Valamikor nem olyan rég láttam egy meme-t a neten, amin egy halmazábra volt látható. A halmazok közös metszetébe a „Te épp itt vagy” feliratot firkantották. A különböző halmazok címkéi (többek között) az Állatfarm, az 1984 és a Fahrenheit 451 volt. A kép szerint ezek keresztezéséből született meg a mai világunk.

A kép után elgondolkodtam és rájöttem, hogy nekem ezek a regények, novellák megvannak, viszont olvasatlanul porosodtak a polcon, ahogy az egy jó gyűjtőnél rendje és módja. Ezeket az olvasatlan regényeket és képregényeket egy polcra tettem, és megfogadtam, sorra elolvasom őket. Azt nem, hogy nem veszek addig új darabot… no de ennyi rólam.

A Fahrenheit 451 lesz az autoriter demokrácia téma bemutatójának első állomása. Ray Bradbury 1953-ban megjelent novellája, ami immáron már 70 éves. Most, hogy elolvastam, az évente újrázós polcra kerül fel. Nem tudom, mennyire van létjogosultsága a mai világban egy olyan bejegyzésnek, ami a könyvek olvasásának fontosságáról szóló könyvet mintegy „reklámoz”, de remélem, meghozom a kedvét néhány embernek, mint ahogy Guy Montag, a történet főszereplője szerette volna.

Fahrenheit 451 az a hőfok, amikor a könyvlapok már lángra kapnak. Egy olyan Amerikában járunk, ahol a könyvek és a gondolkodó ember ellenség, és ezek elégetéséről a tűzőrség gondoskodik. Az egyik tűzőr Guy Montag, aki a történet főszereplője.

A könyvben rengeteg idézhető mondat olvasható, és annak ellenére, hogy 1953-ban ez még sci-finek hatott, mára valósággá vált sok tekintetben. Bradbury a TV befolyásának növekedése ellen lépett fel a novellájában, viszont mára bármilyen média tartalomra ráfogható a társadalom, az egyén kiüresítése, a közöny erősítése mások iránt, az, hogy önként és dalolva mondtunk le az olvasásról, nem is kellett erre senkit kényszeríteni.

Az olvasatlan, a média felvizetett tejet adó csöcseire rácsimpaszkodó emberek könnyen befolyásolhatóak, mindent elhisznek, amit eléjük raknak, ha megfelelően van tálalva. Az ilyenek csak a saját látszat boldogságukkal törődnek, ami a folyamatos fogyasztásban, üres szórakozásban (nagyrészt a tv bámulásában), esetleg valamilyen függőségben keresendő. Az olvasott ember ezzel szemben veszélyes, mert gondolkodik, mert kérdéseket tesz fel, ez ellen harcolni kell. Az egyetemi tanárok a nép ellenségeként az utat járják csavargóként, bujkálva, az etika, mint felesleges tantárgy ki lett dobva a kukába. A világ teljesen kifordult önmagából.

„Azt hiszem, maga az Úristen sem ismerné fel egyszülött fiát ebben a maskarában. Mézeskalács Megváltót csináltak belőle, csupa szacharin és szirup, és finom célzásokat tesz bizonyos árucikkekre, amelyek nélkülözhetetlenek a hívők lelki üdvösségéhez.” (ford. Loránd Imre)

Szerencsénkre nem ilyen világban élünk. Nálunk nincsenek könyvégetések, betiltások, bedarálások, mindent szabad, és semmit sem muszáj. A média is minden tekintetben a helyes irányba tereli az embereket, gondolkodnunk továbbra sem kell, megteszik helyettünk mások, és nincs más dolgunk, csak nézni a bikiniben arckrémet, vagy fogyasztószert (ez hihetetlen, ez tényleg működik!) népszerűsítő celebeket, meg a frissen született kedves kis pandabébit a híradók végén.

Néha azért olvassunk el egy könyvet.

Itthon viszonylag kevés képregénybolt működik, és mindig örömmel fogadjuk a hírt, ha egy újabb nyílik. Tegnap Budapesten, a Visegrádi utca 26/B. alatt található V26 képregényboltban jártunk, csak hogy tudósíthassunk a nyitásról.

Délután 4 óra körül érkeztünk a bolthoz, amit az M3 metróvonalon közelítettünk meg. A Nyugati pályaudvarnál leszállva, a Katona József utca felé kb. 3 perc alatt értünk a bejárathoz. A sarki üzlet egyik oldalán mindenki kedvenc falmászója díszeleg, ami már messziről kivehető (a hátsó oldalon pedig Batman és Naruto). Az ott dolgozóktól megtudtuk, hogy kocsival is jól megközelíthető a hely, és egész nap van szabad parkolóhely is.

Belépve az üzletbe szerencsére már vevőkkel találkoztunk, és ott tartózkodásunk ideje alatt is sokan megfordultak ott. A nyitási akciónak hála, vásárlásuk mellé ajándék képregény is járt.

