Sziasztok Ragadozók!

Ma egy legénybúcsú után, nem, nem másnaposan pihenésképpen megnéztem a Predator második részét. Nosztalgiázzatok velem Ti is.

A Predator 2 eseményei 10 évvel az első részt követően játszódnak. A mindenki által kedvelt jóképű Ragadozó ezúttal a betondzsungelben vadászná  le prédáját, a szintén jóképű Danny Glovert, avagy Harrigan nyomozót.

A városi vadász egy olyan, háborús övezetté vált Los Angelesben szedi áldozatait, ahol a rendőrség a kiskirályokként uralkodó kábítószer maffiával harcol, és valljuk be, elég rosszul állnak. Kell nekik még egy ilyen ragadozó bácsi a nyakukba.

Harrigan és társai, a tökös banda, két férfi és egy nő gyilkossági ügyekkel foglalkozó nyomozócsoport, viszont ha mindenki ilyen hülye a kötelékben, mint ők, nem csodálom, hogy LA-ben már ki se mernek menni az emberek az utcára, mert félnek, hogy golyót kapnak egy épp arra bóklászó kartell tagtól.

Jó, persze, ha nem hoznának hülye döntéseket, akkor nyilvánvalóan nem lenne cselekménye a filmnek. De az, hogy a predator az általa oroszlánnak tekintett, agresszív nyomozó, Harrigan mellől egyenként levadássza a társait, mert alkalmat adnak neki, az már több a sokknál.

És az milyen már, hogy a külföldi gyüttment predator káromkodni tanul meg először, mert mindenki agyon fakkolja magát. Válogatott káromkodások tárháza az egész. :D

Összességében megvan az atmoszférája a filmnek, viszont az, hogy a ragadozó ennyire felhívja magára a figyelmet, teljesen ellentmond a fajtája viselkedésének, teljesen ellehetetlenítve a küldetését.

Lényegében amerre megy, fejek hullanak, gerincek szakadnak ki, nyomában káosz, könnyek, vér, belsőségek. Nyamnyam.

Kevin Peter Hall fantasztikus mozgása, gesztikulációi teljesen egyedivé teszi a ragadozót, és tényleg a jelmez mögött ott van ő. Érzelmeket fejez ki, tetőtől talpig gumiba öltöztetve.

A jelmez pedig továbbra is megállja a helyét a filmes történelemben. A predator(ok) gyönyörűek, ha lehet ilyet mondani egy csáprágós medvedisznópókbékaemberre.

Még aki szerintem említésre méltót alakít a filmben, az a pár perc erejéig bekábszerezve jósló Willie király. Hát az a csávó nagy forma nagyon. Tiszta elmebeteg. Kár, hogy az ő fejéből is sebváltódísz lesz az idegenek űrhajóján.

Ja és az idegen űrhajón lévő Alien koponya még mindig ultragáz szerintem. Hogy kerülhetett az oda? Hacsak a Predik nem tudnak utazni az időben.

Még mindig azt mondom, az első részt nem lehet überelni. A második meg sem közelíti, de teljesen nézhető kategória szerintem. Mondjuk a Predators szerintem jobb, a The Predator című borzadály első fél óráját leszámítva lényegesen alulmúlja bármelyik részt, szóval akkor még mindig inkább a második. :D

Na ketyegjenek azok a visszaszámlálók!

Az 1980-as évek televíziózásának két ikonja volt. A Rabszolgasors Izaurája, aki hetyke bajsza ellenére akkoriban a brazil szappanoperák Pamela Andersonja volt, és aki miatt a magyarok gyűjtést szerveztek, hogy kiválthassák a gyapotföldekről, valamint egy lepukkant amerikai rendőrhadnagy, akiről ez a mai cikk is szólni fog.

Adva van egy ember. Első látásra nem túl okos, arcán a reggeli kávé előtti bágyadt bambaság tükröződik. Öltözéke alapján, amely egy bolyhosra mosott drapp öltöny, egy  valamikor talán fehér, de mára krémszínű ing, egy zöld nyakkendő és egy széttaposott barna félcipő, inkább tűnne sarki csövesnek, mintsem olyasvalakinek, akitől a világ bűnözőire rájön a rikító fosás.

Columbo karakterét három színész alakította de sikerre Peter Falk, a nyomozó harmadik inkarnációja vitte a figurát. Először 1960-ban, a The Chevy Mystery Show című műsorban tűnt fel, méghozzá a 10. részben Bert Freed alakításában, és az esetlen de mégis zseniális rendőr kalandját ezután színpadra adaptálták, 1962-ben a Presciption: Murder című előadásban, amelyben Thomas Mitchell játszotta a hadnagyot. 1968-ban az NBC tévétársaság nagyon vakarózott azért, hogy a már akkor is sablonszámba menő bűnügyi történeteket kicsit más ízvilággal mutathassák be, ezért mozifilmet készítettek a színdarabból, amelyben a hadnagyot már Falk játszotta.

Falk castingolása nem volt zökkenőmentes. Először is egy idősebb színészt akartak a szerepre, és mivel Falk gyermekkorában daganatos betegsége miatt elvesztette az egyik szemét, finoman közölték vele, hogy soha a büdös életben nem fog befutni. Gyakorlatilag szánalomból fogadták mégis a castingon, ahol azonban ráérzett a szerepre, és kérdés sem volt, őt választották.

