Gyerekkoromban rajongtam a vadászgépekért, járattam a Top Gun magazint is, még meg is vannak a gyerekszobám szekrényében, bár elég régen vettem őket elő, de összességében megdobogtatják a szívem a repülőgépek. Néhány héttel ezelőtt a Top Gun második részét is sikerült megnézni (az első résszel egy napon), így feléledt a vágy ismét a repülőgépek iránt.

Erre jött velem szembe Az Öreg Tigris, aminek az elején valami világháborús matuzsálem virít, mindenféle csimbumcirkusz közepette. Pozsgay Gyula írta és rajzolta ezt a képregényt, és így elolvasva, jól a szívemhez nőtt.

Pozsgay a nagyapjáról írta a képregényt, aki az Öreg Tigris géppuskakezelője volt (lövésznek is hívhatjuk). A nagyapa naplója alapján készült, egy 1944. október 23-i légiütközetről Orosháza környékén. Ennek során a magyar hősök egy Me 210 Ca-1 típusú (Messerschmitt gyártmányú) kétmotoros alsószárnyas gyorsbombázóval veszik fel a harcot a támadó szovjet Jak-9 típusú vadászgépekkel. A bombázók igazából nem erre lettek kitalálva.

A gépek között felszereltségben nem kis különbség volt, és a szovjetek létszámfölényben is voltak, viszont a vitéz Orbán József törzsőrmester által vezetett gép (a géppuskáknál Vörös Tibor szakaszvezetővel, ő az a bizonyos hős nagypapa) felvette a harcot velük.

A légi harc néhány percig tartott, viszont erről kaptunk egy jó háromnegyed órás olvasmánynak beillő, nagyalapú albumot, gyönyörű rajzokkal. A képregényben inkább a történetmesélés dominál, leíró szövegbuborékokkal, egyébként párbeszédekben szegénynek mondható. Csak ami a légi ütközet közben elhangozhatott, néhány szitokszó, meg egymás női felmenőinek emlegetése olvasható benne. Egyébként az elején szépen felvezeti a helyzetet, hogy kb. hogy is állt a háború ekkortájt. Kapunk szépen masírozó szárazföldi egységeket, harckocsikat pocsolyákban, meg minden, ami militari. Nekem ez a rész is tetszett.

Az ilyen kiadványok miatt ki merem bátran jelenteni, hogy igenis van létjogosultsága a történelmi témájú képregényeknek. Hozzám ez a repülős téma eleve nagyon közel áll. Szerintem egy ízlésesen tálalt megemlékezés néhány olyan hősről, akik már csak a naplókban, esetleg emlékeinkben élnek, viszont akiknek a nevét érdemes megismertetni az olvasókkal.

Ez a keményfedeles album minden gyűjtemény éke lehet, és ezt többször el fogom olvasni. Már csak a rajzok jobb felfedezése miatt is. Akciódús, fényes, eposzi.

Bélu voltam, sziasztok!

Nem mondom, hogy én vagyok Lakatos István Művész Úr legnagyobb rajongója, de az biztos, hogy nagyon szeretem a munkáit. A polcon van egy Lencsilány, egy Mesék az ágy alól, egy ekszklúzív Spongyabob és Patrik rajz, valamint eldugva, fénytől védett helyen egy eredeti Lencsilány oldal. Ezekhez csatlakozott most a rájás GERBAUD (frappáns, de kellemetlen) című Lakatos képregény.

István (elnézést, hogy itt leistvánozom, de párszor találkoztunk már, mert falumbéli, és házhozszállítást is szokott nekem vállalni, és szoktunk ilyenkor beszélgetni is, de nem árulhatom el mikről, mert akkor megharagudna, hogy kikotyogtam a műhelytitkait)… hol is tartottam? Túl hosszú lett a zárójel.

Szóval István munkái a kedvenceim, író, rajzoló, és most már kiadóként is működik, ő ilyen multifunkciós bicska. Mindenhez is ért, bámulatos, ahogy magáról állítja.

