Daniel Warren Johnson a legjobb dolog, ami az Image (Skybound) Transformers sorozatával történhetett, és ezt nem csak úgy mondom.

G1 dizájnú óriásrobotok püfölik egymást? Igen. DE! Johnson közben szép lassan belemászik a karakterek lelkivilágába, és nem rest előhúzni egy-egy szívfacsaró eredetsztorit sem. Szóval nem csak sima, hanem karakterdrámával tálalt csihi-puhi ez.

Most épp a harmadik kötetnél tartunk – címe: Combiner Chaos – és a nyitányban ott bámul rád Starscream, szomorúan, megfáradtan, mint akinek szorulással indult a reggele. És igen, ennek a képnek a történet szempontjából jelentősége is van.

A háború szar. Ezt már a rendes háborús képregények sem tagadják. Az autobotok és az álcák (decepticonok, ha hivataloskodni akarunk) már évmilliók óta gyilkolják egymást, mint két különösen haragtartó óvodás. Mire a Föld nevű kis kék sárgolyóra is elér a balhé, már alig maradt belőlük, nem csoda, ennyi év után már a legstrapabíróbb transformert is szervizbe kellett volna vinni.

A harmadik kötetre az emberek már tudják, hogy léteznek ezek a vashegyomlások, viszont azt csak most kezdik kapiskálni, hogy az álcák nagy ívben tojnak az emberi életre. Kibertroni szemmel nézve egy ember kb. olyan fontos, mint egy döglött drón. Ezek a robotok gyakorlatilag halhatatlanok, amíg valaki nem robbantja ki belőlük a szikrát. Szóval ha Starscreamet valami feldühíti, kinyomkodja az embereket, mint az érett pattanást (egyébkent már a G.I. Joe crossoverekben sem volt a legnagyobb pacifista.)

És akkor ott van Megatron, akit az előző kötetekben a Kobra tartott fogságban, és épp afféle Frankenstein-projekt közepén voltak, amikor a tudósok bénáztak egy orbitálisat...

Egy kis energia ide, egy kis robbanás oda, Megatron kiszabadul, mint egy haragos isten, akit túl sokáig tartottak leláncolva, és pár kobra fejének széttaposását követően, teljesen megvakulva nekiindul a mélyűrnek.

A Földön közben Starscream és Soundwave egymás torkának esnek, megosztva az álcák erejét. Mindkettő vezér akar lenni, és ebből gigantikus... méregetés lesz. Igen, konkrétan combiner-méregetés. Starscream beveszi a Combaticonokat (ők adják Bruticust), Soundwave pedig hozza a Constructiconokat (Devastator, baby). A két óriás nagyobb pusztítást végez, mintha megnyomták volna a piros gombot a Fehér Házban.

Közben bepillantunk Starscream múltjába is (spoiler: nem csak Optimus, de Megatron is vastagon benne volt abban, hogy ő egy sértett, néha áruló hóhérként rója a galaktikus utakat). Megatron, aki természetesen itt pisztoly, és igen, ez az egyetlen igazi formája. A tankos verzió mehet a roncstelepre.  A Skybound is így gondolja. Szóval...

Ez a Transformers már nem egy színes-szagos műanyagfigura-reklám. Ez egy véres, és brutálisan őszinte háborús dráma, olyan karakterekkel, akik nem csak mechanikusan kattognak, hanem pszichésen is darabjaikra hullottak. Van, aki mozgássérült, van, akit rémálmok gyötörnek, és van, aki egyszerűen már nem tudja, miért is harcol.

Ez a sorozat nem ereszt. Sőt, egyre mélyebbre visz.

Jöhet a következő rész.

(B)

Hatodik részénél jár már itthon is a CSA Comics Tex Classic sorozata. Ezúttal három, az ötvenes évekből származó történetet hozott el nekünk a kiadó, Gianluigi Bonelli (író) és Aurelio Galleppini (rajzoló) hősének főszereplésével. Ők egye a karakter kitalálói is.

