Láthattátok már Instán, hogy nem rég megérkezett egy csomagban többedmagával a The Hellbound – Út a Pokol Felé című képregény is (Fumax Kiadó). Elöljáróban annyit róla, hogy ez egy koreai képregény, manwha, és jól elolvastam.

Felemás érzéseim vannak a képregénnyel kapcsolatban. Egyrészt a képregény alapötlete korántsem mondható rossznak (a történetben azonban van néhány logikai bukfenc), sőt, viszont a rajzai nekem nagyon nem jöttek be. Ahogyan Tibinek is, nekem is nagy kedvencem a Deathnote sorozat, ami krimi és horror meg thriller, meg minden egyben. A Hellbound is kb. ilyesminek készült, csak hát középszerű a megvalósítás.

A képregényt Jon Szangho írta és Cshö Gjuszok rajzolta. Története szerint Szöulban megsokasodtak a rejtélyes halálesetek, amikor is szuttyos nyúzalékok rontanak ártatlan(nak tűnő) áldozataikra, és élve elégetik őket.

Kellemes kis kiindulási pont ez. A rendőrség nyomozgat, előtérbe kerül egy szöuli szekta, és annak vezetője, akik bizonygatják, hogy ez Isten bosszúja a bűnösökön, az áldozatok, haláluk pontos pillanatát is megtudják egy üzenetből, és azt is, hogy elkárhozott a lelkük. Ez nem ad sok okot a vidámságra.

Nos, nem akarom lelőni a poént, az első kötet vége rengeteg kérdést vetett fel, amikre a választ nem fogom megtudni, mert a második kötetet biztosan nem fogom megvenni. Egyrészt a képregény erősen önismétlő, szájbarágós, és egyszerre nagyon hiányos. Mintha a rengeteg sulykolással szeretné meggyőzni az olvasót, hogy „ez majd ígérem, kilyukad valahova, hidd el…” A legzavaróbb az egészben az volt, hogy ezek a „rejtélyes” gyilkosságok kb. 20 évre vezethetők vissza, a rendőrség már tud egynéhány esetről, és a szekta álláspontja totál egybevág az egésszel. Mégsem hisznek nekik, és olyan, mintha eddig fel sem tűntek volna ezek a nyilvános helyen élve elégetések.

Azt se tudjuk pontosan, kinek mi a bűne, és erős a gyanúm, hogy az első kötet végén felvezetett „hatalmas” cliffhanger is elhal valószínűleg, mert nem sok logikát látok benne.

SPOILER

Ha Isten számításaiba hiba csúszik, és random módon visznek embereket el a mumusok, akkor hogy magyarázzuk azt, hogy a szektavezér ártatlannak vallja magát, miközben ő is elkárhozott, és tudjuk is, hogy nem annyira bárány a lelke szentünknek, mivel segédkezett egy gyilkosságban. Szóval nagyon nem úgy tűnik, hogy random a lelkek elkárhozása…

SPOILER VÉGE

A képregény rajzai sok helyen az egyszerű árnyékolatlan kontúr rajzok, máshol meg olyan photoshop májszter képeket láthatunk, hogy majd megszólalnak rajta a háztartási berendezések (speciel van pár olyan panel, ahol pl. konyhai gépeket, csöpögtető tálcát láthatunk, tök feleslegesek). Vannak olyan panelek, ahol háromféle ábrázolás vegyül, ami a szememnek nagyon zavaró volt. Ja és vannak olyan sötét képek, amiken konkrétan semmi nem látszik, és ez szerintem nem direkt van.

Na de ha nem hisztek nekem, és rápróbálnátok erre a tökéletesnek egyáltalán nem mondható darabra, akkor a webtoons-on megtalálhatjátok az első 24 füzetet. Így online el lehet olvasni, angolul.

Bélu voltam, sziasztok!

Meglepődve tapasztaltam, hogy megjelent itthon a Southern Bastards, magyarul a Déli Rohadékok 2. kötete. Sehol sem láttam róla semmit, pedig manapság már – kis túlzással – a facebookon éljük a mindennapjainkat. Így ért meglepetéskét, amikor a Képregénymarket oldalát böngésztem, újdonságként szembe jött velem.

