így előfordulhat, hogy pár dolog ismétlődik. Nézzétek el nekem, mert csak másfél hónap van a film első hivatalos vetítése és az én születésem között. A vetítés napja 45 évvel ezelőtt volt, én még fiatal vagyok.

Béluval már beszéltünk párszor erről, vagyis én mondtam, ő pedig szinte udvariasan többször is szinte elviselte. Az első mozis élményeim egyike ez a film, az akármelyik moziba '86-'87 környékén juthatott el, amikor a cenzorok és a körülmények úgy ítélték meg, hogy ez nem veszélyes a rendszerre. Pedig én is elhittem, hogy akár repülhetünk is. (Pár évvel később az utcák megteltek emberekkel, és bár egyikük sem repült, mind hősök lettek.) Nem tudom, másokra milyen hatással volt ez a film, de az én - nagyjából másodikos - fejemben elültette az érdeklődést a szuperhősök iránt.

A film megjelenésének évében Superman kereken 40 éves volt. A sztoriját mindenki ismeri, aki nem, ezt amúgy sem olvassa. :) Krypton bolygó a megsemmisülés határán, Kal-Elt a szülei egy kis űrhajóba pakolják, kilövik a Föld irányába, természetesen az Egyesült Államokban landol (Smallville, Kansas), a gyermektelen Martha és Jonathan Kent rátalálnak, felnevelik, a gyerek nagyon erős, aztán majd egyéb képességekre is fény derül. Ez az egymondatos eredettörténet. Aztán felnőttként beköltözik a nagyvárosba, ahol újságíró álruhában éli az életét, és szinte naponta megmenti a világot. Itt előjön a szokásos dilemma: azelőtt nem kellett megmenteni a világot? Illetve: vajon nem pont a szuperhősök vonzzák a bajt? :D Házi feladat.

Szoktunk panaszkodni, fikázni vagy nem is tudom mit csinálni, hogy XY színész eladta magát, szuperhősös filmben játszik. Ezt is több oldalról nézhetjük. Először is: a színészet hivatás, de munka is, a megélhetést is biztosítja. Egy "akármilyen" tematikájú filmben szerepelni pedig akár kihívás is lehet. Szóval... De nézzünk rá picit a Superman stáblistájára. Rákerestem Wikin, vicces. A lista tetején Jor-El megszemélyesítője: Marlon Brando. A keresztapa, Apokalipszis most, Az utolsó tangó Párizsban, és így tovább. A vágy villamosa, Julius Caesar, A rakparton, na jó, abbahagyom. A második említett - Lex Luthor szerepében -: Gene Hackman. Francia kapcsolat, Nincs bocsánat, Lángoló Mississippi, A Poszeidon katasztrófa, stb. És csak ezután jön a főszereplő, Christopher Reeve. Az ember, akinek mindent elhittem. Még azt is, hogy nem ember. Lehet, hogy nem ő volt a világ legjobb színésze, de ő volt a világ legjobb Supermanje.

Persze voltak itt még egyéb "körülmények" is. A forgatókönyvet többen rakták össze. Mario Puzo (igen, ő, A keresztapa), David és Leslie Newman, Robert Benton (pl. Kramer kontra Kramer). Zene: John Williams (A cápa, Star Wars, E.T., Indiana Jones, Schindler listája és még naaaaagyon sok zseniális filmzene szerzője). Tulajdonképpen minden adott volt, hogy egy remek film legyen belőle. És az is lett!

Frank Herbert Dűne univerzumával eddig elkerültük egymást. Az első találkozásunk pedig most történt, a Gabo Kiadónál megjelent két Dűne képregény formájában. Szóval ennek sem én vagyok a célközönsége.

A Dűne egyike a legeknek, ami a sci-fi műfajt illeti, ezt a következtetést abból vontam le, hogy rengeteg könyv és most már képregény is megjelent a témában, volt egy kultikussá vált filmváltozata 1984-ben, ami 2021-ben kapott egy szanaszéthájpolt rebootot. Szóval, amit csak tudnak, meglovagolnak ezzel kapcsolatban.

