Valószínűleg a Transmetropolitan második része a legszórakoztatóbb képregény, amit valaha olvastam. Most, e sorok írása közben legalábbis így gondolom, holnap meg már lehet máshogy, a jövő héten meg már tudja a kutya. A Transmetro vicces, elgondolkodtató, kib#&% trágár, és lenyűgözően izgalmas.

Warren Ellis és Darick Robertson képregénye a nem túl (?) távoli jövőben játszódik, amikor az emberek már annyira unatkoznak, hogy hobbiból mindenfélévé operáltatják magukat, mindenféle szart összeesznek, beleértve az M-ber-Hoosht is, meg a macimakkot. Egy olyan világban járunk, ahol a szobai gyártódon mindenféle szintetikus drogot… jaj, miket beszélek. Mindenféle jogszerű, semmiképp sem illegális dolgot tudsz előállítani, és rögvest felszippantani. Itt az utca embere bármikor képes beléd mártani a kést egy kis cuccért, és gyerekek vívnak kutyaviadalokat, hogy meglegyen a másnapi betevő szippantásuk. A városban minden fél órában alakul egy új egyház, és majdhogynem a lobbi (korrupció) bármilyen bűnt el tud törölni.

A főszereplő továbbra is Spider, aki ezúttal totál begerjed az amerikai elnökre, aki szintén halállistára teszi kedvenc nagypofájú újságírónkat. Ennek oka egyrészt a leleplező cikke egy eltussolt gyilkosságról. Egy komoly politikai, trágár, szókimondó thrillerré alakult az egész, néha egy-két tölteléksztorival. Annyi, hogy itt a tölteléksztorik is marha szórakoztatóak, nem olyan alibi történetek, amik miatt egy sor unalmassá válhat. A melléksztorik szereplői is izgalmas karakterek, személyiségük van. A képregény bármelyik oldalon képes megnevettetni, nem igazán ajánlott közben fogyasztani semmiféle italt, vagy ételt, mert fokozottan kiköpés-veszélyes cucc ez.

A képregény emellett társadalomkritika, és őszinte korrajz minden szempontból. Fel akarja hívni a figyelmet az emberek elidegenedésére, az önzésre, korrupcióra, szegénységre, kábítószerbűnözésre, a technológiától való függésre, ezek együttes társadalomrohasztó hatásaira, valamint arra, hogy mire képes az ember, csak hogy kis hatalomhoz jusson.

A képregény rajzaiért az a Darick Robertson felel, aki a The Boyst is jegyzi. Én személy szerint imádom az ipse rajzait. Nem csak a rajzok minősége miatt, hanem az egész látványvilág komplexitása és részletessége miatt. Itt nem látsz kihalt utcákat, mindenhol emberek, tranziensek (magukat űrlénnyé operáltató emberek), robotok, különféle állatok, vagy ezek keverékének tömege látható. Az utolsó sikátor legutolsó szegletében is élet van. Él az egész, és imádom az ilyet.

Spider Jerusalem rettenetes nagy gyökér, de egy igazán szeretnivaló karakter ennek ellenére is. Egy olyan hős ő, aki másnaposan felébred, lehányja a bokáját, majd beletörli a száját a macskába. Mindig az igazságot keresi, és soha nem fog megalkudni. Rengeteg idézhető mondata van, mint például, hogy „ugyan mi a kócba tekert f@szomat művelnek itt”. De az élet értelméről szóló értekezése során úgy nyilatkozik, hogy „a sötét korok óta eltelt számtalan évszázad után eljutottunk oda, hogy túlélhetem a néhai orrtúró Fredet, a hivatalos királyi főkecskeb@szót.”

Összességében hatalmas dicséret a fordítónak, Holló-Vaskó Péternek, aki a magyar nyelv gyönyörű szókincsének összes káromkodását fel tudta vonultatni egyetlen ismétlés nélkül. A képregény a Fumax Kiadó gondozásában jelent meg, fantasztikus minőségben, matt, vastag papíron. Ez egy 550 oldalas monstrum keménykötésben, emberölésre alkalmas kivitelben. Komolyan elfárad az ember csuklója olvasás közben. De nagyon megérte. A képregényben nem csak a sorozat folytatását, de egy kis téli szeretetteli történetet és Spider válogatott cikkeit is olvashatjuk (vendégrajzolók képei illusztrálják ezt a részt).

Végülis a tanulság az, hogy „az újságírás az őrülten szenvedélyesek ügye, a pörgőseké, a kib@szott félőrülteké, és azoké, akik nem sz@rnak bele.” Meg az, hogy ne adjuk fel soha az igazságba vetett hitünket.

A képregény marha jól öregedett szerintem (1997-2002 között jelent meg eredetileg). A valósággal való bármilyen egyezés, vagy hasonlóság csak a véletlen műve lehet. Megtekintése csak 18 éven felülieknek ajánlott.

Bélu voltam. Sziasztok!

(Utálom az egészet!)

