Boncz Gézát idézve: "Reggel arra ébredtem, hogy a takarítónő a szomszéd szobában az őrület határát súrolja." Sokszor érezzük a hétköznapokban is, néha akár semmilyen előjel nélkül, hogy itt a vég, szakad a cérna, az idegeink feladják, az agyunk nincs tovább. Azt is gyakran halljuk, hogy az őrület és a zsenialitás között igen vékony a határvonal, néha el is mosódik. Művészek esetében ez akár sokszorosan is igaz lehet, hiszen ott a vágy, az ihlet, de ugyanakkor a kényszer, a nyomás, hogy valamit alkosson. A tehetség önmagában nem hoz sokat a konyhára, és ez a fajta nyomás ritkán elhanyagolható. Hogy ki meddig bírja, mikor esik át a ló túloldalára, vagy akár le a lóról - csak idő kérdése. Persze a hasadás mértéke sem lényegtelen, hiszen egy szitokszó és egy visszafordíthatatlan cselekmény között hatalmas a különbség.
Gigi Simeoni neve talán ismerősen cseng a hazai fumetti rajongók körében is. Itthon is ismert (vagy legalább megismert) karaktereken és képregényeken is dolgozott, mint például Nathan Never, Tex, Dylan Dog. Persze még számos neves fumettót is alkotott, jó lenne azt gondolni - vagy legalább remélni -, hogy itthon is egyre többet olvashatunk majd ezekből. Ami jelen esetben fontos: a Bonelli kiadó 2007-ben elindított egy sorozatot, "Romanzi a fumetti Bonelli" cím alatt. Ebben a sorozatban kicsit nagyobb terjedelmű, önállóan is olvasható, értelmezhető képregényeket adnak ki, ezért a "romanzi", azaz "regények" a sor neve. Az első kötet a közkedvelt Dragonero egy története volt, közel 300 oldalon, a második pedig "Gli occhi e il buio" - "A szemek és a sötétség". A 12.-14. kötetek is ismerősek itthon, viszont egy kötetben. Ez a magyarul 2021-ben kiadott "Coney Island". Tehát már két kötetet olvashatunk itthon az Anagram comics jóvoltából. Ugyanaz a formátum, ugyanaz a méret, polcon is jól mutatnak, kézben is. De legjobb, ha olvassuk.
Nos. Elindultam már egy irányból, majd egy másikból, de mindkettő ugyanoda vezet. "A szemek és a sötétség". A fiatal festőművész, Alessandro Simonetti története. Meg persze másoké is, akik sorsa összefonódik az övével. 1908-at írunk, egy új korszak, többnyire Párizsban és Milánóban vagyunk. Ez egy nagyon szép korszak, a "belle époque", amikor a béke lesz úrrá, így a művészek is nyugodtan, szabadon alkothatnak. Ez a szép autók és a gyors nők időszaka. Majdnem fordítva írtam, de Luisa, Alessandro szerelme igazából mindkét tulajdonsággal bír. És természetesen ő a múzsa is, nagyon sok módon. de ebben a szép világban is felüti a fejét a gonosz, Milánóban megjelenik egy - az újságírók által - Szív bubinak nevezett gyilkos. (Az angol nyelvben kevésbé jártas olvasóknak kis magyarázat: Hasfelmetsző Jack kereken húsz évvel korábban "dolgozott" Londonban. Jack the Ripper, eredeti nevén. A francia kártya bubiját az angolok Jack-nek mondják, a Szív bubi pedig angolul Jack of Hearts. Szóval van "némi" analógia.) Ugyanakkor ízelítőt kapunk a nyomozási technika egy (akkoriban) teljesen új fejezetéhez, amit sokan nem néznek jó szemmel, mára viszont természetessé vált.
