Itt a nyár, visszafordíthatatlanul. Ilyenkor az ember vagy ki, vagy befelé menekül. Az igazi geek általában az önkéntes szobafogságot választja, és ezzel sokan tisztában is vannak. Ezért a napokban, amikor már úgy gondoltam, hogy jön egy nyugodtabb időszak, nem "kell" semmit nézni, hát... A streamerek nem így gondolták.

15-én a Netflix úgy gondolta, hogy ideje ránk dobni a Black Mirror hatodik évadát. Jól gondolta. Bár kicsit félve indította el az ember, az előző epizódokat figyelembe véve. Nem feltétlenül az volt a csúcs. Egy részt sikerült eddig megnéznem, azt is több részletben, de most nem csalódtam. A "Joan is Awful" pontosan az, ami a Black Mirror. Felvázol egy nyomasztó és aggasztó alternatív világot, ami akár elő is fordulhat. És ettől még félelmetesebb az egész. Joan egy hétköznapi nő, éli az életét, úgy ahogy, aztán egy este leülnek a TV elé, elkezdik böngészni a Streamberry menüjét (a Streamberry tulajdonképpen egy átlogózott Netflix, a név kivételével minden egyezik), és egy olyan sorozatot találnak, amely az ő életét dolgozza fel, a főszerepet pedig Salma Hayek játssza. Ez már nem az a kis brit sorozat, amivel az elején találkoztunk. Néha (na jó, gyakran) nagyon Hollywood, fellazítva a nyomasztó érzést, lehetséges happy end is, de az esszenciája visszajött. Remélem, a többi rész is legalább ilyen jó!

Azért nem haladtam tovább a Black Mirror-ral, mert 16-án érzekett a SkyShowtime-ra a Star Trek: Strange New Worlds második évada. Vagyis az első része. Bár epizódonként önállóan is értelmezhető és élvezhető volt az első széria is, mindig van egy-két vezérszál. Nagyjából úgy, ahogy pl. a Mandalorian-ben láthattuk: van egy main quest, és minden részben egy side quest. Természetesen most "onnan" folytatják, ahol az utolsó részben abbahagyták. De már az elején lelép a színpadról a kapitány, és innen kijelenhetjük, hogy váratlan fordulatok és döntések következnek. Ha nem láttad az első évadot, akkor... Mire vársz?! :)

A Disney+-ra felkerült pár hónapja az egyik kedvenc sorozatom - a M.A.S.H. - nagyobbik fele. De most elakadtam az akárhanyadik újranézésben, mivel: lásd fentebb. Illetve: szerdától (06.21) és szerdánként jön a Secret Invasion. Főszerepben Samuel L. Jackson, azaz Nick Fury. Jöhetne már!

És te mit nézel alvás helyett mostanában? :D

Az biztos, hogy nem én vagyok a legnagyobb Alien fan. Láttam néhányszor a filmeket, amik közül az utolsó kettőt, különböző okoknál fogva, de szokás szidni. A Prometheust rengetegszer láttam. Pont azért, mert hozta az első Alien titokzatosságát, csak kicsit undorítóbb köntösben. A kezdetleges arctámadó kukacaival és azzal a hatalmas polippal a végén. És persze a tervezők ötlete, a rejtélyes idegen fajé, akik valószínűleg benépesítették az univerzumot.

Más a Predatorral való viszonyom. Szerintem minden évben kétszer meg szoktam nézni a filmeket, főleg az első kettőt, és mostanában láttam újra a Preyt, ami így másodjára sokkal jobbnak tűnt, mint először. A Predator egyszerű, nem kell túlagyalni a filmeket. Jön egy idegen lény, aki rámegy a legnagyobb vadra az éppen aktuális világon.

Viszonylag rég óta megvan a Tűz és Kő sorozat a polcon, díszdobozos változatban. Igazából nem mertem elkezdeni, féltem a csalódástól. A díszdobozban Prometheus, Aliens, Alien vs. Predator és Predator kötetek találhatóak. A Szukits Kiadó szerintem remek munkát végzett a sorozattal, a díszdoboz is pofás, csak kicsit jobban figyelhettek volna, mert imitt-amott nem megfelelő felbontásban nyomtatták a képeket, így valamelyikeken kivehető a pixelesség.

A kötetekben, legalábbis az első kettőben kicsit ugrálunk az időben. Az LV 223 nevű Holdon járunk, a Zeta 2 Reticuli rendszerben, a 22. és 23. században. A Calpamos egyik holdja, elvileg sivatagos felszínű, emberi életre kevésbé alkalmas. Az emberi terraformálás a szomszédos holdon már működik, viszont onnan el kell menekülnie a lakosoknak egy Xenomorph invázió miatt. Ez a második kötet.

Az első kötetben egy űrhajó legénysége éppen ébredezik, az LV 223 hold felé járnak a célegyenesben. Amikor leszállnak, sivatag helyett fejlett ökoszisztémát és furcsa, idegen állatvilágot találnak. A helyszín eleinte gyönyörűnek hat, később viszont rájönnek, hogy a szomszédos holdról érkezett emberek közül már senki nem él, és az egész állatvilág a megölésükre hajt.