Falk annyira rácáfolt az őt lenéző stúdióvezetőkre és producerekre, hogy Emmy-díjat nyert a sorozat első évadjában nyújtott alakításával. Ezután hét egész szériát forgattak és sugároztak, majd egy évtizednyi (1978) megszakítás után már az ABC tévétársaságnál jelentkezett filmek formájában másfél-két órás játékidővel.

De mitől is lett ikonikus maga a figura? Columbo egy középosztálybeli proli, aki odacsöppen az elit tagjai közé. Jelenlétéért minduntalan elnézést kér. Megérti, hogy faragatlan, szerencsétlen hülyének tartják. Pedig a gyilkosságot kinyomozva szellemileg mindig felülkerekedik. Levinson és Link a két veuető forgatókönyvíró, a karakter kitalálói, Dávid és Góliát küzdelmét meséli el minden epizódban: Columbo túljár a gazdag, intelligens, szerteágazó összeköttetésekkel rendelkező gyilkos eszén.

Columbo nem művelt, de, hogy butának állítja be magát, ravasz trükk. A gyilkosok alábecsülik. Hiszik, hogy elkövették a tökéletes bűntényt és intellektuálisan magasan az együgyű hadnagy felett állnak.  Játszhatnak vele, mint macska az egérrel. Együtt nyomozhatnak vele. A stratégia zseniális. A gyilkosok könnyelművé válnak. Csak menet közben jönnek, rá, hogy Columbo intelligensebb, mint gondolták. Így a hadnagy végig lépéselőnyben van.

Columbo gyakran a tettes szakterületén is okosabbnak bizonyul. Egy reklámszakembert például saját trükkjével leplez le a ’Kettős vágás’ (1973) című részben: Egy filmet néz meg vele, amelybe belevágott egy pillanatig felvillanó képet, amit csak a tudatalatti regisztrál: A gyilkos fegyver nincs a rejtekhelyén! Columbo tudja, hogy a gyilkos el fog bizonytalanodni és a fegyver rejtekhelyére fog menni. A hadnagy követi és tetten éri.  

„Maga intelligens ember, de úgy tesz, mintha idióta lenne. Amit gyengeségnek mutat, az a valódi erőssége. Így csalja csapdába a gyilkosokat. Nem is gondolják, hogy átlát rajtuk” – fogalmazza meg találóan egy gyilkos, miután Columbo felderíti a tökéletesnek hitt bűntényét.

„Csak még egy kérdés” – ismétli Columbo tucatszám epizódonként. „Úgy látom, örömet okoz magának az emberek idejét buta, értelmetlen kérdésekkel rabolni” – állapítja meg egy tettes. Téved! A sok kérdés is trükk. Felidegesíti a gyilkost. Márpedig az ideges ember könnyebben hibázik.

Szintén a stratégia része nyomozói munkájának bagatellizálása. A gyilkos úgy érzi, tényleg kínos a hadnagynak, hogy egy gazdag, ismert, hatalmas személyt zaklat. Ezzel is könnyelművé válásához járul hozzá. Egy átlagos krimiben a gyilkos személyét nem fedik fel mindaddig, amíg a főhős ki nem bogozza a szálakat. A Columbóban a néző látja a bűntényt, így általában tudja, ki, miért és hogyan tette azt. Ezzel szemben a történet itt Columbo szemszögéből bontakozik ki, a néző neki szurkol, hiszen ő mindezekről semmit sem tud.

A sorozatot azért is kedvelik nagyon sokan, mert felhagy a szokásos cselekménysorral, általában nincs benne annyi erőszak, és az esetek felderítése gyakran intellektuális kihívást jelent. A tettes leleplezése sem jár erőszakkal, Columbo a tettest észérvekkel, a logikai ellentmondások feltárásával ejti csapdába, bár néhány esetben megpróbálták őt is megölni. A Columbo a guillotine alatt című epizódban a gyilkosnak, a bűvész Elliott Blake-nek a nyomozó egy guillotine alá fekszik, hogy szemléltesse elméletét. Blake korábban ezzel végzett áldozatával, s most újból hozzányúl, hogy Columbót is eltegye láb alól. A bárd lecsapódik, de a felügyelő feje nem esik le, minthogy előzőleg átalakított egyet s mást a guillotine-on, ezzel szerezve döntő bizonyítékot Blake ellen.

Néha bizonyítékoknak látszó dolgokkal kényszeríti vallomásra a tetteseket. Pl. az 1972-ben készült Columbo a panoptikumban című epizódban a brit színészházaspár véletlenül megöli mecénását, majd halálát balesetnek álcázza. Ügyesen igyekeznek egy fontos bizonyítéknak számító esernyőt úgy elhelyezni, hogy ne terelődjön rájuk a gyanú. Egy széthullott gyöngysor darabja, ami a színésznő öltözőjéből származik, bizonyítaná, hogy áldozatuk ott járt. A gyöngyöt azonban maga a felügyelő pöccinti bele ügyes kézmozdulattal pár pillanattal az ernyő kinyitása előtt. Sőt az ernyő sem az, amelyikkel az áldozat náluk járt. A bűnösök végül mégis összeomlanak.