Kíváncsi lennék, hogy akik 1977. május 25-én beültek egy amerikai moziba a Star Wars IV. (akkor még első, de új remény című) részére, mit gondolhattak, éppen mit néznek…

Már a nyitójelenetek is kemények. Egy fekete vödörfejű csávó, a fehér vödörfejű katonáival fénypászmákkal támadják a falloszalakú űrmicsodát a halálcsillag (vagy mi) ellopott tevrajza miatt. Miközben a rohambilisek a biciklisisakos – nyilvánvalóan jófiú – katonákat gyilkolják, egy brióshajú nő a kukába dob egy floppylemezt. A káromkodós kuka kilövi magát az űrbe, utastársa az aranyember.

A legközelebbi bolygóra lezuhanva a lomizós törpék elkapják a kukát és az aranyembert, majd eladják őket a legközelebbi fiatal orgazdának (Mark Hamill), aki nem mellesleg a film egyik főszereplője lesz. A kuka elszökik új tulajdonosától egy öreg lepukkant remetéhez. Kalandoraink a legközelebbi kocsmában bunyóba keverednek, a vén iszákos brutálisan levágja egy arra császkáló rozmárember karját a nála lévő fénycsővel, majd egy szeszcsempésszel (Harrison Ford) és a kutyájával összefogva betörnek a kormányzati katonai központba, ahol kiszabadítják a halálra ítélt bűnöző hercegnőt (Carrie Fisher). A többi már történelem.

George Lucas fantasztikus filmeposza ekkor indult útjára, és szerintem rajta kívül senki sem gondolta, hogy ennek a filmnek valaha is lesznek rajongói. Emlékezzünk csak a városi legendára, hogy az Obi-wan Kenobit játszó Sir Alec Guinness egyáltalán nem volt elragadtatva a szerepétől (ezzel kapcsolatban ellentétes információk is találhatóak az interneten).

A Star Wars azóta átesett néhány ráncfelvarráson, vegyük például Jabba a hutt élő színésszel felvett próbafelvételeit, majd a színész kicserélését egy stop motion babára, majd végül arra a botrányosan szar CGI Jabbára, amire 1997-ben cserélte Lucas bácsi. Ugyanis 1997-ben CGI jelenetek tömkelegét sikerült bevágni ebbe a remekműbe, amik szerintem nagyon elütnek az eredetileg felvett jelenetek minőségétől. Többek között a „ki lőtt először” kérdést megválaszolandó utóbb Greedo fegyveréből egy Han felé irányuló lövést sikerült oda applikálni a jelenetbe, mert a rendező és álszent SW mogul nem engedhette meg magának, hogy az egyik főszereplője hidegvérű gyilkos legyen (pedig tudjuk, hogy az).

Az „Egy Új Remény” minden jelenete zseniális. Tele ikonikus alakokkal, helyszínekkel, zenével. Gondoljunk csak bele, hogy mindenki emlékszik a kocsmajelenet „jizz” stílusú zenéjére, vagy a Tatooine-on játszódó „lenyugvó napba nézős” jelenet Binary Sunsetjére, a birodalmi indulóra, vagy a végefőcím zenére. John Williams zenéjéről csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni.

A Star Wars IV. részének lelke és szíve van. Elég csak a maszkokra, jelmezekre, a felépített díszletekre gondolni. Színes a film anélkül, hogy bármilyen ideológiát erőltetne, pusztán azzal, hogy rengeteg idegen fajt vonultat fel. Nem szűkölködött erős karakterekben, akik közül az egyik főszereplő, Leia igazi „badass bitch”.

Darth Vader a filmtörténelem legikonikusabb főgonosza, a szimpla megjelenésével elérte, hogy rögtön neki szurkoljak, amikor először megláttam. Vaderről minden rajongó tudja, hogy ketten alakították egyszerre, Dawid Prowse adta a testét (jó magas volt, azért egy ilyen gonosznak hatalmasnak kellett lennie), és James Earl Jones adta a hangját hozzá. Ja és a Peter Cushing által megszemélyesített Tarkin nagymoff… Hát lehet-e valaki ezeknél az arcoknál nagyobb seggfej?

Sok színészt felsoroltam, de a szereplők közül még érdemes megemlíteni a filmtörténelem legmocskosabb szájú robotjának belsejében elbújó Kenny Bakert, a yetinek öltözött Peter Mayhewt, vagy az aranyembert, Anthony Danielst.

1977-ben egy olyan korszak indult el, ami máig nem ért véget, annak ellenére, hogy 2015-től kezdődően az új trilógia eléggé lejtmenetbe tette a franchiset. A rengeteg könyv, jobb-rosszabb képregény, jónéhány rajzfilmsorozat, számítógépes játék és akciófigura mellett kaptunk az utóbbi időben egy zseniális Mando és Boba Fett sorozatot, és hamarosan jön Kenobi mester Tatooine-i remekelése a buckák között.

Remélem, nem okoz majd az se csalódást.

Bélu voltam, sziasztok!

Van egy olyan vicc, hogy az a különbség a felnőttek és a kisgyerekek között, hogy a felnőttek nem kérdik meg tőlem, hogy melyik az ötödik kedvenc dinoszauruszom. Nos, nem is biztos, hogy az átlagembernek van egyáltalán öt kedvenc dinoszaurusza, speciel nekem van. De hogy miért állatkodok már megint?

