Nem olyan régen jelent meg a Dragonero következő, immáron tizenegyedik része, az Élőholtak Hordája, amit én személy szerint nagyon vártam. Főleg a zombik miatt. Arra számítottam, hogy ez a fantasy nem válik horrorrá, de tévedtem. Olasz ez is, és az olaszok szeretnek kipróbálni stílusokat, nem skatulyáznak be egyetlen történetet sem.

A kötetben ezúttal két történetet olvashatunk. Az egyikben Ian ork cimborájával, Gmorral közösen száll szembe a címben szereplő élőholtak hordájával, a másodikban Ian egy különálló kalandra, mentőakcióra indul egy távoli, a birodalmon túli vidékre, ahol nem annyira civilizált népek és más törvények uralkodnak. Luca Enoch és Stefano Vietti ismét kitett magáért.

Ez a kötet nem csak történeteiben, de rajzaiban is eltér a korábban megszokottaktól. Jó, maradtak a fekete-fehér rajzok, de a korábbi finom vonalvezetést egy hangsúlyosabb vette át, köszönhető ez Alfio Buscagliának és Luca Malisannak. Nekem Buscaglia zombis rajzai tetszettek jobban, de utóbbival sincs semmi probléma, sőt.

Buscaglia meglépte, hogy olyan rajzstílust válasszon, ami nem kifejezetten lusta olvasóknak szól. Ugyanis inkább a fekete hátterek kapnak hangsúlyt nála, a karakterek körvonalait sok helyen egyáltalán nem rajzolja meg, csak a háttérből kiemelkedő világosabb alakokként ábrázolja őket. Bill Watterson könyvének (Kázmér és Huba) elolvasása óta tudom, hogy ez igen körülményes rajztechnika, és sokkal nehezebb a szemnek értelmezni az adott képet, mintha világos, vagy egy az egyben fehér háttér előtt jelennének meg a karakterek. Nekem tetszenek nagyon az ilyen árnyjátékok, főleg, hogy korábban ilyet Dragoneroban nem nagyon láttam.

A Szarvas karmai közt történetet Luca Malisan firkálta le, és ugyanolyan stílusban, mint Buscaglia. Sötét hátterek, árnyékokból előbúvó szereplők jellemzik, talán egy fokkal részletesebb ábrázolásmóddal. Lövök pár képet, és ha megnézitek, szerintem leesik az állatok.

Mindkét történet tartogat magában egy-egy igen jelentős fordulatot, viszont önállóan is élvezhető sztorik, semmiféle előképzettség nem kell hozzájuk. A második történet szerintem sokkal brutálisabb lett, mint a zombis, itt egy „szarvas” és a természet összefogva vadászik Ian-re és társaira. Van egy pár igen durva panel, ahol komolyan repkednek a fejek meg a belek, és egy-két félbevágás is történik. De csak olyan jólesőn.

Fantasy köntösbe bújtatott horror-thriller lett ez a könyvecske. A korai Dragonerok kicsit túltolták a szerepjáték faktort egyszerű történetvezetéssel, viszont ez már egy komoly, összetett mű. Nem ismétli magát, fordulatos, látványos. A Dragoneronak komoly szerepe volt, hogy az olasz képregények iránt is kedvet kapjak, ezek az új kötetek meg frankón megtartanak rajongónak.

Várom a következőt, már jöhetne is. A Dragonerot itthon a Frike adja ki. Kis méret, igényes megjelenés jellemzi.

Bélu

Követem az Image kiadó és Todd McFarlane facebook oldalát, és az utóbbi időben szanaszét hypeolták a Batman/Spawn crossover füzetet. Az én ízlésem olyan faramuci, hogy szerintem az ilyen crossover történetek teljesen feleslegesek, sose tetszettek. Volt Pókember/Batman anno, vagy Usagi/Teknőcök, amiket olvastam. Utóbb már maguk az alkotók is néha megbánják, hogy ilyen, a fősodorba nem illő történetekhez adták a nevüket.

De nem Todd McFarlane, az alternatív univerzumok és párhuzamos történetek mestere, akinek a középső neve a „szerezd meg hát mind” (itt a pénzünkre gondol), aki képes egy crossover történetben lespoilerezni a fősodort. Legalábbis ami engem illet, mert az új Batman/Spawn kapcsán így jártam.

Szóval ez a füzet is csak arra volt jó, hogy tovább erősítse bennem a crossover undort. Spawnt ismerem eléggé, Batmant meg csak úgy, mint amikor a babkonzervre ráírják, hogy nyomokban mogyorót tartalmazhat. Mivel ez a füzet inkább Batman, így teljesen meg voltam lőve, az elejétől. Ehhez erősen ajánlott ismerni a Baglyok Bíróságát, és a Halál a Családbant (azt hiszem, az volt az, amikor Joker lenyúzza a saját arcát, és visszarakja a fejére gumival).

McFarlane nem jó író. Kiégett, életunt ember lett, aki a folyamatos teljesítménykényszerben és a filmjének meghiúsulása iránt érzett csalódottságában elfelejtett mindent, ami őt valaha értékessé tette. Korábban voltak jó ötletei, de most már csak a harácsolás megy, az pedig rendesen.

