Hú nagyon kellene a pénz. Az a helyzet, hogy nem várok semmilyen csomagot.

Nagyon figyeljetek oda, a csalók nem pihennek, és első látásra hitelesnek tűnhet az sms, de nem az. Mindenféle szolgáltató nevében írkálnak, hogy ide vagy oda fizess, DHL, Netflix, egyéb.

+33-as hívóelőjelü számról érkezett amúgy. Egyre ügyesebbek a csalók, és egyre megtévesztőbbek az általuk küldött linkek. Bár a Sajnos... kezdetű sms szerintem nagyon gáz, de biztos valakiket sikerül megtéveszteni, mert akkor nem csinálnák. Sose dőljetek be ilyeneknek.

Rohadt egy világot élünk.

Vigyázzatok.

Osszátok.

Ennek a mai bejegyzésnek lehetne vissza a múltba a címe is. 1998-as képregényeket veszek ma górcső alá, a Szukits Kiadó Predator - A bosszú című füzeteit. Borzasztó ránézni a képregények borítójára: Ára: 199 Ft, Előfizetve: 159 Ft. Durva, hogy ma már egy jobb zsemle kerül ennyibe.

A képregények hátoldalán olyan címeket reklámoztak, mint a Maszk, az Alien – Lidérces Utazás, és a Tarzan – Gyűlölet légiója. Megvallom, ebben az időszakban én még nem igazán voltam képregényfan, arra még kb. 3-4 évet kellett várni, viszont az említett címek közül tudom, egyik sem volt gyenge. Az Alien könyv változatát olvastam is anno.

De akkor essen szó a hosszú Bosszúról. Eredetileg Nemesis címmel jelent meg Gordon Rennie és Colin Macneil képregénye. Az első füzet borítója elég ótvar, a másodikon az ágyból kikelt összekócolt hajó Predinek sem adnék nyelves csókot, de talán egy fokkal menőbb.

A történet 1896-ban játszódik, Londonban. A ragadozók már évszázadok óta ránk vadásznak, és erről valamit sejtenek is az emberek (vagyis csak egy csoportjuk, egy titkos társaság, ami a birodalom ügyeit rendezi). Főszereplőnk Soames kapitány, aki egy sok háborút megélt veterán, és cilindert visel, és nagy a bajusza, ettől igazán férfi. Az általa megjárt sok háború közül az egyik Indiában volt, amikor is egy rejtélyes lény felkoncolja Soames bajtársait, köztük egy gyerekkori barátját is, aki miatt rettenetes búbánatot érez. Ez volt 15 éve, és elérkezett a bosszú pillanata.

A londoni forró nyárban előbújik a Temze egyik csatornájából a Predator, hogy indiaiakat táncoltasson meg, ezzel felkeltve Soames figyelmét. A gyilkos megállításán a birodalom léte múlik. Soames tehát felköti a cilindert és vállára veszi az elefántlövőt.

A képregény rajzai erős közepesek. Macneil egész jól rajzol predatort, de sajnos sokszor egydimenziósak a rajzai, nem elég élők. A sztori semmiféle kívánnivalót nem hagy maga után. A ragadozó sztorik általában ugyanazon a cselekményszálon mennek végig, de nem mindegy, milyen körítéssel. Ez a 19. századi helyszín, a szereplők párbeszédei teljesen rendben vannak, eléggé színes és cseppet sem unalmas a történet.

Hinnye viszont a beíróknak. Az első füzetben kézzel írták be a párbeszédeket, sorközt és betűméretet sem ismerve, sőt, sokszor görbén mentek a mondatok a buborékokban. Ez még hagyján, a főszereplő naplóbejegyzéseit folyóírással sikerült megvalósítani, ami viszont így nagyon nehezen olvasható. A második füzetre digitális beírásra váltottak, viszont itt is váltakozó a betűméret, és ökörhugyozásban mentek a sorok. Egyszerűen fenomenális, hogy ilyen képregények jelentek meg itthon 25 éve. Megnéztem egyébként az eredeti verziót, az se volt sokkal szebb, vagy olvashatóbb.