A képregény annyira jó, hogy simán meghozta a kedvem a regény elolvasásához, vagy az eredeti film megnézéséhez (az újban állítólag Zendaya nagyon edz a távolbanéző világbajnokságra, ez, és úgy a művésznő alapjáraton sem igazán érdekel). A képregény egy visszafogott, egyszerű világot épít fel, amiben nem annyira a látvány, hanem a karakterek és konfliktusaik kapnak fontos szerepet. Kicsit nekem trónok harca ez egy sivatagi bolygón.

A képregényben rengeteg név, szereplő, idegen fogalom van, gyorsan történnek az események, és ezek miatt majdhogynem követhetetlenné vált, ki kivel van, vagy éppen kit miért kell gyászolni. Így viszont nem is igazán sikerült minden karakternél megfogni azt a bizonyos pillanatot, hogy igen, érte igazán kár, hogy feldobta a pacskert. Néha pedig férgesek vagyunk nagyon. Az Arrakis homokdűnéi között ugyanis ott élnek a homokférgek, amik szeretettel fogyasztanak el bármi mozgót, élőt, és élettelent is egyaránt.

Az Arrakis bolygó viszonyait, az ottani élet megpróbáltatásait rendesen szemlélteti a képregény. Ugyanis ezen a bolygón alig van víz, ami pedig szükséges az élethez. Az Atreides család „boldogan” megy az Arrakisra, mivel ők lesznek ott a császári helytartók. Eleinte legalábbis úgy tűnik, aztán beüt a krach.

A képregény inkább az intrikákkal operál, viszont alig van benne olvasnivaló. Az egyenként 160 oldalas kötetet egy óra alatt át lehet nyálazni, ugyanis a rajzok sem olyan látványosak, amik miatt elidőztem volna rajtuk. Nem rosszak a rajzok, sőt, a szereplők minden rajzon ugyanúgy néznek ki, egyáltalán nem hullámzó a minőség. Viszont nagyon egyszerű az egész kinézete. Az Arrakis sivatagja mindig piros árnyalatokkal van ábrázolva, míg sok jelenet este játszódik, így sokszor úgy éreztem magam, mint az űrgolyhók a sivatag átfésülésekor, szóval szart se találni a képeken, ami érdekes lenne. Valahogy az árnyékolás sem az igazi benne.

És ahogy mondtam, viszonylag kevés olvasnivalót tartogat, és a készítők alapvetőnek tartották szerintem, hogy a Frank Herbert által kitalált fogalmakat az olvasó betéve tudja. Így semmit sem adnak elő szájbarágósan, és ez szintén megnehezítheti a megértését.

A két kötet nagyon jól néz ki. Vaskos keménykötésű könyvek, porálló védőborítóval (csillogó fényes feliratokkal), szép, mattos, vastag papírra nyomtatva. Igazán pofás darabok, a polc ékei lehetnek, és ár-érték arányban viszonylag olcsón beszerezhetők.

Úgy gondolom, hogy erősen réteg cuccok ezek, viszont a harmadik kötetet biztosan be fogom majd szerezni (2024-ben fog megjelenni előreláthatólag). Eléggé kíváncsi vagyok a végére.

Bélu

Amikor Váradi Gabival együtt ültünk… az idei Szegedi Képregénybörzén, szerintem jól eldumáltunk egymással. Volt időnk egymásra, mivel Gáborék asztalát nem mondanám, hogy elkerülték, de röpke pillantások után egy-egy vállvonással hagyták ott a nem potenciális vásárlók. Nálam meg gyenge kezdés után erős visszaesés volt tapasztalható a portéka értékesítésében.

Pedig Gáborék képregénye, az X-Embörök jó. Röviden ennyi, vége is lehetne itt a cikknek, de nem lesz. A Szegedi Képregényfesztiválon Pilcz Roland képregényén felül a frissen megjelent X-Embörök: A Mutánsijesztők éjszakájának első részét is megvásároltam. Az X-Embörök nekem szívügyem, és ennek az alkotók személyén felül a képregény minősége is hozzájárult.