Mivel követem az oldalát, így állandóan tanúja lehetek a különleges humorának. A rájás GERBAUD-ban megjelenő néhány képét már láttam, például a pókot, vagy mit, ami elég rusnya és büdös. De rendszeresen posztolt a fából készült kis Jankóról is. De itt láttam, hogy készül az új képregény, posztolt az ekszklúzív borítóról, és amikor megjöttek neki a kiadványok, posztolt az ujjáról is képeket, a háttérben az elmosódott képregényekről. Így egyből tudtam, hogy nekem ez kelleni fog, annyira észveszejtő volt a marketing.

Aki ismeri a Lakatos-féle képregényeket, az a zserbóban sem fog csalódni. Mit írhatnék róla? Igényesen megrajzolt, elborult humorú, randomnak tűnik olykor, de mégis valahogy egyben van az egész. És a végén találkozhatunk egy régi ismerőssel is. Az egésznek kettős hangulata van, van egyfajta búskomor atmoszférája, amellett, hogy végig röhögtem az egészet.

Az ekszklúzív kartonált képregény az alkotótól még megvásárolható, ha még nem fogyott el. Remélem, hamar elfogy, és készülhet a következő csoda.

A mellékelt képeket a Művész Úr facebook oldaláról szedegettem le.
(forrás: https://www.facebook.com/lakatos.istvan.52)

Bélu voltam, sziasztok!

A legrosszabb ebben az Anderson képregényben az volt, hogy hamar a végére értem. Ez majdnem minden szórakoztató képregényre igaz. Alan Grant és John Wagner 2000AD berkein belül alkotott képregényeire meg még inkább. Főleg, ha olyan emberek csatlakoznak hozzájuk a cerkájukkal, mint Ian Gibson, vagy Barry Kitson.

A Judge Anderson - Hour of the Wolf kötetben két sztorit olvashatunk az Apokalipszis háború utáni eseményekből, Cassandra Anderson főszereplésével. Anderson a Dredd bíró sorozatban is egy igen erős karakter, sokszor rajta áll vagy bukik egy küldetés sikere, nyilván az esetek többségében Dredd hordja az Igazságosztót. Azt tudjuk, hogy Anderson képességeivel lehet csak legyőzni Halál bírót és brancsát, a jóképű és kedves sötét bírákat.

Anderson bírónak ugyanis pszi képességei vannak. A pszi-divizióban szolgálnak a Mega-1 számára hasznos mutánsok. Telepaták, telekinetikusok, meg a teletabik. Az Anderson – Psi Division történetekben ők a főszereplők.

A Hour of The Wolf történetben az Apocalypse Wart követően járunk közvetlenül. Keleti Mega ügynökei évekkel ezelőtt beszivárogtak Mega-1 lakosai közé, akik közül néhányan pszi képességekkel is rendelkeznek. Így elindul egy titkos küldetés, aminek első célpontja Cassie, majd miután őt kiütötték, mindenki más… ugyanis az ügynököknek ki kell szabadítaniuk a rejtélyes farkast a Mega-1 börtönblokkból.

Dredd is megjelenik a képben, egy rövid szösszenetben, ugyanis egy mutáns halbékamókusmajmot kell levadásznia kedvenc bírónknak, ami természetesen embert ölt. Vicces, mert magára Agytörzs emberként hivatkozik a drága, micsoda művésznév. (Ezzel a gyíkagy sztorival sok képregényben lehet találkozni. Eszerint az emberek, mivel a hüllőkkel közös ősöktől származunk, rendelkeznek egy primitív gyíkaggyal, ami dominanciája esetén ösztönszerű lénnyé változtatná az alanyt. Találkozhattunk az ötlettel például a Vedlés című Pókember történetben is.)

A gyíkemberes sztori viszont itt nem ér véget, ugyanis Anderson, amikor dizsibe megy barátnőjével, és szexin vonaglanak a 22. századi mulatósra, egy kocsmai bunyó kerekedik, aminek során egy állampolgár megöl egy másik állampolgárt, látszólag indíték nélkül. Aztán fény derül egy üzleti körre, akik egy őrült tudóst pénzeltek, majd pedig hagyták, hogy elvigye az agyvérzés, látszólag… vagy nem látszólag. Szóval van valami kapcsolat a különböző gyilkosságok között.