Mai szemmel nézve ez már inkább aranyos, minthogy bosszantana. Ez is egy képregénytörténeti korszak, nem volt ez olyan rég, és mégis. Marha rég volt. Változtunk mindannyian, én az ilyet röhögve adnám vissza az újságárus néninek, de a Szukits se adna ki már a kezei közül ilyen füzeteket, az hótziher.

Összességében a bosszú hidegen volt tálalva, és édes volt.

Bélu voltam, sziasztok!

Lentebb galéria, további képekért katt a facebook oldalunkra.

És már itt is van a következő NMK kötet, ami egyáltalán nem tetszik. Ez az Amerika Kapitány – A Kiválasztott, David Morrell és Mitch Breitweiser képregénye. Az előszó szerint nagyon parádés darab, kár, hogy hazudik. Legalábbis nekem egyáltalán nem tetszik ez a fajta pátoszos Kapi-felfogás. De ne szaladjunk ennyire előre.

Az Afganisztáni háború minden bizonnyal Amerika egyik legnagyobb győzelemmel felérő vereségének tekinthető a krónikák szerint. 2001-ben kezdődött, és 2021. augusztusában ért véget az USA seregeinek hirtelen kivonulásával.

A tálibok elleni harc a képregény fő témája, eredetileg 2007-ben jelent meg és színtiszta propagandaanyagnak tűnik. A hat részes minisorozat az NMK 28. része.

A főszereplőnk Jimmy, aki tizedesként szolgál Afganisztánban. Jól bemutatják nekünk a katona félelmeit, hogy várja otthon a családja, és csak haza szeretne menni hozzájuk. Minden nap a halál leselkedik rá stb. Viszont Jimmy szépen lassan megőrül, mivel Amerika Kapitányt látja maga előtt a harcok közepette, biztos a stressz, mondják a társai.

SPOILEREK KÖVETKEZNEK…

Jimmy azért látja a kékruhást, mert telepatikus ereje van Kapinak, amit a szuperszérum hozott elő belőle, viszont kezd erősen gyengülni a szérum hatása, a hősnek napjai vannak csak hátra. Ezért megkeresi a kiválasztottakat (igen, ez is hazugság, mivel többen vannak, nem csak Jimmy), hogy bátorítsa őket, hogy ő bizony a halála után is bennük él tovább. Mert Kapi a képregény végén hősi halált hal, viszont ’mörika fak jee! A legkirályabb nemzet, tagjai magukban hordozzák az amerikai álmot.

SPOILEREK VÉGE.

A kötelező Kapitány eredetsztorin és a Kapitány életúton kívül nem sok mindent kapunk ettől a képregénytől, csak egy afganisztáni katona küzdelmét az életben maradásért. Kevés olvasnivaló van egy-egy oldalon, a rajzok minősége nagyon hullámzó. Néhol egész tűrhetőek, máshol összegányolt szkeccsek, kifejezetten rondák. Nekem, mint nem amerikainak ez a képregény nem hordoz semmiféle többletet, bár az igaz, hogy a háború gondolata mindenkire ugyanúgy hat, főleg a szomszédunkban mostanában zajló események miatt.

Összességében nekem ez a képregény nem tetszett. Bár van benne néhány hatásos panel, de az erőszellemként megjelenő Kapitánytól kivert a víz.

Bélu voltam. Sziasztok!

A Nem Marvel Album Conan Album első része a Kingpinnél jelent meg, és viszonylag rövid idő elteltével olvashatjuk is a második, egyúttal befejező részét. Akik az Instagramon követnek minket, már láthattak róla egy képet, amint éppen az újságostól kijövet máris fényképeztem.