A Tex sorozat az egyik, amit soha nem olvasatlanul dobok fel a polcra. Egyszerűen tudom egy új megjelenésnél, hogy istentelen jó cucc került a kezembe ismét. Klasszikus spagetti-western történetek, klasszikus kinézettel.

Három teljesen más, mégis hasonlóan laza hangulatú történet egy kötetben, ahol Tex Willer és társai ököllel oldják meg a rasszizmus, vagy a népirtás problémáját. Tex szeret pofozkodni, ellenfelei többször meg is érdemlik. Ez nem egy lányregény, az biztos.

Az első történetben, ami a Fejete Kojot címet viseli, egy többszörösen megcsavart átverést kell megoldania a rangernek. Egy fehér ember manipulációjának hatására egy indián törzs tér becstelen útra. De nem ennyire egyszerű a dolog.

A Mesa Verde elején egy keresztre feszített ügynököt találnak, akinek az életét nem sikerül megmenteni. A nyomok az akasztófavirág Burrows testvérekhez vezetnek, majd egy hatalmas csavarral a végén igazi vérontás kerekedik. Kicsit hirtelen a történet lezárása, érződik rajta, hogy elfogyott a történetnek szánt hely. Vagy csak én olvastam volna tovább?

Nekem a személyes kedvencem a Halálfejes Ember története, aki a Navahó indiánok leghatalmasabb harcosa, egyben vezetője is. Ő persze Tex, az Éji Sas, aki a navahók legjobb barátja, és főnöke, bár ezt csak barátai tudják róla. Hogy ki viseli az ikonikus halálfejes jelmezt, rengeteg csavart tartogat, Texnek ugyanis rejtőzködnie kell, és hiába a fehér emberek furfangja, hogy egy kierőszakolt háború útján elbitorolják a Navahó indiánok földjét, a Halálfejes Ember mindig egy lépéssel előttük jár. Ugyanis Tex kémei mindenütt ott vannak, és kiszagolnak minden gyanús mozgást. Aztán az ökle is lesújt.

Igazán remek olvasmány a Tex. Egy letűnt korban játszódó kaland, néhol igazán látványos tájakon. Amikor a Halál Embere áll a domb tetején, mögötte egy hatalmas Navahó sereggel, a hideg is kirázott. Bonelli és Galep értettek a hangulatkeltéshez. Egyben ugye felsejlik az emberben a kérdés, miért állt feljebb a pioníroknak, ha az indiánok csak a saját földjüket védték? Nem ők voltak a betolakodók a saját hazájukban. De a Tex nem ennyire tragikus hangvételű azért.

A kötet nagyon szép megjelenést kapott, jó vastag papírra lett ez is nyomtatva, a borító pedig behajtós szélű kivitel, elég masszív ez is.

Vegyétek a Texet, ne kelljen kétszer mondani! Vagy a Halálfejes Ember meglep este, amikor a Nap nyugovóra tért, és rajta hagyja a Navahók jelét a homlokodon.

(B)

Dan Trachtenberg, aki már nem új a Predator univerzumban, megrendezte az első Predator animációs filmet, a Killer of Killers-t (azaz Gyilkosok Gyilkosát). És a mai nap debütált nálunk a Disney+ streaming szolgáltatónál. Amerikában meg a Hulun.

Friss ropogós a Predator hús tehát. Az első trailerek megtekintése után mindenki szkeptikusan állt ehhez az animációs filmhez, viszont – hibái ellenére – szerintem egy szórakoztató darab.

A film megvalósítása elég vegyes technikát mutat. Néhol egyértelmű CGI, de vannak rajzolt hatású jelenetei, karakterei. A Vox Machina legendájánál lehetett hasonlót látni, csak itt a rajzolt hatású dolgok is inkább hatnak 3D-snek, mint rajzfilmszerűnek.