Ezek a nyolcvanas évek nekem nagyon bejönnek képregény-ügyileg. Imádom ezeket a pofon egyszerű sztorikat, ezekkel a tökéletesen kimunkált rajzokkal. Kitson rajzai nagyon „bollandesek” (Brian Bolland sokat rajzolt Dreddet is, az egyik kedvenc alkotóm), Ian Gibson pedig nagyon Halo Jones-osra vette a figurát, egyszerűen gyönyörű Andersonokat és barátnőket rajzolt nekünk.

Rajzban talán a vége felé David Roach tracelésre hajazó fekete-fehér rajzai nem mindenhol jöttek be, de csak elvétve mondanám ezt. Az esetek többségében marha jókat rajzolt ő is.

Alan Grant nagyon jó Dredd író, és mellesleg Strontium Dogot, és egy Dredd-Stronci közös crossovert is olvastam tőle. Nagyon jól építi a világot, egyszerű a szóhasználata, és a cselekmény is folyamatos, tök logikus. Wagner pedig Dredd egyik apja. Ki értené jobban ezt a világot, mint ő? Egyébként Grant és Wagner közösen használt írói álneve T. B. Grover volt, „aki” itt író robotként többször feltüntetésre került. Biztos unták olyan sokszor leírni a nevüket.

Szóval, ha valakit érdekel a sztori, a 2000AD 520-531, 587 és 614-622 progjaiban jelent meg. A könyv, ami nekem van, Judge Anderson – Hour of the Wolf TPB (Rebellion, 2003.)

Bélu voltam. Sziasztok!

A Szegedi Képregénybörzén vásároltam Bayer Antal bácsitól egy Barbarella TPB-t, amit már láthattatok az instagramon. Elolvastam, és jöhet is róla valami kis szösszenet ugye? Ugye.

Nem tudtam semmit Jean-Claude Forest francia író-rajzoló képregényéről, csak amit Bayer Úrtól megtudtam ott az asztalánál. Sokat mesélt ott a különböző kis kiadványairól, erről is, de blog kompatibilisnek ezt tartottam a leginkább, de nem kizárt, hogy egy csomagot a rövidekből is be fogok szerezni tőle. A Barbarella második kötete egy önálló sztorit tartalmaz a kishölgy kalandjaiból.

Barbarella 1962-ben jelent meg először stripekben, majd ’64-ben önálló kötetet kapott. A wikipédia szerint az első pornográf képregényként tartották számon, viszont ez korántsem igaz (1940-ben már jelent meg pőre képregény a tengerentúlon). 2017-ben újraindították a sorozatát, ami (elvileg) máig fut.

Nem tudtam, hogy mibe vágom a fejszémet, ezért meglepetésként ért a képregény sztorija, és megjelenése is. Barbarella egy cirkuszt igazgat, viszont ez ilyen interdimenzionális és bolygóközi cirkusz, mindenféle furcsa lénnyel. Barbarella a társulat szépsége (tényleg szépen van rajzolva), társai Golyóbis, Kisember, Mechanik, meg Abajg. Meg van egy húsevő óriás füle is, aki tudja az utat az űrben.

Összességében egy nagyon elborult történet, több-kevesebb erotikával. Barbarella finoman szólva is szexuálisan szabados életet él, elég sok mindenkivel létesít szexuális kapcsolatot a képregényben, amire minden esetben egy levetkezős panel utal, magát az akciót nem mutatja meg nekünk, mégis mit képzeltek… Lényegében mindig találnak alkalmat a képregényben, hogy Barbarelláról lekerüljön a ruházat, és megmutassa dús idomait.

Ahogy mondtam, egy nagyon elborult történetről van szó, nehéz szöveggel. Mondjuk érthető is a dolog, hogy egy idegen bolygón máshogy hívják a dolgokat, mint nálunk. És sokszor nagyon máshogy is működnek a dolgok, mint ahogy mi azt gondolnánk. Elborult, és színes világot épít fel annak ellenére, hogy fekete-fehér a képregény. Vannak itt humanoid robotok, kétéltű emberek, óriáscsirkék alatt lakó idegenek, embertestű és viharfejű lények, akik rátámadnak az arra járókra, és óriás kukacok, amiken lehet lovagolni. Eleve Barbarella cirkusza rengeteg fenomént vonultat fel, szóval idegen lényekben nincs hiány.