Na de hogy a képregényről is írjak néhány sort. Meglettünk volna nélküle. Igazából megfogott a borító, meg az az első hév, ami az impulzusvásárlásba belerángatja az embert. Capullo mester továbbra is szépen rajzol, sőt. Etalon a csávó. Hihetetlen pontos, folyamatosan magas színvonalat képviselnek a rajzai, és a korábbi munkáihoz erősen húznak.

A történet viszont ergya, és sok mindenben önismétlő, és bugyuta. Egy isteni szikra miatt a két hős egymásnak esik, mivel a két világ összeér (hűha és wow) egy halott zónában, ahol Spawn ereje elveszik, ezt tudjuk. A Baglyok Bírósága szeretne valami dimenziókaput kinyitni egy másik világ felé, és ahhoz Batman lelkére van szükségük. Batmant viszont nem tudják megöletni mással, csak Spawnnal, aki, minden jószándékuk ellenére a Denevérember mellé áll. Mert a hősök átlátnak a szitán.

Most jönnek a SPOILEREK, szóval a következő bekezdésben.

Még nem olvastam azt a Spawn történetet, amiben Wanda, Spawn szerelme végleg meghal, habár ezt 2016-ban tette egy akkori blogbejegyzés tanúsága szerint. Na, most ezt megtudtam ebből a füzetből hála istennek, mert Spawn Wanda lelkéért megy harcba. Kösz. Amúgy abban a bizonyos blogbejegyzésben van néhány érdekes, konkrétan vicces mondat McFarlane-től. Idézném szó szerint:

„I know other comics like to resurrect people and I’ve never been a fan of that. So as far as I’m concerned, the character of Wanda Blake… the character who has been there since issue ONE, is FOREVER GONE.”

(forrás: Todd Mcfarlane blogja)

SPOILER VÉGE!

Szóval Todd McFarlane, aki több, mint 30 éve nyüstöli a Spawnt, miközben a Violátor nyolcszor, Cy-gor háromszor, Malebolgia, az egyik főgonosz is már legalább egyszer meghalt, de már jobban van, maga a főszereplő is már több alkalommal járt a túlvilágon, Al Simmons az öngyilkossága után is visszatér… szóval McFarlane nem híve a feltámasztó varázslatoknak. De legalább ne lennél annyira hülye, hogy olyan crossover képregényt írsz, ami lespoilerezi az eredeti történetet. Miért nem lehetett egy értelmes, önálló valamit kitalálni?

Sajnos nem csalódtam a Batman/Spawn crossoverben, pont olyan silány lett a története, mint amilyenre számítottam. A rajzok viszont továbbra is szépek, ez nálunk olyan 12-es karika lehet kb.

A kétezres évek elején a Marvel lépett egy nagyot, és új dimenziókba helyezte a szuperhőseit, hogy a fiatalabb generációk számára is vonzóbbá tegyék a képregényeket. Ez volt az Ultimate Universe, ami itthon Újvilágként lett ismert. Ahogyan már korábban írtam, az Újvilág Pókember (Semic) nekem a gyerekkorom volt, bár nem ment itthon végig, és az NMK-ban is megjelent néhány története, köztük a halála, ami egy összecsapott valami volt (Brian Michael Bendis szerintem leghülyébb munkája).

Rövid felvezetés után a Marvel olvasónaplóm következő részében a még nem olvasott NMK 12. és 45. kötetét, a Különítményt fogom gorecső alá venni (Ultimates 1-13. részeit tartalmazza a két kötet). Az újragondolt Bosszúállókat Mark Millar (Jupiter Hagyatéka, Kick/Ass) vette kézbe, és milyen jól tette. A rajzokért Bryan Hitch felelt, aki szintén remek munkát végzett. Az új Bosszúállók itt Különítményként működnek (?), és nagyon menők.

Mark Millar zseniális író, és biztos voltam benne, hogy szabadosabban kezeli a szuperhőst, mint ahogy eddig mások tették. Itt nincs magasztosság, csak önző, néha igazi köcsög szuperhumánok. A modern időkben a pénz, mint motiváló erő erőteljes hatással van a hősökre.

Mark Millar hősei sokszor becstelenek, szókimondóak, megalománok, bántják a gyengébbeket, féltékenyek, a skizofrénia, vagy a bűnözővé válás határán lavíroznak. Valószínűleg Millart gyerekként szétszívatták társai, mert itt is jelen van a szorongás egyes emberekben (Banner/Hulk). De például a családon belüli erőszak is nagy hangsúlyt kap a kötetekben.

Röviden a történetből tehát SPOILEREK következnek!

Egy nagyon jól megrajzolt második világháborús jelenetsort követően Amerika Kapitány egy fallosz alakú náci rakétán bezuhan az óceánba és 57 év múlva tér észhez, pont, amikor szükségük van rá. A kormányzati megbízásokon dolgozó Bruce Banner, valamint Hank és Janet Pym egymást könyöklő tudós stábnak ki kellene találnia valamit, hogy az USA-t újra naggyá tegyék, viszont néhány próbálkozásuktól eltekintve (Hank óriássá nő, illetve tudja irányítani a hangyákat) nem járnak sikerrel. Közben egyfajta hidegháborús helyzetben kellene produkálni valami tényleg forradalmit.