A zenéje erőteljesen hajaz az első film hangulatos zenéjére, azzal, hogy különböző korokban és helyszíneken játszódik, ahhoz kapcsolódóan viszont néha más hangzású a zene. Három különböző embert ismerhetünk meg egy-egy fejezetben, akiknek a sztorija a végén összeér, egy közös szálon.

A viking hadvezért, a ninját, és második világháborús öcsibajszos pilótagyereket ismerhetjük meg ebben a másfél órában. Egy nagyon fanservice-szagú megoldás lett a vége, ugyanis a neten folyton előkerül a kívánalom a rajongók részéről, hogy nem csak az indiánokkal, de más korokból származó harcosokkal is összeereszthetnék a Predatort. A Prey után szárnyra kapott az az egyáltalán nem elvethető teória, hogy mi van akkor, ha a Predator/Yautja faj fejlett technológiájának hála képes nem csak téren, de időn át is utazni.

Most már tudjuk, hogy bizony tud. Utálom az időutazást, viszont itt nem hat olyan mesterkélten, mint amúgy. Igazából egy olyan eseménysort látunk, amiben teljesen lényegtelen, hogy ki utazott és mennyit az időben. Ezt valahogy jól kezelte a film. És megkaptuk, amire vágytunk, más és más időből származó, de igazi gyilkossal futnak össze a Predatorok.

A viking harcosnő szinkronhangja borzasztó kemény, igazi bunkón hat, tetszik, hogy meghagyták az eredeti nyelvét, míg a japán részben a képi világ az, ami megfogott, a zenével egyetemben. Itt szintén japánul beszélnek, bár keveset. Szépen kirajzolódik a különböző korok és helyek változatos erkölcsi világa, és ennek megfelelően rendes karakterfejlődést is láthatunk egyeseknél a végére.

Szerintem a készítők le sem tagadhatják, hogy a Predator mellett számítógépes játékok bolondjai is, illetve szeretnek amerikai kasszasikereket alapul venni. A vikinges rész tiszta Skyrim, a japán srác történetéről a Tenchu – Stealth Assasins játék hangulata ugrott be, miközben az Utolsó szamuráj zenéje ötlött fel több helyen.

A pilóta gyerek szála kicsit a Star Wars-béli podracer-i magaslatokat verte, nekem az már nagyon elrugaszkodott volt a valóságtól, és mindennemű fizikától, szerintem túl volt húzva, és a legnagyobb jelentőséget neki szánták, miközben egyébként remek humorforrás az, hogy a gyerek totál béna, ha fegyverekről van szó. Így nem lehet rá haragudni, és látványos légicsatát is szolgáltat ez a fejezet.

Az, hogy miben ér össze a három szál, nem lövöm le. Mindenki nézze meg, aki akarja.

Nagyon látszik, hogy tényleg próbálkoztak a készítők egy színes, változatos, akciódús, és látványos animációs filmet összehozni, ami sikerült is, bár néhol a mozgások kicsit kockásra sikerültek. Összességében azonban remek látványt nyújt a Killer of Killers.

És a stáblista végi jelenetben még sikerül elrejteni egy kis bonbont, amitől kicsit kirázott a hideg. Tranchtenbergnek adnék még rendezést, ami a Predatort illeti. Nem bánik rosszul a franchise-zal.

(B)

Szerk.: utánanéztem később, és Trachtenberg azt nyilatkozta, hogy nem időutazás történt, hanem minden harcost lefagyasztottak, és kiolvasztották őket később. Mea culpa, ez elsőre nem esett le.

Gyerekkoromban a kedvenc sorozatom volt a Csillagkapu (SG-1), Richard Dean Andersonnal és társaival. Szerintem senkinek nem kell bemutatnom. Most az egyik csatornán szembejött velem a sorozat harmadik évadának 15. része (Pretense), így hát...

