Regényekről viszonylag ritkán írunk bejegyzést, pedig mind a ketten szeretünk regényeket (is) olvasni. A közösségi finanszírozásból megvalósult Dobozvárosra 2022. októberben lehetett „előfizetni”, és több szempontból is geek cucc ez a gyönyörűen illusztrált könyv.

Lakatos István talán legnagyobb rajongójaként mondhatom, hogy majdnem minden általa készített képregény megvan a polcon, és néhány eredeti rajzot is sikerült becápázni anno tőle. Így tettem szert eredeti Lencsilány oldalakra és a csilis bab receptjének egyik oldala is a gyűjteményem része.

Így egyértelmű volt számomra, hogy a megújult Dobozvárosra is előfizetek, amint lehet. A projekt sikeres lett, viszonylag gyorsan összejött is a célul tűzött pénzösszeg, és kis csúszással, de meg is kaptuk a várva várt regényt.

Megérte várni rá. Sajnos hamar a végére értem, és nem azért, mert rövid (280 oldalnál több a regény terjedelme), hanem mert nem tudtam egyszerűen letenni. Annyira megfogott Zalán és Székláb kalandja. Szerintem egy igazán értékes történet, ami rengeteg tanulságot tartogat az olvasónak.

Zalán békésen éli átlagos életét szüleivel, amikor egy napon bekopogtat hozzá Székláb, egy csapzott öregember, aki a segítségét kéri… Vagyis csak annyit kér, hogy álljon be mellé inasnak, mert olyanja pont nincs, és egyébként is a szüleit már régen elrabolták a dobozvárosiak, és felfújható gumiszülőkre cserélték őket, így nem igazán kellene otthon maradnia.

A regényben csodát csoda követ, Zalán Székláb mellett sok furcsaságnak lesz a szemtanúja, és annak ellenére, hogy az öreg kifejezetten megtiltja, hogy Dobozvárosba menjen, mégis szülei kiszabadítására szövögeti tervét.

Nem szeretnék többet elárulni a történetből, de igazán fordulatos, izgalmas, és csattanókkal teli. Lakatos humora fárasztó, de a szó jó értelmében (én is pont ilyennel vagyok megáldva). A poénjai nem mindig egyértelműek, nem direktek, sok rejtett bonbont kell kihámozni a szövegből. Valami csak egy fejezet elolvasását és a könyv becsukását követően esett le, de akkor nagyon.

Gyerekkönyvnek aposztrofált mű ez, viszont néhány fejezet nálam átlépte egy gyerekkönyv erőszak, illetve realizmus szintjét. De az egész elolvasását követően inkább mondanám mégis annak. Bár aki ismeri a Mester műveit, pontosan tudja, hogy melankolikus, sokszor abszurd, és thrillerbe, horrorba fordulók. A könyv rajzai viszont egyáltalán nem ezt hangsúlyozzák. A történet sokszor King Setét Torony című regényfolyamának egy-egy részéhez hasonlított, ott is történtek viszonylag abszurd dolgok, amik semmilyen módon nem kerülnek megmagyarázásra, mert minek is. Egyszerűen úgy van, és kész. Lépjünk túl rajta.

A Dobozváros szereplői mind-mind szerethető, aranyos, kedves kis lények, legyen akár átlagos(nak tűnő) mosómedve, vízimanó, patkány, hisztis kecske, vagy hatalmas sárkány. Egyértelműen a legfontosabb tanulsága a könyvnek, hogy mindenki egyedi, csodálatos, és megismételhetetlen. A másik a környezetvédelem fontossága, de nem egyszerűsíteném le ennyire, mert ez sokkal bonyolultabb. Ezeken kívül szerintem még az emberek elhidegülése, az igazán fontos dolgoknak silány, rövid életű, felszínes dolgokra cserélése ellen is tiltakozik, amit a mai viszonyok között még inkább meg tudok érteni.

A könyvben helyet kapott egy folytatás, képregény formátumban, ami hihetetlen jó, nem gondoltam volna, hogy néhány oldal (14) majdnem akkora hatással lesz rám, mint a regény maga. A képregényen felül néhány vázlatrajzot, magyarázatot, és egy alternatív történetszálat kapunk két oldalban, ami kicsit eltér a végleges regényváltozattól.

Hogy rákerül-e a könyv az évente újraolvasós könyveimet tartalmazó listára? Egyértelműen igen. Nagyon jó élmény volt.