Azt hiszem a MAD magazinban volt egy olyan paródia képregény, amelyben Columbo csodalatosan irritáló személyiségét megfogták annyiban, hogy 100 embert jutatott villamos székbe, akik közül 99 ártatlan volt, de inkább a halált választottak, csak a hadnagy végre leszálljon róluk.

Nektek persze nem kell ilyen drasztikus módszerekhez folyamodnotok. Ha szeretnétek együtt izgulni és nyomozni minden idők legagyafúrtabb rendőrével akinek a feleségét soha a büdös életben nem látta senki, szaladjatok el a DVD kiadásért vagy túrjátok fel a netet az epizódokért.

Én Ádám voltam, sziasztok!

Sziasztok!

Személy szerint én nagyon élvezem, ha visszatérhetek egy-egy képregény világába, még azután is, amikor már esetleg a fő sornak vége van. Most a Walking Dead: Alien című kötet segítségével ismét visszatérhetünk a járkáló holtak birodalmába.

Az Alien Barcelonában játszódik, valószínűleg nem sokkal a járvány kitörését követően. Brian K. Vaughan (Saga sorozat) írta és Marcos Martin rajzolta.

A képregény nem hosszú (72 oldal), viszont „oversized hc” (tehát nagyméretű keménykötéses albumszerű cucc), és nagyon szép kiadás. A kötetben a képregényen felül vázlatokat is találhatunk az alkotóktól, főleg a rajzokért felelős Martintól, hogy mikor mit „követelt tőle” Brian (az író), tehát hogy hogyan képzelte el a karaktereket, és végül hogyan sikerültek ezek. Ja és egyébként a belső borító lap, és első lap olyan fekete papírral van ragasztva, ami érintésre, mint a textil hatású szalvéta, csak kicsit merevebb. Nem hagy a kezed rajta ujjlenyomatot, és szépen lapozható az egész. A minőségre adtak, az biztos.

A képregény viszonylag jól hozza a Walking Dead hangulatát. A zombiktól nyüzsgő városból két élő szeretne kikecmeregni a tengerpartra, hogy útjukat az Egyesült Államok felé folytassák az óceánon át. Jeff amerikai bevándorló, míg Claudia helyi származású.

SPOILER!

Jeffről csak a végén derül ki, hogy egy bizonyos Ricknek az öccse, bár a vezetéknevét nem tudja elmondani Claudiának, sejthető (és a Walking Dead Wiki elárulja nekünk), ő bizony Rick Grimes öcsikéje. Bár a fő sorból nem is rémlik, hogy Rick valaha is említette volna az öccsét.

SPOILER VÉGE!

Marcos Martin rajzai eltérnek a Charlie Adlardtól megszokottaktól, sokkal kedvesebb, rajzfilmszerűbb az ábrázolásmódja, néhol erős skicces beütéssel, mintha befejezetlenek lennének a rajzok. Igazából nem mondanám, hogy rondák, de a zombik fintorai, a viccesnek kinéző (haláli) fejek sokszor kizökkentenek a hangulatból. Viszont az utolsó fekete kétoldalas panelen visszarángat a sztori a zombi apokalipszis kilátástalan közepébe, de akkor már vége az egésznek, az Isten szerelmére!

Rajongóknak egyébként kötelező darab.

Bélu voltam, sziasztok!

Hogy mi kell az idei év legdurvább és egyben legélvezetesebb hentelős mozijához? Egy elveszett kiscicás karkötő! Az 1980-as és 1990-es évek akciófilmjeinek fő ismérve az volt, hogy adott egy benga nagy izomkolosszus, aki kifogyhatatlan géppuskájával ripityára szaggatja az ellent, vagy a puszta erejével koponyákat roppantgat össze nevetve. Napjainkra megváltozott a deviancia, és az átlagos kisember átlagos kisembereket akar látni veszélyhelyezetekben hősse válni, akik bár senkik, mégis van bennük valami plusz.

Hutch Mansell, Bob Odenkirk alakításában egy senki, az élete pedig maga a sekélyes, amerikai kispolgári lét. Unalmas munka, unalmas család, unott apa, ő pedig tökéletesen eltűnik ebben a közegben. Életének legnagyobb kihívása, hogy még azelőtt kivigye a szemetet, hogy a kukásautó a házhoz érne vagy, hogy hányszor tudja kihúzni magát a buszmegállóba kapaszkodva anélkül, hogy sérvet ne kapjon az erőlködéstől. A felesége természetesen sokkal jobb munkával rendelkezik, mint ő, és oldalbordája szinte már sportot űz abból, hogy a szemét miatt nyaggatja és akivel már esténként párnákat tesznek maguk közé. A szomszéd a környék keménycsávója, a kedves sógor pedig igazi hadászati stratéga. Szóval nem könnyű Hutch Mansellnek lenni.