A képregény rajzai - mondanom sem kell - fantasztikusak. Ez szinte minden fumetto fő jellemzője, nem újdonság. A felépítése viszont teljesen kerek, mint Uroborosz (Ouroboros), a saját farkába harapó kígyó. A nyitó jeleneteknek csak akkor lesz igazi értelmük vagy jelentésük, amikor a kötet végére érünk, és reflexből visszalapozunk. Sosem titkoltam, Tarantino rajongó vagyok, és az ilyesfajta húzások engem levesznek a lábamról. Mindent összevetve: ez a kötet kihagyhatatlan!
A kötetért köszönet az Anagram Comics kiadónak!
Nem biztos, hogy én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy a Transformers képregényről „kritikát” írjak. Az biztos, hogy a G.I. Joe és a Tini Nindzsa Teknőcök mellett a Transformers rajzfilmsorozat volt az óvodás Bécike kedvence, ami valljuk be, nem mostanában volt. Időközben volt egy pár Transformers film is, amiből az elsőt biztosan láttam, ami ugyancsak 15 éve volt minimum, és csak nagy vonalakban emlékszem a cselekményére. Ez fura, mert általában, amelyik film tetszik, az meg szokott maradni. Szóval nem vagyok egy nagy TF fan.
Az Éljen Megatron (Fumax Kiadó, eredetileg IDW) ott indít, amikor Megatron, az álcák vezére a Földre érkezik, többedmagával, és kitör a béke. Megatron kigondolja, hogy a Föld lesz az álcák központja, ahonnan szépen uralmuk alá vonhatják majd a galaxist. A kibertroniak emberszerű robotok, akik köztünk éltek már jó régóta, mert tökéletesen álcázzák magukat különböző járműveknek. De ki ne ismerné őket?
És hogy mi zavart a történetben? Hogy az elején tényleg gőzöm nem volt, hogy ez most mi. Teljesen bele a közepébe indít az eleje, úgy, hogy nem is esik le, ez most akkor egy önálló történet, vagy ismét egy valahonnan kikapott sztori, aminek van előzménye és folytatása is? Nem tudtam, ki kivel van, egyáltalán ki hol van, de végül összeállt a kép. Jó, az egész könyvet el kellett olvasnom hozzá, és nem is maradt hiányérzetem egyáltalán, de az elején nehéz volt felvenni a fonalat.
A múltkorjában a Három Jokeres bejegyzésben már említettem, hogy nem sok Batmant olvastam. Viszont akik követik az insta oldalunkat, már láthatták, hogy bizony sikerült a Jokerek mellé beújítani a viszonylag még mindig frissnek mondható Snyder-Capullo-féle Batmant, ez pedig nem más, mint Az Utolsó Lovag a Földön (Fumax Kiadó). Szóval alakul a viszonyom Batmannel.
A DC oldalán ennek a képregénynek a leírásában az szerepel, hogy akár lehetne az utolsó Batman történet is. Szerintem tökéletes lezárást kapott az egész, amit nem lőnék le, természetesen, mert ezt szerintem mindenkinek el kellene olvasnia. Eleinte azt gondoltam, hogy kizárt dolog, hogy ezt a sztorit rendesen le lehet zárni.
Azt gondoltátok, mára ennyi volt, de nem. Ugyanis a Pókemberkedésnek nincs vége. Pontosan öt évvel az első film sikerét követően, 2007. május 3-án megtekinthettük a mozikban a Sam Raimi-féle igazi Pókember harmadik részét. Az a helyzet, hogy korábban úgy gondoltam, hogy ez egy nem tökéletes, kis túlzással rossz film. Felemás érzésekkel kezdtem újranézni.
A filmben tökéletesen ötvözik a szerelmes részeket az akciókkal és a fő cselekményszállal. De most mégis mit ajnározom ezt? Nem ilyet akartam írni, de az a helyzet, hogy felértékelődik ez a film az újabb Pókemberekhez képest.
Ő ölte meg a bácsikáját, nehéz megemésztenem. Mivel időközben még lerombolt egy fél várost, kirabolt egy rakás bankot, pénzszállító autót, öreg néniket, és még egy kisgyerek nyalókáját is elvette. És Pókember mindezek ellenére elengedi.