Az X-Embörök paródiaképregény, és ez sokakat elriaszthat a megvásárlásától. X-men az alapja, de nagyon ki van facsarva, mindenből viccet csinálnak a srácok. Nekünk, magyaroknak inkább érthető poénokkal van teletűzdelve, miközben sokszor irtó pihent. A mutánsijesztők ilyen. Pihent. Pedig az ikszek tudnak komolyabbak is lenni.

De általában az X-Embörök nagyon gyökerek, viszont a maguk szórakoztató módján. Nem csak szavakkal, de a képi világgal is jól operálnak az alkotók, ha el kell rejteni egy-egy vizuális poént. Emellett a rajzok nem kis fejlődésen mentek keresztül. Félreértés ne essék, korábban is jó minőségűek voltak, de ebben az új részben majdnem tökéleteset sikerült alkotni. Ezen kívül, mivel Szegeden tanultam, számomra ismert helyszíneket is láttam, amik szintén tökéletesen valósághűek. Mondjuk a Pláza hátrafelé vizelő asszonyos szökőkútja valamiért nem rémlik.

A mutánsijesztők az X-menből ismert őrrobotok elmeroggyant változatai, és nehezen magyarázná ki nálam az író, hogy nem állt valamilyen szer hatása alatt, amikor ezt a képregényt megírta. Sajnálom, hogy vége az első résznek. Szerintem a folytatásban lesz még egy-két csavar. Én legalábbis azt várom.

A képregény nagy alapos, papírja masszív. Jó kézbe venni. Remélem, a második részre nem kell majd olyan nagyon sokat várni. Szóval, ha képregényes eseményen jártok, érdemes megkeresni Váradi Gáborékat, az X-Embörök alkotóit. Nagyon kedvesek, és ritkán esznek embert (állítólag a mutánsok emberevők!).

X-Embörök: A Mutánsijesztők éjszakája 1. rész

Történet, szöveg, betűk: Váradi Gábor

Rajz, kihúzás, színek: Papp Viktor

Nyomdai előkészítés, logisztika: Pilcz Roland

Y-men és Mutánsijesztők koncepciójának kidolgozója: Pusztai Dániel

X-Embörök dizájn és logó: Rozgonyi Zalán.

És hogy mi lesz a következő beszerzendő magyar képregény? Van már pár ötletem. Több cuccot is szívesen elolvasnék még magyar alkotóktól. Kerítek is majd rá alkalmat.

Bélu

Minden képregényes esemény előtt megfogadom, hogy vásárolok magyar képregényt is, támogatva ezzel a magyar alkotók munkáját. A Szegedi Képregényfesztiválon viszont most csak magyar alkotói képregényt sikerült szerválni, főként ezek miatt mentem. Így került a képzeletbeli kosaramba Pilcz Roland YKX – Yorn Kayrah Xemovrah című képregénye. Annak ellenére, hogy bizarr a címe, a cucc nem az. Sőt.

Mind a négy füzetet megvásároltam Rolitól, mert már rég tartoztam neki ezzel (ő nem tud róla, de milliószor megfordult a fejemben, hogy beszerzem őket). Négy kis alapos füzet, mellé ajándék Kalyber Joe matricák. Roli másik, mára legendássá vált figurája Joe, anno valamelyik egyetemi lapban olvashattam agyzsibbasztó kalandjait, de azóta már saját sorozata is megjelent.

De hogy ne csak rólam szóljon megint minden... Az YKX jó minőségű képregénynek tűnik már első látásra, kézbevételre is. Masszív, vastag papíron jelent meg mind a négy rész, tűzött kötésben, ez nem egy lenge szellőtől szétesős valami.

A főszereplő, Kay élete csupa kaland, az egyik ezek közül, hogy senki sem érti a nevét. De amúgy tényleg eseményből eseménybe csöppen, és a történetet úgy néz ki, nem annyira ő befolyásolja. Kicsit a körülmények áldozata, és mintha kicsit mellékszereplője lenne a sztorinak. Így esik, hogy nőmentésből hirtelen egy kincsvadászatba, egyik gonosz karmai közül a másik gonosz (?) karmai közé keveredik, és a negyedik füzet végére sem tiszta, hogy kinek mik a céljai, ki használná a „szent grált” jóra, vagy épp rosszra. Elég izgalmas a történet ahhoz, hogy várjam a folytatást.