A Déli Rohadékok egy nagyon érdekes hangulatú történet. Egyrészt furcsa krimi, thriller, másrészt meg, pont az író, Jason Aaron, és a rajzoló, a másik Jason, azaz Latour előszava miatt nagyon életszagú az egész. Pont, mert ők ott nőttek fel, a szutyok délen, ezek között az állatok között. Tudjuk, hogy az ottani emberek finoman szólva is csökönyösek, öntörvényűek, idegengyűlölők. Mégis, annak ellenére, hogy ott délen ilyen körülmények uralkodnak, szeretik. Én ezt a dolgot nem is értem.

A második kötetben megtudjuk, hogy a főgonosz, Boss edző bá mekkora tetű, bár az első részben sem volt egy matyó hímzéses rakottszoknyás úri kisasszony. Persze nem lenne annyira jó ez a sorozat, ha Boss edző csak „a gonosz” lenne, jelentősen árnyalják a róla alkotott képet ebben a félig visszatekintős, félig jelenben játszódó történetben. A kötethez azért annyit elárulok, hogy az amerikai foci, mint sport, de inkább, mint életcél rengeteget szerepel benne, amellett, hogy néhány ember azért rossz véget is ér.

Ahogyan megszokhattátok tőlünk, igyekszünk mindig kevés spoilerrel dolgozni. Aki olvasta az első részt, megismerhettük a végén Earl Tubb lányát, aki a Boss edző vérrel szennyezett életútját bemutató kötet végén ismét visszatér. És ami a legszebb, hogy ő bizony tudja, hogy apja visszatért délre, és – mivel elvesztette vele a kapcsolatot – utána indul…

Jó kis folytatása volt ez az első kötetnek. Sok karaktert nem fogsz megszeretni, viszont annál többet fogsz utálni. A kérdés az, hogy mennyire szippantja be a dél az éppen oda visszatérő embereket, mennyire válnak ők is ilyen eszeveszett vadállatokká, mint ezek a déli rohadékok.

Hiába férgek a főszereplői, letehetetlen olvasmány a Déli Rohadékok. Mondhatnám, hogy szeretem őket utálni. A képregény képi világa, szóhasználata, a benne zajló események miatt csak felnőtt olvasóknak ajánlott.

És ha már a Marketet emlegettem, mint információforrást, akkor álljon itten egy link, ahol a Déli Rohadékok mindkét részét levadászhatjátok:

Jó szórakozást.

Bélu voltam! Sziasztok!

Spawn univerzumában rengeteg olyan karaktert találunk, amik emlékezetesek maradnak, ha csak egyszer is láttuk őket. Elsősorban Todd McFarlane „örökölt” játékgyárában kell keresnünk a megoldást erre. Toddfather fantasztikusan rajzol, és amikor elengedte – legalábbis ami a rajzolást illeti – a gyeplőt, akkor is olyan arcokra bízta az Ivadék sorsát, mint pld. Greg Capullo, Angel Medina, Philip tan, vagy Brian Haberlin, csak hogy a kedvenceimet emlegessem. És ami szépen van megrajzolva, annak egyenes útja van a gyártósorra. :D

Szóval minden karaktere egyedi, mert ami megjelent a képregényben, a folyamatosan bővülő McFarlane Toys játékuniverzumában is jól mutathat. Akit viszont ma hoztam nektek, nála pont fordítva volt. Ugyanis ő először játék formájában jelent meg, majd került bele sokak kedvenc képregényébe (a Spawn #38-as számába, ami itthon a Spawn 6. kötetében található).

Michael Konieczni-nek hívták Al Simmons egyik barátját, katonatársát, aki, miután megtudta, hogy Alt hogyan ölték meg, nyomozni kezd, és sajnos emiatt a rosszabbik végére került annak a bizonyos cumizós rollernek.