Bélu

Beindult a képregényes nagyüzemi olvasás. Megembereltem magam, és most már rendesen írok is, nem csak olvasom az Usagit, mert ahhoz van kedvem. A mai alanyunk a 2021-ben megjelent Dracula rendezői kiadása, vagy mi. A képregény fekete-fehér változata ugyanis tartalmaz egy csomó plusz tartalmat az „egyszerű” színeshez képest.

A képregényt Bram Stoker regénye alapján Kiss Ferenc írta és Várai Artúr rajzolta. A képregény látványvilága betegesen király. Kiemelném, hogy a vámpírokba rejtett szexualitás ilyen formában tökéletesen jön át, igazából nincs is elrejtve. Várai rajzai gyönyörűek, részletgazdagok, és ahogy már írtam, szexik és rémesek is az alakjai egyszerre. Tökéletesen érezteti a helyszínek szagát, a pislákoló fényekkel megalapozza a horrorisztikus és titokzatos hangulatot.

A képregényre simán rányomnám a 18-as karikát. Először is, mert vámpíros horror, másodszor meg, mert iszonyatosan szexi. Biztosan nem adnám gyerek kezébe a meztelenkedő vámpírnénik miatt sem. Tudja meg később, mi a jó.

A képregényben Vladot előző életében (a 15. században) hatalmas tragédia éri, ugyanis szerelme, Ilona önkezével vet véget életének egy árulás miatt. Vlad ezért hatalmas haragra gerjed, és a kereszténységnek hátat fordítva vérszopónak áll. Körbeveszi magát egy csomó feleséggel, és újakat is rendszeresen toboroz, hogy együtt duhajkodjanak a vérgőzfürdőben.

Jonathan Harker ügyvédbojtár főnöke utasítására indul Erdélybe néhány száz évre rá, hogy segítse a gazdag erdélyi nemes ingatlanvásárlását, azonban hamarosan belekeveredik élete legnagyobb harcába. Vlad ugyanis Jonathan szerelmében elhunyt hitvesét látja, és meg akarja szerezni háremébe.

A képregényben feltűnik még Van Helsing, akit Sir Anthony Hopkinsról mintázott a rajzoló, ennek okát pedig a képregény végén található utószavakban bővebben is elolvashatjuk. A rendezői változatban helyet kapott néhány infómorzsa a karakterekről, valamint a képregény forgatókönyve is. Egy igen összetett munka ez.

A képregény ragasztott papírkötést kapott, és őszintén szólva szerintem ez a képregény megérdemelt volna egy keményfedelet. Kicsit nehezen lapozható kesztyűben, nyeklik-nyaklik a nagy terjedelmű, széles TPB. Ugyanis, mivel fényes papírt kapott, így én csak kesztyűben nyúlok hozzá, mert rajta maradna az ujjlenyomat.

Aki szereti a vámpíros sztorikat, annak ez a képregény kihagyhatatlan darab. Ezen felül nagyon magyar a cucc, és a szerzők igényesen nyúltak hozzá a témához. Egyszerre elrettentő és szórakoztató darab, egy csipetnyi humorral is fűszerezve (de csak annyival, amit a műfaj elbír).

Bélu voltam, sziasztok!

Egyetlen füzetnyi képregényről bejegyzést írni lehetetlen feladatnak tűnhet, de azért én mégis megpróbálom. A Predator (Alien/AvP) univerzum már számtalanszor bizonyította, hogy egyetlen füzet is tud hatalmasat ütni, és hogy bárkinek meg lehet adni az esélyt, hogy ehhez a világhoz hozzátegyen, mivel hatalmas lehetőségeket tartogat. Jó, ha engem kérnének fel, hogy rajzoljak ilyen képregényt, finoman visszautasítanám. Esetleg ha írásról lenne szó…

A Predator – Captive (vagyis fogoly) képregény Gordon Rennie (író) és Dean Ormston (rajzoló) közös munkája. Rennie nem arról híres, hogy milyen jól köti le a felesleges gyomorsavat, hanem például A Bosszú című képregényről is. Dean Ormston rajzairól pedig lerí, hogy sok Mignolát látott, bár színezve már más a képi világa, mint fekete-fehérben. Egyébként ő rajzolt több Dreddet (Raptaur, Judgement Day) is, amiket olvastam korábban.