A Kingpin szerintem igényes munkát adott ki a kezéből. Nagyalapú hetvenpár oldalas TPB albumot kaptunk, egész masszívnak is mondható. Herótom van a kezem párájától behullámosodó lapokból álló füzetektől, és ez egyáltalán nem olyan, ez fényes vastagabb papírra került.

Conan, a barbár az egyik kedvenc képregényhősöm, viszont sokszor felemás érzéseket kelt bennem. Tényleg barbár a szentem, viszont ebben a történetben egy komor, érzéketlen alak, és a képregény végére egyáltalán nem tudtam már szeretni. Valahogy a mellékszereplők szimpatikusabbá váltak. Oké, nem a főgonosz halhatatlan (ha-ha-ha) sámánboszorkány, de Tetra, az aligruhás vöröske és Delmurio, a félszemű hajóskapitány nagyon jól ki lettek dolgozva, érzelmeket közvetítenek, és igazán drámai szereplőkké válnak. És majdnem kifelejtettem a beszélő tuját. Az vitte igazán a prímet.

Conan társaival egy kincses sziget felé indultak el az első részben, és viszontagságokkal teli útjukat a másodikban is folytatják. Az első fejezetben egy Mitra-szektavezérrel, majd pedig a már említett varázslóval találkoznak, kb. tudhatjátok mi következhetett ezután.

Egy nagyon jó humorú, szépen felépített történet, rengeteg szörnnyel, akcióval, a végén pedig kicsit váratlanul letargikussá válik. Nekem nagyon tetszett a történet, és egyrészt rossz, hogy vége van, másrészt pedig olyan lett a vége… amit nem árulhatok el, mert akkor nem olvasnátok semmit, ebugatta kölkök!

A történetet Jim Owsley írta és John Buscema rajzolta. Buscema rajzait nagyon szeretem, viszont ez a színezés teljesen elrontja az egészet, és szerencséje a kötetnek, hogy a sztori nagyon tetszett. Ez a fajta színezés olyan paintes festék-kiöntős megoldás, és egyáltalán nem vonzó a szemnek. Minden egyszínű, sehol egy árnyék, szóval nem ez az erőssége. Viszont meg lehet ezt bocsátani neki.

Nagyon jók a Conan képregények, és ez is nagyon szuper. Minden Conan rajongó polcán ott van a helye, a Kegyetlen Kardok mellett.

Bélu voltam, sziasztok!

Viszonylag sok itthon megjelent Pókember füzetem van egy képregénytartó dobozban, amik közül nagyon sokat nem olvastam. Vagyis igazából most kiszedtem húsz füzetet, vegyesen a Kingpin-féle Hihipók és a Hihipók Különszámokból, amik eddig elkerülték pásztázó szemeimet. Nem titkolt szándékom a szelektálás, hogy ami nem tetszik, azok mennek a lecsóba, amúgy is hamarosan lesz egy Szegedi Képregénybörze.

Ma a Hihetetlen Pókember 2016/5-2017/1. számaiban megjelent Sötét Kor/Amerika Fia történetfolyamot fogom bemutatni.

Nagyon szép három borítót láthatunk a képeken. Norman Osborn és a Mennydörgők, Venom és a Pók, a végén pedig két furcsa alak, a Vashazafi és egy ismeretlen páncélos ürge.

Valószínűleg nem sok, a Marvel képregények iránt érdeklődő olvasónknak kell bemutatni ezt a korszakot az univerzum életéből. Norman Osborn lényegében minden általa elkövetett bűn alól amnesztiát kap, és új bosszúállók csapatot szervez Mennydörgők néven. Lényegében ők mind egy-egy „másolat”, akik nem a széplelkűségükről híresek. A tagok között ott van Venom, egy imposztor Sólyomszem, Célpont, Métely, vagy Rozsomák fia, Daken, aki igen nagy köcsög hírében áll. Norman veszi át Vasember helyét, de nem tesz le világuralmi terveiről, amikhez így még közelebb áll.