Michael ugyanis hamarosan egy neuroátviteli kísérlet alanyaként ébred, és nem a saját testében. Az Egyesült Államok egy titkos katonai kísérletében a főemlősök (speciel itt: gorilla) genetikáját ötvöznék az emberével, amivel emberfeletti képességekre szert tevő, irányítható szuperkatona jönne létre. Frederick Willheim doki viszont elszámítja a dolgokat, és véletlenül egy agyátültetést hajt végre egy névtelen gorilla és Konieczni felhasználásával. És Konieczniből nem sok marad az állatban. Így született a kibernetikus gorilla, röviden Cy-Gor, az egyik legikonikusabb Spawn főgonosz. Cy-gor születése egy igazi Frankenstein történet, hátborzongató. Aztán nagylábnak nézik, miközben elfalatozgat néhány vadászkutyát.

Cy-gor végül Spawnnal is találkozik, sőt, még a borzalmas múltja is kiderül. Ennek köszönhető, hogy egy bizonyos szinten Al és közte valamiféle förtelmes kapocs alakult ki. Cy-gor nem csak a Spawn fősodorjában, de a Hellspawn történetben is szerepelt.

És most már a polcra is tehetjük egy ultragiga megafigura alakjában. az új Cy-gor szerintem az utóbbi idők legkidolgozottabb Mcfarlane figurája. A figura 12 inch körüli, és dobozában 1340 grammot nyom. Ebben aztán van anyag.

Cy-gor egy talppal érkezik, más kiegészítő nem jár hozzá. Viszont hatalmas pozitívum a mozgathatósága. Igazából nem tudtam elképzelni, hogy ilyen sok mozgathatósági pontja van. Ami még meglepett, az a „gömbcsuklós” megoldás, amivel a különböző testrészei mozgathatóak. A nyaka, a karjai vállból, a könyökei, csuklói, a dereka, a lábai, még a talpa is külön mozoghat. Emellett szépen be is állítható, nem csuklik össze. A mozgathatósági pontok pont ennek a megoldásnak hála, majdhogynem láthatatlanok a figurán.

A dobozáról annyit, hogy a magilla első képregényes megjelenése került az oldalára, a hátlapjára pedig egy beállított kép róla. Szerintem nagyon pofás, igényes, gyűjtői cucc lett ez.

Szóval ajánlom minden Spawn rajongónak, és nem csak a figurát, hanem a Cy-gor szereplésével készült történeteket is.

A figurát ezúttal Nyitrai Dávidtól szereztem be, akinek a weboldalán (davescomicshop.com) akár más gyűjtői finomságokat is megtaláltok, nem csak figukat, de képregényeket is. Dáviddal messengeren is szoktunk tárgyalni, rugalmas, jó árai vannak, és még ajándékot is ad a rendelésedhez.

A figuráról lőttem pár képet, meg a képregényből is rakok fel párat. Érdemes belenézni a galériába.

Bélu voltam, sziasztok!

Sziasztok!

Az utóbbi időben elég sokat kalandoztunk el a filmes évfordulók irányába, ezért kicsit háttérbe szorult a képregényes tartalom. Viszont napról napra dolgozunk rajta, hogy képregények is terítékre kerüljenek. Ilyen még amúgy se nagyon volt, képregényes visszatekintő következik.

Angela, a Spawn szexi angyala minden Spawn rajongónak kedvence. Dögös, menő, gyilkos maca, aki nem törődik a szabályokkal. Ja és egyébként egy százezer éves angyal, aki pokolivadékokra vadászik.

Angelát – ha nagyon vázlatosra veszem a témát – a Spawn első füzeteiből ismerhettük meg, igazából a Spawn 9. számában, ahol is vadászni kezd az igazi Pokolivadékra. Azért mondom, hogy igazi pokolivadékra, mert azóta már Al Simmons meghalt, vagy mégsem? Ki tudja már, hogy hogy is állunk ezzel a dologgal. McFarlane univerzumában, aki meghalt, az is élhet örökké, emlékezzünk csak Cygorra, akiről majd még szeretnék egy rövid figurás bemutatót is rittyenteni nektek.

No de Angeláról, mert megint elkalandoztam. Angela Spawnos megjelenését Neil Gaiman írta, és Todd McFarlane rajzolta (#9). Tudom, hogy így van, mert itt csücsül a polcon magyarul, és megnéztem az előbb.