Miközben Bannert mindenki szétalázza, addig gyűlik benne a feszkó és a Hulk/Kapitány szérum, hogy kanos Hulkká változik, és szétzúzza a fele várost. Itt megjegyezném, hogy Hulkot úgy csalják tőrbe, hogy Janet Pym csak egy kebelvillantással tudja elterelni a figyelmét… Aztán lecsapják, mint a taxiórát. És ez még csak az első könyv.

SPOILEREK VÉGE.

Nagyon aprólékosan megírt és jól megrajzolt történet ez. Rengeteg apróságra figyeltek az alkotók, például arra, hogy amikor valaki összemegy vagy megnő, a ruhája azonnal fuccs, egy szál ádámkosztümben végzi tovább a dolgát. A karakterek megújításához annyit tennék hozzá, hogy szerintem jól sikerült, olyannyira, hogy a Samuel L. Jackson fizimiskájú Nick Fury később tényleg alapul szolgált arra, hogy az MCU-ban is ő játssza el a S.H.I.E.L.D. vezérét.

A második kötetben (Honvédelem) teljesen elszabadul a pokol. Egy kicsit a Man in Blackbe öltöztetett Világok Harca, Titkos Invázióval fűszerezve. Annyi, hogy nagyon „millaros” lett ez a kötet is, elmebeteg humorral. A Honvédelem szerintem már átlép egy határt, mind pajzánkodásban, mind trancsírfaktorban, így szerintem egy 16-os karikát simán megérdemel.

Rendkívül élvezhető történet ez az Újvilág Bosszú Angyalai. Marad ez is a polcon.

Bélu voltam, sziasztok!

Rég volt már Dredd bíró, és most se lesz. Viszont a 2000AD Kiadó egyik kabalafiguráját hoztam el ma nektek. Ő Judge Death, a képregény címe pedig: Dark Justice – Dominion (írta: John Wagner, rajzolta: Nick Percival, eredeti megjelenés: 2017.)

Korábban a Dark Justice képregény végén Halál bírót és brancsát kiizélték az űrbe, mint azt a bizonyos macskát, és „holtan” lebegnek társaival boldogan. Nem sokáig. Egy arra járó telepes űrhajó felfigyel a testekre, és mit ad Isten? Beengedik őket a hajóra, hogy jókat lakmározzanak belőlük. Az űrben senki sem hallja a sikoltásod ugye, így egy közeli telepes bolygón szállnak le, hátha ott majd valaki mégis meghallja.

Halál bíró, Tűz és Mortis alakot váltanak, és beveszik magukat Dominion Citybe, ahol hamarosan pokoli bulit csapnak. Egy telepescsaj szemszögéből látjuk a pusztítást, aki hol menekül, hol kómában van pár napig, és amire felébred, már majdnem vége mindennek. Mivel ami halott, azt nem tudod megölni, Halál bíró győzedelmeskedik a telepesbolygó felett.

A képregény nem John Wagner legjobb munkája, viszont elég sok poén van benne elrejtve. Halál bíró és brancsa nagyon laza, amikor a halálos ítéleteket osztják ki sorban (az ő szemszögükből az élet maga a bűn). Van egy perverz atmoszférája az egésznek.

Ehhez a fotorealisztikus rajzok is hozzátesznek, amikből néhányat mellékelek a bejegyzéshez. Szerintem több, mint rendben vannak. Percival rajzai nagyon illenek ehhez a zombis trancsírhoz.

Talán amit hiányolok az egészből, az a fordulat. Nyilvánvaló, hogy Halál bíró egy halhatatlan karakter, viszont már kicsit túl van tolva. Ez a természetfeletti erejű lény legyőzhetetlen. Dredd bravúrosan elintézi sokszor Anderson bíróval karöltve, viszont akárhol máshol megjelenik, ott kő kövön nem marad. Az igazságot kiszolgáltatják, mindenki meghal.

És az is furcsa nekem, hogy egy ilyen erejű lény miért teremt magának zombi hadsereget, hogy a többi embert levadássza. Hacsak nem puszta szórakozásból, erre azért több minden utal a képregényben, de lehet, csak belemagyarázom, mert túl jónak akarom ezt látni.

Összességében egy ritka beteg képregény, rengeteg vérrel, horrorral, zombikkal, trancsírral, ezért ez csak 18 éven felülieknek ajánlott.

Majdnem elfelejtettem a legjobb részt. A képregény végén Percival vázlatait is láthatjuk, ahogy csak úgy „firkálgatott”, és mellérakták a kész rajzokat. Egyszerűen zseniálisan néznek ki ezek, és nagyon jó látni, hogy lesz egy ilyen nyers rajzból egy, mondjuk ki, kész mestermű. Ide is rakom a kedvencemet, a szkafanderben visszacsillanó Halál bíró rajzot.

Bélu voltam, sziasztok!

Megvolt már néhány Diabolik könyvecske, viszont eddig még nem írtam egyikről sem. Tibi reszortja általában a Diabolik, régebb óta ismeri, mint én. Az Anagram Kiadó elárasztott minket szebbnél szebb megjelenésű TPB kötetekkel az utóbbi időben, és bár sajnos idén nem várható új Diabolik kötet, azért a régebbieket lehet újrázni. Azt gondoltam, hogy a decemberben érkezett Diabolik Magnum tovább fog tartani két esténél, de tévedtem. Olvastatja magát, nem enged el egy pillanatra sem, ezért sajnos elfogyott.