A Sötét Kor története egy nagyon nyomasztó valami. Ennek ellenére többször felröhögtem, mert Pókembernek, önmagához híven nem igazán áll be a pofája. A képregények főszereplője nekem mégsem ő volt, hanem inkább Harry Osborn, és az ő tragédiája, amit csak egy felirat után fogok ecsetelni.

SPOILER

ohadt beteg gondolat, hogy Norman úgy akarja visszaszerezni a fiát, hogy felhasználhassa az új szuperkatona projektjéhez, hogy teherbe ejti Harry exét, Lilyt, aki most Métely néven működik, és beadják a srácnak, hogy az ő gyerekével várandós ez a cafat.

SPOILER VÉGE

Szóval Harry rendes karakterfejlődésen megy át a képregényben, miközben Pókember kicsit háttérbe szorul, a megoldás pedig a folytatásokban teljesen kirajzolódik.

A Pókember történetei, a Marvel képregényekre jellemző módon több sorozatban jelennek meg itthon. Ennek is az előzménye egy 2016-os különszámban volt olvasható, egy másik önálló kis sztorival, meg egy harmadiknak a harmadik részével. A befejező részek meg az Új Bosszú Angyalai kötetekben olvashatók. Szerezd meg mind.

Ennek ellenére maradnak a dobozban, mert önállóan is megállják a helyüket a füzetek. A Sötét Kor elég akciódús, rendben van a humora is, néhol nyomasztó, és olykor elég undorítónak is mondható, szóval igen összetett, nem egy sablonos sztori.

Bélu voltam, sziasztok!

A sorozat indulása óta még nem is volt olyan kötet, amire azt mondtam volna, hogy ez bizony nálam mellé ment. Most ennek is eljött az ideje. Az NMK 10. kötete, a Bosszú Angyalai – Holtpont (írta: Geoff Johns, rajzolta: Alan Davis), a sztori eléggé megfelel a címének.

A kötet az Avengers, a Thor és az Iron Man összefüggő füzeteit tartalmazza. Valamiért mégis olyan se eleje, se vége az egész, és valahogy nem éreztem semmiféle katarzist a végén, max hálát, hogy ennek is vége.

Volt már ilyen kötet. A Thor – Utolsó Viking ugyanilyen volt. Annak ellenére, hogy nem silány, mégis az eladó stócba került rövid úton. Olyan céltalan ilyen történeteket saját címmel, önálló kötetben kiadni. Azért ma már nem a nyócvanas-kilencvenes éveket írjuk, hogy darabokban kelljen olvasni a történeteket, mert vagy kiadják, vagy nem. Biztos velem van a gond.

A rajzok… rendben vannak, bár néhol elég statikusak, egydimenzósak az arcok, máshol, például a Skarlát Boszorkánynál elég jól sikerült megrajzolni a melleit. Talán a kötetnek ez az egyik pozitívuma.

A történet igazi töltelék sztori. Egy népirtásba avatkozik bele Thor, amiből III. Világháború törhet ki, de Vasember ezt meg akarja akadályozni. Van itt szuperhősbunyó dögivel, meg ártatlan emberekre kiadott sortűz, meg karddal tankok szétvagdosása.

Közben a második Hangya (Scott Lang) gyermekelhelyezési perét is végignézhetjük. Talán ez a sztori közelebb állt hozzám, de nem mondanám olyan erősnek, hogy a kötet a polcon maradjon.

A Bosszú Angyalai közül sokan megfordulnak a lapokon, és rengeteget pofáznak. Elnézést a szóhasználatért, de tök érdektelen az egész, csak az eseményeket akarják újra a szánkba rágni. Nyilván ennek az az oka, hogy különböző sorozatokban jelentek meg az egyes fejezetek, és nem biztos, hogy mindenki mindent elolvas.