Aztán egy nap minden megváltozhatna, amikor piti betörők törnek be hozzájuk és Hutch bebizonyíthatná a családjának, hogy ő is ér valamit… Hutch azonban nem igazán küzd a betörőkkel, aminek köszönhetően a tinédzser fiával való addig sem túl meghitt kapcsolata még tovább romlik. Azonban amikor megtudja, hogy a betörők elvitték a kislánya cicás karkötőjét, akkor bizony lemegy a roló és szó szerint előveszi a szekrényből a rég elfeledett énjét.

Bár Hutch Mansell veszteségei és ezzel motivációi jóval alacsonyabbak, mint a John Wick bosszúvágya mögött húzódó indokok (cicus-kutyus) már az elején is érezni, hogy a Hutch Mansell bőrébe bújt “Senki” elég keményen küzd azért, hogy elfojtsa magában a benne dúló erőszakot. Aztán amikor fejben már nem tud megbirkózni azzal, hogy nulla az önbecsülése, és elpattan az a bizonyos ér az agyban, akkor pont ugyanolyan ámokfutást képes rendezni, mint Keanu Reeves főhőse, és a tét is egyre nagyobbá válik, hiszen képbe kerül egy Yulian Kuzentsov nevű orosz alvilági figura is, aki a maffia megtakarításait őrzi.

Ám, mint mindig, itt is több van a felszín alatt, mint ami látszik. Hutch kétkezi munkáját ugyanis fénykorában az összes hárombetűs ügynökség igénybe vette revizorként. Ha betojsz az adószakértőktől, akkor ettől rád jönne a cifrafosás. Hutch ugyanis ezen ügynökségek kiugrós és rossz útra tért ügynökeit győzte meg némi könyv- és lelkiismeret vizsgalattal tetteik felelőtlen mivoltáról, majd a tárgyalások végére ólommal tett pontot.

A Senkiben feltűnő Touch of Evil plakát gyönyörűen jellemzi Hutch visszaesését abba a pokolba, amiben igazán komfortosan érzi magát, de az őrült és pusztító verekedős jelenetek mellé fanyar humor is párosul. Persze kell is, hogy ne vegyük túl komolyan a filmet, hiszen ahogy halad előre a játékidő úgy kezdik egyre jobban feszegetni és túltolni a határokat. Bár a bordából kihúzott kést még megmagyarázza az adrenalin, egy ponton eljutunk oda, hogy hősünk a golyó okozta sebnél annyi fájdalmat érez, mint mi, amikor letesszük az asztalra a vajazókést.

Kevés olyan sorozatdaráló élhet ezen a bolygón, aki nem pörgette még végig a drogfőzés témájára épülő, rendkívül sikeres Totál szívás sorozatot annak idején. Az itt mellékszereplőként megismert, pörgő nyelvű Saul Goodman ügyvédet alakító Bob Odenkirk mindenkire pozitív benyomást tett.

Odenkirk karaktere olyannyira telitalálat volt a Totál szívásban, hogy azt követően egy újabb spin-offot készítettek rá Better Call Saul címmel, ami az alapsorozat előzményeit tárja fel, s jövőre már a hatodik évadot fogja megérni. De ez persze nem csoda: Bob egyszerűen lubickolt a pörgő észjárású ügyvéd szerepében. Leginkább ezért is hat üdítően a főszereplésével készült Senki. A Hardcore Henry című sci-fivel debütáló, meglehetősen fiatal orosz rendező, Ilya Naishuller első komoly munkájának is nevezhetnénk a John Wick írójának tollából származó Senkit, amellyel jó eséllyel akár be is léphet a nagyok közé, ha ezen a nyomvonalon halad tovább. A film tartalma abszolút nem bonyolult, könnyen követhetők a részletek, és pont annyira akciódús, amennyire annak lennie kell, hiába indul a sztori a már sokszor elpukkantott klisével, mely szerint az első negyed órában is már sejteni lehet, hogy valami nem kóser a tökéletesnek tűnő amerikai mintacsaládban.

Stílusát tekintve akciófilmről beszélünk, de mégis olyan érzésem volt a film megnézése közben, mintha, a Reszkessetek betörők Kevinjét látnám kiégett felnőttként, aki még egyszer felcsatolja az üveggolyós szütyőt és a légpuskát, és odaver egy izmosat a Vizes banditáknak. A Senki első, buszban leforgatott akciójeleneténél már érezni, hogy ez a film más lesz, mint az eddigiek akciófilmek. Főleg azért, ahogyan Odenkirk megformálja azt a múltbéli sötét titkokat palástolni próbáló, macsó karaktert, amit előzetesen senki nem várt volna tőle. A színész egyébiránt két éven keresztül készült és edzett erre a szerepre, ami önmagában sem akármilyen teljesítmény.

Az igazi kuriózum a főszereplő apjaként feltűnő, 83 éves Christopher Lloyd, aki még ebben a korban is olyan humorral átitatott, pozitív energiákkal brillírozik a szerepében, hogy le a kalappal előtte. A rendező állítása szerint még ahhoz is ragaszkodott, hogy minden segítség nélkül, saját maga cipelje a nehéz shotgunokat. 

Kevésbé underground világa van, mint a John Wicknek, cserébe viszont egy emlékezetes zenei betéttel kárpótolják a nézőt. A fináléban már igazi mészárlást rendeznek és ez így is van jól, afelől pedig kétségünk sincs, hogy így vagy úgy, de el fog készülni a folytatás (vagy az előzmény).