A Diabolik Magnum egy 608 oldalas kis alapú TPB monstrum. Elég nehéz fogni, ritkán kap kézbe az ember ekkora kötetet, így hosszas fogás alatt a csukló bizony elfárad. Igényes megjelenésű, az elején egy ékszerdobozba bekukkantó Diabolikkal.

Diabolik az olasz képregények mestertolvaja, aki korántsem tekinthető jófiúnak. Igazából utálni való, mert lop, rabol, és ha kell, gyilkol is. Bennem kettős érzelmeket váltott ki, de nem tudok Ginko felügyelőnek szurkolni Diabolik ellenében. Pedig sok ártatlan és nem annyira ártatlan ember életét keseríti meg a fekete testhez simuló ruhájában.

A mestertolvaj történetei önállóak, kevés összefüggés van köztük általában, viszont ebben a kötetben öt olyan történetet gyűjtöttek nekünk össze, amik egy vezérfonal mentén összekapcsolódnak. Ez pedig nem más, mint egy ékszerkollekció, amit Diabolik meg szeretne szerezni.

Az ékszerkollekció minden darabja más és más sorsra jutott, miután előző tulajdonosa hirtelen eltűnt (Ramona Bentoné voltak, aki Diabolik mesterének, Kingnek a barátnője volt). A történetek különböző időpontokban jelentek meg, az első 2002-es, az utolsó 2019-es. És mégis hihetetlen módon kerek egésszé összeállt történetfolyam kapott helyet ebben a kötetben annak ellenére, hogy majdhogynem mindegyiken más és más alkotók dolgoztak.

Hibát nem sokat tudok benne felmutatni, mert amiket maximum fel lehet róni a történeteknek, azok a műfaja sajátosságai. Az, hogy Diabolik minden rész végén elmagyarázza, milyen módon sikerült túljárnia az őt üldözők eszén, szükséges, mert a sztori közben ez nem tűnik fel. Egy történet végén Diabolik menekülését rövidre zárják, egy lézernyaláb kidurrantja az őt üldöző rendőrautó kerekét. Ez úgy hatott, mintha elfogyott volna a terjedelemre szánt hely, és gyorsan le kellett zárni a fejezetet. De ettől még jó, csak váratlan volt a dolog.

Eva Kant. Magyarázzam? Diabolik gyönyörű hitvese folyton ott sürög-forog a tolvaj körül, segíti munkáját, és sokszor hátat fordít az olvasónak. Legyen áldott a neve.

Mit is mondhatnék. Ez a kötet úgy jó, ahogy van. Fordulatos, izgalmas, megteremti a hangulatot minden fejezetben. Kicsit emlékeztetett engem Fantomasra, gyerekkorom antihősére, aki ugyan francia, de Tibitől tudom, hogy az alkotók őt is alapul vették, amikor megalkották Diabolikot.

Szóval ez a kötet nekem szólt, és köszönöm Antalnak, hogy ilyenekkel kedveskedik nekünk, olvasóknak.

Bélu voltam. Sziasztok!

Máté komám hívta fel a figyelmemet, hogy Budapesten ismét van egy Star Wars tematikájú, nagyszabásúnak tűnő kiállítás. Korábban a Bálnában is jártunk vele egy hasonló rendezvényen, így ismét fogtuk a sátorfánkat, és felvettük magunkat a nagy faluba, a Travelling Galaxy interaktív kiállításra.

Online foglaltam le a jegyeinket, és a weboldalon történő foglalást ajánlom is mindenkinek a sorbanállás elkerülése érdekében, ahogyan erre a szervezők is felhívják a figyelmet.

A kiállítás helyszíne a Kálvin tértől nem messze található, egy hatalmas kirakat, benne mindenféle szebbnél-szebb sisakkal hirdeti, hogy melyik épületről van szó. Eszterrel, az üzletvezetővel beszélgettünk kicsit, mit is kell tudni a kiállításról.

A Travelling Galaxy egy magángyűjtemény, és titok övezi, hogy kié. Gondolom ez azért fontos, nehogy az asszony megtudja, hogy mennyit költött SW cuccokra a finoman szólva lelkes, inkább fanatikusnak mondható gyűjtő. Amit most láthatunk, az a teljes gyűjtemény egyharmad része. A gyűjtemény jelenlegi formájában március végéig tekinthető meg, áprilisban frissítéseket fognak eszközölni a tárlaton, és több interaktivitást szeretnének még belevinni. Három teremben foglal helyet a gyűjtemény, három különböző filmes helyszínt megidézve: egy lázadó hajót, egy csillagrombolót és Jabba palotáját, ezekben a szobákban végigsétálva hallgathatjuk meg a kalandos történetet és nézegethetjük meg a különböző relikviákat. Állandó helyszínként működnek, szóval ez nem egy utazó kiállítás.