A Fogoly képregény, ahogy mondtam egyetlen füzet, és totálisan összeér magával, önmagának keretet adva. Adott egy érdekes, emberek által létrehozott, Kupolának nevezett intézmény, ahol egy rejtélyes lényt tanulmányoznak a szkafanderbe bújtatott tudósok. Ez a lény, ahogyan a képregény címe is elárulja, egy Predator, a tökéletes, kifejezetten ragadozásra kifejlődött agresszív lény, akit mindenféle feladattal fárasztanak, miközben a fő céljuk, hogy megtanuljanak vele kommunikálni.

Itt következik a SPOILER!

Nem sikerül a terv. 

SPOILEREK VÉGE!

Elég sok Predator képregény egyfajta társadalomkritikaként működik, és valamennyire a fogoly is egy ilyen darab. Igazából simán olvastam volna tovább, de kerek egész, egyáltalán nem érződik rajta a terjedelmi korlát. Értem itt ez alatt, hogy elhangozhatott a kiadónál, hogy „Gordon, Dean, izé, egy füzetnyi predatoros képregény kellene most!” Amire az alkotók ennyit válaszolhattak: „Csak? Egye fene, csináljuk!” Megcsinálták. Rohadt jól néz ki a végeredmény, és tényleg szórakoztató darab.

Hamarosan újabb predis képregénnyel jelentkezek. Rákaptam most ezeknek az ízére.

Bélu

Furcsa ötletnek tűnhet egy olyan könyvről írni, ami képregényekről szól. Bayer Antal régóta a hazai képregényes szcéna egyik doyenje, akivel számos eseményen lehet találkozni, beszélgetni. És természetesen lehet a saját (Nero Blanco Comix) kiadványaiból is vásárolni, aminek nagyon örül. Szoktam is tőle vásárolni.

Ahogyan sokan közülünk, Tóni is ebben a közegben él a leginkább, mondhatni, a képregényes események helyszínei az ilyen emberek természetes élőhelye, a közeg, amiben igazán otthon érzi magát. Tóni nem csak rajong, de ért is a képregényekhez. Sokéves képregényes életben való részvétele után hatalmas tapasztalata és tudása is van a témában.

Ezért, amikor megveszek egy Nero Blanco kötetet, szívesen olvasom Tóni sok kutatómunkával járó elő- és utószavait. Nagyon jó, hogy érthetően is megfogalmazza azt, amihez én nem értek, de nagyon is szeretek róla olvasni, és tanulni. Az európai képregényekhez fűződő különböző történetek mindig megfognak.

A hazai képregénykiadásról eddig nem sokat olvastam (Pepita Ofélia és a Rejtő-Korcsmáros kötetek ugranak be hirtelen), viszont most a Műsorváltozás a papírmoziban című kötetben egy, számomra legalábbis, átfogónak ható tanulmányt olvashattam el.

Bayer a hazai képregénykiadás történetét a kezdetektől, az „átkostól” mutatja be, amikor lényegében monopolizálták a képregényalkotást és kiadást, majd szépen fokozatosan a szabad piac kialakulásának és a hazai „műhelyek” tevékenységének szentel kiemelt figyelmet. Nagyon örülök, hogy azért elég sok említett alkotóval sikerült már találkozni egy-egy eseményen. Ezen kívül a képregénykiadás problémáiról és az alternatív beszerzési lehetőségekről is ejt néhány szót.

A kötet második részében hatvan olyan képregényt mutat be nekünk, amiket jelentősnek tart az újabb magyar képregények közül. Tóni kiemeli, hogy ez egy szubjektív lista. A hatvan képregényt pont olyan mértékben mutatja be, hogy ezekből a néhány mondatos elemzésekből kiderült, hogy melyik az, ami nekem is tetszene, vagy éppen melyik nem. Megvallom, néhány címet (nyolcat) felírtam azok közül, amiket nem olvastam még, és beszerezhetőek még egy-egy webshopban.

Nem kritizálva az író gyűjtését, azért megjegyezném, hogy én biztos a listára tettem volna néhány egyéb kötetet is. Az utóbbi években próbáljuk a blogon is nyomon követni a magyar képregénykiadásokat, de mindent beszerezni lehetetlen, ezért korlátok közé szorulnak az ismereteim. Mégis, egy-két címet hiányoltam a legfontosabbak listájáról (másokat pedig levettem volna nyilvánvalóan róla).