Mert ma 25 éves a Jurassic Park második része, az Elveszett Világ. Nem most volt 1997, de azért ha dinókról kell értekezni, akkor máris beugrik néhány dolog. Egyrészt tele voltam gumi és különböző műanyagokból készült dinoszaurusz csodákkal, ahogy szerintem minden korombéli gyerek, másrészt a VHS hangulat, ahogy a filmet nézem. Úgy százötvenszer. Mert megunhatatlan volt gyerekként.

Mindenki tudja, hogy Mr. „semmin nem spóroltam” Hammond (Richard Attenborough) tényleg nem spórolt, amikor a dinoszaurusz DNS kinyeréséről volt szó a fagyantába szorult szúnyogokból. Másrészt annyira nem szerette a biztonságot, amit a sokadik Jurassic Park és World filmekben is megfigyelhetünk. Mert ha akkora tyrannosaurusod van, ami átlépi a kerítést, akkor mi a fészkes fenének építenél kerítést. No, mindegy.

A Jurassic Park 2-ben egy újabb szigetre tévednek hőseink, ahol már jóval a park összeomlása előtt összeomlott egy másik bázis. Érdemes volt kísérletezgetni az állatokkal, ha meg sem tudjuk fékezni őket, annyira hülyék vagyunk.

Az első részből már jól ismert Ian Malcolm (Jeff Glodblum), akinek árva fikarcnyi köze nincs a paleontológiához és a gyíkászathoz (mert matematikus), ismét egy olyan szigetre verődik, ahol elszabadultak a túlméretezett békagyíkok. Ugyanis barátnője (Julianne Moore) ott legelteti a stegosaurusokat, ahol a T-rexek is előszeretettel piknikelnek.

Ian gyereke is potyautasként vele tart, mert kell egy gyerek, aki sikongat, és folyton meg kell menteni, mint a ringó kocsonyaként ringó kocsonyát evő kislányt az első részben. A helyzetet tovább színesíti, hogy nem csak békés eleségként a szigetre érkező tudósok, de az Ingen cég által felbérelt katonaság is tiszteletét teszi az őslények földjén. Ők meg inkább befognák az állatokat, és mutogatnák őket a cirkuszban, egy embert kivéve, a Pete Postlethwaite által alakított Rolandot, aki ki akarja lőni a legnagyobb ragadozót a földön (miért is ne). Ami ekkori állás szerint a T-rex.

A filmben rendesen folyik a kechup. Minden bokorban veszedelmes tyúkok és libák leselkednek a pipilni vágyó zsoldosokra. Mondjuk a helyükben én is leharapnám némelyik orrát. Igazából újra megnézve, felnőtt fejjel rengeteg hibát találtam a filmben, és felesleges feszültségkeltést. Az emberi hülyeség itt határtalan. Mégis ki az az állat, aki bekapcsolt fülessel mászkál egy ragadozókkal teli erdőben? Ki az, aki egy ragadozókkal teli erdőben elszalad pisilni, nem jó neki az első adandó bokor? Mégis ki akkora barom, hogy nem tölti meg a puskát, amikor egyértelmű, hogy vadászni megy? Ki akkora állat, hogy a T-rex fészkéből elrabolja a bébijét tudva, hogy az bosszút fog állni? Kik azok az állatok, akik egy esőerdőben helyes döntésnek találták a sáros-földes szakadék felett parkolást? És miért csodálkoztak azon, hogy megették a magas fűben őket a raptorok, amik egyébként deinonychusok, amikor bementek a magas fűbe, pedig szóltak nekik, hogy nem kellene bemenniük oda? És kérdem én, miért nem tanultak King-Kong példájából?

A Jurassic Park filmekből megtudhattuk, milyen is az, amikor egyetlen könyvből három filmet gyártunk.

Amit pozitívumként fel tudok hozni, hogy látványban még a mai napig ütősnek tűnnek a Jurassic Park filmek. És a gyerekkori emlékek azért fel-felelevenednek, amikor akár a második részt is nézem. Mondjuk a tudomány mára rendesen meghaladta a filmet, tudjuk, hogy valószínűleg nem a hüllőkhöz, hanem inkább a madarakhoz hasonlítottak ezek az állatok. A raptorról egyébként már akkor tudniuk kellett volna a készítőknek, hogy egy acélbetétes bakanccsal simán arrébrúgható méretű csirke volt.

No, mindegy, huszonöt éves a film, isten éltesse mindenki Steven Spielbergjét, aki izgalmassá tette a gyerekkorunkat ezekkel az akkor fantasztikusnak tűnő filmekkel.

Bélu voltam. Sziasztok!

Egyik napon szól Bélu, hogy „Figyelj már, harminc éves lesz az Alien 3! Nagyon rossz. Nem írsz róla te?”. Nem szó szerint idéztem, de a lényeg ez volt. Persze, mindenki álma ez, ki nem hagynám! Tavaly úgyis újranéztem az összeset, amikor az „Élet és halál” képregényeket olvastam, sajnos még emlékszem is.