Ugyancsak hiba szerintem, hogy sehol egy humoros beszólás, mindenki olyan mogorva, mintha elvették volna a nyalókáját. Teljesen idegen a karakterektől ez a humortalanság, és ha gyenge a sztori, néhány humorbonbonnal azért még el lehet adni, ha azok tényleg ütősek (anno a Loki, Asgard ügynöke is majdnem a polcon maradt, mert egy RPG-vel lőtte le a varázshalat, vagy vegyük bármelyik Deadpool kötetet, ahol azért vannak poénok dögivel, bár a polcomon azokból sem látni egyet sem, de korábban megfordult nálam néhány kötet). Fene azt a válogatós fajtámat már nekem.

Legalább lett volna rossz ez a kötet, akkor többet tudtam volna írni, így meg olyan semmilyen lett ez a bejegyzés is.

Na, majd hátha a következő… Bélu voltam. Sziasztok!

A blog fennállása óta (pontosabban: amióta többé-kevésbé aktív részese vagyok) többször is elővettem a "régen minden jobb volt" témát. Általában úgy, hogy nem volt jobb. Nem vagyok Barney Stinson, nem mondom, hogy "az új mindig jobb". De gondolkodó emberként beláthatjuk, hogy a közép- és kelet-európai történelem számos olyan példát és emléket tartogat, ami azt erősíti meg: nem, nem volt jobb. Nem mennék bele semmilyen elemzésbe, de a tiltások, a cenzúra, a félelem és egyéb "finomság" - nekem annyira nem hiányoznak.

A múltkori "Gyermektelen" (Csirimojó Kiadó) kötettel együtt vettem kézhez, majd olvastam el szinte egy szuszra Petr Sís - "A fal" című művét is. A szerzőről elég keveset tudtam. Egy film plakátját tervezte ("Amadeus" - 1984), Csehszlovákiában született, illusztrátor. Nem lehet mindenkiről mindent tudni, így is teli a fejem sok fölösleges információval. De nem tévedtem. Petr Sís 1949-ben született, Brnoban, filmes-művész családban. Prágában és Londonban tanult, '80-ban egy rövid animációval díjat nyert a (Nyugat) Berlini Filmfesztiválon, '82-ben kiutazott az Egyesült Államokba, hogy a közeledő Olimpia alkalmával Csehszlovákiát méltató animációs filmet készítsenek. De nem jött vissza, és 1988 óta amerikai állampolgár.

Az előző bekezdések ismeretében talán már magáról a kötetről is beszélhetnénk... Először is a fizikai mivolta. 31×23,5 cm, kemény borító, 56 oldal. Impozáns, szép. A borító grafikája pedig egy cérnával fűzött karton mappát idéz meg, nagyon ötletes. Menjünk tovább. Ha az ember elkezd keresgélni az interneten, különböző információkat talál. Hol gyerekkönyv, hol illusztrált könyv. Mindkettő, egyik sem, szóval inkább képregény (graphic novel). Bár nem szövegbuborékokat használ, hanem különböző helyeken jelenik meg a szöveg, de a kép és a szöveg annyira összetartozik, olyan szép egységet alkot minden, hogy én mégis képregénynek nevezem. A történetet pedig részben a szerző élete, élményei, gyerekkora adja, részben pedig a fantázia, de "történelmi" alapokon. Nehéz eldönteni, hogy milyen korosztálynak ajánlott, de gyerekkönyvnek nem nevezném. Bár az egyik célja egyértelműen az, hogy a felnövekvő generációk is megismerjék azt, amit mi is legszívesebben kihagytunk volna. Könnyed stílusban, gyorsan befogadható és értelmezhető rajzokkal, illetve célratörő szöveggel teszi ezt, de talán mégis csak az érti leginkább az egészet, aki valahol benne is élt. Mert annyira hihetetlen dolgok történtek, hogy leginkább mesének hat. Olyan fura és szomorú Andersen mesének.