Mindezek tetejére még kapnak a nyakukba egy halom Predatort.

A képregények önállóan is élvezhetőek, viszont a teljes képhez a teljes sorozat elolvasása szükséges. Amellett, hogy akciódús, tartalmat is kapott. Nem tolja túl a humort, viszont néha olyan helyeken kapunk belőle, ahol még jobban üt. Az olvasása közben az volt az érzésem, főleg az utolsó kötet záró akkordja során, hogy H. R. Gigernek szeretnének emléket állítani az alkotók, és szerintem ez több helyütt sikerült is, főleg a mutálódott neo típusú androidra sikerült ráadni a Giger-féle szürreális-technohorror köntöst.

- Szia, Elden vagyok!
- Na neeee. Takarodj.

A történet kellően összetett ahhoz, hogy önállóan megállja a helyét, és levontam a saját tanulságomat. Az Alien és a Predator összemosott univerzuma elég tágas ahhoz, hogy megírhassa mindenki a saját történetét. Ahogyan a Prometheus nem kapott méltó folytatást a Covanentben, ez a történet sem arra tesz kísérletet. Miközben számtalan „húsvéti tojást” rejtettek el a szemfüles olvasónak az alkotók (David plakát pl., de a szkafanderek egy az egyben a Prometheust idézik).

A különböző franchise-összemosódásból lehetnek logikai ellentmondások egy adott műben, biztosan ebben is voltak, de higgyétek el, nem érdekelt. Nem tudományos alapossággal, xenológiai-predatorológiai szakasszisztensként olvastam, egyszerűen szerettem volna élvezni.

 És végre kaptam egy olyan történetet, SPOILER

ahol Ahab, a főszereplő predator levadássza a fehér bálnáját, és túléli a saját „filmjét”.

SPOILER VÉGE.

És tudjátok, a legjobban az tetszett, hogy nem rágja a szánkba a hétköznapi bölcsességeit, sőt. Az arcunkba tolja, hogy egy élet nem ér semmit, az, hogy magunkat egy hétköznapi csodának gondoljuk, csak látszat, a nagy összkép tekintetében lényegtelen pontok se vagyunk. Az ember pedig alapvetően önző, és amikor lehetőséget kap az örök életre, azt is képes rendesen elrontani.

 Emellett a horrort pont az adja, hogy csomó mindent most sem tudunk meg, SPOILER

pl. azt, hogy mi történt a Peter Weyland által vezetett expedícióval, és mi maradt életben az általa is lakott űrhajón, amiből végül egy élő hegy lett.

SPOILER VÉGE.

Nekem nagyon tetszett az összes kötet, talán a harmadikban a rajzok kicsit túlságosan reálisra sikerültek, amit én photoshop-meisterkedésnek szoktam nevezni, viszont olyan pörgős volt a cselekmény, hogy csak faltam befelé azt is.

Aki megteheti, szerezze be a Tűz és Kő sorozatot, letehetetlen darabok.

 Bélu

Általában egy kisgyerek három éves korára eldönti, hogy mik tetszenek neki. Kukás-, tűzoltó-, rendőrautó, vagy a dinoszauruszok. Én utóbbiba tartoztam talán a leginkább, bár a gyerekkori kisautó gyűjteményem is elég sok darabot számlált. De miért is írtam ezeket? A mai film bemutatója éppen 30 éve volt az USÁ-ban, hozzánk néhány hónapra rá érkezett. Ez pedig a Jurassic Park. Ígérem, nem spórolok ki semmit.

Ahogy elgondolkodtam a cikk témáján, rengeteg gondolat jutott eszembe, nem akarok sablonos lenni egy olyan bejegyzéssel, amilyent máshol is lehet olvasni. Végülis ez egy blog, azt írok, amit akarok.

Szóval a ma éppen 30 éve bemutatott film tényleg az addigi legszebb dinoszauruszokat vonultatta fel (az effektekért az Industrial Light & Magic volt a felelős, ami George Lucas cége), már ami a megjelenésüket illeti, mert viszonylag rusnya állatok, nem engedném be őket az ágyamba. Meg olyan hüllőszerű, pikkelyes dögök, meg is akarnak enni. Minek ilyen a házhoz?

A film gyerekként hatalmasat ütött, viszont utóbb átgondolva rengeteg logikai bukfenc és hiányosság van benne, ami miatt mára már be se tenném a lejátszóba. Megvan DVD-n az összes rész, még régről, szépek a borítók. Tipikus esete annak, amikor egy néhány száz oldalas regényből több filmet kell csinálni.