Pádár Ádám és Szebeni Péter neve említésre került a kötetben többször is, viszont kimaradt a Céltalan című képregényük a felsorolásból. Ez a kötet volt az, ami a magyar képregények iránti érdeklődésemet felkeltette. Szerencsére Péter Testvérek című képregényét is sikerült beszerezni, ami minden újabb olvasással újabb értelmet nyer.

Lakatos István Lencsilánya bekerült a könyvbe, viszont a Rájás Gerbaud (Frappáns, de kellemetlen) már kimaradt. Pedig az egy mestermű. Újra is fogom olvasni hamarosan.

Ugyancsak lemaradt a listáról Machinek Miklós Shelly-je, amiről korábban már írtunk ikertornyos bejegyzést az oldalra. Az a képregény mind anyagminőségben, mind rajzaiban szerintem egy etalon, miközben a története sem kutya.

Csodálkoztam, hogy a listába nem került be a Nero Blanco és Pepita Ofélia gyűjteményes kötet, amit én szintén többször újraolvastam. Szeged közel áll a szívemhez, így jó volt újra látni ilyen módon is.

Persze, mindenkinek mást jelent a jelentős magyar képregény fogalma. Kíváncsi vagyok, Olvasóink közül kinek melyik darab jut először eszébe, amikor magyar képregényről kérdezik.

Kommentben várjuk a saját listátokat.

Szóval, aki szeretne egy igazán érdekes, és egyben szórakoztató szakkönyvet olvasni, Bayer Antal: Műsorváltozás a papírmoziban című könyvét jó szívvel ajánlom. És azt is, hogy zaklassátok Tónit a rendezvényeken, mert szeret mesélni is.

Én a könyvet a Képregénymarkettől szereztem be, mert mostanában, egyéb fárasztó, de eredménnyel járó elfoglaltságaim mellett (szakjogász lettem) nem volt idő eseményekre járni. Szóval itt a linkje, ha megrendelnétek.

Bélu

Kezdem magam végre utolérni, és újra fel tudom venni az olvasás fonalát. Ezúttal a Tex Classic námbör vánját olvastam el, más néven a Két zászló között című kötetet.

Gianluigi Bonelli és Aurelio Galleppini képregényét a Frike és a C.S.A. Comics hozta el nekünk. 2022-ben indult a sorozat és immáron a harmadik részénél tart. 

Soha nem olvastam még Texet, viszont Tibi nagyon kardoskodott mellette. Jól tettem, hogy ajánlása szerin beszereztem, mert ilyen képregényekre is szükségem van. Western, miközben akciófilmbe illő látványvilága van, és poénokban sem szűkölködik. Tex Willer szerintem az egyik kedvencemmé nőheti ki magát, pedig Bonelliék nem találták fel a spanyol viaszkos vásznat. Végül is fumetti rajongónak vallom magam, miért maradna ki pont a Tex…

Rohadt jó a Tex. Ennyivel be is fejezhetném ezt a kis bejegyzést. Viszont nem akarom. Tex laza, szórakoztató, néha pedig pont az ellenkezője, bölcselkedő és szívfájdító. Nem letehetetlen olvasmány, nincsenek benne százméteres cliffhangerek, mégis… Hangulatot, világot teremt, és tényleg, néha hallani a lovak dobogását, vagy a puskák ropogását, vagy éppen a dinamitrudak halk pukkanását.

Tex nem szeret ölni, mégis néha rákényszerül, mivel őt sokan el akarják tenni láb alól. A rabszolgaság eltörlése miatt annak ellenére, hogy texasi arc (tehát déli), átáll az unionisták oldalára, és az ő javukra tevékenykedik, mint felderítő. Tex furfangosan dolgozik, és kerüli a balhét, viszont az mégis mindig megtalálja. Társával, Damned Dick-kel többször kerülnek életveszélyes helyzetbe, mire végül úgy döntenek, kilépnek a háborúból (ezt ugye elég nehéz lehetett akkoriban megtenni, tudtommal a dezertőröket sehol nem ünnepelték).

A képregényben részt vehetünk a kisebb csihi-puhikban, de az egészen monumentális csatákból is kijut az olvasónak. Bonelli bácsi írt egy háborús történetet a békéről. Szerintem szuper lett.