Viszont elég csapongó a sztori. A fő szál egy bolygó elfoglalása, ahol az idő máshogy működik, mint egyébként, ezért egy hét bolygón töltött idővel a külvilágban 20 év telik el. Közben viszont Barbarella, ahogy mondtam, ide-oda csapódik, hol rabságba esik az időben, hol prostitúcióra kényszerítik, majd királynővé koronázzák, miközben körülötte, tőle függetlenül történnek a dolgok, és minden megoldja magát.

Néha viszont nagyon felröhögtem az egész képregény abszurditásán. Olyan random dolgok történnek néha benne, hogy muszáj volt egy facepalmra leállnom.

Összességében szórakoztató képregénynek találtam a Barbarellát, de néha elég fárasztó. Aki szeretné magát lefárasztani egy másfél-két órás olvasnivalóval, és szereti a rajzolt kerekded idomokat, annak jó választás lehet ez a francia sci-fi szoftpornó. Itthon a Nero Blanco Comix adta ki.

Bélu voltam. Sziasztok!

Nehéz olyanról írni, amiről már mindent leírtak. Volt rá idő, kereken 40 év. Hiszen ma lett ennyi idős ez a film. Na jó, ez kicsit csalás, mert amikor ezeket a sorokat írom, még 15 nappal az évforduló előtt vagyunk. De nem is nehéz róla írni. Mert nem olvastam róla túl sokat, illetve mert nem láttam túl sokszor. Annak a kevés megtekintésnek pedig sok éve. Szóval most szépen megnézem, felnőttfejjel először.

De még előtte röviden összefoglalom a gyerekkori emlékeim a filmről. Nem sok, de az legalább rossz. És úgy gondolom, elég soka vagyunk ezzel így. Voltak gyerekek, meg egy bűnronda lény, akinek világít az ujja, és nyúlik a nyaka. Haza akar menni, szekrényben rejtegetik, és nagyjából ennyi. Az a fura cucc inkább félelmetes, és jó eséllyel a gyerek agya elnyomta a többi részletet vagy emléket, már amennyire sikerült. Megnézem, aztán majd kiderül, mit kellett elfelejteni.

Megnéztem. Majd' negyven év után ismét megnéztem. Nem mondom, hogy rossz. Azt sem, hogy ez feltétlenül a világ legjobb filmjei közé tartozik. Az akkori felnőttek másképp látták, főleg itt, közép- és/vagy kelet Európában. Láttam a szüleim, mások szüleit stb. Nem voltak túlzottan odáig érte. A gyerekek szintén nem, mert inkább félelem vagy undor a reakció a címadó-főszereplő irányába. A streamer (mostanában már ezt használják/használjuk a "streaming szolgáltató" helyett, azért is, mert van olyan, ahol a "téka" csak egy mellékszál) amelyiknél néztem, 7+ besorolást adott neki. 1984 után PG-13 besorolást kapott, és ez talán reálisabb. Elvileg családi film, de...