Eleve a szúnyogból kivont dinoszaurusz-DNS már problematikus lehet, de hogy egy ragadozókkal teli szigeten alig van az embereknek fegyvere, sőt, nagyon ember sincs, hogy nem számítanak arra, hogy egy trópusi szigeten kitörhet a vihar, és hogy a két informatikus közül az egyik – nem spóroltunk semmin ugye – is pont egy ipari kém. Megjegyzem, egy olyan parkba, ahol a tudósok nem tudják, hogy a raptorok nem is raptorok, oda nem szívesen tenném be a lábam. Csodálkozom, hogy az okos kislányok miért nem ették még ezt a sok dinkát, amíg tehették.

Ha az előző mondatoknak semmi értelme, akkor az azért van, mert a filmnek sincs nagyon sok. A dinoszauruszok szépek, a gumidínókban van potenciál, főleg, ami a merchandise-termékeket illeti (a film ezekből rendesen „termékelhelyezett” jó pár darabot, amiket a boltokban is lehetett később kapni, sőt, a mai napig széles repertoárja van a JP termékeknek).

Azért vannak ikonikus jelenetei az első résznek. Pl. amikor a pénzéhes Gennaro bácsira rátöri a T-rex a wc ajtót, vagy amikor a puskás csávóra rácuppan az okos kislány, meg amikor megrázza a hülyegyereket az áram. Na, igen, az összes JP filmbe bele kell tenni indokolatlan gyerek szereplőket, akiknek túl kell élnie a filmeket, akkor is, ha teljesen életszerűtlen. Mi más lenne nagypapa első ötlete, amikor dinoszaurusz parkot nyit? Természetesen, a kisonokákat megetetni a T-rex-szel. Sajnos ez nem következik be, pedig jó lett volna, ha valamelyik ragadozó kicsit elcsámcsog valamelyik idegesítően sikongató és affektáló kismajmon.

Vagy a JP, vagy én nem öregedtem túl jól. Ma már tényleg nem nézném meg, mert idegesítene, már a cikk megírása alatt is rendesen felnyomta az agyam. Azért bevallom, van néhány ikonikus jelenete.

A hatéves Bécikének nagyon tetszett a film. Az a baj, hogy rég felnőtt.

Eddig nem foglalkoztatott a Fantasztikus Négyes, Stan Lee és Jack Kirby szuperhős csapata. És az eddig-en van a hangsúly. Ugyanis a Frike Comics kiadja a klasszikfantasztik képregénysorozatot, amiből az első részt be is zsákoltam a Szegedi Képregénybörzén és már láthattatok róla egy-két képet.

A sorozat első része 4 füzetet tartalmaz, 2021-ben jelent meg, a Fantastic Four #68 számától kezdi el a történetmesélést, és ha a wikipédia jól tudja, ez 1967-ben jelent meg először. A képregény felső sorában a világ legnagyszerűbb képregényét ígéri az olvasónak, és valamennyire igaz is lehet, már ami engem illet. Ez túl jó ahhoz, hogy bárki, aki a szuperhősökért rajong, kihagyja.

A karakterekkel eddig csak crossoverekben találkoztam, így számomra majdnem idegenek voltak. Mr. Fantasztikus, a Láthatatlan Lány, a nagyon is látható Lény és Johnny Storm, az emberi fáklya alkotják ezt a remek bandát.

Lee és Kirby igen emberire alkotta őket, nem egysíkú arcok, akik csak püfölik a gonoszokat vagy egymást, sikerült azért érzelmeket is adni nekik. És pont ez a klasszikus képregény általam legszeretettebb tulajdonsága. Mert a rajzok is gyönyörűek, a színezés is brutális, de mégis, a történetmesélés viszi az egészet. A panelek vezetik a szemet, könnyű olvasni, viszont elég sok a szöveg, így van is mit. Valakit, néha engem is szokott zavarni, hogy sok a mellékes beszéd Stan Lee műveiben. Mivel ezek füzetekben jelentek meg, hetekkel egymás után, így ha nem olvasta az előzőt a vásárló, valahogy tudnia kellett, mi történt eddig. Itt viszont szerintem egyáltalán nem tolták túl a szájbarágást.

A történetben fordulat fordulatot követ. A kiindulópont Ben Grimm bűntudata, hogy barátnőjét, aki megvakult, kihasználja, mert, ha látná, valószínűleg taszítaná a külseje, ezért ismét (?) fejébe veszi, hogy vissza akar változni emberré. Reed egy neves kémikust keres meg, hogy a kozmikus sugárzás hatását segítsen neki semlegesíteni a Lényben, viszont a tudóst félúton elrabolja egy titokzatos idegen, aki a Fantasztikusok halálát kívánja. A rejtélyes koma a doktor helyébe lép, és agresszívvé változtatja Bent, aki saját társai ellen fordul…

Összességében szomorú, hogy ebből a sorozatból mára már 9 rész megjelent, és közeledik a tizedik rész megjelenése is hamarosan, szóval lesz mit bepótolni. Ezt biztosan fogom olvasni.