A történet egy alternatív bírósági tárgyalásba, a tollanok Triádjába enged betekintést, miután Klorel, Apófisz fia balesetet szenved a bolygójukon az űrsiklójával. Klorel az O’Neill ezredeshez közel álló Skaraa testét használja, aki eszméletvesztése előtt segítséget kér a tollanoktól.

A tollanok tárgyalásra hívják a CSK-1-et, akik közül O’Neill és Daniel Jackson az emberi prókátorok, miközben velük szemben a goa’uld egyik hadvezére ül, a per tárgya pedig, hogy ki használhassa az elrabolt gyerek testét. Az eredeti birtokosa, vagy az élősködő féreg.

A triád alatt azonban a jaffák megfestik a tollanok ionágyúit, hogy egy űrből hirtelen jött támadással üssenek rajtuk, rabigába hajtva a náluk is sokkalta fejlettebb, de naivabb és békésebb fajt is.

Egy nagyon szuper rész ez, és eszembe juttatta, mennyire jó munkát végeztek az írók ennél a sorozatnál. A tárgyalás nekem kifejezetten tetszett, a goa’ „ügyvéd” Zipacna kifejezetten köcsög, jó érveket vonultat fel amellett, hogy Klorel maradhasson a gazdatestben, végül azonban mégis elbukik, és Skaraa újra szabad emberként élhet, mert Teal’c és Carter leleplezik a férgek igazi szándékát. Persze egy nem várt helyről jött segítséggel sikerül győznie a csapatnak.

Persze a cgi nem a legjobb, de egy 2000-ben bemutatott résznél teljesen elnézhető, bár a történet és a színészi játék ebben a részben szerintem kifejezetten erős.

Jó volt ezt látni.

(B)

Az új Nathan Never kötetből több dolgot is meg lehet tanulni. Az első, és talán legfontosabb dolog, hogy ha van egy majdnem tökéletes fő sztorivonalad, egy nagyon menő főgonosszal, ráérsz csepegtetni, hadd egye a penész az olvasót.

A második, hogy nem mindig onnan jön a segítség, ahonnan feltétlenül számít rá az ember. A harmadik, hogy mindenki értékes.

Utóbbi kettő lehet közhelyes kicsit, de kezdjük az első napirendi ponttal.

Omega. Az együttes is nagyszerű, de ugyanez a neve a Sigmund által létrehozott mesterséges szuperintelligenciának, aki világuralomra szeretne törni, de egyelőre egy esküvő meghiúsítása is nehezére esett. Vagy csak kémkedett a résztvevő Alfa ügynökök után? Talán a következő kötetben kiderül. Omega egy jó szupergonosz, egy gépies test, de az emberek félelmére építő ördögi kinézettel, egyfajta bukott angyal. Nekem nagyon bejön.

A kötet második és harmadik fejezete egy mutánsok által lakott rejtélyes helyen játszódik, ahol Nathan betegen ébred. Egy jó testű és alig ragyás fejű mutáns nő menti meg valakitől, aki az életére tör.

A mutánsvárosban játszódó kaland jó mozgalmas, és néhány kifejezetten szép tanulságot, a végén egy kis drámát tartogat. Azért jut bele poén is, amit főleg Legs, Nathan legjobb barátja és társa szolgáltat. A nő ugyanis irtó laza, szexi, és erőszakos. A főgonosz itt egy félig ember, félig disznó, felig robot mutáns öregasszony. Igazán gyönyörű asszonyság, és kedves tömeggyilkos. Ő a mutánsvárost elnyomó erőszak hatalom feje.

A kötetben néhány panelen meztelenség kerül megjelenítésre, és azonos nemű hölgyek közötti romantika, ezért, és a leszakadó mutáns testrészek miatt 18-as karikát kapott a kötet.