A karakterek eredettörténetei nagyon szépen ki vannak dolgozva, viszont a cselekményeik írják körül őket, nem esnek át túl nagy karakterleíráson, vagy fejlődésen. Van hallgatag titokzatos muki, a manipulatív gazdag megbízó, a főszereplő humoros segítője, erős, szexi, elutasító nő. A főszereplőnkre is igaz, hogy könnyen körülírható. Egy jó humorú, és sokszor túl laza ereklyevadász. A jelleméről is lerí Roli célja, ami egyértelműen a szórakoztatás. És nekem letehetetlen olvasmánynak bizonyult ez a képregény.

A kalandokra tényleg nem lehet panasz. Gyorsan történik minden, mintha egy filmet néznél, és szerintem ez is lehetett az elsődleges koncepció. A képek nagyon összetettek, engem azok tényleg megfogtak. Nem hullámzik a minőség, végig pazar. Külön tetszik, hogy a hátterek is szépen ki vannak dolgozva, hogy a figurák arcai tükrözik az aktuális érzelmeiket, és hogy nagyon dinamikus az egész. Mondhatni, hogy élettel teli. A belső és külső terek egyaránt. Nekem a dzsungeles rész tetszett talán a legjobban, de a sivatagi homoklapátolásnak is volt hangulata.

Továbbra is azt mondom, hogy érdemes belekóstolni egy-egy magyar alkotó képregényébe. Egyáltalán nem sárgább és savanyúbb, viszont a miénk. Ne menjünk el a képregényes rendezvényeken a magyar alkotók asztalai mellett, mert igazi kincsekről maradhatunk le. Roli hihetetlen igényes képregényei is megérdemlik a nekik kijáró figyelmet.

Már megint elkalandoztam. Hamarosan egy másik szegedi képregény, az X-embörök új epizódja kerül terítékre. Azt is nagyon várom már, hogy elolvassam.

Bélu

 Tavaly októberben a(z addig ismeretlen) C.S.A. Comics kiadó bejelentette, hogy kiad egy klasszikus Tex történetekkel megtöltött kötetet. A borítón egyes szám szerepelt, ami egyben azt is jelentette, hogy lesz folytatás. És lett is! Négy kötet jelent meg eddig, egyik szebb, mint a másik! (Egyformán szépek.) Azért jutott mindez eszembe (és még sok minden egyéb is), mert éppen mostanában lapozgatom a Tex Classic negyedik kötetét, illetve találkoztam a kiadó bejelentésével, miszerint hamarosan megjelenik a Nathan Never (náluk) első kötete. És ez még nem minden... Viszont pár dologra kíváncsi is voltam, ezért inkább megkérdeztem. Tehát: következik beszélgetésünk Kertész Lászlóval, a C.S.A. Comics atyjával.

H.G.: C.S.A. Comics. Honnan a névválasztás? Ez a Confederate States of America rövidítést jelöli, ezzel utalva Tex Willer (eredetileg texasi és unionista) konföderációs álláspontjára? Nagyon mellé lőttem? 

K.L.: A név valóban a Konföderációs Államokra utal, de a választáshoz nincs köze Texnek. Tex egyébként texasi és déli, de számomra sajnálatos módon az északiakkal szimpatizál. Az amerikai polgárháborúhoz, azon belül a déli államokhoz fűződő erős vonzalom már legalább két évtizede kialakult. Az elmúlt 20-25 évben többször jártam az Egyesült Államokban, ahol célirányosan meglátogattam jó néhány, számomra kedves, gondosan megőrzött egykori csatateret. Az évek során rengeteg mindent összegyűjtöttem már az amerikai polgárháborúból. Vannak relikviák, pl. ágyúgolyók, puska- és pisztolygolyók, ritka fém kabátgombok, melyeket csataterekről ástak ki. Egy uniós ezredes kardja, övcsatja és fotója, amit egy múzeumtól vásároltam meg. Korabeli nagy formátumú, díszes vonatjegyek, eredeti aláírások híres polgárháborús tábornokoktól. És természetesen rengeteg könyvem, magazinom. Szinte minden, ami a témával kapcsolatban szóba jöhet. Mindemellett van egy nagy történelmi makett- és figuragyűjteményem. Teljesen élethű, kézzel festett mini figurák a világ legnagyobb figura készítő, figura festő mestereitől. Többségében amerikai polgárháborús alakok, de vannak más történelmi korszakokból valók is. 

