Nagyon szeretem az állatos képregényeket. Főleg az olyanokat, amikben antropomorfizált, vagyis emberi tulajdonságokkal felruházott jószágok történetei olvashatók. Emlegessük csak a Blacksadet, vagy az „all time favourite” képregényemet, az Usagi Yojimbot, vagy a Stray Dogsot, ami egy igazi dráma volt, és talán a leghatásosabb mind közül. Szoktam követni az Image Kiadó Facebook oldalát, így mindig szembe jönnek az újdonságok, sajnos. Így találkoztam a Scurry című képregény borítójával, illetve a ténnyel, hogy előrendelhető. Vagy jó lesz, vagy nem… Rá is mentem a német Amazonon.
Mac Smithről nem igazán hallottam korábban, a képregényt ő írta és rajzolta. Korábban már volt egy sikeres kickstarter kampánya, szóval bíztam benne, bár ez sem garancia semmire sem. A borító alapján döntöttem, ami meg egy édes kis egérkepárost ábrázol, ahogy álldogálnak a csúnya rossz macs előtt (a borító egyébként hazugság, ez a két egér együtt nem menekült sose a macska elől).
Wix és Pict a két főszereplő kisegerünk. Wix a vöröske, guberáló kisegér, Pict pedig a háziegerek vezetőjének lánya. A történet elején megtudjuk, hogy az emberek rejtélyes módon eltűntek a Föld színéről, és az egerek, amik rájuk voltak utalva, egymaguk maradtak mindenféle veszéllyel, és fogytán az élelmük. Wix és barátja, a patkány Umf a guberáló fejedelmek, őket küldik mindig ki élelemért, és már több csatát megnyertek a macskákkal szemben.
A képregény korántsem ennyiben merül ki. Az egerek csoportjában dúl a trónok harca, és miközben egymást tapossák az uralkodni vágyó alakok, bárkit beáldoznak a céljaik elérése érdekében. Az egyik cél a város elérése, ami egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet.
Wix és Pict kalandjaik során házi és vadon élő állatok sorával találkozik, akik közül néhányan jó, mások ártó szándékkal viszonyulnak hozzájuk. A képregény vége felé pedig azt is megtudjuk, mi okozta az emberiség pusztulását (bár ez utóbbit már a képregény elején is sejteni lehetett).
„Az állatok biztonságban éltek a betolakodóktól, de messze, a városban valami történt… Nem tudom mi volt az, de az emberek megőrültek tőle. Láttam, ahogy egymás ellen harcoltak az utcákon. Az őrület a tetőfokára hágott, míg végül már az egész világ lángokban állt. Végül még a csillagoknak is hadat üzentek. A legpusztítóbb fegyvereiket küldték ellenük. De a csillagoknak is voltak fegyverei.”
(az oposszum meséje hőseinknek)
A képregény állatos dark fantasy a javából. A történet végig nyomasztó, és sokszor tényleg aggasztanak az olyan dolgok, hogy az oposszum miért néz ilyen furcsán az egerekre, a farkasok miért ilyen rohadtak, vagy a hódkirály miért bolondult meg. Nagyon tetszett benne, hogy annak ellenére, hogy az állatok erősen túlmutatnak állati mivoltukon, mégis vannak olyan dolgok, amiket egyszerűbben fogalmaznak meg, mert valamilyen eseményt, vagy jelenséget már nem tudnak megérteni.
A képregény rajzai gyönyörűek, és végig ugyanazt a szintet hozzák. Kicsit fotorealisztikusabb, miközben a Disney-rajfilmekből már ismerős cuki ábrázolásmódot is alkalmaz az alkotó. Némelyik állat nagyon élethűen, míg mások rajzfilmszerűen (tipikusan a kistermetű emlőskék), vagy egyesek egészen horrorisztikusan jelennek meg. Utóbbira az a fránya oposszum a marha jó példa, de ott van Erebus, a farkasok vezetője is, vagy az Ork nevű ronda macska.