A kis üzletben a Képregénymarket kínálatában lévő valamennyi képregényből megtalálható egy-két példány, így nagyon okosan kellett berendezni. A falak nagy részét polcok takarják, rajtuk mindenféle tematikusan rendezett jósággal, és a vásárlótérben két hosszú sorban is kis pultokon, szekrénykéken sorakoznak a füzetek/kötetek. Itt tényleg nem az a kérdés, hogy megvan-e valami, hanem hogy hol.

A vásárlók többsége a Marvel címek iránt érdeklődik, de azért kiemelném, hogy a Nero Blanco Comix néhány képregényéből már csak itt lehet kapni, illetve feltűnő a Zórád képregények rendkívül széles választéka. A képregények mellett a Marvel Movie Collection figurái, a Star Wars sisakgyűjtemény darabjai, és a Lego figurás füzetei is kaphatóak. Szerintem praktikus, ha valaki nem akar minden ilyen figurára előfizetni (én a sisakgyűjteményem darabjait, nem titkoltan, a Képregénymarkettől szereztem be, mert nem minden sisak érdekelt).

A képregényboltban terveznek majd kötetbemutatókat is tartani, ezekről nem tudunk még pontos információkat, de mivel jó kapcsolatot ápolnak minden kiadóval, így lehet, nem is lesz ez náluk ritka. Mintha egyébként egy X-men kötet tervezett bemutatójáról szóló halk madárcsicsergést sikerült volna kiszűrnöm a beszélgetések közepette… de ki tudja biztosan? ;)

A képregényboltban közel egy órát töltöttünk. Ez alatt az idő alatt Máté komám nem élte annyira a partyt, mint én. Ami biztos, hogy én több időt tudtam volna ott tölteni, pusztán a képregények nézegetésével is, de sikerült kicsit beszélgetni, és ajánlani a bizonytalanoknak egy-két címet.

Ottlétünk alatt jópáran betértek, én elégedetten néztem, hogy a fiatalabb korosztály tagjai is vásároltattak maguknak a szüleikkel egy-egy történelmi, vagy irodalmi témájú képregényt. Azért láttam, hogy a Marvel címek előtt is sokat időztek, kézbe vették, lapozgatták őket.

Én most a Frike Comics Fantasztikus Négyes sorozatának második és harmadik kötetét, valamint Pozsgay Gyula képregényét, Az Ifjú Oroszlánt szereztem be, amikhez ajándékként a Párkocka – Ami a csövön elfér című gyűjteményes kötetet választottam.

A V26 Képregénybolt egyébként átvevőpontként is funkcionál a Képregénymarket, a Képregényplusz, valamint a Bookdepo.hu weboldalakon leadott rendelések átvételére.

Most már beszéljenek helyettem a képek. Jó nézegetést. (facebook oldalunkon többet osztottam meg.)

Bélu

1983 augusztusában jelent meg először Stephen King Cycle of the Werewolf című novellája, aminek képregényes kapcsolódása is van. Ugyanis Bernie Wrightson illusztrálta, aki többek között olyan címekkel dolgozott, mint a Swamp Thing (Mocsárlény), de számtalan más horror képregény is fűződik a nevéhez. Érdekes stílust alakított ki magának, ceruzát és ecsetet is használt vegyesen, alkotásai a hozzáértők számára egyből felismerhetők.

A magyar kiadásból nekem az 1989-es első van meg, a borítóját Boros Zoltán alkotta. Szeretünk sok mindent átnevezni, mi vagyunk a „végső megoldás, halál országa”, ami címében lespoilerezi a filmet. Nos, ennél a könyvnél, ha egy kicsit gondolkodunk, a vérfarkas végét az ezüst pisztolygolyók jelenthetik, ezért természetesen ezt a címet kapta.

A könyv eredetileg nem novelláskötetnek készült, illusztrált horror naptárat képzeltek el az alkotók, viszont King nem szerette ezt a munkát. Véletlenül mondott igent a felkérésre, mert elmondása szerint ez a nem túl jó szokása, és felesége hívta fel a figyelmét, hogy hónapok alatt nem sikerült egy kanyi betűt sem lefirkantania. Végül, nagy szenvedések árán elkészült a novellákkal, ami nem a megbeszélt munka volt (az a bizonyos naptár, ugye), viszont a kiadója elégedett volt az eredménnyel, és egy vékony füzetben jelentették meg végül.

A történet szerint minden hónapban teliholdkor egy hatalmas farkas elragad valakit a Maine állambeli Tarker’s Millsből. Néha azért hagy az áldozataiból egy-egy darabot, de ez a lényegen nem változtat. Az egyes fejezetek az adott hónap teliholdjakor játszódnak, más és más élethelyzetben lévő szereplőket bemutatva. King maine-i városkái mind poros koszfészkek, ahol valami természetfeletti kavarja fel az állóvizet, és vagy happy az end, vagy nem annyira.