H.G.: Viszonylag friss kiadó, eddig négy kötetes. Honnan az ötlet és az elhatározás? Régre nyúlik vissza a kapcsolat a fumettivel?

K.L.: Gyerekkorom óta gyűjtöm a képregényeket.  A 70-es évek közepén a Pajtás, a Füles és a Népszava folytatásokban megjelenő képregényeivel kezdtem. Ezeket a Pif, a Mozaik, az Alfa, a Kockás, valamint a skandináv országok részére nyomtatott Pókember, Fantasztikus Négyes és a Hulk hazánkban fellelhető számai követték, amelyeket az általános iskolában egymás közt cserélgettünk. Fumettivel először szintén a 70-es években találkoztam, úgy 9-10 éves lehettem. Szélesebb családi körben van egy nálam 2-3 évvel idősebb másod-unokatestvér, akinek akkoriban voltak jugoszláv kiadású Zagorjai, és amikor mindez a tudomásomra jutott, azonnal felcsillant a szemem. Meg is lovasítottam néhányat, amikor egyszer vendégségben voltunk náluk. Apám nem sokkal utána felfedezte nálam a füzeteket és nagyon megszidott érte. Vissza kellett adnom és én nagyon szomorú voltam emiatt. Zagor figuráját akkor, egyszer s mindenkorra a szívembe zártam. A kiadás ötlete pedig konkrétan onnan ered, hogy néhány éve, amikor tudomást szereztem arról, hogy nálunk is lesz magyar Zagor és Tex, folyamatosan próbáltam meggyőzni az Anagram és a Frike kiadókat, hogy a számomra legjobban tetsző epizódokat jelentessék meg. Amikor rájöttem, hogy hiába minden, mert az ő elképzelésük nem egyezik az én ízlésemmel, elhatároztam, hogy saját magam fogom kiadni a nekem tetsző történeteket. Így az én könyvespolcomra jobbára olyan a történetek kerülnek majd, amelyek számomra kedvesek. 

H.G.: Az olasz képregények nagy kedvelője vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy ez itthon nem annyira menő vagy kelendő, ennek ellenére már többen is belefogtak. Nem figyelmeztették, hogy ez egy költséges hobby? Mennyire megterhelő anyagilag, durva a mínusz? Illetve (ha már volt róluk említés): milyen a viszony, az együttműködés a Frike Comics és az Anagram Comics kiadókkal?

K.L.: A Frike Comics és az Anagram Comics kiadókkal maximálisan korrekt a kapcsolat. Mielőtt belevágtam volna, természetesen kikértem a véleményüket. Mindkét helyről figyelmeztettek, hogy itt jóval nagyobb az esélye a bukásnak, mint a sikernek. Magyarországon a képregények világában kis túlzással szinte csak a Marvelből és a DC-ből lehet megélni, mert nálunk csak ezeknek van számottevő piaca. Giovanni (Frike Comics) kezdettől fogva nem a konkurenciát látta bennem. Szerinte az egész magyar képregényes világnak csak jót tehet, ha megpróbálom. Segítsége nélkül nem tudtam volna elkezdeni. Sajnos vagy nem sajnos, de az életfelfogásom szerint csak a szépet és a jót szeretem, legyen az akár egy munka, akár egy termék. Nálam mindig a minőség az első, az ár másodlagos. Ebből kifolyólag a kívánt eredmény eléréséhez szükséges munka ideje, mennyisége és minősége az átlagnál magasabb, ezért a befektetett összeg nálam soha nem lesz megfelelően alacsony. Hogy mekkora így a mínusz? Jelenleg hatalmas, mert a költségek magasak, az eladások pedig még nincsenek vele egyensúlyban. De annyi minden másra elszórjuk a pénzt az életben, és ezzel legalább valami maradandót alkothatok. Vagy legalábbis reménykedem benne. És igen, megterhelő, mert én máról holnapra bérből és fizetésből élek. Már egy kötet kiadása is komoly pénz számomra, ami lehet, hogy soha nem fog megtérülni. Elcsépeltnek tűnhet, de elsődlegesen nem a nyereségért csinálom, hanem magáért a képregényért, annak szeretetéért. És hogy ezt az örömöt másokkal is megoszthassam. Ezzel együtt jó lenne, ha ez a vállalkozás nem lenne veszteséges, mert hosszú távon csak így tudom a folyamatot fenntartani. Tudom, nem lesz egyszerű, mert külföldön is rendre csökkennek az eladások, a fumetti olvasóinak nagy része pedig kint is az idősebb korosztályból kerül ki. És ez a jövőt tekintve sajnos nem adhat okot a bizakodásra. Mindenesetre rajtam nem fog múlni, lehetőségeim szerint mindent megteszek a siker érdekében. Bízok magamban, az ítélőképességemben, a megérzéseimben. Nem az a típus vagyok, aki könnyen feladja, amibe egyszer belefog.