Alien 3. A végső megoldás: Halál. Bár mára már klasszikus és kultikus és minden lett - a filmek mellett - a magyar címek fordítása is, engem inkább idegesít. „A nyolcadik utas”, „A bolygó neve”, „A végső megoldás”, „Feltámad”... Na jó, a negyediknél már elrontották a mintát. Pedig csöppet sem volt erőltetett, ahogy a „Drágán add”, „Még drágább”, „mindig drága”, „Legdrágább”, „Drágább, mint” filmek magyar címe sem. Hosszan lehetne még ezen a témán lovagolni, mert nemcsak filmtematika, hanem színész irányból is megtámadták a fordításokat. Rob Schneider és a Tök alsó, Tök állat, Tökös csaj, vagy a Jóbarátok színészei, akik rendre olyan filmekben, sorozatokban szerepelgetnek, amik Jó... valamik, a Született feleségek után pedig sok minden Született. Hja, rossz úton járok, rájöttem.

Nem olvastam utána, pedig az internet mindig megbízható forrás, de úgy érzem, az első film olyan váratlan sikert hozott, hogy folytatni kellett. A nyomasztó, sci-fi és horror között lavírozó alkotás, ami a frászt hozza az emberekre a mai napig. Pedig sok olyan megoldás volt még benne, ami akkoriban is inkább megmosolyogtató volt. CGI helyett fröccsöntött izék uralták a filmvásznat, így a színészi játék, a forgatókönyv és a hangulat volt az ütős. Hiába, régen minden jobb volt. Ez nyilván baromság, de azért akad, ami igen. Szóval a siker miatt jött egy sokkal jobb második film, enyhén erőltetett folytatásként, majd a mai ünnepeltünk (bár nem ünnepeljük), az erőltetett harmadik. Annyira akarták a nagyon jót, hogy. Amiből az lett, hogy többször is újraterveztek, újraírtak, kukáztak, a forgatás már elkezdődött, de a forgatókönyv még nem volt kész, meg egyéb ilyen apróság. És tudjukmiből nehéz várat építeni. Ehhez képest, bár hazájában inkább rossz volt a fogadtatás, de máshol egész jól teljesített.

A történet szerint a túlélők elindulnak hazafelé, de egy baleset miatt végül csak Ripley éli túl az utat. Egy böribolygóra (büntető-telep, BV intézmény valamire) zuhan, ahol egyfajta vallás szerint élnek az elítéltek. Kiút vagy szabadulás reménye nincs, szóval akár jók is lehetnek. Nem is olyan rossz ötlet. Persze savnyomokat talál, meg egy facehugger is előkerül (arctámadó), úgyhogy kezdődik a folytatódik! Fegyver a bolygón egy szál se, mert hát ez egy börtön. Sok sikert! Jön a "nekünk mindegy, csak pusztuljanak a dögök!" része, ahol a rabok nem annyira a saját életükre, hanem az idegenek elpusztítására fókuszálnak. Ripley-ben is van egy embrió, de ő is feláldozza magát. Mégis lett negyedik film is, ami jó is lett. Ki érti ezt?

Remélem, sikerült elszpojlerezni ezt a harminc éves csodát. A második Terminator film az előző évben, 1991-ben került a mozikba, és a vizuális effektusok már ott is eléggé jól sikerültek. Egy évvel később nyilván még jobban ment ez a dolog, olyannyira, hogy ezen a területen több jelölést is kapott a film (Oscar, BAFTA), de a díjról lecsúszott. Hogy érdemes-e megnézni? Nem tudom. De része az egésznek.

Lezajlott az első kecskeméti képregénybörze. Vagyis hát... Lehet, hogy volt már valamikor, de ha igen, akkor nem mostanában. Ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni: ideje volt! Persze nem olyan könnyű és egyszerű ebbe belefogni. Száz kilométeren belül (Budapest, Szeged) már több éves múlttal rendelkező események követik egymást, de itt... Eddig nem. Ferenccel beszéltük (Zukál Ferenc, a börze szervezője - My Comic Center), hogy már pár évvel ezelőtt megfordult a fejünkben a dolog, nyilván más megközelítésből, de valahogy mégis csak össze kell rántani néha a képregényes közösséget. Amint kiderült: van kit!

A kínálat minden igényt kielégítő volt. A régi pl. Semic-es képregénytől a dedikált-CGC-minősített-tokozott füzetig, a plüss figurától a szoborig, az amerikaitól az olasz, öhm, magyarig. A rendezvény méreteihez képest, figyelembe véve, hogy első is volt, tényleg volt miből válogatni. Nehéz ebben az esetben biztonsági játékről beszélni, mivel teljesen ismeretlen volt, így lehet a fókusz az amerikai képregény, az új füzetek és kötetek felhozatala javarészt DC és Marvel, hogy is mondjam finoman, könnyű pofára esni. De szerencsére nem így történt, sok volt az érdeklődő, sok volt a kíváncsi szem és a vásárló is. Jó kérdés, hogy leginkább az "edzett" olvasók jártak itt, vagy a médiummal most ismerkedők. Azt is nehéz megítélni, hogy mivel jobb kezdeni a képregények olvasását? A klasszikusnak mondható Pókember-Superman-Batman szuperhősös vonal, vagy inkább érdeklődési kör és műfaj szerint? Egy biztos, kell az edukáció, azt megérteni és megértetni, hogy a képregény nem bánt, nem harap, de nem is gyerekkönyv, hanem egy komplex médium, amelyen belül minden műfaj képviselteti magát.