A novellák nagyon rövidek, néhány illusztrációt két-három oldalas írás követ. Feszített a tempó, és végig azon gondolkodik az olvasó, hogy vajon kiderül-e, ki az emberfarkas (így lett lefordítva a werewolf). Viszont a magyar cím, ahogyan mondtam magában rejti a spoilert.

A rajzok zseniálisak. Minden fejezetet egy, az adott hónapra jellemző látványvilágú tájkép vezet fel, majd a szöveg végén szegény áldozatokat láthatjuk, elég valószerű képeken. A farkasember nekem nagyon bejött, de a horrort nem annyira a rajzok, mint inkább King szolgáltatja. Igazából a farkasember egy hatalmasra nőtt, gyönyörű és veszedelmes farkas. Nincs túlbonyolítva. Olvastam már King novelláit, így képekkel teletűzdelve viszont közelebb áll ez most hozzám, képregényrajongó lévén.

Szóval, ha valaki ráizgulna a vérfarkasos témára, neten sok helyen látni még a könyv első kiadását is eladó sorban, néhány száz forintos áron (postával együtt 1500 forintra jöttem ki, amikor megvettem). Kutyának nem kellenek az ilyen zseniális könyvek, ami igen elszomorító, pedig ár-érték arányokat nézve lehet találni szép állapotúakat is.

Remélem, azért néhány embernek meghoztam a kedvét Kinghez és ehhez a könyvhöz. A saját érdeketekben ajánlom.

Bélu

Deadpool és manga. Két olyan dolog, amikért finoman szólva is, nem nagyon rajongok. Elfogadom, hogy Deadpoolra igény van, mert nem jelentetnék meg sorban a Marvel nagy álomgyárában, és a manga népszerűsége sem véletlen, csak valahogy engem nem talál meg a hangulatuk.

Tehát a Deadpool Szamuráj manga nyilvánvalóan nem nekem készült, de azért tettem vele egy próbát, mert nem lehet folyton csak alternatív címekkel operálni, hallgatni kell a nép hangjára is. Ezért ma Sanshiro Kasama és Hikaru Uesigu képregénye kerül terítékre.

A Deadpool Szamuráj tényleg hű a stílusához, ami a rajzokat illeti. Mindenki ugyanúgy néz ki, ugyanolyan arcok, amik nyilvánvalóan szépek, persze, de valljuk be őszintén, az összes japán képregény karakterei – kis kivételekkel – ugyanezt a látványt nyújtják. Deadpool belecsöppen ebbe a világba, és nyilvánvalóan kilóg ebből, szerintem egyáltalán nem illik ide. Ennek egyébként rendszeresen hangot is ad a karakter.

Deadpoolról tudjuk, hogy ő mindig kiszól a képregényből az olvasóhoz, emiatt a többi szereplő általában bolondnak nézi. Tehát csak ő „tudja”, hogy egy képregényben szerepel. A fő humorforrása a Deadpool Szamurájnak pont ez a képessége a piros ruhás zsoldosnak.

Mivel minden oldalon elvicceli az író a képregényt, így igazi történetre nem is kell számítani tőle. Sorra dobálják bele a különböző hősöket és gonosztevőket egy rotyogó lábas pörköltbe, és majd kifő belőle valami. Megvallom, elég összefüggéstelenül történnek benne az események, és a mellékszereplők is kicsit fénytelenek.

Ezekre viszont maguk az alkotók is felhívják a figyelmet. Nem csak a manga stílusát, a szereplőket, a popkulturát, a megszállott rajongókat, a hősöket, de a Shonen Jump (ebben jelent meg első ízben a cucc) szerkesztőit, a különböző jogtulajdonosokat, illetve saját magukat is szétoltják minden oldalon. Ez a rengeteg humorosnak szánt duma egyszerűen nem hagy ellazulni, és sokszor pihent az egész. Semmit sem lehet komolyan venni ebben a képregényben, és talán pont ezért engem, azt hiszem, szórakoztatott. Hogy szükségem van-e erre? Nem tudom, de egyelőre nem eresztem el, ha a következő könyv is ugyanezt a (bocsánat) imbecil szintet hozza, akkor megéri elolvasni.

De azért ne essen senki kétségbe. Deadpool nem állt át – teljesen – a jó oldalra, a szokásos finom vérengzést kapja, aki elolvassa a Fumax Kiadó friss képregényét. Lehet, a kötet megjelenése is erősen hozzájárul ahhoz, hogy ez bizony a polcon marad, mert a Kiadó ismét remek munkát végzett.

Tényleg nem volt rossz.

Bélu

Rég volt már filmes témájú bejegyzés, viszont most megtöröm a csendet, hogy együtt emlékezzünk meg minden idők szerintem legjobb vámpíros akció-thrilleréről, ami néha már horrorba fordul…

Ez pedig a Marvel Stúdió megmentőjének tekintett, 1998. augusztus 19-én az amerikai mozikban debütált, Wesley Snipes főszereplésével készült Penge! Rohadt jó volt újranézni.