Eszter kiemelte még: „A termek berendezésére alapos figyelmet fordítottunk, hiszen mindenképp szerettük volna, hogy a látogató teljesen a filmben érezhesse magát. Ezt a történetalapú tárlat megtekintést R2D2 vezeti fel nekünk, ő vetíti ki a falra a küldetésünk részleteit, illetve az egész kiállítás során találkozhatunk még hasonló interaktív díszletekkel. A látogatók felvehetnek rohamosztagos sisakokat, amikkel még jobban beleélhetik magukat a sztoriba, fotózkodhatnak fénykardokkal is.”

 A bejáratnál álló Rey-t Lengyel Gergő készítette (Gergő instagramja). Erről annyit megjegyeznék, hogy pislogott és „lélegzett”, bár kicsit kontakthibás volt, reméljük mihamarabb jobban lesz.

A kiállítást csoportokban lehet látogatni, a mi csoportunk (pénteken fél négykor érkeztünk) viszonylag kis létszámú volt. Minden szobának a végignézésére 15 percet kaptunk, de a végén maradhattunk tovább, és visszafelé még egyszer végigpásztázhattuk az esetleg kimaradt darabokat. A termekben kísérővel mehetünk végig, aki felügyel, hogy ne nagyon piszkáljon senki semmit, kivéve a falon a gombokat, amik fényeffekteket kapcsolnak be. Az első két űrhajón vitrinben sorjáztak az olyan darabok, amiket élőben ritkán láthat az ember. A vitrinek is téma szerint kerültek berendezésre. A lázadó-birodalmi vagy a jedi-sith kapcsolat mellett volt Boba Fett, fejvadász, jedi csajos, rohamosztagos vagy császári vitrin. A Sideshow szobrok mellett eredeti dedikált relikviák, vagy életnagyságú szobrok (bábuk?) is helyet kaptak. 

A mozifilmek mellett az újabb sorozatokból is ismert karakterekkel is szemezhettünk, de két R2-es droid is vetített nekünk üzenetet. Mátéval kardoztunk is, talán nem néztek teljesen hülyének. A legmeglepőbb mozzanat az volt, amikor Jabba elküldött minket a sunyiba, hogy most már elfogyott a vendégszeretete. Azért még maradtunk tovább.

A kiállításon kb. egy órát töltöttünk, és nagyon jól szórakoztunk. A személyzet türelmes volt és segítőkész, mosolygósok voltak a lányok, ahogy mi is. Számomra mindig nagy élmény ilyesmit látni. Nekem is van néhány SW relikviám, képregényem, szeretem a filmeket és sorozatokat, de ilyen minőségű és értékű dolgokat ritkán lát az ember élőben.

Millió képet készítettünk, telefonnal, és Józsival a jóságos digitális fényképezőgéppel, ezekből párat itt is megosztunk, így Ti is közelebb kerülhettek a kiállításhoz, bár élőben ajánlanám inkább megtekinteni.

A kiállítás facebook oldala.

A kiállítás weboldala.

Az erő legyen veletek! Ja és én lőttem először.

Nézzétek meg a lenit bővebb galériánkat! Bélu voltam, sziasztok!

Amikor ezeket a sorokat írom, február másodika van. A népi hiedelem szerint a medve (Hogy melyik, az jó kérdés. Mindegyik?!) előbújik a barlangjából, körbenéz, és amennyiben meglátja az árnyékát, még hosszú tél előtt állunk. Egy másik legenda szerint a pennsylvaniai Punxsutawney (vagy ilyesmi) kisvárosában élő mormota cselekszi ugyanezt. 1993 februárjának második napján egy tévés stáb ment el a világvége után pár mérfölddel megtalálható helyre, hogy megörökítse, és ezáltal igazolja vagy megcáfolja a hiedelmet. A mormota neve Phil, és a pittsburghi tévés (időjós-bemondó) neve is Phil. Phil Connors. Ám a mormota nem bújik elő, a forgatás bukik, az időjárás elromlik, az erős havazás miatt senki, így a stáb sem hagyhatja el a várost.

Na jó, ez nem egy dokumentumfilm, hanem Bill Murray egyik legjobb főszerepe. Amiben lehet utálni, szeretni, sajnálni, szánni, szurkolni neki, meg minden. SPOILERek jönnek, bár részeletekbe nem másznék. Mert a film ezen a ponton kezdődik el, tulajdonképpen, majd teszi ezt még nagyon sokszor. Phil reggel felébred, a rádióban elhangzik pár mondat, felcsendül egy dal. A hó sehol, a kinti világban pedig várja az idétlen kisváros, a fura lakosai, és a stáb, hogy felvegyék a mormotát, amint előbújik, és... Mi van? Mormota nap, az van. Február másodika. Majd megint ottragadnak, Phil reggel felébred, a rádióban elhangzik ugyanaz a pár mondat, felcsendül ugyanaz a dal. És megint mormota nap. És megint, és megint... Őrület. Logikus, hogy Phil orvoshoz megy, utána pszichológushoz is. Az már nem, hogy újra és újra ugyanazon a napon ébred. Viszont ez azt is jelenti, hogy bármit tesz, reggelre nincs következménye.

Talán mi is kipróbálnánk dolgokat, ha ez történne velünk. Lehet féktelenül zabálni, rombolni, csajozni, bankot rabolni. Ezen a ponton már nem annyira kedveljük Philt. Megpróbálja elcsábítani csinos kolléganőjét, Ritát (Andie MacDowell), de nem jár sikerrel. Elkeseredésében öngyilkos lesz, de reggel a szállodai szobában ébred, ahogy máskor is. Aztán megpróbálja másképp felfogni az egészet: életet ment, hajléktalanon segít, zongorázni tanul, és... egyre közelebb kerül Ritához, de mindig elfogy az idő, reggel újra kell kezdeni az egészet.