Nagyjából másfél órát töltöttem el a börzén, ami alatt sokat beszélgettem, de annál kevesebbet vásároltam. :D Nem jegyzeteltem, nem készült hangfelvétel, így pontos idézetek nem lesznek. Képeket sem lőttem, így a szervezők beleegyezésével, az ő fotóik közül dobok fel néhányat.

Először Gianni idejéből raboltam (Giovanni Gianni Galotta - Frike Comics) pár percet. Jól megváltottuk a világot, meg minden. Felmerült az elkerülhetetlen, a kiadók problémái az árak emelkedése és a papírhiány miatt. Gianni ezt - mint mindent - mosollyal kezeli és vállalja, pedig egy képregény kiadása eleve nagyon sok költséggel jár, de a különbséget ők most nem terhelték a vásárlókra. Illetve gőzerővel készülnek a budapesti képregényfesztiválra, ahol - az Olasz intézet jóvoltából - vendégük lesz Walter Venturi, aki majd rajzol, dedikál, beszélget, ahogy azt ilyenkor illik.

A ComicsMania asztalánál Orosz László fogadott, és a viszonylag frissen megjelent „The Cure” képregény kapcsán váltottunk pár gondolatot. A kiadó sokak számára zenei témájú kiadványai miatt ismert („Rocksztár leszek, mama!”, „Belzebubs”), de ennél jóval színesebb a paletta. Viszont most ismét a zenei vonalat próbálják megcélozni, van pár opció, de még mérlegelni kell.

Három posztba sem férne, amit a szervezővel "világmegváltottunk". Hogyan lett a rajongásból gyűjtés, a gyűjtésből vállalkozás, majd megfogalmazódott, hogy kellene valamilyen rendezvény is. Megmutatni, nevelni, lehetőségeket kínálni. És jött a pandémia. Család és apróbb gyerekek mellett sok mindent átgondol az ember, újrapriorizál, de mégis elérkezett a börze ideje. Az első próbálkozásé, ami jól sült el, így lehet a jövőre is gondolni, akár más formában, más keretek közt, talán nem is olyan sokára. Ha képregényt akarunk olvasni, hát tegyük azt! Ha nem tetszik az adott olvasmány, az nem jelenti azt, hogy nincs nekünk való. Hiszen minden műfaj jelen van, akár a könyvekben is, csak... ezek szebb könyvek!

Batman túladagolásban szenvedek az elmúlt időszakban, bár nem mondanám, hogy szenvedés lenne. Szép keményfedeles védőborítós változatban sikerült beszerezni a Batman vol. 5.-öt, ami a Zero Year – Dark City és a Savage City című történeteket tartalmazza. Scott Snyder és Greg Capullo képregényei miatt eddig sem írtam sok panaszos levelet, ezután sem fogok. Ezek mind nagyon izgalmas és szép cuccok, szóval ebben sem sikerült csalódni.

A Dark Cityben Batman egy rejtélyes gyilkosságsorozat miatt nyomoz, mivel egy laborban néhány embert csúnyán megölnek egy szérummal. Szérum-szérum, cicceghetnénk, már megint szérum, viszont ez valami irtó ronda dolgot művel az emberekkel. A csontjaik hihetetlen gyorsan kezdenek nőni, amivel a testük nem tudja tartani az iramot, ezért imitt-amott a csontjaik áttörnek a különböző szöveteken, szerveken. Szépen szólva a csontjaik belezik ki őket, meg ilyen finomságok. Ritka szép képek ezek.

A gyilkosságok hátterében egy magát Dr. Death-ként aposztrofáló tudós áll, aki szintén kap a szérumból, viszont a teste viszonylag jól viseli. Mondjuk ez a gnóm-cápa vigyor hagy némi kívánnivalót maga után, nem egy Gedeon bácsi a nők bálványa kinézetű szegény ürgevics.

A Doki cselekményei mögött egyébként áll még valaki, akinek a személyét nem lőném le, csak annyit árulnék el, hogy Gothamet sikerül új korszakba vezetnie (innen a Zero Year cím, ugyanis a diktatúrában új időszámítás kezdődik). Amúgy ismét nem az állampolgárok jóléte, hanem inkább a szuperbűnözőé kerül előtérbe. Miközben ő jól elbulizgat, és projektorokon keresztül tartja a kapcsolatot a néppel, azok éheznek, szomjaznak, és még a kocsmák is zárva tartanak. A gothami utcákat ellepi az erdő, mindenfelé dzsumbuj, meg mocsár. Igazi aranykor.

A képregény a Capullotól már megszokott fantasztikus rajzokon mutatja be nekünk ismét a gothami bőrmatyi kalandjait, ami miatt ez gyerek kezébe nem való. Talán egy 16-os karikát biggyesztenék rá, bár az új média törvények szerintem szigorúbb megítélés alá tennék.