A Penge mindent megtestesít, ami mára már nem a Marvel. Megkockáztatták, hogy csinálnak egy korhatáros képregényfilmet, és rohadtul bejött. Mára meg csak a szanaszét cenzúrázott, minél fogyaszthatóbbá, gyerekbarátabbá váló langyos taknyokat kapjuk. Jó, én a Végjáték óta túl sok MCU filmet/sorozatot nem vagyok hajlandó megnézni, és ez így is marad. De az biztos, hogy a korhatárosnak szánt Marvel is egy vicc volt a Venomjaival meg a Morbiusszal.

Szóval a Penge az, ami kihúzta a csávából a mára kapzsi pénzgyárossá avanzsált Marvelt, méltóképpen a Marvel azóta sem csinált ilyen, kifejezetten felnőtteknek szóló véres filmet. A Penge második és a harmadik részét felejtsük el, ha tudjuk. Voltak jó pillanataik, de meg sem közelítették az első részt.

A Penge sztoriját szerintem mindenki ismeri, viszonylag egyszerű. Egy kedvesnek tűnő kis párocska sétálgat az estében, egy diszkóklub (voltak ilyenek még) felé tartanak. Amikor a srác végre lekapná a dallamos muzsikára verető kiszemeltjét, elszabadul a pokol, és a tűzcsapokból vér kezd fröcsögni mindenfelé. Éppen megkóstolnák a srácot, amikor megjelenik a Fénybenjáró! Hű, aki rendet is vág a renitens élőholtak között.

Penge félig vámpír, félig ember, félig bőrkabát és kard. Életre szóló küldetése, hogy irtsa a vérszopókat, különböző változatos módszerekkel, viszont legalább kínozni is szeret. Emlékezzünk csak arra, amikor szegény Quinnt felgyújtja, hogy aztán az feltámadjon a hullaházban. Penge egy titkos szervezet tagja, és ha kell, áldozatait előszeretettel fosztja ki, mert valamiből nekik is élni kell. Penge született vámpír-ember hibrid, így mindkét faj jó tulajdonságait örökölte, ha nem vesszük, hogy a vámpírok vérszomja sem kerülte el.

Penge nem tekinthető jónak, és pont ezért szeretjük meg, a rossz ellen néha csak a rossz eszközeivel harcolhatunk, tanítja ő. Ő először lő, aztán kérdez. Miért is tenne másként? Nem kockáztat.

„- Vannak szörnyűbb dolgok is a vámpíroknál.
- Például?
- Például én.”

Pengének az adja fel a pontos labdát, hogy Frost diakónus (Stephen Dorff), egy nem tisztavérű ördögfajzat szeretne véristenné válni egy régi prófécia szerint.

Miért szeretem a Pengét? Egyrészt egy rohadt jó karakternek adtak végre főszerepet, és egy hozzá illő, tényleg kemény csávó játszhatta el. Wesley Snipes nekem az egyik kedvenc akciószínészem, és hatalmas tehetségnek tartom, bár őt ez szerintem nem hatja meg. A film akciójelenetei nincsenek szanaszét vágva, teljes egészükben látszódnak a mozdulatok, ez köszönhető annak is, hogy Snipes több harcművészetet is egész jól kitanult. Szóval hitelesek a mozdulatok, és jól néznek ki. Ezen felül nem vaksötétben, vagy full CGI háttérben barangolnak a szereplők, ami mára már majdhogynem egy akció-horror vagy képregényfilmnél elképzelhetetlen, és ez sajnálatos.

A CGI ahhoz képest, hogy a film már 25 éves, egészen jól sikerült, tényleg áldoztak rá. Bőven kapunk azért gumihorrort is, ami nekem szintén nagy szerelem. A fejek ledurranása ilyen, vagy hadd említsem meg az egyik szereplőt, a hájas vámpírt, mert Gyöngy karaktere szerintem örök emlék, amíg élek. Meg a jelenet, amikor a doktornő (N’Bushe Wright) megpörköli UV lámpával.

Szóval bárki bármit mond, a Penge nekem nagy kedvencem marad. A kilencvenes évek végét idéző látványvilága és zeneisége miatt (volt itt rap is, de veretős trance is). Junkie XL zenéjéről (Dealing with the Roster) mindenkinek egyből beugrik, hogy Penge erre a nótára rúgta szét a vámpírok tomporát.

A film akkora népszerűségre tett szert, hogy Playstation-re (igen, az elsőre) 2000-ben egy igen  durva horror-akció játék is kijött belőle, amit én anno szanaszét nyüstöltem. Hú annak is milyen zenéje volt. Kemény, mint a vidia.

Szóval mikor máskor, mint a 25. évfordulóján néznétek meg a Pengét? Házi feladat.