Idén ősszel lesz hatvan éve annak, hogy a Marvel első igazi csapata papírra, majd az olvasók kezébe került. Az első szám 1961 novemberében látott napvilágot, alkotói Stan Lee (író) és Jack Kirby (rajzoló).  A történetet valamilyen módon mindenki ismeri: a csapat egy űrbéli küldetésen vett részt, ott sugárzásnak voltak kitéve, de elfelejtettek meghalni, helyette különböző emberfeletti tulajdonságokat kaptak. Reed Richards – Mister Fantastic, tudós, zseni, a csapat vezetője, a teste bármilyen alakzatot és méretet fel tud venni. Susan „Sue” Storm – Invisible Woman, aki idővel Richards felesége lesz, láthatatlanná tud válni, és láthatatlan erőtereket tud létrehozni. Johnny Storm – Human Torch, Sue öccse, lángokat tud létrehozni, illetve azokkal teljes testét bevonni, és repülni is. Ben Grimm – Thing, valamikor amerikai focista volt, Reed kollégiumi szobatársa, pilóta, a testét kőszerű képződmény borítja, szupererős és szinte mindent kibír. Nemcsak csapatként, hanem családként működnek, ezért (is) mindig jelen van az emberi tényező. Nem a tipikus szuperhősök, mert a kilétük nem titkos, mindenki ismeri őket, az első főhadiszállásuk a Baxter Building, ami a városban van. Szóval nincs titkolózás, rejtegetőzés.

A hazai kiadók is megünneplik ezt a kerek évfordulót, eddig három kiadvány jelent meg. Megjelenési sorrendben: Kingpin kiadó, BubiBolt és Frike Comics. Viszont a történetek megjelenése szempontjából más a sorrend, ezért most a Frike Comics kötetével foglalkozom.

A borító fényes, a papír matt. Zseniális, nagyon finom, nagyon retro, minden lapozás egy plusz élmény. 84 oldalon az eredeti széria 68-71 füzeteit olvashatjuk, tehát négy darabot. És ez így egy kerek történet. Egyetlen negatívum, amit nyilván túl lehet élni, a formátumból vagy a formázásból adódik. A panelek picit belelógnak a gerincbe, a ragasztásba, így egy leheletnyi lemarad. És akkor…

A tartalom. Hatvanas évek, ez még (sokáig) a nagyon magyarázós korszak. Sokszor annyi információt akartak belepréselni egy panelba vagy buborékba, hogy – mai fejjel és szemmel – az már szinte káros. Más világ volt, azóta sokat gyorsult minden, és mi is megszoktuk/megtanultuk a képregényt olvasni, értelmezni, élvezni. Minden füzet elején összefoglalják az előzőekben történteket, igaz, csak az első oldalon. Ez logikus, mert két füzet megjelenése között eltelt sok hét, nem egyben olvashatták, ahogyan mi, most. A kiindulási pont: Alicia szereti Bent, de Ben fél, hogy elveszíti a nőt, a nem igazán emberi mivolta miatt. Alicia nem lát, igaz, de attól még… Ben mindenkori nagy vágya az, hogy ismét normális ember legyen, és ezen Reed nagyon sokat dolgozik, nagyon csekély sikerrel. Most azonban külső segítséget kapnak, Dr. Santini személyében, aki nagyon eredményes kutatásokat végzett az utóbbi időben, remélhetőleg most is előrébb billenti a helyzetet (képzavar, mert pont vissza kellene fordítani a folyamatot). De persze jön egy gonosz bácsi, aki el akarja pusztítani a csapatot, nagyon durva számításokkal és eszközökkel. Ezután pedig az következik, hogy mindenki beszerzi ezt a fantasztikus kiadványt, és elolvassa magának a történetet, mert egy valódi gyöngyszem ez a hazai képregények sorában!

Ja, és szeptemberre várjuk a folytatást. ;)

Vasember: Te idióta! Nem tanított neked az anyád jó modort?
Spawn: Mit pofázol anyámról? Ő egy szent! Igazából… a pokolból jött… szóval nem tudom, hogy egyáltalán szentnek lehetne-e nevezni, de a fenét érdekli! Egész jónak mondható. És senki nem beszélhet így róla!
(részlet a Spawn kills everyone című képregényből (Image, 2016.), írta: Todd Mcfarlane, ford. Bélu)

Hú, gyerekek mit fogok én ezért tőletek kapni. Aki ismer, tudja, hogy Spawn egyik, ha nem a legnagyobb magyar rajongója vagyok, így lényegében bármi jöhet, ami Spawn. Van néhány figurám (az asszony szerint túl sok is), és még annál is több képregényem. Néhány évvel ezelőtt megjelent egy külalakra nagyon pofás, bár olyannyira sekélyes képregény, a Spawn kills everyone, amit így ki nem hagytam volna a gyűjteményből.