Szóval megnéztem. Lesz spoiler, ha 40 év után még mehet. De nyilván lehet, azok miatt, amiket eddig írtam. A film több jelenete visszaköszönt az évek során egyéb filmben, sorozatban. Egy Stranger Things néző vagy rajongó már a film elején megörül annak, hogy a gyerekek egy asztal körül szerepjátékoznak. Az E.T.-ben Tunnells & Trolls, a S.T.-ben Dungeons & Dragons van terítéken. Tök érdekes így, visszafelé megfejteni, megtalálni az ilyen utalásokat, tisztelgéseket. Szinte ezért is érdemes megnézni. Vagy a szellem jelmez. Vagy a szőke paróka. Vagy a bringás száguldások. A saját gyártású kommunikációs eszköz. Á... sok van. És ez csak a S.T. Na jó, de miért lett ekkora nagy kultusza? Akkoriban nagyon ment a sci-fi, sokan próbálkoztak már előtte is, kisebb vagy nagyobb sikerrel. Aztán ott van a "van-e élet a Földön kívül?" téma, ami sosem kopik el. Gyerekeket szerepeltetni, főszerepbe rakni - szintén menő. Sőt, cuki is. És akkor jön a pozitív hozzáállás. Nagyon sok film arról szól, hogy jönnek az idegenek, agresszív és ellenséges lények, el kell őket üldözni, le kell őket győzni. Erre jön egy ilyen izé, tök kedves és kíváncsi, gyerekekkel barátkozik. És nyoma sincs negativitásnak, egyik oldalról sem. Sőt, a kis Elliott és a földönkívüli között olyan erős lelki kapocs lesz, ami a fizikai létezésükben is megnyilvánul. De a legnagyobb meglepetés még hátra van. A sok ügynök, egyenruhás és szkafanderes ember, amikor minden nagyon rosszra fordul, minden erejüket arra fordítanak, hogy megmentsék az idegent. Szó szerint minden tőlük telhetőt megtesznek. De mégis jön a halál. Majd az, ami reményt ad, és sok vallás alapja: a feltámadás, és így akár az örök élet.

Ezek szép dolgok. Valószínű, hogy jókor pattant ki a történet Melissa Mathison fejéből. És kellett hozzá Spielberg is. Meg John Williams zenéje. Ma már nem lenne akkora durranás. Esetleg, ha ugyanaz lenne a kontextus, a retro feeling dobna rajta valamelyest. Sosem tudjuk meg. Azt viszont igen, hogy kicsit megkedveltem, már nem félek tőle, és egy kicsit jól is esett megnézni.

A képregény reneszánszát éli Magyarországon (én úgy érzem), és szerintem sokan érdeklődnek a médium iránt. A mai bemutatónk alanya tökéletesen fogta meg szerintem ezt a képregény-hipe-ot. Minden településnek vannak helyi legendái, mítoszai, és látszólag ez a mondat nem illik az előzőhöz, pedig de. Vásárosnaményban ugyanis felismerték, hogy helytörténeti érdekességeket, helyi legendákat is fogyaszthatóbbá lehet tenni, ha képregényes formában tálaljuk őket.

A 20 oldalas Zoárd Kapitány Legendája Vásárosnamény névadó legendáját dolgozza fel egy kis romantikus történetbe ágyazva, ugyanis a jelenben élő Gergely gyerek a Zoárd legendával szeretné megnyerni szíve választottját. Hogy sikerül-e? Nem árulhatom el.

Fehér Balázstól, a képregény írójától tudom, hogy az elmúlt években Vásárosnaményban megrendezésre került egy 2-3 napos fesztivál nyaranta, a Zoárd napi Sokadalom. Ez a város névadó legendájáról kapta a nevét: a legenda szerint Vásárosnamény névadója a honfoglalás kori Zoárd kapitány volt, aki a Vereckei hágón átkelve társaival, a Tisza beregi szakaszához érve úgy biztatta Gergely nevű vitézét: Ugorj, na! Állítólag az akkori nyelvhasználat szerint a biztatás "ugor nya!"-ként hangzott. És miután Gergely vitéz lovával a vízbe ugratott és átkelt a Tiszán, Zoárd kapitány tovább küldte: No, menj! (vagy, ahogy hangozhatott: "na mény!") felkiáltással. Az átkelést nem vállalók és a Tisza partján letelepedettek lakott helye a monda szerint így kapta a Gergelyi és Ugornya, valamint a Namény nevet.

A képregényt Balázs önkormányzati megbízásból írta, és helyi fiatalok rajzolták, festették. A helytörténeti képregény ötlete Balázs fejéből pattant ki, 2021. szeptemberében, majd a Polgármester Úrral egyeztetve a helyi művészeti kör tagjait beszervezve kezdték meg a munkát 2022. januárjában. A Vásárosnaményban működő Bereg Színe Művészeti Kör alkotó gyerekeket, és fiatal felnőtteket fog össze. Heti alkalommal festenek, rajzolnak, sokszor meghatározott tematika mentén. A csapat nyári street-art falfestések mellett szerteágazó kezdeményezésekbe vág bele. A folyamatot és a kört koordinálta és szakmailag vezeti ma is Szász-Sikó Dalma.