Szerintem sem indokolatlan a dolog, de aki rajong a robotos akciók iránt, annak ajánlom a Nathan Never új számát. Kifejezetten tetszik az, hogy elszakadt végre a kötelező sci-fi kliséktől, és attól, hogy egyértelműen máshonnan merítettek az alkotók (voltak korábban Terminator kinézetű robotok, de ebben már azért sokkal szellemesebb, színesebb megoldások láthatóak).

Szóval jöhet a következő kötet. CSA Comics! Hallottátok?

(B)

Bár annyira nem tiszta, és annyira nem is fogok utánanézni, hogy ki, mennyit, hogy stb. írt és rajzolt az egészből, de annyi biztos, hogy a Perkeros Jussi-Pekka Ahonen és Kalle-Pekka Alare műve. KP Alare nem igazán ismerős, viszont JP Ahonen annál inkább. Pár évvel ezelőtt magyarul is megjelent a Belzebubs, ilyen-olyan formátumban. Az egy black metal strip, illetve azok gyűjteményes kiadványa, amit mostanában úgy neveznek: mockumentary. Mert a Belzebubs egy kitalált banda, így az életükről szóló bármilyen publikáció is kitaláció. A szerző viszont tényleg zenész, a képregényei pedig tényleg viccesek, és aki valamilyen szinten találkozott már a metal szubkultúra tagjaival, netán valamilyen szinten érintett is, bizony sokszor valakire ismer. Vagy saját magára.

Nos. A Perkeros is egy kitalált metal zenekar. Mondhatjuk, na, tessék, nem is tudnak mást ezek a srácok! Lehet, de ezt legalább nagyon jó. És annyira nem terítik vagy telítik a piacot a kiadványaikkal, szóval nincs gáz. És alapvető különbség, hogy a B. strip(ek), a P. pedig egy bő 180 oldalas köteten átívelő történet. Ami eléggé komoly váltás. A rajzok szépek, hangulatosak, a színek használata pazar. Kicsit az egész olyan, mint egy nagyzenekari mű, minden hangulaton és tempón, érzésen és érzéken játszva. És ekkor még csak a látványelemekről beszélek. Párszor - na jó, többször - csak ide-oda lapozgattam, élvezve a látványt. Főleg az egy vagy akár kétoldalas jelenetek azok, ahol igazi látványorgia bontakozik ki, de nagyon gyakran akad máshol is ilyesmi. De az is lehet, hogy csak nekem tetszik ez a stílus.

Azért mondanék pár szót a történetről is. A főszereplő Akseli, aki gitáros, zeneszerző és... khm... énekes. Zeneileg nagyon komplex, jó ismeretekkel rendelkező, a zeneszámok összképét remekül látja a srác, de ezen kívül vannak gondok bőven. Hogy párat említsek: az énekhangja, a design és marketing területe, a kommunikáció, az emberekhez való viszonya. Nem rossz ember, nem erről van szó, csak magasan vannak az elvárásai. A banda billentyűse Lilja, aki tanul, dolgozik, ő a PR és marketing, tulajdonképpen a zenekar lelke és mozgatója. Ott van még Kervin, a basszusgitáros, aki egy "pár" évvel idősebb, és minden szituációra van egy története a múltból, amikor XY híres zenekarral dolgozott, turnézott stb. A dobosuk eléggé szőrös, és beszéd helyett brummog, de egy medvétől mást nem is várhatunk el. Kicsit később pedig (szerencsére) csatlakozik hozzájuk a kebabos Aydin, aki ténylegesen tud énekelni is. Szeretnének komolyabb fellépéseket is elcsípni, fesztiválokon megjelenni, de ez nem annyira egyszerű.