Nincs mit tenni, öregszetek. Ezt éreztetvén ma egy olyan filmet hoztam el Nektek, amiről nem is gondoltuk volna, hogy már 20 éves. Ugyanis 2002. május 3-án volt az amerikai mozis bemutatója az igazi, a megismételhetetlen, a barátságos, és közkedvelt Pókembernek. Na, jó, tudjuk, hogy volt még két folytatása, és most már vendégszerepelt a nem igazi Pókember egyik filmjében is. Utóbbiról nehéz megfeledkezni.
Szerintem sokak kedvenc Pókember filmje, bár nekem a kedvencem inkább a második rész. Szerintem az látványban mindenképpen jobb volt (Oki doki bionikus karjai voltak egyébként abban a legdrágábbak, mert tényleg megépítették őket, és hát az volt a fő látványelem a filmben). Elkalandoztam, szokásomhoz híven.
Akik ismernek, tudják, hogy nem annyira olvastam még Batman képregényt. Gyerekkoromból emlékszem, hogy rengeteget jártunk könyvtárba, és ott volt néhány Bőregér képregény, az egyikben pont meghalt, és Robin máglyán égeti el. ez igen mélyen érintett. Szóval nem olvastam sok Batmant, pedig nagyon szeretem a karaktert, a főszereplésével készült filmeket (igen, az utolsó film is tetszett). Mégis valahogy az egyéb cuccok mellett már nem igazán fér a DC univerzum mindenféle csillivilli képregénye. Valahol meg kellett húzni a határt. Vagyis eddig meghúztam valahol.
Aztán megjelenik Joker, vagyis mínusz kettő, mert egyből három. Nem tudni, ki az eredeti, viszont azt igen, hogy összedolgoznak, és van valami közös céljuk. Gyilkolásznak, megőrülnek, másokat is megőrjítenek, és a saját képükre formálnak, hogy aztán cafatokra legyenek ütve, robbantva, vagy átmenjen a fejükön egy Batmobil.
Halvány lila fingom nem volt arról, hogy kik Batman segítői, így Batgirl és Vörös Sisak, így nagyon tetszett, hogy jól elhelyezve, nem igénytelenül szájba rágva elmagyarázták nekem, mint majdnem Batman-szűznek, hogy mi fán teremtek ezek az alakok.
Tavaly év végén volt már szó a Kockás Különszámairól (őszi és téli), azokból is egy képregényt emeltem ki, az 
A történet főszereplője Harry Faulkner, a pilóta makákó, aki továbbra is sármosan osztja a pofonokat, viszont a harmadik fejezetben már kb. csak 4 panelen repül, ami valljuk be, egy pilótáról szóló történetben kevés. Az első fejezetben folyton csak repültek, és egyáltalán nem volt unalmas, mert ilyet nem sokszor látni képregényben ilyen minőségű rajzokon.
Sajnos a történet végén ott virít a szomorú vége felirat, egy aranyos kis csattanóval. Remélem az ilyen minőségi képregények felteszik Európát a képregényes térképre (ezt kicsit szarkasztikus hangvétellel ejteném ki a számon). Aki nem (csak) szuperhősökre vágyik, annak jó választás a Kockás, különösen ez a majmos móka. Én mindjárt neki is kezdek újrázni elölről az egészet.
Tavaly szeptemberben volt utoljára Szegeden képregénybörze, amire mi évek óta állandóan „jegyet váltunk” egy asztal erejéig, mint eladók. A tavalyi esemény beharangozóját 
Miért érdemes eljönni vásárlóként a börzére? Egyrészt sok magángyűjtő jelen van, nagy választékkal, ugyanis mindenkinek más az érdeklődése. Ezen kívül még magánkiadók, és képregényboltok is jelen vannak ezeken az eseményeken.