Azért, hogy ne csak a kesergős végét fogjuk meg ismét a dolognak, azért kiemelném, hogy a képregény finom humora olyan szituációkban rejlik, mint például amikor Tex bemegy a helyi vegyesboltba dinamitért, és csak annyit kérdez az eladó, hogy mennyi kellene. Nem ám, hogy minek az neked, vagy hívom a sheriffet! Persze, negyven rudat simán adok. Köszönöm a vásárlást! Várlak vissza legközelebb is.

Én biztosan be fogom szerezni a sorozat többi részét is. Egyrészt képregénytörténeti kitekintő kicsit (1970-es képregényekről van szó), másrészt rohadt szórakoztató darab. Az olaszok amúgy is a szórakoztatásra mennek rá, ami manapság sokaknál elkél.

Bélu voltam, sziasztok!

A mai képregénybemutatóm ismételten csalódott hangvételű lehetne, ha nem gondoltam volna már előre, hogy megint egy „giga-trash” cucc került a kezembe. Paul Jenkins író 2001-ben megjelent Overkill című képregénye egy crossover, Witchblade, Darkness, Alien és Predator is van benne, esetleg még elfért volna benne egy Batman, Terminátor vagy Halál bíró. De simán céltalan ezek nélkül is.

Az Overkill két része is egy impulzusvásárlás eredményeként került a polcomra. A gyönyörű borító megfogott, és a belső rajzok is igen pofásak, azt kell mondanom. A rajzolók haraptak kicsit a Capullo-ból, ami a stílusukat illeti, de ennyi. Igazán több pozitívumot nem is tudok felsorolni.

Adott a forróságban szenvedő New York, ahol Jackie-n (Darkness) kívül más is tizedeli a maffiát. Ugyanis találnak egy raktárat tele megcsonkított, részben megnyúzott hullával. Sarah Pezzini nyomozót (akinél a Witchblade van) bízzák meg az ügy felgöngyölítésével, aki egyből szegény Jackie-t molesztálja. Sarah néha teljesen céltalanul, de még a szoftpornót el nem érő szinten levetkőzik melltartóra és bugyira, hogy úgy csapjon össze a nyáladzó Aliennel, vagy Predatorral. Valahogy, amikor egy-egy kézfej váratlanul elválik a gazdájától, mindig oda lyukadt ki a hölgy, hogy ezt a trükköt mégis hogyan csináltam? Hát bakker, sehogy, mert nem rajzolták meg azt a kockát drágaságom, mert lusták voltak.

Ha Ti se értitek, mi a fene folyik itt, azt megértem. A nyúzott hullákért az éppen aktuális Predator a felelős, akinek olyan kevés esélye van két hősünkkel szemben, mint hóembernek a szaunában, de azért erőltetjük. Hogy ezek az idegen lények hogy kerültek a Földre, ne is firtassuk, szerintem az író maga sem tudja. Minden fuck-ra jut egy kézlevágás, vagy felnégyelés, és kész is a tökéletes történet. Ja, nem. Az a baj, hogy ennyi erővel tényleg bárkit összeereszthetnénk egy arénában, és nézzük meg, ki végez a másikkal előbb.

A Witchblade és a Darkness erőssége a képi világa, és sajnos ennyiben ki is fullad az egész. Anno már próbálkoztam velük, viszont egyáltalán nem jöttek be. Az AvP miatt viszont muszáj volt egy próbát tennem ezzel a hulladékkal is.

Vagyis hát, ez egy tökéletes képregény, privátban írjon, akinek kell a gyűjteménybe, jóárasítva megbótoljuk…

Na de komolyra véve a szót, ez a képregény nekem egyáltalán nem tetszett. Nyilván megvan a közönsége, de az biztos, hogy nem én vagyok. Szép, de üres.

Bélu

Walter Venturi már majdnem hazajár Magyarországra, szerintem igen népes rajongótáborral rendelkezik is itthon. Engem biztosan a rajongói között tudhat. Elképesztően rajzol, és most már tudom, hogy mesélni is tud. A Nagy Belzoni című képregénykötete sokkal több, mint egyszerű fumetto.

A fumetti az olasz képregény gyűjtőneve, és sokan ennyiben megelégszenek e fogalom magyarázatával. És azt is sokan tudják, hogy az olaszok szeretnek másolni jó dolgokat. A sok jó dolog összemontírozásából igen szuper történetek kerekedhetnek. Ismerős arcok, helyek, történetek, kicsit másként, pont annyira, hogy én a magam korában már közel érzem magam a fumettihez. Pont azokat az érzéseket hozzák elő belőlem, amiket gyerekkoromban átéltem.