A képregény jól néz ki, kis alapú, ragasztott papírkötésben. Ha nagyon keresni akarok benne hibát, talán azt tudnám felhozni, hogy a margót én szélesebbre hagytam volna, hogy ne szoruljon be a panel a kötésbe. Így viszont eléggé ki kell nyitni a füzetet, hogy a belső széleken lévő szöveget olvasni tudjuk. De ez csak szőrszálhasogatás.

Bélu

A fesztiválos megjelenések közül a legjobban a Chanbarát vártam, amit itthon a Frike Comics adott ki. A képregényt Gabriella Contu írta, és a zseniális Walter Venturi rajzolta. A képregény előrendelői kaptak egy saját rajzot a mestertől a könyvecskébe, és egy dedikált printet.

A képregény erőssége a rajzaiban rejlik. Venturi hihetetlen részletgazdagon ábrázolja a világot, és a karaktereket is. Látszik, hogy a fejében és a kezében van minden, aminek ott kell lennie. A szereplők nagyon a realitás és a „mangásodás” határán mozognak, miközben az akciók néhol eléggé eltúlzottak, imitt-amott Kill Billre hajazó vérengzést véltem felfedezni (a képregény 2019-es, és ismerve az olaszokat, még lehet is benne valami).

Ha egy összetett szamurájos történetet szeretne az ember olvasni, akkor ne a Chanbarát vegye a kezébe. Arra ott az Usagi Yojimbo. Én speciel nagyon szeretem ezeket a sztorikat, viszont a Chanbara vonzereje nem ebben van. De nem is lehet minden olyan, mint az Usagi. Usagiból és Sakai mesterből is csak egy van, és hihetetlen magasra tette a lécet minden kötettel. A Chanbaránál Venturi gyönyörűen rajzol, viszont Contu nem vitte túlzásba a mesélést. A képregény maga is „tudja ezt”, vannak oldalak, ahol speciel semmi szöveg nincs. Nem is kell, ne rondítson bele a rajzokba a fránya betű.

A történet szerint egy daimjó, japán nagyúr becsülete kerül önmaga miatt veszélybe, amikor ahelyett, hogy bátran harcba vonulna esküdt ellensége, a szomszéd hűbérúr ellen, zsoldosokat bérel. Fia viszont ezt nem hagyhatja, megkeresi Icsit és rónin barátait, hogy segítsenek jobb belátásra bírni édesapját. Vagy sikerül, vagy nem.

Harc, harcot követ, hullanak a töltelék karakterek, lefejezés, félbevágás, szemkinyomás, karóba húzás, van itt minden, mint a jó búcsúban. Viszont az szerintem elég fura, hogy valaki fél nap alatt felgyógyul a veseszúrásból… Utóbbit nem értettem, miért volt erre szükség. Valahogy ott az időérzék elveszett… Jó, képregény, meg mese, úgy mesélnek az alkotók, ahogy akarnak, de akkor ennyi erővel a lenyakazottaknak visszaműthették volna a fejét a helyére, jó lesz az úgy.

SPOILER

A képregény végén pedig egy keserédes tanulságot kapunk, hogy van-e egyáltalán értelme harcolni bármiért is, mert mindenki hajlamos rossz irányba változni.

SPOILER VÉGE.

Na de Venturi mester rajzai tényleg gyönyörűek, és tökéletes világot épít. Jók a karakterábrázolásai is, nindzsák, démonmaszkos őrök, és a főszereplők is jellegzetes alakok, szamurájokra jellemző kinézettel.

Ha olasz, akkor a nosztalgiára épít, ismerős karakterekkel, ahogy a sokat látott bölcs Tibi koma mondta nekem. A Chanbara a Tenchu című játékot juttatta eszembe, ahol Rikimarut és Ayamét irányíthattad, akik nindzsa orgyilkosok voltak. Gyerekkorom egyik legjobb játékos emléke a Tenchu, no meg a fantasztikus második része is, az volt ennyire hentelős véres. Összességében azonban Usagi hozta meg a feudális japán iránti érdeklődést. Nem rajongás, de közel áll hozzá. Főleg a szellemisége, a szamurájok becsületessége, hűsége. Biztosan egy szebb világ lenne, ha mindenki kicsit hordozná magában ezeket a tulajdonságokat.

A képregényről megint nem sok szó esett. Egy próbát mindenképpen megér, nálam mindenképpen a polcon marad, mert Venturi rajza nem sokaknak van, és megtisztelem, ahogyan ő is megtisztelt azzal, hogy időt szánt az én könyvem dedikálására.

Bélu

A kötelező olvasmányokról sokszor az jut eszébe az embereknek, hogy kötelezőek, ezért nyilvánvalóan rossz élmények fűződnek hozzájuk. Miért is lenne jó, ami kötelező? Nekem van néhány nagyon jó élményem, már ami a kötelező olvasmányokat illeti, de szerintem a kötelezők népszerűségét emelné, ha több olyan képregénnyel találkoznánk, mint a Toldi – A malomkő árnyéka. Egyébként is sokszor hangsúlyozzuk itt a blogon, hogy a képregények meghozzák a kedvet az olvasáshoz.