Spawn apukája, Todd Mcfarlane, és tudjuk, hogy többször összekülönbözött a többi kiadóval, közülük is leginkább a Marvellel. Tudniillik „Toddfathert” eleinte rajzolói munkákra (még a ’80-as évek vége, ’90-es évek eleje tájékán) a Marvel foglalkoztatta. Többek között neki köszönhetjük a spagetti-hálós Pókembert, de rajzolt Hulkot és az ő fantáziájának szüleménye Venom. Vagyis a szimbióta, ami Peterre mászik a Titkos Háború alatt egy gépből.

Nos, eltértem a lényegtől. Mcfarlane először akkor különbözött össze a Marvellel, amikor ő már nem csak rajzolni akart, hanem írni is, viszont ez annyira nem jött be, pedig kapott egy önálló Pókembert sort is, amit rövid úton beszüntettek. Független képregényt indított, ami szerintem senkinek sem ismeretlen, a Spawn-t, ami nekem az egyik kedvenc képregényem.

Mcfarlane élettörténetében számtalan jel arra mutat, hogy nem heverte ki, amikor a Marvelnél végül semmibe vették, vagy épp fordítva, ő volt paraszt, csak nem vallja be. Valamilyen szinten a saját bevallása szerint ő mindig szerette volna igazán megmutatni a nagyágyúknak, hogy ő is képes menő képregényt alkotni.

És most érkeztünk el az utóbbi évek történéseihez. Spawn hazájában (az Egyesült Államokban) az utóbbi években erős zuhanórepülésben van. Todd papa kedvét az sem nagyon dobhatta fel, hogy a Spawn film rebootja (remake-e?) anyagi okokból rengeteget csúszik, hol vannak színészek, hol nincsenek, igazából állandó hullámzásban van az egész. Hiába van népes rajongótábora a Pokolivadéknak, Mcfarlane nem látszik elégedettnek élete munkájával, annak ellenére sem, hogy mostanában a Spawn témájú figurák is hatalmas keresletnek örvendenek, nem egy jól sikerült kickstarter kampányt tudhat maga mögött.

És az a képregény, amiben minden frusztráltságának hangot adott, az a Spawn kills everyone! Egy igazi trash, lényegében válaszul a Marvel (szerintem túlértékelt) Deadpool kills sorozatára, egyfajta fricskaként, görbe tükörként. Szerintem annyira nem sikerült jól, mint ahogy azt a Főnök gondolta.

Történetünk piszok egyszerű, és számomra több helyen a Deadpool skizofrén világát hozza. Spawn egy köpcös kisgyerek (?), vagy nem, aki az új filmjét szeretné a San Diego Comic Conon kicsit reklámozni. Viszont arra nem számított, hogy mindenütt más-más kiadók rajongóival találkozik, akik elszívják előle a levegőt, és nem hagyják érvényesülni az ő rajongóit.

Ha egyáltalán vannak neki ugye.

Nos, a képregény története nem érdemel sok magyarázatot. Spawn jön, lát, és kinyír mindenkit, akit ér. Végül még magával a képregény alkotójával, Mcfarlane-nel is találkozik, akit szitává lő, és a vérében fürdik meg.

Annyi legyen a javára írva, hogy van egy pár tényleg humoros beszólása, pl. amikor Ryan Goslingnak szólítja Deadpoolt.

A képregény rajzai túl szépek ehhez a henteléshez. A rajzok, a színek tényleg nagyon egyben vannak, meg a belezések, a szétlövések, a fejlevágások… nos, ezek tényleg rendben voltak.

További képekért, és tartalmakért nézzetek rá a faceboook oldalunkra.

Bélu voltam, sziasztok!

„A Babylon terv volt az utolsó reményünk a békére. Egy 5 mérföld hosszú önellátó világ a világűr egy semleges területén. Diplomáciai és kereskedelmi központ, amely negyedmillió embernek és földönkívülinek ad otthont. Egy világítótorony az űrben, egyedül a sötét éjszakában. Ez volt az emberiség harmadik korának hajnala. A Nagy Háború éve köszöntött mindannyiunkra. Ez az utolsó Babylon állomás története. 2259-et írunk. A helyszín a Babylon 5”
- John Sheridan kapitány 

J. Michael Straczynski neve a magyar képregényrajongóknak is ismerős lehet, ugyanis a Pannini által itthon is kiadott, A Hihetetlen Pókember című, 27 részt megélt képregény sorozatban javarészt az ő, igencsak elmeháborodott írásait olvashattuk a hálószövőről. Straczynski, aki nevének leírása már egymagában felér egy műveltségi vetélkedővel, személyes véleményem szerint a Pókember képregényeket a „klón saga” utáni nehéz helyzetből nemhogy kimentette, hanem azzal a kozmikus és természetfeletti vonallal amit kitalált hozzá, inkább még két lapát földet rádobott Pókember sírjára.

Hogy miért írom ezt le, amikor érezhetően megvetés van bennem ez iránt az ember iránt, aki képregényes pályafutásom kedvenc hősének füzeteiből pöcegödröt csinált? Azért, mert most ezt az embert az egekig fogom dícsérni valami miatt, ami annyira korszakalkotó volt, olyan összetett és mégis lebilincselően élvezetes, hogy meg kell emelnem előtte a kalapom.  JMS ugyanis szülő atyja volt annak a sci-fi sorozatnak, amely 5 évadon, megannyi képregényen, spin-off sorozaton és egész estés játékfilmen keresztül egy utópisztikus mégis reális világot teremtett, ez a sorozat pedig a Babylon 5 volt.