Petr Sís képregénye három mesélő szemszögéből tárul elénk. A történész, aki tényekkel és adatokkal vázolja fel a kort, a felnőtt, aki visszaemlékezik a régi időkre, illetve a naplóját író gyerek különböző módokon repítenek minket vissza a "régi szép" időkbe. A fiatal művész természetesen az alkotásai, a rajzai által szárnyalt, ízlelte a szabadságot. Amikor lehetett. Megismerjük az egyre rosszabb helyzetet, a reményt adó prágai tavaszt, majd a még sötétebb időket, a mélyrepülést. Aztán egyszer csak véget ért a sok évtizedes rémálom.

Nehezen elfogadható történelem, könnyen befogadható alkotásban. A második világháború utáni Csehszlovákia, amely valamelyest ízelítő a volt kommunista blokk bármely országának létezéséből. És nem tudom jobban megfogalmazni, mint ahogy azt Václav Havel tette a kötettel kapcsolatosan. Igazából csak ennyit kellett volna idéznem: "Kötelező olvasmány azoknak, akik azt hiszik, a szabadság magától értetődő."

Vannak olyan képregények, amikről lehet és kell írni. Lehet, mert sok érzelmet kivált, és kell, mert célul tűztük ki, hogy minden képregényről hírt adunk, amit szerintünk el kell olvasni. Mert van élet a szuperhősökön túl is (de őket is szeretjük azért).

Ahogy készültem erre a cikkre, Tibivel megbeszéltük, hogy sok olyan karaktert ismerünk, akit, még ha egy adott történet főszereplője is, jólesik gyűlölni. Most egy olyan történet jön, aminek a főszereplője ilyen. A képregény Nicolas Tackian és a zseniális Farkas Lajos közös képregénye, a Megváltás I. és II. (eredeti francia címén: Rédemption).

Ahogyan az instagramon is már írtam, egyszerűen nem értem, hogy évekkel a megjelenésük után is kaphatóak ilyen frenetikus kivitelezésű, igényes képregények. Ezeket el kellene kapkodnunk gyerekek! Jó, mivel nem kapkodtátok el, így nekem is jutott belőlük, mert én is csak most szereztem be őket.

A képregények nagy alapú, keményfedeles albumok, fehér, illetve fekete borítóval. A fehér is odaver, de a fekete nálam viszi a prímet. Nem is tudom, láttam-e már ilyen hidegrázósan kemény és menő borítót. Pedig nem igazán vagyok oda a keresztes lovagokért, valahogy ez mégis megtalálta a lelkemhez vezető utat.

A harmadik keresztes hadjárat előtt (az 1100-as évek vége felé) játszódó történet főszereplője Adhémar de Montfort lovag, aki a keresztes hadjárat veteránja, és egy dél-franciaországi tanyán éldegél disznajaival. A tőle nem túl messze lévő falu parasztjait pedig éppen zargatja egy elborult agyú pap (elnézést kérek, tényleg ilyen a „főgonosz”), aki franciahonban rendez egy kisebb kereszteshadjáratot, hogy kiteljesítse hatalmát, Isten nevében persze. Erre kapóra jön neki a gyenge helyi hűbéres várúr és családja, akiket meg lehet zsarolni. Ugyanis az úr fia éppen katonaérett, a lánya meg golyóérett lett.

A kis falu felbéreli Montfort lovagot és elveszettnek hitt társait, hogy védjék meg őket, mert itt ők az ártatlanok, viszont a pap úgy forgatja a szálakat, hogy nem csak az ő zsoldos seregével kell végül megküzdeniük a „hősöknek”.

A történet végén egy kesernyés igazsággal tipor az olvasó lelkébe a képregény… Amit itt most nem lőnék le, de sejthető volt előre…

Huh, hát ez a cucc kemény, mint a Hulk ökle. Fordulatos történet, gyönyörű rajzok, Pazar megjelenés. Csillagos ötös az egész. A két kötet együtt kerek egész, annak ellenére, hogy nincs igazán minden szál lezárva. Én olvastam, nézegettem volna tovább.