H.G.: Tex - szerintem - jó választás volt. Egy igazi klasszikus, a western továbbra is kedvelt műfaj itthon, talán nem lehet mellé nyúlni. De mégis: miért pont Tex? És kicsit a jövőbe tekintve: hamarosan megjelenik az új sorozat első kötete, Nathan Never főszereplésével. Eddig itthon egy kis kötetben találkozhattunk vele, eléggé megosztó volt a karakter, felemás a fogadtatás. Ezért ugyanaz a kérdés: miért pont Nathan Never?

K.L.: Hogy miért pont Tex? Mert Zagort nem adta az Anagram Comics, a Texre viszont rábólintott a Frike, ilyen egyszerű. Világ életemben szerettem az amerikai vadnyugatot, a cowboyos-indiános történeteket, engem a fantasy, meg a modern kori horroros történetek általában hidegen hagynak. A polgárháború iránti vonzalmam már részletesen taglaltam és bár Tex történetei a konfliktust követő időszakban játszódnak, visszaemlékezéseiben időről időre megjelennek az észak és a dél között zajlott testvérháború eseményei. Ezeket a háborús epizódokat mindenképpen szeretném a jövőben a magyar olvasóknak is bemutatni. Az első kötet megjelenése után pedig levontam a konzekvenciát: ha kiadóként sikeres akarok lenni, akkor a Texen kívül valami másra is szükségem van, amivel bővíthetem, színesíthetem a palettát. Mivel a Tex árusítása közben a vásárlók leginkább Nathan Nevert említették, mint akit a jövőben szívesen látnának és olvasnának, így nem volt kérdéses, melyik cím lehet a másik. Úgy gondoltam, hogy amúgy is kell a piacra valamilyen tudományos-fantasztikus sorozat klasszikus fekete-fehérben, Nathan Never világa pedig megéri a befektetést. Két dolog szólt ellene: a vezérfonal bonyolultsága, szerteágazósága, amely alaposan feladja a leckét annak a szerkesztőnek, aki nem folyamatában akarja az összes részt megjelentetni, hanem a nagy egészből csupán egy válogatást szeretne kiadni. Gyakorlatilag két Nathan van: a 2012 előtti régi, meg az onnan indított új. NN nem csak nálunk megosztó, hanem az olaszoknál is. Azok az igazi fanok, akik kezdettől fogva olvassák a történeteket, igencsak elkeseredtek, mert nagyon nem tetszett nekik az új irány. A valódi értékkel bíró, elgondolkodtató, több mondanivalót magukban hordozó történetek a többség szerint egyértelműen a régiek voltak. Azonban a korai Nathan rajzolóinak munkái sajnos - kevés kivétellel - távol állnak a számomra elfogadható szinttől, ez a másik fő probléma. Márpedig én nem tudok száz százalékig elköteleződni valami mellett, ami – hogy is fogalmazzam - nem igazán tetszik. Az „új Nathan” már sokkal inkább fogyasztható a mai közönség számára, mivel igencsak "elmarvelesedett". Ezt nem feltétlenül kell negatív dologként értelmezni, egyszerűen csak más lett, mint azelőtt volt: populárisabb, a mai igényeknek megfelelően eladhatóbb. Ebből kifolyólag, mi itt most a 2012 utánival kezdünk. Már csak azért is, mert ezek az epizódok, amelyekkel indulunk, kimondottam új olvasók bevonására készültek. Néhány szám elolvasása után szinte mindenki „képbe kerülhet”, hiszen a teljes NN univerzumot meg lehet ismerni bennük. De megnyugtatok mindenkit, aki a klasszikusra várt, hogy a későbbiek során minden fontos korábbi történet meg fog jelenni, már amennyiben lesz elég olvasója hosszabb távon is ennek a - véleményem szerint - csodálatos sorozatnak.