Jó ez a New 52 sor, szerintem lesz még néhány sztori, amiket be fogok szerezni, viszont most egyelőre ennyi a Denevérember kalandjaiból.

Bélu voltam, sziasztok!

Először is köszönjük Balaskó Bálintnak, a Hurok képregény írójának, aki megtisztelt minket bizalmával, és elsők között olvashattuk el új képregényét. A Képregényfesztiválra fog megjelenni nyomtatott formátumban, ha a Jó Isten is úgy akarja. Mi szurkolunk Bálintéknak. A hamarosan megjelenő képregényük tiszteletére itt olvashatjátok az ikertornyok cikkünket. Mindketten máshogy látjuk általában a képregényeket, ez sokmindentől függ. Most nem beszéltünk össze, ki mit fog írni a képregényről, így most kettő az egyben bemutatót olvashattok, teljesen elfogulatlanul és befolyásolásmentesen mindkettőnk közös tollából. Ömm… ez furán hangzott. Kezdjünk is bele!

Szerintem a képregény összességében több, mint rendben van. Látszik rajta, hogy van belefektetett energia, és munka. A története szerintem pörgős, a képregény hangulata is megér egy misét. Erről a cuccról lerí, hogy nekünk, magyaroknak készült. A helyszínek, az események, szituációk, a karakterek mind „nagyon magyarok”. A főszereplőkkel emiatt könnyű azonosulni. A képregény rajzai néhol olyanok, hogy leesett az állam. Volt egy parasztházas oldal, ahol esőben munkálkodik valamit a rőzsebajszos betyár bácsi, az valami fenomenálisan nézett ki.

A történetben főhőseink a kommunistákkal kerülnek szembe, egy „hungaropannon népnemzeti magyar punk” környezetben. A zűrlények „piknikőtek” egyet a magyar ugaros árokparton, aminek hála mindenféle szuperfegyver. De sajnos a magyar szabadság nincs biztonságban a gonosz Darth Vader elvtárstól (én neveztem el így, csak Elvtársként nevezi magát), aki puszta kézzel képes fejeket összezúzni.

A képregény rajzai közül néhány egész oldalas panel nagyon tetszett, amik kültereket mutattak be. Viszont, ami kívánnivalót találtam az egészben, azt Bálinttal megosztottam, külön itt nem kívánom leírni, mert azok maximum csak engem zavarhattak. Remélem az első rész sikeres lesz, és olvashatjuk majd a másodikat is. Nagyon fantáziadús alkotás, én befejezném itt, de majd Tibor koma mindjárt elmondja a véleményét szerintem nálam jóval bővebben:

Április közepe környékén megjelent facebookon egy oldal, "Hurok - a képregény" címmel. A borítóképe a Széchenyi lánchíd, tehát egyértelműen magyar a tematika. Majd kiderült, hogy történelmi, de sci-fi elemekkel átitatott kalandregény. És napokon belül borítók, egyéb rajzok is előkerültek. Igazából már ezekkel felkeltette az érdeklődésem, mert gyakran szívesebben olvasok hazait, mint egy külföldi nagy kiadó futószalagjáról legördült művet. A kicsibe több szív és lélek szorul, a történelmi vonatkozásút pedig valahol mindig magunkénak is érezzük. Balaskó Bálint egy olyan korszakról írt, amely nem éppen szép emlékű, de pontosan ezért nem szabad megfeledkeznünk róla. Igaz, itt színesítve és tarkítva kapjuk, de nem mindig. És ezért néha nagyon is nyomasztó tud lenni.

Az orosz katonák és az ÁVO jelenléte (vagy egyáltalán létezése) hazánkban nem sok emberben ébreszt kellemes emlékeket vagy érzéseket. Ha csak a rajzokat nézzük - Papp Viktor keze műve -, akkor is nehéz, súlyos tud lenni. De sikeresen oldja a hangulatot egy-egy lazább kockával vagy sorral, így nem süllyedünk teljes letargiába. Néha emlékeztet a mostanában megjelent Kittenberger vagy Seuso mozaik kötetekre, és nemcsak a történelmi vonatkozás miatt, hanem a kaland, a poénok, a steampunk (de itt inkább sci-fi) miatt is. Szóval így első ránézésre jól megírt és ábrázolt karakterek, akikkel kicsit azonosulni is tudunk, csak éppen nem szeretnénk. De azt tudjuk és érezzük, hogy szüleink, nagyszüleink vagy esetleg más családtagjaink igenis élték és megélték ezeket az időket. Már az első 10-15 oldal után egyértelmű, hogy ez csak a kezdet, az első füzet/kötet, mert nagyon sok kezdetet és felütést kapunk, nagyon sok szereplőt ismerünk meg. Talán kicsit nehéz is mindent befogadni, mert pár oldalanként máshová repülünk, de a képregény és a könyv nem lineáris médium, nyugodtan vissza lehet lapozni, újraolvasni. A lényeg minden esetre megvan: elhelyeznek minket térben és időben, átérezzük a hangulatot, az általános félelmet.