J. Michael Straczynski a 80-as évek második felében épp befejezte a "Power Kapitány" sorozat írását és egy ideje két különböző sci-fi sorozat ötletén gondolkozott. Az egyik egy hatalmas űr saga lett volna, egy "Gyűrűk urá"-hoz hasonlóan nagyszabású galaktikus eposz, melynek a költségvetése egy mozifilméhez mérhető. Straczynski, az örök sci-fi rajongó és író egy mítikus történetet szeretett volna elmesélni, melyet nem csak a saját kocka-rétege élvezhet, hanem a televízió közönségének nagy része.

A másik egy gyakorlatias, helyszín központú történet, mely egyetlen űrállomásról szól, ahová megérkeznek a szereplők és ahol folyik a cselekmény, így az ötletet el lehetne adni elfogadható televíziós műsorként. Mindig is zavarta a költekezés, amit látott más produkciókban, és érezte, hogy meg tudná mutatni az iparnak, hogy felesleges költségek nélkül lehet minőségi tudományos fantasztikumot vinni televízióra. Látta, hogy mi történt a "V"-vel, mely alkalmankénti mini-sorozatnak indult a Warner Bros. támogatásával az NBC televízió hálózaton az Egyesült Államokban. Mikor az NBC megpróbálta hetente vetíteni, olyan pénzügyi katasztrófát okozott, hogy az NBC és a Warner is évekre elfordult a televíziós sci-fi-től.

Straczynski felkelt egy nap és a zuhany alá állt. Mindig is úgy gondolta, hogy egy kellemes, forró zuhany a megfelelő hely a gondolkodásra, mélázásra és elmélkedésre. Aztán valahol az elméje mélyén a két külön ötlet kezdett egybeolvadni. Straczynski hirtelen ráeszmélt, hogy elmesélheti a galaktikus meséjét egy űrbázis segítségével, mely körül erős karakter orientált történetszál alakulhat.

Kiugorva a zuhanyzóból (remélhetőleg időt szakított a törülközésre) Straczynski rögtön a szövegszerkesztője felé vette útját és elkezdte kiönteni a hirtelen rázúduló ötletrohamot. Abban a pillanatban a "Babylon 5" egy alakot öltött álom volt.

A történet nagy vonalakban a következő:
2258-ban járunk, a Babylon 5-ön, egy öt mérföld hosszú, űrállomáson. A Babylon 5 semleges központként üzemel, ahol a különböző bolygók lakói megoldhatják egymás közötti konfliktusaikat. Az űrállomás kapitánya John Sheridan, aki fáradságot nem ismerve igyekszik megőrizni az emberiség és a többi bolygó közötti békét. Legénységének tagjai: a helyettese, Susan Ivanova, Michael Garibaldi, a hajó biztonsági főnöke és Dr. Steven Franklin, az űrállomás orvosa.

A nagy Minbari-Földi Szövetség közt vívót háború után .  A békére való törekvés miatt jött létre a Babylon terv. Az első három felrobbant , a negyedik eltünt, majd 5 állomás vált be amely úgy tűnt élhetővé válik. Ide küldik az ismert fajok a nagyköveteiket hogy megpróbálják megoldani a fajuk közötti konfliktusokat. Az állomás emberi személyzet irányítja sőt a a Földi Szövetség tagja de valójában egy független hely. Mint már írtam a fő történés az ősi  faj ellen vívott az  Árnyakkal szembeni háborúról szól. A felkészülésről és az ebből következő nagy harcól. Valamint az emberi faj belső visszájáról ami polgárháborúba torkollik.

Bár igazsághoz hozzá tartozik hogy az első évadban még nem Sheridan volt az állomás kapitánya, hanem Jeffrey Sinclair kapitány aki az első évad végén távozik a  sorozatból saját kérésre. Itt tenném hozzá nem egyedi eset hogy egy főszereplő távozik a sorozatból. Úgy volt alakítva a történet hogy bármikor kitudjanak szállni belőle de lehessen pótolni más karakterekkel. A történet két részre osztható : a nagy háború Árnyak-Vorlonok-Fiatal fajok közt és a Babylon 5 ás a Földi Szövetség közti konfliktusra.  Erre építik a fő vázat és mivel ez az a sorozat ahol szinte jelen sincsenek a töltelék részek így majdnem mindegyik rész a nagy egész része.

És pont ez az aspektus a történet zsenialitása. Minden mindennel és mindenkivel összefügg. JMS úgy köt át és utal vissza egy első évadban történt látszólag érdektelen dologra a negyedik évad közepén, hogy amikor ráébredsz a dolog valódi jelentőségére, az állad úgy esik a padlóra, hogy átszakítja azt és Kínáig meg sem áll. A háttér, az egyes népek látszólag egymástól külön síkokon mozgó mítosza és legendáriuma végül összefonódik és értelmet nyer. És itt muszáj megemlítenem Jeffrey Sinclair kapitány sorsát és végzetét. Amit látnotok KELL és muszáj vele együtt átélni!