Neil Gaimanról annyit, hogy anno Angelán sikerült összekapnia Todd bácsival, ezért később elpasszolta a Marvelnek a karaktert, így Angela ma már – igaz egy másik univerzumban – de asgardiként repked, angyal szárnyakon (Thor népéből való tehát).

Érdekesek ezek a jogdíj mizériák, és anno ha jól emlékszem a magyar Spawn kiadással is volt egy kis problemo, mivel Angelát mintha ki akarták volna vágatni belőle, tehát hogy ő nem is szerepelhetett volna abban a történetben, amiben alapjában megjelent, és valljuk be, a századik részben történt hirtelen haláláig jelentős szerepet töltött be.

Ezért is soha a büdös életben nem fogják még egyszer kiadni Angela minisorozatát, amit Gaiman írt, és Greg Capullo rajzolt, aki egy isten. Ez a minisorozat három füzetnyi tartalom, Angela főszereplésével, Spawn vendégszereplésével. Nekem sikerült levadászni azt a három füzetet, amiben benne van, 1994-ből!

A története kiegészíti a Spawn 9. része körüli eseményeket (itthon a Spawn kezdetek 2. kötetben található a sztori). Angela kicsit közelebbi viszonyba kerül Al Simmonsszal, akire egyébként, mint ebből a történetből kiderül, engedély nélkül vadászott. Angeláról tudni érdemes, hogy a történelem során sokszor játszott mennyből az angyalt, aminek mindig egy Spawn látta kárát (általában a pecsétjüket megtartotta belőlük, de az ivadékokat megölte).

Angelát Gábriel Arkangyal perbe fogja, mert állítólag elárulta a Mennyországot, és már éppen halálra akarják ítélni, amikor megjelennek Charlie angyalai, Spawnnal karöltve, akit tanúként neveznek meg. Spawn viszont nem tudja kifejteni az álláspontját, mivel Elíziumban nem nagyon tűrik meg a pokol egyik ivadékát, ezért gyorsan menekülőre kell fogniuk hőseinknek.

Angela és Spawn a pokol egyik barlangjában még közelebbi kapcsolatba kerülnek – khm… valószínűleg –, majd végül Spawn hoppon marad, visszatér a Földre, Angela pedig útnak indul, szakadár angyalként fog tevékenykedni, mivel csalódott az örökkévalókban, és nem látja értelmét a háborúskodásnak (mivel a Menny és a Pokol a szemében egy és ugyanazonná válik).

A képregény rajzai zseniálisak, viszont megjegyezném, hogy az első füzetet majdnem becsuktam, és majdnem abbahagytam az egésznek az olvasását, kár lett volna. Ugyanis Capullo mester rajzait Mark Pennington nagyon borzasztóan színezte. Angela egy sárkánnyal harcol a füzet elején, és beindult valami „photoshop májszterkedés” éppen, de szerencsére rövidesen elmúlt. Nem tudom, hogy volt-e akkoriban ez a program, de ha nem is volt, akkor is, mintha ezüst spray-vel és bronzosítóval fújtak volna le néhány rajzot, borzasztóan undorító volt.

Ez csak az első füzet elejére jellemző, utána szépen visszatérnek a Spawn természetes színei.

Gaimanról pedig annyit, hogy szerintem jobbra írta az Angelát, mint McFarlane bármikor Spawnt. :D Voltak benne ütősebb poénok, pl. amikor Spawn az Elíziumban rákérdez a csajoknál, hogy „Figyu már! Az mégis hogy lehet, hogy nálatok mindenki ilyen szexi cicababa?”. De persze senki nem válaszolja meg a kérdését…

Hát ezt mi is megkérdezhetnénk, de jobb így, mintha mindenki pufók Violátor angyalka lenne.

Bélu voltam. Sziasztok!

Garth Ennisnek vannak jó képregényei. Éppen ezért, amikor jóárasítva láttam az egyik képregényes adok-veszek csoportban, meg is vettem rögvest a Prédikátor, eredeti címén Preacher sorozat első négy magyar nyelvű kötetét.