És jön a "mi lenne, ha?" része. Vagy inkább "mi lett volna", mert mégis csak a múltban játszódik a dolog. Ha lenne szuperkatona, szuperfegyver. Viszont az is kerülhet rossz kezekbe, így ugyanannyit árthat, mint amennyit használhat. Nyilván válaszokat most nem kapunk, itt még a kérdéseken van a hangsúly, de a témák nagyon izgalmasak. A nagyon speckó elvtárs kicsit a Csillagok háborúja hangulatot idézi. De nemcsak ő, hanem egy másik központi figura is (legalábbis én annak éreztem, aztán majd kiderül), Margó is. Lehet, hogy csak én látok bele többet, mint kellene, de kicsit Jabba jellegű néha, akár a rajzokon is. A (nem mindig nyilvánvaló) nőies jellegénél jóval fontosabb a hatalma, ami az információ.

Leginkább azoknak a kezében tudom elképzelni a képregényt (akár nyomtatott, akár digitális formában), akik olyan öregek, mint én, és még kaptak legalább a nyolcvanas évek "szépségeiből". Vagy a történelem és a tudományos-fantasztikus rajongóknak, főként akkor, ha mindkettő egyszerre jelen van. Mondjam azt, hogy kell ilyen is? Lehet, hogy én a sci-fi vonalat hanyagoltam volna, de majd a sorozat következő részei ezt igazolják vagy megcáfolják. Kíváncsian várom!

A képregény alkotói és közreműködői:
Írója: Balaskó Bálint
Rajz: Papp Viktor
Nyomda és műszaki szerkesztés: Kovács Milán
Lektor: Bedekovics Ákos
Borítók: Varga Tamás, Vári Tamás és Pilcz Roland

Az első rajongók: Hétköznapi Geekságok

Kiadja: zsiger.hu (facebook)

Nagyon sok mindenen múlhat, hogy valami irtózat nagy trash legyen, vagy egyenesen kultikus státuszba kerüljön. A ma 40 (!) éves film, amit hoztam nektek, az nekem egyfajta kultikus trash, bűnös élvezet, amit néha jó megnézni.

Ez a Conan, a barbár, aminek amerikai bemutatója 1982. május 14-én volt. Ünnepeljük együtt ezt a kerek évfordulót.

Conan az egyik kedvenc hősöm, a képregényeket nagyon szeretem. A karakter Robert E. Howard (tragikusan fiatalon elhunyt) író találmánya volt, számtalan novellát szentelt neki. A novellák egyébként nem függnek össze, mind-mind egy önálló Conan kalandot mesélnek el. A képregények ezeken a novellákon alapulnak, amik szép sorban itthon is megjelennek, és a már emlegetett film is.

Kommandó! Arnold Schwarzenegger! Conan, a barbár! Arnold Schwarzenegger! Ki ne emlékezne a Film+ zseniális reklámjára. Forgatja a kegyetlen kardot a fiatal Arnold, miközben dübörög a house.

A Conan első részében nem dübörög a ház, viszont a zenéjét kifejezetten kiemelném, Basil Poledouris remek munkát végzett. A film, habár a cselekménye nem mindenütt pörgős, a zenéje végig feszült, hozza azt a varázslatos hangulatot, miközben végig azt várod, hogy Conannel fog valami rossz történni, és igen. Történik sokszor. A zenéje tökéletes, epic, divatos szóval élve.

A film cselekményéről annyit, hogy Conan szüleit gyerekkorában egy pikt (?) rajtaütés során legyilkolja Darth Vader hangja, James Earl Jones, aki itt még fiatal, és Thulsa Doomként mutatkozik be. Thulsa Doom egy halhatatlan ősmágus, aki amellett, hogy bárkit meg tud babonázni, kélgyóvá is tud válni. Conan nem szereti meg őt ezért, viszont jól hadifogságba, majd rabszolgaságba esik. Évek múltán Terminátorrá cseperedik, és gladiátornak nevelik, miközben taníttatják is, mivel a kimmériai nép annyira tanítható és nem barbár. Mindegy, ő eszes, és a rabszolgák között annyira benyalja magát, hogy gazdái neki adják a megunt menyecskéiket is.

Conant felszabadítják, valószínűleg azért, mert félnek tőle, ezért nekiindul a pusztaságba, keresi a két egymás felé forduló kígyót egy nap és hold felett, mint szimbólumot, ugyanis ez vezeti el Thulsa Doomhoz. Útközben megszexeli az egyik útszéli banyát, aki meg akarja harapni, de helyette tűzbe dobja őt a barbár. Kár, mert jó feneke volt a hölgynek. De nem baj, mert tűzrőlpattant, és rendesen elrepül, miután felgyulladt. Egyébként ez, és az a jelenet, ahol Conan lelkéért harcolnak társai a legütősebb, no meg a robotkígyó.

Szóval Conannek két társa akad, Valeria az egyikük, akit Sandhal Bergman alakított (ezért a szerepéért Golden Globe-bal jutalmazták). Valeria dögös, harcos amazon, első látásra beleszeret az óriás kimmériaiba, így egyértelmű, hogy később neki is, és a nézőknek is megmutatja a cicijét.