A Babylon 5 a nagy rácsodálkozások sorozata. Lehet nem tűnik elsőre olyan monumentális saganak, mint a Star Wars, a karakterei nem archetípusok, mint a Star Trekben és nem záporoznak a poénok, mint a Csillagkapuban. A B5 a sci-fi műfajban olyan, mint a fantasy-ben a Trónok harca. Ármányok, árulások, brutális realitás, olyan érzést adva a nézőnek, mintha pontosan ezen jövő felé száguldanánk fénysebességgel. Míg az árnyak utól nem érnek...

Én Ádám voltam! Nyomás darálni a sorozatot.

Rákerestem a Sweet Tooth-ra, és legalább egy tucatnyi írást találtam. Logikus, mert pár napja kaptuk meg Netflixen az első évadot, ilyenkor beindul a kritikus és a rajongó szellemiség is. Meglovagolva ezt a hullámot: inkább a képregényről írok. ;) Bár élvezhető a sorozat is, de megannyi eltérés van az alapműhöz képest, így egy kis kóstoló után feladtam. Nem rossz, de nem ugyanaz. Ez egy olyan képregény, amire azt mondom: annyira jó, hogy lehetne Image Comics kiadvány is! :D Na ja, nagyon fura ilyet olvasni a DC Comics (azon belül Vertigo, most már Black Label) háza tájáról. Tipikusan Image, akárhogy is nézem. Az eredeti sor 2009 és 2013 között került kiadásra, és 40 füzetet töltött ki. Ezt követte tavaly egy hat részes minisorozat (The Return). Az író és egyben rajzoló a kanadai Jeff Lemire.

A sztori egy tipikus posztapokaliptikus vonal, kisvárosi környezetbe elhelyezve. Többször találkoztam azzal, hogy ez a képregény a "Mad Max találkozása Bambival". Ha az előző mondatot összekapcsoljuk azzal, hogy a Netflix sorozat magyar (al)címe "Az agancsos fiú", akkor már meg is van, hogy miért. Adott Gus, a főszereplőnk, aki talán kilenc éves, ami talán nem is olyan biztos. Az viszont biztos, hogy szereti az édességet, ezért is kapja a Sweet Tooth, azaz Édesszájú becenevet. Az apjával él egy elszigetelt helyen, egy házikóban, a semmi közepén, viszont az apja már nem sokáig gyarapítja az élők sorait. Az "öreg" hívő, de ért a növényekhez, gyógyításhoz stb., és ezeket megtanulja Gus is.

A srác álmodik, de ezek az álmok inkább víziók (hogy mikor mennyire jönnek be ezek a dolgok, az lassanként kiderül). Például egy nagy emberről, aki rosszat akar tőle, neki. Amikor egyedül marad, mert az apa is elkapta a bizonyos kórt, ami jelentősen csökkenti a Föld népességét, próbál egyedül boldogulni, de elég gyorsan rátalálnak, és rá is támadnak. Mert egy agancsos fej mindig szép trófea, hát még ha az egy fiú fején van! Mert a kórral egyidőben megjelentek az úgynevezett hibridek is, azaz olyan gyerekek születtek, akik részben emberi, részben pedig állati tulajdonságokkal rendelkeznek. A támadást úgy ússza meg, hogy megjelenik az a bizonyos nagy ember (Thomas Jepperd, jó eséllyel a Marvel Punisher karaktere szolgált alapul vagy ihletként), aki megmenti. Majd magával is viszi, mert egyedül nincs esélye a gyereknek. Majd megint megmenti, és megint... Mindig így lesz? Na, ezért kell elolvasni a képregényt, mert ez csak a kezdet, egy kis laza bemelegítés. Fordulatokban bővelkedik, és még ha nem is tartja végig a szédületes tempót, de mégsem válik unalmassá. Pedig egyértelműnek tűnik, hogy csak kétféle vége lehet. Na de melyik? És hogy? Nem mindegy! :)

A rajzok nagyon jól adják át az egész hangulatot. Az mindig pozitív lehet, amikor az író egyben a rajzoló is, mert - bár sok zseniális ellenpélda van - az író tudja pontosan és tökéletesen, milyennek szeretne látni egy karaktert, egy jelenetet, vagy az egész világot. Nagyon komor és szomorú, de a boldog pillanatok nagyon feldobják az egészet, és teljesen átérezhető. Gus egy gyerek, aki túl korán válik felnőtté, de ennek ellenére mindig gyerek marad. Kicsit mind magunkra ismerünk ebben a karakterben, de ha nem... akkor valószínűleg nem is olvassuk el a képregényt. Sőt, egyéb képregényt sem.

Sajnos magyarul nem adták még ki, és jó eséllyel nem is fogják. Tehát akit érdekel, az kénytelen lesz angol nyelven beszerezni majd elolvasni. Amúgy is teli van olyan nyelvi fordulatokkal, illetve olyan nyelvtani megoldásokkal, amik szépen kiemelik az egész életérzést, viszont fordításban nehéz lenne visszaadni. Nos… Ne csak nézzünk, olvassunk is! ;)

Kalmár Tibor tollából