Harmincéves ez a film. Azt mondjuk nem értem, az amerikai premier miért nem február másodikán volt, hanem tíz nappal később? A magyar bemutató pedig augusztus végén, de ez teljesen más téma. És jó kérdés, hogy adott helyzetben mihez kezdenénk magunkkal, a világgal? De talán mindenki életében volt már olyan időszak, amikor úgy érezte, ez egy véget nem érő, folyamatosan ismétlődő nap. Az iskola, a munka, a tanárok, az osztálytársak, a szülők, a testvérek, a kollégák, a reggeli közlekedés vagy bármi egyéb miatt. Talán a Groundhog Day/Idétlen időkig segíthet kicsit átgondolni és átértékelni ezeket a helyzeteket, és - mondjuk nem is rablás vagy egyéb hasonló után - megpróbálni más úton járni. Néha kell. Szóval nagyon szeretjük ezt a filmet.

A legtöbb űrutazós sci-fi legfontosabb kérdése, hogy lehet-e intelligens élet a Földön kívül. Talán először a Földön kellett volna azt megtalálni. Na, jó, csak vicceltem. A Pierre Boulle regényének alapulvételével készült 1968-as Majmok Bolygója viszont inkább csak válaszokat ad arra, hogy mégis miféle állat az ember.

 „Az ember nem értelmes lény, beidomítható néhány trükkre, de semmi több.”

„Mit akar Zira bebizonyítani? Hogy az ember megszelidíthető?”

 Csak néhány kiemelt mondat a filmből. És lehetne még számtalan dolgot kiemelni, amit mára erősen meg kellene fogadnunk, vagy legalább figyelmeztetésként felfognunk a jövőbeli viselkedésünkre nézve.

 Egy űrhajó legénysége „krioálomban” utazik hazafelé, fénysebességgel. A film elején megkapjuk az alapkoncepciót, miközben másfél évet öregedtek űrhajósaink, akik a huszadik században indultak el felderítő útjukra, nagy valószínűséggel a Földön kétezer év telt el.

 A fő cselekményszálra vonatkozó SPOILERES rész következik, azoknak szólok, akik még nem látták a filmet.

 Az űrhajó egy Föld-szerű bolygón zuhan le, lélegezhető levegővel, vízzel. Kietlen pusztaság mered a túlélő három asztronauta előtt, akik, amikor leszállnak a süllyedő hajóról pont látják, hogy földi idő szerint 3978. november 25-ét írnak a naptárak. Taylor (Charlton Heston) és csapata útnak indul tehát a sivatagban, hátha túlélik a lezuhanást.

 Soknapi menetelés után egy oázishoz érnek, ahol bennszülöttek ellopják a ruháikat. Taylor mutáns embereknek tartja őket, akik között ők lehetnek a királyok, így gondolja. Viszont a számításokba hiba csúszik. Megjelenik egy rakás gorilla, egy-egy lóerős paripákon, és egybegyűjtik, levadásszák az emberi hordát.

 A majmok bolygóján ugyanis az ember kártevő, állatként van számba véve, nem intelligens lényként. Amikor viszont Taylor (utolsó túlélőként csapatából, ugyanis egyik társát agyonlövik, a másikat pedig lobotomizálják az orángutánok) megszólal, a majomvilágot vallási alapon irányító felső vezetésbe vetett hit megingásának veszélyét szabadítja a békés világra.

 A majmoknál minden faj másra van kitalálva. Az orángutánok a vezetők, a gorillák az erőszakszervezet, rendfenntartók, a csimpánzok tudósok. Mindenkinek megvan az alapvető feladata, de társadalmuk alapvetően fejletlenebb, mint a huszadik századi emberé volt. Viszont a történelmük, amit maguk elől is titkolnak, rengeteg kérdést vet fel a nézőben.

 És ez még csak a film első harmada, és itt be is fejezem a cselekmény ecsetelését. SPOILER VÉGE tehát.

 A film minden pillanata arany, és elröppent a két óra játékidő, amit nyújt. Megvallom, a film egyik folytatását sem láttam, és az előzmények közül is csak egyetlen részt, mert nem éreztem fontosnak. A Majmok Bolygólya kerek egész, rengeteg választ ad arra, hogy mi teszi emberré az embert, és hogy mennyire vagyunk károsak saját magunkra nézve, miközben olyan tragikus lezárást kapott, ami rengeteg kérdést is felvet, amit a néző képzeletére hagy, miként válaszolja meg azokat.

 A filmben a Charlton Heston által alakított Taylor és „párja”, a gyönyörű lány, Nova (Linda Harrison) alapvetően a jó karaktereknek vannak beállítva, viszont a film végére az embert önmaga pusztító hajlamával szembesítve egyáltalán nem lehet elítélni egyetlen majomszereplőt sem semmiféle cselekedetéért.