Nagyon rendben is van ez a dolog, mert a barbár munka nagyon durva, és véres. Hőseink egy orgiát tesznek rendbe, ahol bőséges emberi pacalpörkölt várja a kannibál lakomázókat, megküzdenek a robotkígyóval, és a szektavezér Doom papjaival is több soron. Conan a film végén beteljesíti bosszúját, amit már nem csak szülei miatt fogadott, hanem a Jones által lenyilazott Valeria miatt is. James halála előtt megkérdezi tőle, hogy mégis mi lennél te nélkülem? Hát boldog ember, annyi szent, ezért rögvest le is nyakazza szegény halhatatlan varázslót. Na, kend mégse halhatatlan?

A film nem öregedett túl jól, viszont sok jelenete nagyon hangulatos. A Conan lelkéért harcoló démonok hátborzongatóak voltak, és ahogy a kikötözött Conant rángatják ide-oda. A harcjelenetek is többségében rendben voltak, fröccsent, aminek fröccsennie kellett, és csomó jó nő is szerepelt benne, akik alig várták az alkalmat, hogy a kimmériai hegyes cerkája, tudjátok. Izé. Szóval a bibe meg a porzó, meg a méhecske…

Ez a film egy igazi bűnös élvezet, annyira nem rossz, hogy ne legyen élvezhető. Látszik a kora, a karakter sem minden szempontból hasonlít az általam képregényekből megismert Conanhez, viszont nagyon sok utalás volt a képregényekre és novellákra. Például az a rész, amikor halála előtt Thulsa Doom kikötözi a sivatagba Conant a keselyűknek, de ő harapja el a keselyű torkát.

Egyáltalán nem vállalhatatlan film ez, és szerintem méltó arra, hogy megemlékezzünk róla. Szeretem a barbár karakterét, habár Arnold Conanje nem egy szószátyár alkat, és ez kicsit zavart a filmben. A szövegírók nem igazán vitték túlzásba. Thulsa Doomon és a Max von Sydow által alakított királyon kívül alig volt valakinek egybefüggő öt összetett mondata.

Ha van egy „fiús estétek”, bűnös élvezetnek a haverokkal jó program lehet egy pofa sör mellett a Conan, a barbár.

Bélu voltam. Sziasztok!

„Ezek a pitiáner bűnözők... rablók, útonállók, gyilkosok és emberkereskedők. Ezek etetik. Ők adnak
neki célt. Imádják és félik a denevért. Mert ez az Ozzy! Imádat. És a bűn az, ami ezt a várost életben
tartja.”
(Joker a Pingvinnek, Batman – Death of the family, írta: Scott Snyder, ford. Bélu)

Még hogy nem szeretem Batmant. Csak tudatlanságomban nem tudtam, hogy mennyire király
képregények ezek. Legalábbis eddig, amik a kezembe akadtak nagyon bejöttek. Főleg, mert Greg
Capullo rajzai minden történetet feldobnak, másrészt ez a Snyder koma sem egy rossz író.

Sikerült beújítanom néhány Batman kötetet angolul, a mai a New 52 sor harmadik kötete, a Halál a
családra, a család halála, legyen Death of the family.

A Snyder-Capullo kötetek nem gyerek kézbe valók, ahogy ez se. Erre egyből a történet elején
rájöttem, amikor Joker visszatér Gothambe. Első dolga, hogy betör a rendőrségre, és ellopja a saját
arcát, amit korábban saját maga vágott le, mert minek az neki. Mondjuk a saját arcát nem tudja
ellopni, mert az az övé. Közben megtizedeli a rendőri állományt, kitör néhány nyakat.

Batman nyomozni kezd, ahogy szokta. És miután Alfredet is elrabolják, extra erőkkel kezd el
nyomozni. Joker közben agyonmérgez még pár rendőrt, csak a szokásos vicceskedés tőle.
Bruce kihagyja a buliból a társait, mert nem szeretné, ha veszélybe kerülnének, ugyanis Joker ezúttal
sem túl kedves. Közben BUMM és KABOMM, megint ugrott egy fél város, és a végén a Denevér Joker
tökéletes csapdájába esik, az Arkham Elmegyógyintézetben.

A képregény rajzai Capullo mesterhez képest is brutálisak. A látvány horrorisztikus, gyomorforgató.
Arról már volt szó, hogy Joker visszaszerzi az arcát, de finoman szólva is nem túl szépen applikálja
vissza a fejére. Olyannyira, hogy a bőr szabadon izeg-mozog a fején (Capullo nagyon figyelt a
részletekre, a gyűrődésekre). Némelyik Joker rajz olyan, hogy felnőttek összeszarják magukat tőle,
nem hogy egy gyerek. Van benne egy panel, ahol felgyújtanak egy lovat, és akarja eltiporni Batmant.
Hát, valami beteg cucc ez.

Szóval ez egy felnőtt cucc. Nem akarom tovább ragozni.

Nem tudok elvonatkoztatni a Capullo imádatomtól, de ezzel a Snyder csávóval tényleg jó párost
alkottak. Az eddig olvasott képregényeik mondhatni mesteriek.

Na hamarosan Zero Year – Dark city is jön.

Rákaptam a bőregérre.

Bélu voltam. Sziasztok!