Ezúttal egy gyönyörű, keményfedeles, nagyalapú képregény lapjain elevenedik meg a legendás Toldi Miklós. Kétféle formában jelent meg, egy sima, és egy limitált, sorszámozott, védőborítós változatban. Nekem a sima változat van meg, aminek az elején Toldi a Léthé folyón tutajozik át, és egy komoly fénylő dizájnú Toldi felirat látható rajta. Tényleg szép darab.

Márok Attila szerintem teljesen ízléssel nyúlt hozzá ehhez a legendához. Kicsit változtatott az Arany művön, éppen annyit, hogy teljesen más legyen az egész.

A történet a 14. század utolsó negyedénél veszi fel a fonalat, lényegében a Toldi estéjénél. Toldi már a halálra készül, és élete históriáját meséli el hű szolgájának, amikor érkezik hozzá egy királyi futár, egy üzenettel. A királynak még egy utolsó alkalommal szüksége lenne a magyar „szuperhősre”, mivel az éppen akkor rendezett lovagi tornán egy rejtélyes fekete lovag alázza a mieinket, csak Miklós győzheti le. Toldi útnak indul, hogy megmérkőzzön ezzel a lovaggal, de a számításokba hiba csúszik. Egy útszéli kiskocsmában elalszik, és egy teljesen más világban ébred fel.

Na, itt már egyáltalán nem Arany hőskölteményének eseményeit, hanem az átdolgozott verziót láthatjuk. A képzelet és a valóság összemosódik, és Toldi utolsó kalandja egyáltalán nem úgy sül el, ahogyan azt már ismerjük.

Nem spoilerezem el a történetet, mert szerintem ezt érdemes elolvasni, mivel, ahogyan már említettem, nagyon érzékkel lett ehhez a történethez hozzányúlva. Petrencerúd, malomkő, farkaskölykök, és még maga a sátán is helyet kapott benne. A végén pedig egy nekem igen tetsző cliffhanger maradt, remélem, hamarosan olvashatjuk a folytatását.

De nem csak ennyi volt mára a kis bejegyzés, megkerestem Márok Attilát néhány kérdéssel (egyébként a szegedi börzén egymás mellett ültünk), amikre ő örömmel válaszolt. Jöjjön a vele készült kis interjú.

HG: Nekem a képregényedről az jutott eszembe, hogy ez egy magyar szuperhősképregény. Miért éppen Toldira esett a választásod?

Márok Attila: Több, mint 10 éve két rendező versengett az élőszereplős Toldi mozifilm elkészítéséért. Egyikük Káel Csaba (a Bánk Bán c. operafilm rendezője) volt. Egy szegedi beszélgetés alkalmával lelkesen mesélte a leendő mozi baljósan izgalmas nyitójelenetét. Sajnos egyikük sem készíthetett filmet a nagy erejű naphérosz történetéből. (Viszont 2022-ben megszületett Jankovics Marcell [1941–2021] és Csákovics Lajos rendezők nagyszerű Toldi animációs filmje!) Nem akartam veszni hagyni a gondolatindító vizuális nyitányt, ezért botor módon, előre megírt forgatókönyv nélkül – Ilosvai Selymes Péter és Arany János költői művei alapján, de azoktól mégis eltérve – 2016-ban elkezdtem megrajzolni a Toldi – A malomkő árnyéka című képregényt. Műfaja – saját meghatározásom szerint – történelmi, szimbolikus fantasy noir. A szimbolizmus lényege az álom ereje, ennek erős jelenléte a művekben.

HG: Én olvastam a képregényt, de esetleg az olvasóknak komolyabb spoilerek nélkül elmesélnéd, mit és miért változtattál meg a történeten?

Márok Attila: Arany János is több ponton változtatott Ilosvai Selymes Péter Toldiján. Toldi Miklós létező történelmi személy is más életpályát írt le, mint amit az irodalmi művekben megismerhettünk. A változtatás oka, hogy megmutassam a történet rétegeit, az ahhoz kapcsolódó magyar népmesei, illetve keleti analógiákat, valamint, hogy aktualizáljam, és hogy egy megküzdési utat, példát mutassak vele a ma élő embereknek. A történet alakítására hatással voltak: Dante Isteni színjátéka, magyar népmesék, hazai legendáink, néplélektani ismereteink, filmek (pl.: John Ford 1939-es amerikai westernje a Hatosfogat), festmények (pl.: Arnold Böcklin Holtak szigete, Bosch: A szénásszekér), Ady Endre költői szóhasználata, szimbolikus költői képei... Toldi egy naphéroszi hős útját járja be. Ereje teljében van (László napján indul a történet), majd leszáll az alsó világba (tudatalatti), hogy megküzdve a kihívásokkal és főleg önmaga gyengeségeivel újra ragyogva, erőben felszínre jöjjön.