Bélu

Földi idő szerint 1983. Zhcchz tolmács a Tau Ceti Birodalomból épp ekkor zuhan le űrhajójával egy, a birodalom által csak pokolvilágnak aposztrofált, kék színű sárgolyón, Birminghamben. Zhcchz tolmács viszonylag gyorsan kiismeri magát a bolygón, ahol szőrtelen, erőszakos majmok élnek. Ezektől viszont rendesen megijed.

Roxi egy átlagos tinilány, élné az átlagos életét szeretőnek kevéssé mondható családjában, amikor a fészerében talál egy idegen lényt, talpig páncélban. Egyből megszereti, és Skizznek nevezi el, és kitalálja, hogy hazajuttatja.

A kormány embereinek, élükön az általam csak holland náciként emlegetett van Owen nyomozóval nyilvánvalóan más terveik vannak az idegen lénnyel, ugyanis az űrhajó becsapódása hamar a tudomásukra jut és üldözésbe kezdenek.

A 2000 AD Magazine 308-330 Progjaiban 1983-ban megjelent Skizz-t Alan Moore írta és Jim Baikie rajzolta. Később készültek hozzá folytatások, amiket már Jim Baikie írt és rajzolt, de azokat nem volt kedvem már elolvasni, bár azok is helyet kaptak a 2017-es gyűjteményes kötetben, amit sikerült jóárasítva megszerezni a kiadótól valamikor tavaly. Az eredeti Skizz ugyanis kerek egész, annyira Alan Moore, annyira laza, hogy ennek biztosan nem kellett folytatás.

Sokan mondhatnák a Skizzre, hogy E.T. koppintás, és valamennyire igazuk is lehet. Alan Moore utal is a filmre, és sok más popkulturális utalást is tesz a képregényben, önironikusan. De mégis valahogy ez nem egy gyerekfilm hangulatát idézte nekem.

Alan Moore minden karakterét gondosan kidolgozza, az utolsó mellékszereplőig. Minden, a képregény lapjain megjelenő alaknak személyiséget ad, és nem csak eseményekben gondolkodik, vagyis, hogy mi mit kövessen, hanem az adott szituáció is hihető és egyedi, totál hétköznapinak tűnő. Moore, ahogyan Stan Sakaira (Usagi Yojimbo) szokás mondani, benne él a képregényeiben, és ez a Skizz-nél sincs máshogy. Amellett, hogy komoly mondanivalója van (a kapzsiság gonosz dolog), mégis sok helyen laza és megmosolyogtató a humora.

A képregény kiindulópontja eleve abszurd, amikor az űrhajó kidobatja Skizzel a túléléshez szükséges cuccait, majd mielőtt felrobban, figyelmezteti rá, hogy azokat mindenképpen tartsa magánál…

Roxi egyik segítője, Cornelius egy depressziós munkanélküli csőszerelő, aki mellesleg rohadt erős. Egy alkalommal, amikor dühében összetör egy poharat a helyi kricsmiben, a társa odaszól a pultosnak, hogy kifizeti az okozott kárt, amire a pultos csak annyit válaszol: „szívességet tettetek, legalább nem kell elmosogatnom.”

Ilyen, és ehhez hasonló szituációk jellemzik a képregényt, miközben minden prog végén komoly cliffhangerrel operál. El se tudom képzelni, aki sorban a magazinok lapjain követte a kalandokat, mit érezhetett egy-egy ilyen láttán. Szerintem nagyon jól fenntartja az érdeklődést, és egyáltalán nem tűnik mesterkéltnek, vagy erőltetettnek.

Ha magyarul szeretnéd elolvasni a Skizz-t, akkor a Fekete-Fehér Kockás lapjain teheted ezt meg. A Vitanum Kiadó honlapján mindegyik lapszámnak meg lehet nézni a tartalmát, Skizz a 2020/12-es számtól indult, és ahogy láttam, a 2021/4-es számmal fejeződik be.

Bélu voltam, sziasztok!

A Fekete Fehér Kockás lapjain olvastam először Strontium Dogot, amiket aztán lecseréltem az angol változatára. A Hachette és a Rebellion gyűjteményes, 2000 AD The Ultimate Collection című sorozatából csak néhány Dredd és Stronti van meg, egyrészt mert nem minden érdekel, másrészt meg őszintén letojom a gerincképet. Ahogyan anno a Marvel sornál is tettem. Ilyennel el lehet adni egy sort? Aki olvas, annak biztosan nem.

No, de a kiválasztott SD kötetem három történetet tartalmaz Johnny Alpha kalandjaiból, a „The Kreeler Conspiracy”, „The Blood Moon” és a „The Headly Foot Job” címűeket. Ezek a történetek a 2000 AD Magazine különböző Progjaiban jelentek meg 1999. és 2009. között.

John Wagner és Carlos Ezquerra közös találmányai mindig megörvendeztetik a szívemet, legyen szó akár Dredd bíróról, Strontium Dogról, vagy akár a teljesen abszurd és paródiaszerű Al’s baby-ről. Ilyen elborult egy elme vagyok, szórakoztatnak a fárasztó dolgok.