 Végezetül álljon itt a majmok „bibliájának” 29. tekercsében írt példabeszéd, eredeti nyelven és a magyar nyelvű változat alapján (én máshogy fordítottam volna, de a lényegen nem változtat, a szinkron zseniális):

„Beware the beast man,
for he is the devil’s pawn.
Alone among God’s primates,
he kills for sport, for lust, for greed.
Yea, he will murder his brother to possess his brother’s land.
Let him not breed in great numbers,
for he will make a desert of his home, and yours.
Shun him. Drive him back into his jungle lair,
for he is the harbinger of death.”

 „Őrizkedj az embertől,
mert ő az ördög eszköze.
Isten teremtményei közül ő öl
sportból, pénzért, hírért.
Igen, megöli a testvérét, hogy megszerezhesse annak vagyonát.
Ne hagyjátok elszaporodni,
mert elpusztítja saját otthonát, de a tiéteket is.
Űzzétek el, hajtsátok vissza az embert a dzsungel sűrűjébe,
mert ő a halál hírnöke.”

Ez egy zseniális film, és ahogy korábban írtam, minden perce arany. A mondanivalók, a jelmezek, a zene, a kameramunka, a tájak, helyszínek. És a szinkron sem rossz, ha valaki ilyenekre gerjed.

Ja és a lényeg majdnem kimaradt: a film ma 55 éves.

Bélu voltam, sziasztok!

A most következő képregénnyel kapcsolatban felemás élményekről tudok beszámolni, lehet nem is nekem kellene írnom a bejegyzést róla. De már így jártatok, engem kaptok, meg a Holdlovagot a Bubi Bolttól.

Eddig „Holdlovag-szűz” voltam, pedig mostanában nagyon menő a csávó. Viszont szeretek mindenfélét megkóstolni, így ez is sorra került.

Jeff Lemire megálmodta, Greg Smallwood megrajzolta, milyen lehet egy beteg ember fejében lenni. Ugyanis Marc Spector/Holdlovag korántsem mondható normálisnak, különböző elmebetegségek tüneteit produkálja egyszerre. Egy diliházban ébred, és az ápolókkal folytat folyamatos harcot, mivel betegségbelátással nem igazán rendelkezik. A képregényben összemosódik sok minden, amit Marc lát, hol embereket, hol egyiptomi kriptaszökevényeket lát, miközben általa ismert betegtársai közül is látják néhányan ezeket. Mások meg nem. Így döntse el az olvasó, hogy Khonshu, Széth, a múmia zombik, vagy a kutyafejű ápolók valóságosak-e vagy Marc, a kényszerzubbonyos futóbolond képzeletének szüleményei. És az se mindegy, hogy a múltban mit tett ez a szerencsétlen.

A Holdkóros az Isten Hozott Új Egyiptomban című sorozat első öt részét tartalmazza, és mégis olyan érzésem volt, mintha már elvárnák tőlem, hogy ismerjek mindenkit, aki szerepel benne. Éppen ezért első blikkre komolyan mondom, utáltam a képregényt. Becsuktam, és totálisan úgy gondoltam, hogy soha többé nem fogom kinyitni, és a folytatásai sem érdekelnek. cliffhangerrel ért véget a kötet, és nagyon utálom az ilyet. Emellett ehhez a bolondozáshoz hasonló sztori már az egyik Amerika Kapitányban is olvasható volt (ez volt a Jack Monroe magányos halála), bár az nem volt ennyire kesze-kusza.

Greg Smallwood rajzai zseniálisak szerintem. Tökéletesen átadja a zaklatott érzésvilágot, mégis részletes, viszont néha mintha egy rézkarcot nézegetne az ember. Nagyon profi a csávó. Az egyiptomi istenek modern öltönyös változatai tökéletesek, egyszerűen nem lehet betelni velük. Olyan kettős érzelmet vált ki az emberből, mert nem tudni, hogy tényleg ott vannak-e. Valahogy ez a bolondos dallamos sztori nekem eléggé megterhelő volt elsőre. Viszont minél többet gondolkodtam rajta, és nézegettem a képeit, ülepedett egy kicsit, és annál jobbnak tűnt az egész. Ehhez mondjuk az is hozzájárult, hogy Tibi elég sok okosságot írt nekem messengeren, és a disszociatív személyiségzavar és a skizofrénia megkülönböztetése is megy már rendesen (dehogy, két wikipédia meg webbeteg cikk elolvasása korántsem tekinthető tudományos igényességű kutatásnak). Marcnál valahol a kettő kevert formája lehet, éppen ezért érdekes a karakter. Viszont komolyan mondom, most már rohadtul várom a folytatását.

Talán kiderül, hogy ki kicsoda, vagy, hogy Marc tényleg annyira bolond-e, mint amilyennek látszik, és lehet arra is fény derül, mi okozta nála ezt a meghasonlást.

A Bubi Bolt köteteiről meg csak annyit, hogy a szerkesztői munka továbbra is etalonnak számít szerintem a hazai képregényiparban. Olyan dolgokat is lefordítanak, és beírnak, ami már majdhogynem fizikai képtelenségnek tűnhet, és máshol nem igazán látni ilyet. Gondolok itt a Holdlovag vonalas skizo-jegyzetfüzetére, amiben a téveszméit jegyezgette fel, Bubiék meg lefordították azt is. Kicsi dolognak tűnhet, de ebben látszik egy kiadó elhivatottsága. A kötet megjelenése pedig önmagában tekintélyt parancsoló, annak ellenére, hogy „csak” TPB.