A több, mint 300 oldalas képregényben egyetlen kivetnivalót találtam, hogy a végén elmarad a katarzis. Egyes alkotók rámennek a biztosra, nem kockáztatnak, azért benne marad a sztoriban valami, miközben az Olvasóban hiányérzetet okoz. A fő történeten felül kaptunk még a kötetben egy rahedli egyértelműsítő karakterlapot, hogy ki kicsoda a történetben, valamint egy bónusz történetet Wix és Umf egyik guberálásáról és kisállatmentéséről.
Összességében egy nagyon szép és szórakoztató képregényt sikerült megszerezni, és kicsit sajnálom, hogy ilyen hamar elolvastam, meg a végét, hogy nem volt Smith egy kicsit bátrabb.
Akit érdekel a képregény, az első fejezete olvasható a Webtoon alkalmazásban (letölthető a play áruházból) teljesen ingyen. Az alkalmazás keresőjébe elég annyit beírni, Scurry.
Bélu voltam. Sziasztok!
Ennek a mai bejegyzésnek lehetne vissza a múltba a címe is. 1998-as képregényeket veszek ma górcső alá, a Szukits Kiadó Predator - A bosszú című füzeteit. Borzasztó ránézni a képregények borítójára: Ára: 199 Ft, Előfizetve: 159 Ft. Durva, hogy ma már egy jobb zsemle kerül ennyibe.
Hinnye viszont a beíróknak. Az első füzetben kézzel írták be a párbeszédeket, sorközt és betűméretet sem ismerve, sőt, sokszor görbén mentek a mondatok a buborékokban. Ez még hagyján, a főszereplő naplóbejegyzéseit folyóírással sikerült megvalósítani, ami viszont így nagyon nehezen olvasható. A második füzetre digitális beírásra váltottak, viszont itt is váltakozó a betűméret, és ökörhugyozásban mentek a sorok. Egyszerűen fenomenális, hogy ilyen képregények jelentek meg itthon 25 éve. Megnéztem egyébként az eredeti verziót, az se volt sokkal szebb, vagy olvashatóbb.
És már itt is van a következő NMK kötet, ami egyáltalán nem tetszik. Ez az Amerika Kapitány – A Kiválasztott, David Morrell és Mitch Breitweiser képregénye. Az előszó szerint nagyon parádés darab, kár, hogy hazudik. Legalábbis nekem egyáltalán nem tetszik ez a fajta pátoszos Kapi-felfogás. De ne szaladjunk ennyire előre.
Jimmy azért látja a kékruhást, mert telepatikus ereje van Kapinak, amit a szuperszérum hozott elő belőle, viszont kezd erősen gyengülni a szérum hatása, a hősnek napjai vannak csak hátra. Ezért megkeresi a kiválasztottakat (igen, ez is hazugság, mivel többen vannak, nem csak Jimmy), hogy bátorítsa őket, hogy ő bizony a halála után is bennük él tovább. Mert Kapi a képregény végén hősi halált hal, viszont ’mörika fak jee! A legkirályabb nemzet, tagjai magukban hordozzák az amerikai álmot.
A kötelező Kapitány eredetsztorin és a Kapitány életúton kívül nem sok mindent kapunk ettől a képregénytől, csak egy afganisztáni katona küzdelmét az életben maradásért. Kevés olvasnivaló van egy-egy oldalon, a rajzok minősége nagyon hullámzó. Néhol egész tűrhetőek, máshol összegányolt szkeccsek, kifejezetten rondák. Nekem, mint nem amerikainak ez a képregény nem hordoz semmiféle többletet, bár az igaz, hogy a háború gondolata mindenkire ugyanúgy hat, főleg a szomszédunkban mostanában zajló események miatt.
A Nem Marvel Album Conan Album első része a Kingpinnél jelent meg, és viszonylag rövid idő elteltével olvashatjuk is a második, egyúttal befejező részét. Akik az Instagramon követnek minket, már láthattak róla egy képet, amint éppen az újságostól kijövet máris fényképeztem.