HG: Talán a számomra legfontosabb kérdés következik. Mikor várható a folytatás? Mert én már olvasnám…

Márok Attila: Egyelőre jóslatokba nem bocsátkoznék. Már dolgozom a képes forgatókönyvön, és készítem a karakterterveket. Ahogy figyelem a világ történéseit, szinte hétről-hétre új utak, lehetőségek sejlenek fel a folytatáshoz. Az időből van a legkevesebb. Más képregényes ötleteim is vannak, például szeretnék képregényt készíteni a szegedi Sándor "Csikar" Károlyról a legendás labdarúgóról.

A képregény megrendelhető a szerző oldalán.

Viszont Attilától tudjuk, hogy a limitált kiadásból csak néhány darab, de még kapható a Képregénymarketnél, az alábbi linken.

Remélem, meghoztam a kedveteket a Toldi képregényhez.

Bélu

A Szegedi Képregénybörze sikeresen zárult, mert olyan képregényeket is sikerült beszerezni, amik eddig elkerülték a figyelmemet. A szemfülesek már láthatták, hogy az X-EMBÖRÖK fősodor mellett a spinoffját/előzményét is magammal hoztam, ez a Csirkebajság. Bocsánat, Pulykainfluenza. Ja, nem. Baromfivész 1-2.

Ezek viszonylag frissebb X-embörök részek, és megkockáztatom, hogy jobbak, mint az eredeti sor. Ami szintén szuper. Paródia, paródia, de ez valahogy több. Lehet az én szájízemnek jobban feküdt ez a Jurassic Csirkeól, de kicsit hangnemében is másabb, mint a fősodor. Talán nem tolja félfullba a kretént. Meg amúgy megjelenésében is más. Nagyobb alapú füzetek ezek. Igazából kóstolónak nagyon jó döntés lehet annak, aki szemez a mutkókkal. Vagyis a paródiamutkókkal.

Jurassic, Jurassic mesebeli park, aki dinó az most velünk tart. Az X-embörök előzményfüzeteiben Xavér prof, Egyszemű, és Fűrészfog vidéki kalandjait kísérhetjük végig. Ugyanis a hetvenes évek végén a szocialista magyarhonban még tanyán bújtatták a frissen felfedezett mutkókat, hogy egyszer majd tényleg felszínre jöhessenek. Egyébként meglincselnék őket a feldühödött parasztok ugye.

A tanyán sikerül egy olyan mutáns banyát elszállásolni, aki a szuperejével állatokat tud mutánssá változtatni. Ami egy jámbor kecske esetében jó ötletnek tűnt, az egy pulykánál nem annyira szerencsés. Ugyanis mindenki tudja, a baromfik milyen szemetek tudnak lenni. A pulykaszaurusz rex is ilyen köcsög, és a világot veszélyezteti a léte. De persze csak ilyen humorosan. A humor továbbra is erős szerepet tölt be a sztoriban, olvasása közben nem ajánlott semmiféle ital fogyasztása.

A füzetekben a fő történeten felül olvashattok képregényt a képregényben, valamit egy egészen eltérő hangvételű 56-os különkiadást, amiben Mágnesvas tragikus gyerekkora rajzolódik ki. Huh, az nagyon kemény.

Ha valaki kézbe veszi ezeket a képregényeket, a szerzők magyarázatait is elolvashatja a szereplőkről, a képregényalkotásról, kiadásról, amivel még közelebb kerülhet az alkotókhoz és a szereplőkhöz egyaránt. A teljes kép megismeréséhez mindenképp ajánlott ezeket is elolvasni.

Gyorsan bedaráltam a egészet. Nekem nagyon bejött, nem tudtam letenni.

Remélem, meghozom a kedveteket a szegedi jóarcok képregényéhez. Keressétek az X-emböröket a facebookon.

X-Embörök – Baromfivész 1-2. alkotói:
Történet: Rozgonyi Zalán, Váradi Gábor
Szöveg: Pusztai Dániel, Váradi Gábor
Rajz: Rozgonyi Zalán
és még sokan mások

Marvel Legnagyobb Hősei – Penge

Nem is tudom, mit írhatnék erről a képregényről, mert nagyon vártam a megjelenését, hogy végre én is olvashassak magyarul Pengét. Szerintem senkinek nem kell bemutatni a karaktert. Az 1998-as Penge filmnek köszönhetjük (állítólag), hogy a Marvel kikerült a csőd veszélyéből és mára majd’ minden hónapban tudja tucatfilmekkel és közhelyes tanulságokkal boldogítani a jónépet.

Okés, ízlések és pofonok. Valakinek, sőt, sokaknak bejön, ha minden évben három-négy ugyanolyan filmet lát, amiben egymást püfölik az éppen aktuális jók és gonoszok. Nyilván van ilyesmire igény, egy darabig nekem is bejöttek, nem vagyok álszent.

A Penge trilógia más volt, oké, az se tökéletes. De ki gondolná, hogy pont egy „R rated” film húzta ki a sz@rból a ma már minden filmjét minél fogyaszthatóbbá redukáló Marvelt?