Szóval jöhet a következő Holdlovag kötet. Én várom.

Bélu voltam. Sziasztok!

Ahogy más, én is szeretem a szórakoztató műveket. Legyenek azok filmek, könyvek, képregények vagy bármi más. Viszont… Általában jobban élvezem azokat a műveket, amelyeknek valamilyen tartalma van. A tartalom alatt azt értem, hogy elgondolkodtató, valamire emlékeztet, vagy ha nem is emlékeztet, akkor tovább tudom gondolni, megmozgatja az agyam. Ezért nem véletlen, hogy a most bemutatásra kerülő képregény is egy ilyen jellegű mű.

A Csirimojó Kiadó gondozásában megjelent „Gyermektelen” talán klasszikus értelemben véve nem is annyira képregény, mert nem mindig vagy nem feltétlenül a szöveg buborékok jellemzik, viszont az általános megvalósítása igenis a képregény jellemzőit viseli. Egy pár oldalas, de szükséges bevezető után a rajzok veszik át a teret. Nyilván nem egy szuperhősös, színes-szagos megvalósításban kell gondolkodni, hiszen itt inkább a mondanivaló a lényeg, nem a látványvilág. Igaz, arra sem lehet panasz. Sokszor mondtuk már, hogy a fekete-fehér rajzok sokkal kifejezőbbek tudnak lenni, a színek nem terelik el a figyelmet, a puritán ábrázolás mélyebb tud lenni, a fókusz oda esik, ahova szerző azt képzelte. Monika Baudišová pedig nem akar és nem is tud mellébeszélni. A kötete javarészt terápiás jellegű is, kiírta és kirajzolta magából az érzéseket, az ideget, az indulatot, a reménytelenséget, a fájdalmat, a... mindent. És tette ezt humorral fűszerezve, hiszen humor nélkül semmit sem ér az élet. Viszont arra is számíthatunk, hogy nincs bujkálás, köntörfalazás, a biológiai folyamatok és a testiség is erőteljesen jelen vannak.

Ahogy a bevezetőben is megtudjuk, minden ötödik párt érinti a meddőség, valamilyen formában. De nem fogok idézni, inkább saját gondolatokat fogalmazok meg. Van a tankönyv, miszerint jön a döntés, nem védekeztek, aztán jön a baba. A gyakorlat viszont más. Egy terhesség egy kisebb csoda, már csak azért is, mert nagyon sok körülménynek kell nagyon jónak lennie, és mindennek rövid időn belül. Viszont nagyon sok belső és külső hatás van, legyen az fizikai vagy pszichikai, de jó eséllyel órákon át lehetne sorolni részletezni. Párként, majd fiatal házasokként mi is tapasztaltuk ezeket. Hja, mi is "ötödikek" voltunk, vagyunk, bár a környezetünkben úgy tűnt, hogy csak az első négy, problémamentes fajtából van. Pedig nem, csak kerülik a témát. Mert vannak tabuk, és ez is az. Az emberiség sorsa múlik rajta, az egyik legfontosabb dolog a létezésünkben, de tabu. Normálisak vagyunk? Nem. Ebből fakadóan: tudjuk kezelni a helyzetet? Jól viszonyulnak hozzánk az emberek? Nem.

Nincs két egyforma történet, nem lehet általánosítani, ezért tuti receptet sem írni. Utáltuk a "mikor jön a baba?" kérdést. Viszont nyitottan álltunk a dolgokhoz, nem titkoltuk, hogy telnek a hónapok, majd évek, és még mindig nem érkezik. Az egyértelmű fájdalmakon és szenvedéseken túl ott vannak még a sebek, amelyeket mások ejtenek. Amikor a nem tervezett gyerekes szülők minden alkalommal a "majd megtudjátok, amikor" kezdetű mondatokkal jönnek, minden egyes alkalommal, amikor valami gyerekkel kapcsolatos dolog kerül elő. Miközben évek óta az a vágy, hogy megtudjuk. Vagy amikor a szülővel beszélgetve elmeséled, hogy egyik baráti pár gyereket vár, erre azt mondja, hogy "mert aki akar, annak lesz". Ez a seb sosem gyógyul be. Pedig csak arra lenne szükség, hogy "itt vagyunk", "segíthetünk?", egy megértő tekintet, egy ölelés. Nem kell okoskodni.

A mi történetünk "hepiendes", már két gyereket nevelünk. Nagyon sok lehetőség van, mi is gondolkodtunk nagyon komolyan az örökbefogadáson is. Megismertünk párokat a környezetünkben, családban, munkahelyen, akik hasonló cipőben jártak. Érdemes megnyílni, mert akkor mások is "bevállalják", megnyílnak, és akár megoldást is kínálnak. Mi is így jutottunk előrébb. Baudišová képregénye sok lehetőséget mutat be, a saját és mások történetén keresztül is. És mindenkinek ajánlom, mivel ezúton betekinthet "minden ötödik" életébe. Nemcsak azért, hogy empátiával vagy legalább normálisan viszonyuljon másokhoz, hanem mert sosem tudhatjuk, hányadikak vagyunk a listán.