De a fumetti rengeteg stílusban létezik, és Venturi A Nagy Belzoni történeténél nem elégszik meg azzal, hogy kölcsönvesz dolgokat innen-onnan. Egy kis kalandéletrajzot rittyentett, kicsikét felturbózva az eseményeket.

Giovanni Battista Belzoni létező személy volt, az „egyiptománia” hőskorában, a 18. század végén, a 19. század elején élt. Ez volt az a korszak, amikor az archeológia az első hőskorát élte. Belzoni cirkuszi mutatványból (erőemberként mutogatták) hamar egy „el nem veszett piramis fosztogatója” lesz, és egyébként is rengeteg egyiptomi kalandban lesz része.

Venturi ezeket a kalandokat mutatja be nekünk ebben a megvallom, igen erős történetben. Tényleg hatással volt rám. A történet és rajz tökéletesen erősít egymásra. A két szálon futó cselekmény végül összeér egy katartikus befejezésben.

Rengeteg tanulságot tartogat önzésről, a becsvágyról, a nemtörődömségről. Igazi kiállhatatlan alak volt ez a Belzoni, annak ellenére, hogy a világ rengeteget köszönhet neki. A történetről nem is árulnék el többet, aki ennyiből nem kapott rá, már nem is fog. Még annyit megjegyeznék, hogy aki azt érzi, hogy Indiana Jones jut eszébe a képregény olvasása közben, az jól érzi, ugyanis Belzoni élete ihlette meg George Lucast a karakter megalkotására.

A képregény rajzai Venturira jellemzően rendkívül részletesek. A tájak, helyszínek, emberek, állatok gyönyörűen vannak ábrázolva. Igazából az olvasása közben olyan érzésem támadt, hogy „érzem a helyszínek szagát”, legyen az a londoni kikötő, a sivatag kellős közepe, egy poros kripta, vagy a kairói nyomornegyed. Szerintem ilyen az, amikor tényleg működik egy rajz.

Az Anagram Kiadó nagyon szép munkát végzett a könyvvel. Igaz, hogy ragasztott kötést kapott, de dupla visszahajtott, masszív borítója van. A képregényen felül Walter Venturiról is olvashatunk, illetve kapunk egy rövid Belzoni életrajzot is.

Nem akarok spoilerezni, ezért itt befejezem a bejegyzést. A Nagy Belzoni egy rohadt jó olvasmány volt a maga 260+ oldalával. Nem egy pörgős valami, de néha az ember szívesen olvas kalandregénybe oltott drámát. Most én ilyen hangulatban voltam. Bejött.

Bélu

A DeAgostini Star Wars sisakgyűjteményének 22. darabja okozta számomra a legkellemesebb csalódást. Grievous tábornok nem a kedvenc karakterem, de… A gyerekkorom meghatározó főgonosza volt, egy Vader prototípus, akit első látásra csak azért tehettek bele a sagába, hogy igazolják Vader létét.

- Hello there!
- General Kenobi!

Ki ne emlékezne a rövid, ámde legendás párbeszédre Obi-wan Kenobi és Grievous között. Grievous egy kiborg, félig élőlény, félig robot, félig pedig geek. Elég jelentős gyűjteménye van ugyanis fénykardokból, amiket megölt jediktől lopkodott össze. Ő ugyan nem erőérzékeny, de Tyrannus megtanította a fénykarddal vívás csínjára-bínjára. És az se huszadrangú dolog, hogy felturbózott teste azért jóval erősebb egy átlagos emberi léptéknél. Emlékezzünk csak, milyen cséphadarásba kezd a jedi mesterrel szemben.

Ez a rusnya robotféreg a gyerekkorom egyik meghatározó gonosza, rajzfilmekben és az előzménytrilógiában is jelentős szerep jutott neki, miközben semmiről egy árva fingja nem volt (hogy Sidious igazából Palpatine kancellár). Szegényt bábként használja a Sith nagyúr, hogy megszerezze Vadert magának. Mondjuk szegény Dooku is így jár utóbb, már tudjuk. Grievous útja az Utapau nevű bolygóig fut, ahol Obi-wan szitává lövi. Méltatlan vég ez egy ilyen rémisztő alaknak.