Idén május 27-én került sor a képregény bemutatójára a Beregi Múzeumban. A képregény elején Filep Sándor polgármester előszavát olvashatjuk a képregény jelentőségéről, míg a képregény zárszavát Filepné Kiss Renáta történész írta a legenda valóságtartalmáról.

A képregényben festett háttereken elevenednek meg a rajzolt szereplők igényes kivitelezésben, szerintem modern megjelenésben.

Ha engem kérdeztek, az ilyen képregények tényleg alkalmasak arra, hogy szélesebb körben megismertessék a fiatalokkal a helyi legendákat, és biztos vagyok benne hogy ezzel egy hiánypótló ötlet testesült meg ebben a műben. A képregénynek „folytatása” is készül majd, a helyi, város alatt húzódó alagútrendszer legendáját fogja feldolgozni.

Ez itt a reklám helye: Balázsék vállalnák más települések helyi legendáinak „megképregényesítését” is, szóval lehet őket ezzel bátran keresni. Az elérhetőségeit tőlünk megkaphatjátok, ha írtok nekünk egy messengert.

A képregényt a helyi könyvtárban, Tourinform Irodában be tudjátok szerezni, de ha nem jártok Vásárosnamény felé, akkor a Képregénymarket oldalán is megrendelhetitek, vagy magától az írótól, Fehér Balázstól.

A Képregénymarketnél június 10-től válik előreláthatólag rendelhetővé, az alábbi linken megleshetitek:
https://kepregenymarket.hu/Zoard-kapitany-legendaja

A képregény alkotói:
Író: Fehér Balázs István
Rajzolta és kihúzta: Bancsi István
Háttér: Gerics Alexandra Vanda
Közreműködő: Lengyel Henrietta
Szakmai vezető: Szász-Sikó Dalma
Digitális szerkesztés: Szász Csaba
Lektor: Tiba Ágnes

Bélu voltam, sziasztok!

Ha megkérdeztek minket, hogy általában mi a véleményünk az adaptációkról, általában azt a választ adnánk, hogy kib…. módon, khm… finoman szólva is nem vagyunk oda értük. Többségében. Képregényfilmből készült filmképregény, képregényesített regény. Nekem (Bélu) kb. a könyökömön jönnek ki, és általában tényleg nagyon rühellem őket. Valamiért nem értem, hogyan lehet egy médiumot egy másikra átültetni. Ami az egyiknél működik, hogyan működhet egy másiknál. Szerintem általában nem is sikerült ezt összehozni.

Egyébként is a nagy képregénydömpingben mindent, tényleg mindent képesek képregényre adaptálni, és fordítva. Bármilyen képregényt meg tudnak filmesíteni, vagy sorozatot gyártani belőle. Ja… Persze. Eddig még nem sikerült szerintem azt a bizonyos spanyolviaszt produkálni, bár sokan azt hiszik magukról. Eddig nem volt olyan sorozat, vagy film az utóbbi időben, amire azt mondtam volna, hogy tökéletesen dolgozta volna fel a képregényes alapanyagot. Pedig néhány sorozatot, és filmet is láttam már, bár nem mindent. Lehet velem vitatkozni alább.

Azért a Boyst hoztam el ma nektek, mert egyrészt a sorozat harmadik évadának premierje a nyakunkon van, másrészt, mert már hetek óta ezzel szartam tele a blogot, hogy milyen über királyság. Elolvastam két omnibust (a sorozat harmadát), és bepótoltam a sorozat első két évadát.

A képregényt Garth Ennis írta, és Darick Robertson rajzolta, és ebből az alapanyagból az Amazon (Prime Video) csinált egy eszeveszett jó sorozatot. A legszebb az egészben, hogy simán lehet olvasni a képregényt, és nézni a sorozatot párhuzamosan, mert az alapszitun kívül másban nemigen egyeznek, vagy nem olyan sorrendben és következményekkel történnek az események.