Conan társaival egy kincses sziget felé indultak el az első részben, és viszontagságokkal teli útjukat a másodikban is folytatják. Az első fejezetben egy Mitra-szektavezérrel, majd pedig a már említett varázslóval találkoznak, kb. tudhatjátok mi következhetett ezután.
Viszonylag sok itthon megjelent Pókember füzetem van egy képregénytartó dobozban, amik közül nagyon sokat nem olvastam. Vagyis igazából most kiszedtem húsz füzetet, vegyesen a Kingpin-féle Hihipók és a Hihipók Különszámokból, amik eddig elkerülték pásztázó szemeimet. Nem titkolt szándékom a szelektálás, hogy ami nem tetszik, azok mennek a lecsóba, amúgy is hamarosan lesz egy Szegedi Képregénybörze.
Valószínűleg nem sok, a Marvel képregények iránt érdeklődő olvasónknak kell bemutatni ezt a korszakot az univerzum életéből. Norman Osborn lényegében minden általa elkövetett bűn alól amnesztiát kap, és új bosszúállók csapatot szervez Mennydörgők néven. Lényegében ők mind egy-egy „másolat”, akik nem a széplelkűségükről híresek. A tagok között ott van Venom, egy imposztor Sólyomszem, Célpont, Métely, vagy Rozsomák fia, Daken, aki igen nagy köcsög hírében áll. Norman veszi át Vasember helyét, de nem tesz le világuralmi terveiről, amikhez így még közelebb áll.
Szóval Harry rendes karakterfejlődésen megy át a képregényben, miközben Pókember kicsit háttérbe szorul, a megoldás pedig a folytatásokban teljesen kirajzolódik.
A sorozat indulása óta még nem is volt olyan kötet, amire azt mondtam volna, hogy ez bizony nálam mellé ment. Most ennek is eljött az ideje. Az NMK 10. kötete, a Bosszú Angyalai – Holtpont (írta: Geoff Johns, rajzolta: Alan Davis), a sztori eléggé megfelel a címének.
A történet igazi töltelék sztori. Egy népirtásba avatkozik bele Thor, amiből III. Világháború törhet ki, de Vasember ezt meg akarja akadályozni. Van itt szuperhősbunyó dögivel, meg ártatlan emberekre kiadott sortűz, meg karddal tankok szétvagdosása.
Ugyancsak hiba szerintem, hogy sehol egy humoros beszólás, mindenki olyan mogorva, mintha elvették volna a nyalókáját. Teljesen idegen a karakterektől ez a humortalanság, és ha gyenge a sztori, néhány humorbonbonnal azért még el lehet adni, ha azok tényleg ütősek (anno a Loki, Asgard ügynöke is majdnem a polcon maradt, mert egy RPG-vel lőtte le a varázshalat, vagy vegyük bármelyik Deadpool kötetet, ahol azért vannak poénok dögivel, bár a polcomon azokból sem látni egyet sem, de korábban megfordult nálam néhány kötet). Fene azt a válogatós fajtámat már nekem.
Vannak olyan képregények, amikről lehet és kell írni. Lehet, mert sok érzelmet kivált, és kell, mert célul tűztük ki, hogy minden képregényről hírt adunk, amit szerintünk el kell olvasni. Mert van élet a szuperhősökön túl is (de őket is szeretjük azért).
A képregények nagy alapú, keményfedeles albumok, fehér, illetve fekete borítóval. A fehér is odaver, de a fekete nálam viszi a prímet. Nem is tudom, láttam-e már ilyen hidegrázósan kemény és menő borítót. Pedig nem igazán vagyok oda a keresztes lovagokért, valahogy ez mégis megtalálta a lelkemhez vezető utat.
A kis falu felbéreli Montfort lovagot és elveszettnek hitt társait, hogy védjék meg őket, mert itt ők az ártatlanok, viszont a pap úgy forgatja a szálakat, hogy nem csak az ő zsoldos seregével kell végül megküzdeniük a „hősöknek”.