És ez a sisak végre a gyűjtemény részét képezi. Szerintem ikonikus a kinézete. Bár kicsit hiányolom belőle a Grievous lény szemét, bár senki sem ígérte, hogy benne lesz. :D

Néhány képet lőttem róla, kézben tartva a kis sisakot. Szerintem tényleg jól mutat, én búrában fogom tartani a kis tábornokot. És most egy blogtörténeti meghatározó pillanat következik. Mert olyat tapasztaltam a sisakgyűjtemény kapcsán, amit még soha. Szóval jöjjön ez a hatalmas gondolat, a hír, aminek tudta nélkül élni sem érdemes, és amikor ezt kinyilatkoztatom, mindenkinek az életét meg fogja változtatni. Készüljetek.

Habár nincs meg az összes sisak, de a gyűjtemény fele a polcon van már, és meg kell mondjam, a 22. füzetben egyetlen helyesírási hibát, elírást, ismétlődő mondatot nem találtam. Sőt. Élveztem az olvasását. Végre a magyar szerkesztő, beíró, mittudomén, megemberelte magát, és tartalmat rakott ebbe a kis szösszenetbe, ami így sem hosszú, de legalább tartalmas.

Grievous tábornok származása, élettörténete, a Sithek bosszúja eseményei mellett a szeparatista vezér zászlóshajójáról, Grievous fegyverzetéről, a jedikhez fűződő ellenszenvéről, a droid hadsereg felépítéséről, a sithek árulásáról is olvashatunk egyetlen füzetben. Szerintem tényleg tartalmas lett, én élveztem.

Örülök, hogy beruháztam erre a sisakra, jó élmény ránézni, kicsit visszahozta a gyerekkorom.

Bélu

Itt a nyár, visszafordíthatatlanul. Ilyenkor az ember vagy ki, vagy befelé menekül. Az igazi geek általában az önkéntes szobafogságot választja, és ezzel sokan tisztában is vannak. Ezért a napokban, amikor már úgy gondoltam, hogy jön egy nyugodtabb időszak, nem "kell" semmit nézni, hát... A streamerek nem így gondolták.

15-én a Netflix úgy gondolta, hogy ideje ránk dobni a Black Mirror hatodik évadát. Jól gondolta. Bár kicsit félve indította el az ember, az előző epizódokat figyelembe véve. Nem feltétlenül az volt a csúcs. Egy részt sikerült eddig megnéznem, azt is több részletben, de most nem csalódtam. A "Joan is Awful" pontosan az, ami a Black Mirror. Felvázol egy nyomasztó és aggasztó alternatív világot, ami akár elő is fordulhat. És ettől még félelmetesebb az egész. Joan egy hétköznapi nő, éli az életét, úgy ahogy, aztán egy este leülnek a TV elé, elkezdik böngészni a Streamberry menüjét (a Streamberry tulajdonképpen egy átlogózott Netflix, a név kivételével minden egyezik), és egy olyan sorozatot találnak, amely az ő életét dolgozza fel, a főszerepet pedig Salma Hayek játssza. Ez már nem az a kis brit sorozat, amivel az elején találkoztunk. Néha (na jó, gyakran) nagyon Hollywood, fellazítva a nyomasztó érzést, lehetséges happy end is, de az esszenciája visszajött. Remélem, a többi rész is legalább ilyen jó!

Azért nem haladtam tovább a Black Mirror-ral, mert 16-án érzekett a SkyShowtime-ra a Star Trek: Strange New Worlds második évada. Vagyis az első része. Bár epizódonként önállóan is értelmezhető és élvezhető volt az első széria is, mindig van egy-két vezérszál. Nagyjából úgy, ahogy pl. a Mandalorian-ben láthattuk: van egy main quest, és minden részben egy side quest. Természetesen most "onnan" folytatják, ahol az utolsó részben abbahagyták. De már az elején lelép a színpadról a kapitány, és innen kijelenhetjük, hogy váratlan fordulatok és döntések következnek. Ha nem láttad az első évadot, akkor... Mire vársz?! :)

A Disney+-ra felkerült pár hónapja az egyik kedvenc sorozatom - a M.A.S.H. - nagyobbik fele. De most elakadtam az akárhanyadik újranézésben, mivel: lásd fentebb. Illetve: szerdától (06.21) és szerdánként jön a Secret Invasion. Főszerepben Samuel L. Jackson, azaz Nick Fury. Jöhetne már!

És te mit nézel alvás helyett mostanában? :D