Johnny Alpha egy mutáns fejvadász, a Search/Destroy Agency alkalmazásában mindenféle bűnöző elemet kutat fel és likvidál, jó pénzért persze, a viszonylag távoli jövőben. Johnny mutáns képessége, hogy átlát dolgokon, és olvasni tud az emberek gondolatai között, kicsit befolyásolni is tudja azokat. Rajta kívül viszonylag nagyszámú Strontium Dognak nevezett fejvadász működik még.

A Kreeler összeesküvés és a Véres Hold történetek összefüggnek, bár utóbbi az előzménye az elsőnek. :D A kapcsolódási pont egy a „normálok” és a mutánsok közti polgárháború, amiben Kreeler komoly népirtásba kezdett a mutánsok ellen, holott az ő fia is egy közülük. A Véres Hold pedig az ellenoldalt mutatja be, így azt bizonygatva, hogy a háborúban álló felek nem válogatnak az eszközökben. Mindenki ugyanannyira saras lehet egy háborúban, és a fő cél, hogy békében élhessünk egymás mellett. A háború borzalmai egy fanatikus öngyilkos merénylő „tragédiáján”, ártatlanok lemészárlásán, hazugságok és árulások tömkelegén keresztül kerülnek ecsetelésre, aminek a kellős közepén a fiatal Johnny áll.

Johnny a mindkét vezérrel kapcsolatban áll, és mindkettőnek – más-más okból – de iszonyat szúrja a szemét.

A harmadik történetben egy simának tűnő fejvadász melóba mennek Wulffal, Johnny állandó segítőjével, aki vikingként elég nehézkesen beszéli az angolt.

A Strontium Dog képregények rendkívül színesek, humorosak, és Johnny a megtestesülése annak, ami Dredd soha nem lehetett. Könyörtelen, csak a küldetés érdekli, viszont egyáltalán nem retten vissza, ha valakinek ki kell rúgnia a fogait, vagy valakit hidegvérrel agyon kell lőni. Ennek ellenére mondhatni, hogy valamilyen szinten a törvény mellett áll, még ha csak fejvadász módjára is. Wagner és Ezquerra egy olyan, bűnös világot épített, ahol a robot prosti is csak kártyás fizetést fogad el, szóval megértjük, ha a fejvadász keményebb a kelleténél.

Ebben a világban a sokadik atomháborút követően rengeteg mutáció lépett fel az emberek soraiban, és a fő cselekmények mindig a normik és a mutkók közötti ellenszenvre összpontosítanak. A mutkók is emberek, viszont rendkívül változatos módon, a korábban említett Headly Foot fején egy láb nőtt ki, de nincs hiány három mellű nőkben, „fejjel lefelé” emberekben, egyéb szuper, és nem annyira szuper képességekben.

A képregény humora a vizualitása mellett a szituációs poénokban és az egyesek által divatos szóösszetétellel jelzett toxikus maszkulinitásában rejlik. Johnny és társai soha nem gyengülnek el, akár egyedül, akár századmagával, de rohadt kemény csávó, a csajok döglenek érte, és minden bűnöző bef*sik tőle, amikor meglátja. Johnny simán szájba rúgja a földön fekvő ellenfelet, és előszeretettel ajánlja ellenfeleinek a különböző bántalmazási formákat (és nem csak a levegőbe beszél).

„A háború után a mutáns vezetők száműzetésbe mentek. Sokuk a Felkutató/Megsemmisítő Ügynökséghez ment. Fizetett gyilkosok, és Johnny Alpha a legrosszabb közülük. Azt beszélik, hogy „gonosz szeme” van, belelát az ember lelkébe, és addig facsarja, amíg csak el nem vérzik.”

Jótét lélek ez a Johnny na, mindenki szereti. Én biztosan. És Tibi is.

Bélu

Itt csücsült a polcon már régóta a Halállista sorozat (Death Note), elég nehezen sikerült rávennem magam, hogy elolvassam. Nem vagyok egy nagy mangafan, viszont ennek az eleje igen megfogott. Elgondolkodtató, hogy mit is tenne az ember, ha tényleg a keze ügyébe kerülne egy ilyen eszköz.

Akinek a neve az említett füzetbe bekerül, az meghal. Röviden, tömören ennyi is lehetne a története az egész sorozatnak. A füzet egy halálistenhez, Ryukhoz tartozik, minden beleírt halál megnöveli az ő életét. Az ilyen füzeteket az istenek néha puszta szórakozásból az emberek közé vetik, hogy lássák, mi történik. Igazából ők semmitől nem félnek, mivel egy istent nem lehet megölni, és igen kevés módja van annak, hogy meghaljon.

A sorozat gyönyörűen felépített valami, egészen a hetedik kötetéig (összesen tizenkét kötetet számlál a magyar megjelenés). Az egyszerű tömeggyilkos kalandja az ellene nyomozóval, Light és L kerül egymással szembe, ők ketten akarnak mindent kideríteni a másikról. Ugyanis hiába van a birtokodban a lista, ahhoz, hogy az tényleg hasson az áldozatára, annak arca mellett a nevét is ismerned kell. Ez egy a sok fontos szabály közül. Vérbeli izgalmas thriller-krimi, egy egyveleg.