Volt ez az Eric nevű bőrszerkós félvámpír ürge (Wesley Snipes) aki szanaszét kardozta tucatszámra a vámpírokat. Ennyi elé volt a sikerhez, és nem is vártam mást a most megjelent képregénytől sem. Ilyen egyszerű gyerek vagyok, de nekem a kedvenc filmjeim között nem a nyócoszkáros alkotások vannak többségben. Szóval mondhatni különlegesen egyszerű az ízlésem filmek terén, de akár tovább is léphetünk.

Nem ismertem Penge karakterét a képregényekből. Most a Tomb of Dracula 10. részét és Marc Guggenheim 2006-os sorozatának felét is olvashatjuk egy kötetben. A bevezető első megjelenés szerintem hozza a tőle elvárhatót. Sok magyarázatot kapunk a kötetben egyébként a korabeli képregényes felfogásra, a horrorképregények megítélésére. Meg utána Penge további sorsáról is kapunk leírást, mivel ez is olyan félbemaradt darab lett, mint Ellis Holdlovagja (talán ott valamennyire jó helyen hagyták félbe). Most nem sikerült jó helyen elcsípni a befejezést.

A képregényben elég sok klisét ellőnek, amit alapvetően rühellek, és sikerült mellékszereplővé tenni a főszereplőt a saját történetében. De hol is kezdjem.

Egyszerűen nem értem, miért nem lehet egy olyan karaktert, mint Penge önálló, független személyként felfogni. Miért van az, hogy sok más ismert képregényhős/gonosz viszonylatában tudták csak elhelyezni? Nincs elég kraft a vámpírokban? Szerintem lenne.

A képregényben egyetlen olyan fejezet van, amiben senki más nem vonja el a figyelmet a dampírunkról, amikor egy lélekugró démonnal küzd meg. Abban a fejezetben folyik a vér, horrorisztikus az egész, és olyan pörgős, hogy ihaj. Talán azért az egy fejezetért érdemes lehet elolvasni (kötve hiszem), ha csak nem szereti valaki a tényleg viszonylag ritkán előforduló

IDŐUTAZÁST…

Mi más, az Isten szerelmére. Elnézést kérek a kirohanásomért. De egyszerűen nincs már Marvel képregény időutazás nélkül. És az önbeteljesítő jóslat? Abból sem láttunk még egyet sem. És az is zavar, amikor hülyének néznek.

SPOILER

Mivel is magyarázhatnánk azt, amikor Penge véletlenül megöl egy ártatlan férfit, és ahelyett, hogy feladná magát, egy elmaszatolt magyarázattal inkább odébb áll, nem vállalja a tette következményeit. Ilyen egy igazi hős, még ha antihős, akkor is.

SPOILER VÉGE.

Egyébként Howard Chaykin rajzai több mint jók, arra nem lehet panasz. Így viszont ugyanazt tudom elmondani a képregényről, mint sok másikról, hogy se nem jó, se nem rossz, inkább olyan semmilyen. És lehet ez a legrosszabb. Hogy semmilyen, és sajnos ötlettelen.

Bélu

Utóbbi hetek-hónapok nem éppen úgy alakultak, ahogy azt az ember szeretné. Így eléggé átalakultak a napok, az élet, minden. Ha jól számolom, az utóbbi hetekben csak egy képregényes kötet került a kezeim közé, de az legalább jelentős, mindenében. A C.S.A. Comics gondozásában megjelent Tex Classic második kötete már ránézésre is egy impozáns darab, olyan igazi polcon nézegetős-simogatós, de azért gyakran kézbe is vehető kiadvány. (Amikor ezeket a sorokat írom, már zajlik a 18. Képregényfesztivál, bár az utolsó napja lesz az igazi. És remélem, sokan beszerezték a harmadik kötetet is.)

Texről már beszéltünk, egy másik sorozat kapcsán, 2021 novemberében. Szóval nem mennék vissza a kezdetekig, bármennyire is adná magát a dolog. Csak annyira, hogy: aki szerette/szereti a westernt, a cowboyos-indiános könyveket, az ne agyaljon sokáig, Tex pont neki való. Szóval: van ez a 300 példányban megjelent kötet, 368 oldalon. Két teljes sztorit tartalmaz, Gian Luigi Bonelli történeteit, Aurelio Galleppini rajzaival. Ezek igazi klasszikus Tex-ek a hatvanas évek környékéről, így a feeling is azt a kort tükrözi. De nem azon a fura, marvelesen szájbarágós, túlszövegelt módon, hanem szépen, Winnetou-s nosztalgikusan.