 És ha már van két ilyen klassz sorozatom, mint a Tex és a Nathan Never, miért ne lehetne akár három is? A még szabad címek közül Mister No karaktere volt messze a legszimpatikusabb, így lett az egykori második világháborús pilóta a harmadik választottam. És elárulom, itt sem fogok megállni. A jövőbe menekülni - számomra ez lehet a fennmaradás, a siker egyik kulcsa. Az idő pedig majd választ ad, hogy csupán hiábavaló erőfeszítés volt-e mindez.

H.G.: Remélem, még sok ilyen szép kötet kerülhet a polcainkra, ezért: köszönjük a beszélgetést, az eddigi és a jövőbeli munkát, és - természetesen - sok sikert a továbbiakban!

A történelmi ihletésű képregényeknek nincs akkora keletje itthon, mint egy-egy nagyobb kiadó cuccainak. Így kerülhetett arra sor, hogy a Davy Crockett képregény a Nero Blanco Comicsnál mindösszesen 150 példányban készült el.

Davy Crockett a 18. század végén, a 19. század elején élt a vadnyugaton, és az amerikai történelem egyik legendás alakja. Brit és francia képregényekben is megjelent, ezt Bayer Antal utószavából tudom, nem saját kútfőből. Bayer Antal magyarázatait nagyon szeretem olvasni, és sokszor rávesz engem arra, hogy bővebben utánanézzek egy adott történelmi személynek. Ezúttal a creek és texasi polgárháborúba sikerült beleásnom magam.

Davy Crockett történeteiből négyet kapunk egy 70 oldalas kötetben. Kicsit sajnálom, hogy csak ennyi jutott nekünk, de ki a kicsit nem becsüli, ugye. Nagyon bejött ez a kis könyvecske is.

Aki szereti a westernt, csipetnyi humorral, sok bunyóval, annak ez a képregény is be fog jönni. Igazából a Nero Blanco olyan képregényt még nem adott ki, ami nekem ne jött volna be. Ezek a régi képregények (van benne közel 70 éves) egy másik világba kalauzolnak el. És itt nem csak a 19. századi vadnyugatra gondolok.

Sokszor a régi képregényalkotók szóhasználata, az általuk felépített szituációk azok, amik megfognak. Akkoriban nem volt ciki leírni olyat, hogy indián, vagy felvállalni azt, hogy korábban volt a népek között ellentét, háború, gyűlölet, hogy a másikat patkánynak nevezték.

És éppen ez az érdekes. Az, hogy Davy Crockett jelentős szerepet vállalt az indiánok elleni harcokban, annak ellenére, hogy pozitív szereplőként mutatják be nekünk, mégis negatív árnyalatot kaphat az utókortól. Vagy csak én érzem így?

Nem biztos, mivel az amerikai kolonizálás és annak hatásai vezettek a Creek háborúhoz, amikor is az őslakosok fellázadtak, hogy asszimilálni akarták őket. Ilyen viszonylatban nekem Davy nem annyira frankó gyerek. Persze, a képregény lapjain nem gyilkolta halomra az ellenséget, inkább a csalafintasága kerül előtérbe, ezért vicces és szórakoztató kalandok ezek.

A Davy Crockett képregény is marad a polcon, minden európai képregény iránt érdeklődő olvasó kedvét lelheti a képregénytörténelem eme szeletkéjében.

Élmény volt olvasni, és olvastam volna tovább.

Bélu