A Halállista egy igen bonyolult mű, összetettebb, mint az eddig általam olvasott bármelyik manga. Az említett hetedik kötetig is izzadtságszagúnak éreztem a logikai következtetéseit, a fordulatai viszont ütősek voltak. Mindezek után én is meglepődtem, hogy úgy éreztem, hogy vért izzadok, mire átrágom magam ezen az egészen. Óba Cugumi egy szappanoperát írt a közepétől, amiben alig történik valami, és a korábbi meglepő fordulatokkal tarkított történetvezetést felváltotta önmaga ismétlése.

SPOILER

Miután Ryuzaki csúnya véget ér, Light veszi át L helyét, és az ellene nyomozó N minden tíz oldalanként megismétli, hogy Light=L=Kira (Killer, azaz gyilkos). Csak mindig másnak ülteti el a bogarat a fülébe, teljesen feleslegesen, mert a megoldást ez nem befolyásolja, ugyanis nem Light hibázik… Mindenki csak sejti, hogy Light a gyilkos, de nincs bizonyíték erre, és ez minden fejezetben elhangzik a nyolcadik kötettől, de előtte is már utalgattak arra, hogy sejtik, ki a gyilkos, de akkor még eltörpült a cselekmény mellett.

SPOILEREK VÉGE

A történet a végére annyira erőltetetté vált, és annyira túl lett írva, hogy már nem is kerestem a logikai hibákat benne, mert lehetetlen lenne megtalálni, pedig biztos van. Nagyon fárasztó és unalmas olvasmány lett, és a végén számomra teljesen elmaradt a katarzis. Bonyolult és hűdehajde befejezést akartak elénk rakni, de szerintem ötlettelen, és túlságosan direkt lett.

Az a baj, hogy pont ezek miatt nem olvasok mangát. Számomra mind ugyanolyan (bocs), kivéve a Trigunt, mert az továbbra is az évente egyszer el kell olvasni kategória. A Death Note végén már jobban törődtek a karakterek lányos kinézetével, mint a sztorival, és ez már komolyan zavaró volt. Szájbarágós, direkt és unalmas lett, pedig hihetetlen jól indult, és a közepéig tök jó úton haladt. A rajzai egyébként zsenik, de ezernyolcszáz oldal után mindegyik ugyanolyannak hat.

Összességében egy csalódott hangvételű vélemény született ismét. Van egy mondás, hogy nem a cél, hanem az odáig vezető út a lényeges. Ennél a sorozatnál szerintem ez sem igaz.

Bélu

A Spawn Armageddon sztorija után nem gondoltam volna, hogy lesz még egy olyan kötet, ami talán megütheti azt a mércét. Oké, rajzban a 25. kötet meg sem közelíti, viszont némelyik panel gyönyörű, és a történetvezetés is egyre jobban nélkülözi az üresjáratokat. A korábbi kötetekben ugyanis sokszor ugyanoda lyukadt ki a történet fonala, és önismétlésbe torkollott (már olyan mértékben, hogy a panelek is ismétlődtek).

McFarlane a Spawn 226-250. részeiben talán visszatalált kicsit önmagához, sőt. Ez a 25 füzetet magában foglaló kötet talán túl is szárnyalja a korábbi történetmesélést, fordulatos, izgalmas, látványos, és letehetetlen olvasmány. Sose gondoltam volna, hogy egy Spawn kötetben a történet fog meg. Szymon Kudranski rajzai koránt sem tökéletesek, viszont démonokat, angyalokat, Spawnt rohadt jól rajzol, nagyon jól áll a stílusa az ilyen karaktereknek. Viszont a kötet „sima” emberábrázolásai szerintem durván trace-eltek, vagyis modellekről készült fényképeket rajzolt át. Ezekből van több benne, viszont a jó rajzok annyira jók, hogy megbocsátottam neki.

Mindent nem bocsátottam meg, de már nem leszek annyira mogorva, ha a Spawnra gondolok. Szóval kaptuk ezt a 25 füzetes monstrumot Breitenbaumer Lacitól (Infinity) a pénzükért. Soha ne kössünk rosszabb üzletet.

Jim sztorija szépen halad tovább a medrében, a karakter emberi oldala és az árnyas Spawn is szépen kimunkálásra kerül. Oké, néhány újrahasznosított alak is szerepet kap, de csak töltelékként, de ezúttal nem volt zavaró a dolog.

Igazából végre kiderül, hogy miért olyan nagy szám Jim/Spawn. Itt jönnek a SPOILEREK.

Jim ugyanis egy olyan élő, aki korábbi „élete” során megjárta a poklot, a mennyeket, és mivel nem halt meg, csak kómában volt a földi lét sem áll tőle távol. Így a végtelen háborúnak vele pont kerülhet a végére.