A "Navahó vér" ("Sangue Navajo") három fejezetben mesél. A fejezetek teljesen aránytalanok és egyenlőtlenek, szóval ez igazából lényegtelen, mégis leírtam. Mondjuk azért van így, mert eredetileg stripekben, csíkokban jelent meg, így nem volt 100%-osan kötött a fejezet. Bár nem sok Tex-et olvastam - vagy inkább: nem eleget! - de úgy érzem, kicsit eltér a régi főhőstől, de még nem olyan, mint a modernebb változata. Dióhéjban: egy fiatal navahókból álló kisebb csoport versenyre kel a vonattal, természetesen lóháton. Nem akarnak semmi rosszat, csak a tini vét hajtja őket, ahogy valamikor velünk is tette. A vonaton ezt páran félreértik, és bár semmilyen jel nem utal offenzív magatartásra, mégis rájuk lőnek. Amolyan tipikus western helyzet, amikor a rasszizmus felüti a fejét, és a "majd én megmutatom" emberek gondolkodás helyett cselekszenek. Sajnos a lövöldözés nem marad áldozatok nélkül, a törzsfőnök pedig azonnal bosszút forral. De Tex is törzsfőnök, és sokkal higgadtabb. Nem a bosszú, hanem az igazság, a jogos büntetés a célja. Viszont érintett a hadsereg, a politika, így a történet egyre bonyolultabb. Remek sztori.

A "Pikk ász" ("L'Asso di Picche") kicsit más. A fejezetek hossza itt is... valamilyen, itt is stripekből áll össze a dolog. Egy bűnbandát kell(ene) felszámolni, vagy legalább megpróbálni. A névjegyük természetesen a pikk ász, amit vagy az áldozatoknál találnak meg, vagy fenyegető üzenetként kapják meg az érintettek. Elsőre veszélyesnek, de megoldhatónak tűnik. Aztán kiderül, hogy nagyon veszélyes, de legalább mindent behálózó szervezetről van szó. Nagyon érdekes mellékszereplőket és -szálakat kapunk, ez is izgalmas és letehetetlen történet.

Nem szeretek "kötelező darab"-ozni, pedig most lehetne. Szóval nézzünk negatívumokat is. ;) A kötet nagy, vastag, de a borító kartonált, szóval vigyázni kell vele, mert nehéz, de enyhén sérülékeny. Kár lenne érte. Másrészt. Ezek a régi sztorik - jelen esetben képregények, de jellemző ez több évtized filmjeire is - néha borzasztóan hosszúnak tűnnek, és talán azok is. A végkifejlet és a lezárás viszont egy-két oldalon megvan, így a katarzis elmarad, ezt ne keressük. Persze, le van kerekítve, de talán nem "ideális" módon. Ami még érdekes: Tex navahó főnök, de texasi ranger is, mégis sokszor túl egyszerűen ránt fegyvert és lövi le az éppen megjelenő valakit. Tudjuk, hogy az "rosszfiú", de. Hja, vadnyugat, ahogy azt filmekben láttuk.

Szóval nem kötelező darab, nagyjából 99%-osnak mondanám a "mennyire kell nekem ez a képregény?" skálán. ;)

Igazi rendes képregényboltban még nem sokszor jártam. Zágrábban egy kisebb helyiség adott helyt egynek, és Lisszabonban voltunk egy nagyobbacskában, viszont ott meg sajnos nem sok időt tölthettünk el. Talán még lesz alkalmam úgy istenesen igazi, rendes képregénybolthoz, ahova nem csak futva kell majd betérni. Addig itt vannak a következő képecskék.

Jó barátom Máté és felesége, a mindig mosolygós Erika először, de reméljük nem utoljára eljutottak a Nagy Almába. Sajnos engem nem vittek magukkal, de Máté gondolt rám, és útjuk során megejtettek egy igazi amerikai képregényboltot is, ahol lőttek jónéhány képet, és nem mellesleg hoztak pár pofás képregényt is.

Nekünk, kelet-európai geekoknak viszonylag szokatlan látványt nyújt a fantasztikus helyszín. Mondjuk ki, ez lehet számunkra a Kánaán. A bolt két emeletes, nem csak képregényeknek, de rengeteg akciófigurának is otthont ad. Legalábbis ideiglenesen, amíg szerető gazdára nem találnak. Néhány dolláros daraboktól egészen a több ezer dollárosokig volt ott minden.

Amúgy a képeken egyetlen egy cucc volt „nem eladó”, az pedig Mjölnir volt. De hát van itt minden, csak győzze az ember pénztárcával. Nem egy ilyen szakadt használt pöröly a legnagyobb álmunk (na jó, lehet, elfogadnám, ha utánam vágnák).

Nyilvánvaló, hogy minden tetszik, amit a képeken láthatunk, de talán, amin egyből megakadt a szemem, az a Ralph McQuarrie concept art-jából készült Kenner Retro figurának álcázott Gentle Giant Luke Skywalker. De gondolom mindenkinek más darabokra fájna a foga. Mondjuk azokra a teknőcökre? Vagy valami Marveles képregényes szépségre?

Azért van néhány füzet itt dobozolva, amit rendesen lehetne pörgetni, hogy aztán egyetlen darabot se vegyünk meg belőle :D

Remélem mindenkinek tetszenek a képek egy igazi amerikai képregényboltból. Szerintem brutális jók lettek.

Bélu