Garth Ennis elmebeteg, Robertson pedig tökéletesen rajzol. Tényleg rohadtul tökéletesen, ahogyan már a Transmetropolitanos bejegyzésben is említettem. Részletes, gyönyörű, profi. Ami kell.

A képregény és a sorozat fő kiindulópontja egyezik, Hughie barátnőjét véletlenül elkaszálják, vagyis keresztülmegy rajta egy szuperhős (különböző a két történetben), ami miatt rövid úton elhalálozik, és egy paca lesz az út közepén/falon.

Billie „fockin diabolical” Butcher beszervezi a fiúkhoz, akiknek nem más a céljuk, csak hogy tönkretegyék a szupik (supes) életét, de a legjobb szupi a halott szupi. A történetben megtudhatjuk, milyen az, amikor tényleg hús vér emberekből válik szuperhős, aki tényleg telibeszarja, hogy egy akció közepette mennyi áldozatot szed, és csak a like-ok érdeklik, meg hogy éppen mennyit érnek a részvényei, ja és hogy mennyire népszerű a tinik körében. Nos, a fiúk mind-mind lelki nyomoroncok, akik a szuperhősök miatt vesztettek el valamit/valakit, így nagyon fújnak ezekre a g…kre.

A szuperhősök tényleg ütnivaló pancserek, és nagyon utálatra méltók. Kicsit fura, hogy a rosszfiúknak szurkol az ember, de nincs mit tenni. Huh. Elég nehéz fába vágtam a fejszémet, mert mind a képregény, mind a sorozat nagyon összetett, és nagyon sok mindent lehetne írni róluk külön-külön is.

A képregény kifejezetten nehéz olvasmány. A főszereplők skót akcentussal beszélnek, és így rá kell állnia az ember agyának. A sorozatban próbálták ezt finomítani, Karl Urban brit akcentusa nagyon hangulatos, de nagyon egyszerűsítették, hogy befogadható legyen az amerikai közönségnek is. De sikerül úgy mondani a teát, hogy „csej”, vagy rendszeres a „ja kant” (ya cunt), „fok mej” (fuck me), de ezek csak a jéghegy csúcsa.

A sorozat hangulatára rátesznek egy lapáttal a részek végén felcsendülő punk nóták, egyszerűen zseniálisak. Talán a sorozatban kicsit sok a közösségi médiázás, a szuperhősök majdnem túl sokat foglalkoznak az insta követőik számával, meg a lakosságarányos támogatottságukkal. Meg a szupik magasabb libidója is kissé háttérbe szorult, nem úgy, mint a képregényben.

Az Amazon sorozatában nagyon tetszett, hogy a Deep (Mélység) nevű szuperhős, egy Tesco Gazdaságos Aquaman rengeteg szerepet kap, és üdítő a karakter jelenléte a sorozatban. Róla tudni, hogy annyi a szuperképessége, hogy beszél a halakkal (jóval több egyébként), de ezért a többiek lenézik. Emiatt balul sül el egy homár megmentésére indított akciója, és egy delfint is elüt egy kamion. Sírva röhögök, amikor eszembe jut.

A Fiúk Garth Ennis szerintem legjobban sikerült munkája, és tökéletesen ültették át képernyőre. Egy rendkívül szórakoztató alapanyag már maga a képregény is, de a sorozat sem marad el mögötte. Kb. mindenben eltér, és mégis… nem egy elcsépelt Marvel multiverzumos időutazós agyonhájpolt tucatszar, hanem szíve, lelke van.

Ja, egyébként mielőtt itt nekiesnétek bármelyiknek. Nos, a 18-as karika teljesen jogos mindkettőnél. Szókimondó tartalom, nyílt erőszak és szexualitás jellemzi, emiatt csak felnőtt nézőknek/olvasóknak ajánlott. A fiúk nem lacafacáznak, és a szuperhősök sem. Homelander simán félbevág embereket a szemével, amit premier plánban láthatunk, de tiszteletét teszi a sorozatokban egy rasszista (konkrétan náci) szuperhős is, aki szintén nem a hímző szakkörben szocializálódott.

Na, ennyit ezekről a csodákról, szerintem érdemes lehet bármelyiket elkezdeni.

Bélu voltam, sziasztok!