SPOILEREK VÉGE!

Viszont az nem derült ki, mi köze Al Simmonshoz, vagyis az eredeti Spawnhoz. Ez azért még egy érdekes kérdés lehet. Remélem, erre is kitalál valamit Toddfather majd.

A képregényben a sok párbeszédet néha megszakítja egy-egy brutális hentelés. Ugyanis a vámpírok, démonok, a Megváltó, és Spawn is elég erőszakos alkat. A Megváltó még rohadt jól is néz ki. Ő a páncélos angyal, aki karddal abálja a pokol földre okádott szülötteit. Spawnon kívül ő a második kedvencem.

Kicsit Jim emberi oldala és az ottani szereplők, a barátai elég laposak, bár a Bohóc ott is szolgáltat némi iszonyatos fordulatot, azok tetszettek. A Bohóc továbbra is menő, bár talán az egyik legundorítóbb féreg, akit képregények oldalain láthattunk.

A történet már minden rajzfilmszerűséget nélkülöz. Jim hétköznapi élete realisztikus rajzokon elevenedik meg, miközben a démoni lét is már a valóságszerűség határán mozog. Talán abban a két füzetben, amiben McFarlane is beszállt a rajzba, ott könnyedebbé válnak a képek. Nehéz ezt leírni, látni kell. Talán a sorozat erőssége, hogy normális háttereket rajzolnak a paneleknek, továbbra is létező dolog, viszont már egyáltalán nem az a sokszínű világ jelenik meg, hanem éppen egy szürke, hétköznapi, nyomasztó, rendkívül szorongó képi világ.

Az, hogy Jim emberi és démoni élete összekuszálódik, nagyon jót tett a sztorinak, és az is, hogy sikerült egy Al Simmons jelmezéhez majdnem méltó Spawnt alkotni, sokáig tartott, de megérte. Ja és a 250. számban egy hatalmas csattanó rázza meg a világot, néha ilyen is kell…

De csattanókból több is akadt ebben a kötetben.

Igazából így már érdemes volt elolvasni az előzményeit is.

Bélu

Nehéz szavakba önteni az érzéseim. A "Rovarok" néha (gyakran?) inkább művészeti album benyomását kelti. Sokszor mintha csak kollázsok lennének, panelekbe zárt szavak, szétdarabolt mondatok. Aztán mégis tipikus képregényes, életképek jelennek meg, majd ki- és megint visszazökken. Tudom, mi az alap, hiszen van egy kerettörténet, de nem biztos, hogy ez a kötet alapja. Vagy a képregény alapja. Vagy nem is tudom. Ez egy igazi graphic novel, ami érzéseket közvetít, és a vizuális megoldások - ahogy már írtam - inkább alternatív művészeti megvalósítások.

Itt nincsenek hősök, nincsenek jók, rosszak, nyertesek, győztesek. Egy olyan történetben, mint ez... Lehetetlen. Képzeljük el, hogy német vagy német származású emberkék vagyunk. Tudjuk, hogy nagyapa a második világháborúban volt, tudjuk, hogy járművekkel, szállítással foglalatoskodott. Valakinek ezt is kell. Ellátmány vinni a katonáknak, sebesülteket, utánpótlást szállít. Valakinek ezt is kell, sőt, szükséges. Na meg ilyen helyzetben sok embert besoroznak akarata ellenére is. De az igazság az, hogy 17 évesen önként jelentkezett, Waffen-SS katona volt. Gyilkolt, rombolt, égetett. Meggyőződéses náci volt, élete végéig.

Nincsenek hősök, mert bármennyire is hangzik ez jól vagy szépen, igazi hős az, aki életeket ment. De ha másét elveszi, akkor valami más. Nincsenek jók, csak kevésbé rosszak. Vannak áldozatok, sőt, szinte csak azok vannak. A nagypapa történetei a saját szemszögéből kerülnek terítékre. A meggyőződés által minden jogos, mindenki szerencsétlen, gyáva, megérdemelte. Az ártatlanok, a civilek, a védtelenek. Azok, akik bűne csak annyi volt, hogy megszülettek, hogy valamilyen hitű, nemzetiségű, akármilyen. Nem olyan, mint ők.

A képregény fekete-fehér, de inkább azt mondanám, hogy fekete, és néha annak a hiánya. Ebben a kötetben ez sokkal kifejezőbb, mert átjárja a gyász, a szomorúság. A boldog pillanatok is a legtöbb esetben valaki kárára vannak, így valójában sötét momentumok. Az agyatlan pusztítás, valaki vagy valami nevében, abban hinni, hogy ettől jobb lehet a világ, vagy fene tudja. Igen, jellemzően gyilkolás által lesz jobb az emberiség. Persze...

Düh, félelem, harag, tehetetlenség, szomorúság és sok minden egyéb. Nehéz szavakba önteni az érzéseim.