Nem kell azért nagyon nagy sztorira számítani. Tulajdonképpen hétköznapi helyeken és helyzetekben léteznek a karakterek. Általában. Viszont ahogy az egészet elmesélik és lerajzolják a szerzők, az nagyon ott van. Mindenkinek van egy olyan ismerőse, aki a banális dolgokat is fantasztikusan tudja elmesélni, egy kenyér vásárlása is három kötetnyi fantasy, és igazából nem is várja senki a lényeget vagy a mondóka végét, csak élvezi a mesélést. Ez a képregény nem váltja meg a világot, de nem is akarja. Viszont szép, szórakoztató, néha elvont és meghökkentő. És egynél többször levehető a polcról, ha másért nem, legalább belelapozni, rajzokat nézegetni. Aztán úgyis olvasás lesz a vége.

Sokszor emlegetjük, hogy a blog személyes hangvételű is lehet, sőt, néha annak is kell lennie. A Trigun (ejtsd: Toraigan) rajzfilmsorozatának bemutatása kapcsán nem is tudok nem megosztani egy életképet magamról. Na nem olyat.

2006-ban kezdtem az egyetemet, és egy viszonylag puruttya albérletet sikerült kivenni. Kitakarítottuk, de eléggé alulbútorozott volt, és van olyan kosz, amit lehetetlen kimosni innen vagy onnan.

Mai napig látom magam előtt nagymamám mini tv-jét, amit sajnos nem sokkal korábban örököltem tőle, amint este 10 órakor a Minimax Animax-re vált. Kódolatlanul jött ugyanis a kábel tv az albérletben.

Így ismerkedtem meg a Cowboy Bebop és a Trigun animékkel. Utóbbiról lesz szó.

Pisztoly csillan, majd felcsendül a gitárzene. Ma már Kristóf táncol mellettem rá ütemesen. Nem gondoltam volna 19 éve, hogy ez lesz. Ebben fog felnőni a gyerek, remélem nem lesz akkora kocka, mint az apja, bár nagy rá az esély.

A Trigun sorozat 1998-ban ment japánban először, nálunk az A+ adta 2005-től szinkronosan, majd Animax lett a csatorna férjezett neve. Én már ott láttam, 19 évesen. Esténként, egy totál kiült kanapén fekve.

Távoli bolygó, western, pisztolyok, pjú-pjú és minden, mi a geek szem és szájnak ingere. Egy humoros, és akciódús sorozat a Trigun, amiben a pacifista mesterlövész Vash próbálja elkerülni az uton-útfélen rá leselkedő bérgyilkosokat. Miközben rá vadásznak ezerrel, mindenféle kaliberrel a bicskától a rakétavetőig, ő el sem süti a fegyverét egy általa szeretett nőnek tett ígérete miatt.

Eleinte a fejére kitűzött vérdíj miatt, majd pedig a rejtélyes Knives megbízásából próbálják kinyírni az emberiség története során elsőként természeti csapásnak kikiáltott férfit. Persze azt is tudjuk már a képregényekből, hogy Vash-ról az a hír járja, hogy egymaga elpusztított egy egész várost, itt sincs ez másként. Csak kicsit megkavarodott az idővonal.

A Trigun anime időrendben kicsit megkavarja a szálakat a képregényhez képest, de amennyire a Maximumba beleolvastam (eddig 400 oldalnál járok), nagyjából egyeznek az események és a szereplők, csak más jelentőséget tulajdonítanak nekik az alkotók. Így egy nagyon pörgős 26 részes sorozatot kapunk. Nincs túlhúzva, nincs szájbarágva. Nincsenek felesleges körök.

Van viszont feszültség, vadnyugati romantika, sci-fi, kis drámázás, de szerencsére sok benne a bumm-bumm.

Ha a Maximum képregényben is ezek a dolgok történnek, akkor sajnos egy-két poént lelőtt a sorozat, de kutya bánja. Egy szép animáció (hiába színes, Naito képregénye sokkal szebb), jó zenékkel, balga humorral. Én szeretem, ahogy van. Talán az utolsó párbaj lehetett volna valahogy több. Nekem Legato vitte a sorozatban a főkolomposok közül a prímet, és nem Knives, de nyilván a történet kiindulópontja miatt elkerülhetetlen volt, hogy Knives legyen a főgonosz. De nem én vagyok az alkotó, jól van is így.