Ebben a képregényben betekinthetünk a középkori sötétek mindennapjaiba, és hálát adhatunk, hogy nem abba a korba születtünk.

„Nem lakozik béke ebben a világban.”

Bélu voltam, sziasztok!

Nem olyan régen jelent meg a Dragonero következő, immáron tizenegyedik része, az Élőholtak Hordája, amit én személy szerint nagyon vártam. Főleg a zombik miatt. Arra számítottam, hogy ez a fantasy nem válik horrorrá, de tévedtem. Olasz ez is, és az olaszok szeretnek kipróbálni stílusokat, nem skatulyáznak be egyetlen történetet sem.

A kötetben ezúttal két történetet olvashatunk. Az egyikben Ian ork cimborájával, Gmorral közösen száll szembe a címben szereplő élőholtak hordájával, a másodikban Ian egy különálló kalandra, mentőakcióra indul egy távoli, a birodalmon túli vidékre, ahol nem annyira civilizált népek és más törvények uralkodnak. Luca Enoch és Stefano Vietti ismét kitett magáért.

Ez a kötet nem csak történeteiben, de rajzaiban is eltér a korábban megszokottaktól. Jó, maradtak a fekete-fehér rajzok, de a korábbi finom vonalvezetést egy hangsúlyosabb vette át, köszönhető ez Alfio Buscagliának és Luca Malisannak. Nekem Buscaglia zombis rajzai tetszettek jobban, de utóbbival sincs semmi probléma, sőt.

Buscaglia meglépte, hogy olyan rajzstílust válasszon, ami nem kifejezetten lusta olvasóknak szól. Ugyanis inkább a fekete hátterek kapnak hangsúlyt nála, a karakterek körvonalait sok helyen egyáltalán nem rajzolja meg, csak a háttérből kiemelkedő világosabb alakokként ábrázolja őket. Bill Watterson könyvének (Kázmér és Huba) elolvasása óta tudom, hogy ez igen körülményes rajztechnika, és sokkal nehezebb a szemnek értelmezni az adott képet, mintha világos, vagy egy az egyben fehér háttér előtt jelennének meg a karakterek. Nekem tetszenek nagyon az ilyen árnyjátékok, főleg, hogy korábban ilyet Dragoneroban nem nagyon láttam.

A Szarvas karmai közt történetet Luca Malisan firkálta le, és ugyanolyan stílusban, mint Buscaglia. Sötét hátterek, árnyékokból előbúvó szereplők jellemzik, talán egy fokkal részletesebb ábrázolásmóddal. Lövök pár képet, és ha megnézitek, szerintem leesik az állatok.

Mindkét történet tartogat magában egy-egy igen jelentős fordulatot, viszont önállóan is élvezhető sztorik, semmiféle előképzettség nem kell hozzájuk. A második történet szerintem sokkal brutálisabb lett, mint a zombis, itt egy „szarvas” és a természet összefogva vadászik Ian-re és társaira. Van egy pár igen durva panel, ahol komolyan repkednek a fejek meg a belek, és egy-két félbevágás is történik. De csak olyan jólesőn.

Fantasy köntösbe bújtatott horror-thriller lett ez a könyvecske. A korai Dragonerok kicsit túltolták a szerepjáték faktort egyszerű történetvezetéssel, viszont ez már egy komoly, összetett mű. Nem ismétli magát, fordulatos, látványos. A Dragoneronak komoly szerepe volt, hogy az olasz képregények iránt is kedvet kapjak, ezek az új kötetek meg frankón megtartanak rajongónak.

Várom a következőt, már jöhetne is. A Dragonerot itthon a Frike adja ki. Kis méret, igényes megjelenés jellemzi.

Bélu