Különösen tetszett a szinkronnál, hogy a tücsökciripelős esti jelenetben Vash és Meryl dalát meghagyták japán hanggal. Igazán hangulatos. De nyilván mindenki másra esküszik.

Jó szórakozás volt végignézni a kb. 10 órányi sorozatot, és a Maximumot is folytatni fogom.

Jó ezen a névtelen bolygón elkalandozni, Eszeveszett Vash-sal és társaival.

Lehet még az újragondolt sorozatot is megkóstolom, hátha... Bár ránézésre ott a rajz mérföldekkel gagyibbnak hat a képregény első feldolgozásánál.

(B)

Idén 30 éve, hogy elindult Japánban Naito Jaszuhiro shonen mangája, a Trigun (japánul valahogy úgy ejtik: Toraigan), ami számomra a kedvenc, és ennek most hangot is adok néhány bejegyzésben a blogon.

A Trigun főszereplője Eszeveszett Vash, aki az emberiség történetének első regionális természeti csapásának lett nyilvánítva, biztosítási okokból, természetesen.

Egy ismeretlen bolygón járunk. Valahol a beláthatatlanul távoli jövőben. Az emberiség a Seed (mag) Project keretében kolóniákat küld ki az űrbe, életre alkalmas bolygók felé, és valószínűleg ez a sivatagos pokol nem volt ilyennek tekinthető, mégis ledobták ide az embereket. Az űrhajók már több, mint 100 éve érkeztek, rajtuk sok ezer emberrel, köztük két olyannal, akik alig változtak ennyi idő alatt.

De a lényeg, hogy Eszeveszett Vash híre messzire eljut, ebben a western hangulatú világban, és ahol felbukkan, ott kő kövön nem marad.

Eleinte egy July nevű városkában történtek miatt körözik, ugyanis azt állítják, Vash valahogy eltörölte a bolygó színéről. 60 milliárd dupdollár vérdíjat tűztek Vash fejére, majd amikor már rájönnek, hogy ez az ember hatalmas mázlista, majdhogynem meg se lehet ölni, inkább visszavonják a vérdíjat, csak ne okozzon több kárt. Ennek ellenére egy csapat, a Legato által vezetett Lelkes Fegyverek, azaz Gung-Ho-Guns (de inkább ejtsük ganhoganzu-nak) a fejére ácsingóznak. Vash a támadásokat sorra hárítja, körülötte viszont hullanak az emberek, mint a legyek.

Vash nem emlékszik, mi is történt July-ban, viszont egy lény képe lebeg szeme előtt, akit nem tud eleinte hova tenni. Vándorútja során rengeteg ellenséggel, és néhány baráttal is találkozik. Meryl, Milly, és Wolfwood, no meg még néhányan lesznek a társai, és senki sem érti, hogy felelhet egyetlen ember ezrek haláláért, ha egyszer se süti el a fegyverét. Szerelem és béke a jelmondata ugyanis, és megrögzött pacifista.

A képregény végére kiderül, kicsoda is Vash, és ki bérelte fel a gunhoganzut, hogy megkeserítse életét. Majd pedig 2 évre kiírja magát a történelemből.

A képregény sci-fi és western elemeket vegyít, néha kis thrillerrel megfűszerezve. Gyönyörű rajzok, pörgős történet jellemzi. Itthon két kötetben jelent meg anno (Delta Vision, 2010.), szerencsére mindkettő megvan. Folytatása pedig a Trigun Maximum, a sor idén lesz teljes az utolsó kötettel, ugyanis 2024-től a teljes sorozatot újra kiadták díszkötésben.

Ezen kívül az anime sorozat is bemutatásra fog kerülni általam, ami először 1998 áprilisa és szeptembere között futott 26 részen át, és itthon is bemutatták anno (2005-től), magyar szinkronnal. És még ezen kívül is vannak feldolgozások. Lehet, hogy még...

Folyt. köv.

(B)

Megnéztük a Mennydörgőket*.

Összességében én Marvel rajongónak tartom magam, a Végjátékon kívül egyikről sem jöttem ki úgy, hogy utálnám zsigerből.

Ez a temus bosszúállókra is igaz. Alapvetően ez nem rosszabb, mint a Végjáték, vagy egy átlagos Marvel film. Kérdés, hogy tényleg arra van-e szüksége egy filmstúdiónak, hogy egy rajongó ilyen véleménnyel jöjjön ki egy filmről. Mert eddig úgy éreztem, hogy az F4-re nagyon de nagyon be szeretnék majd ülni, de ez a mostani élmény megint elvette a kedvem kicsit.

A Mennydörgők* egy mozi a rossz emlékek, a hibák, az abúzusok feldolgozásáról, vagy az erre tett kísérletekről. Éppen ezért teljesen súlytalan és klisés, felületes és érdektelen.

Az ilyen filmek sem a képregények iránt rajongókat, sem pedig a totál vakon beülőket nem fogják képregények vásárlására ösztönözni. A szereplők másolatai a korábbi karaktereknek, és ezt többször hangsúlyozzák is. Ők csak lúzerek, semmit nem érnek el az életben, nem úgy, mint sikeresebb társaik. A karakterek látszólag fel vannak építve, de a legjobban bemutatott Jelena csak Natasha fiatalabb és szőkébb kiadásban, U.S. Agent egy tescos Kapitány, a Vörös őr egy gyerekes lúzer, a szellem meg. Hát izé. Mi is ő? Sehogy sem működik a többiekkel a kémia, de azért ott van.

A két oroszt játszó színész, Florence Pugh és David Harbour próbálják a maximumot adni a karaktereikből, nem tehetnek róla, hogy csak klónok. Arról nem is beszélve, mennyire hiteltelen Őrszem Lewis Pullman. Félreértés ne essék. Nagyon jó Bob, bár köze nincs neki se az eredetihez, viszont a skizofréniája teljesen rosszul van ábrázolva szerintem, legalábbis nem úgy, mint a képregényekben.

Bob és Őrszem ugyanabba a testbe zárt két személyiség. A képregényekben ott van még az Árny, aki Őrszem legnagyobb ellensége, akivel élet halál-harcot vívnak. Nem lövöm le a poént.

A Marvel filmek a Mennydörgőkkel* eljutott arra a szerintem legalja szintre, amikor a skizofréniát meggyógyítja a szeretet, a barátság ereje. Ez komoly? Ennyire tellett? Az Őrszem kibelezte Árészt a képregényben, és rendkívül tragikus a sorsa, erre kapjuk ezt. Egy ilyen Disney hercegnős maszlagot.

Az a baj, hogy negyed óra alatt összerakott sztorikkal akarnak itt dollárcsilliárdokat szakítani, ami megy is nekik. Minek dolgoznának többet egy sztorin, ha ennyivel is beéri a nép. Az akciók gyengék, semmi nagy volumenű, miközben a sztori jelentős része befejezetlen maradt. Gondolok itt Bucky politikai karrierjére és az áruló titkárnő sztorijára. Mintha elfeledkeztek volna szegényről. Olyan, mintha nem lett volna idő ezekre sem már.

A baj az még, hogy az összes humorbonbont eljátszották a bemutatókban. Szóval semmi sem ütött úgy, mint amikor először láttuk.

Ezt a filmet, aki ismeri a képregényeket, azért, aki meg nem, azért nem fogja még egyszer megnézni. Én csalódtam ebben a lebutított akármiben, aki pedig nem olvasott ezekről, sehova se tudja tenni a sokadik senki karaktereket.

Hát ennyire futotta mára.

(B)