A sorozatot itthon a Kingpin adta ki, Kingpin méretben, kemény és tpb kötésben is. Nekem a tpb-k vannak meg.

Garth Ennisnek vannak jó képregényei, ez sajnos nem az. Ahogy Tibi mondta, egyszerre sok és kevés. Én is ezt érzem. Mindjárt kifejtem, miért.

A történet kiindulópontja ígéretes. Isten megunta a banánt és magára hagyta az emberiséget. A Mennyországot a szeráfok irányítják. A Menny börtönéből pedig kiszabadul egy olyan lény, aminek megszületnie sem lett volna szabad. Ő a Genezis, egy angyal és egy démon szerelméből született, és egyesülni akar egy általa kiválasztott, erős lélekkel.

Jesse Custer tiszteletesre esik a választása, aki egyből cafatokra robbantja kisvárosi nyáját. Aztán menekülőre fogja a dolgot. Custer a Genezissel együtt isteni erő birtokosává válik, ha Isten hangján szólal meg, nem tud senki a kérésének ellenállni. Ezt a képességet jóra szeretné használni, de néha balul sülnek el a dolgok.

Custer tiszteletes két társra talál, Tulipra, a nőre, akit öt évvel korábban szó nélkül elhagyott, és Cassidyre, a nagypofájú vámpírra.

Így 16 füzet elolvasása után azt kell mondanom, hogy már a harmadik kötetre elfogyott a szufla ebben a történetben. Ami eleinte vicces volt, értem itt a sokszor öncélúnak ható trágár szókimondást. Eleinte tényleg vicces volt ez, viszont a végére nagyon vártam, hogy bedobhassam a sarokba ezt a műremeket.

A káromkodással akarták ezt eladni, viszont a történet irtózat gyenge. Eltekintve néhány tényleg ütős poéntól, ez nagyon kínos. Ja és Steve Dillon rajzai sajnos sablonosan hatnak, és nagyon alulmunkált az egész.

A történetben rengeteg bizarr, természetellenes dolog van sorba állítva. Legyen az egy belterjes déli küklopsz család, vagy a gyerekét kicsináló bigott és egyszerre kétes erkölcsű nagymama, kötözős szexet preferáló hivatalnok, most soroljam? Ez túl sok egyszerre. És Custer tiszteletes mindenütt ilyen f#('(#ságokkal találkozik.

A megvalósításról: tudtam, hogy Kingpin méret, és kicsi, ők így szeretik, szerintem meg egyáltalán nem jó, de ez csak személyes vélemény. Viszont az, hogy a képregény előszavában a második kötettől következetesen hibásan Nemezisnek írják Genezist... Nem is kommentálnám.

A képregényt nem ajánlom senkinek. Feleslegesen trágár, túlzottan és céltalanul erőszakos, a második kötet végétől egy iszonyat gyenge történettel. Az a helyzet, hogy ezt így biztosan nem folytatom.

Vannak trágár és szókimondó képregényeim, Garth Ennis pedig az egyik kedvenc íróm, de... Itt valahogy elment egy rossz irányba, amit nem tudok felfogni. Majdnem olvashatatlan, viszont élvezhetetlen, fárasztó, lassú folyású és kib($&+$! trágár.

Bélu voltam. Sziasztok.

Nem olyan rég figyeltem fel a Lore Olympus című képregényre az egyik oldalon. Modern köntösbe ágyazott mitológia, több, mint 400 oldalon, kemény kötésben. Rachel Smythe képregénye szerintem marha jól sikerült. Furcsa, hogy ez a véleményem egy romantikus képregényről?

Alapvetően érzelmes embernek tartom magam. Nem riadok vissza egy romantikus film megnézésétől, vagy akár egy ilyen jellegű regénytől (régen volt már, de azért olvastam egy-kettőt) és képregénytől sem. Általában azt vettem észre, hogy a nőknek szánt romantikus történetekben nagyon nagy hangsúlyt kap a szexualitás, és szerintem néha talán túlságosan is igénytelen módon. Miért van ez? Én tudjam? De engem ez kifejezetten zavar.

A romantikus lehet sokszor szexi, és sokszor rózsaszín. És nem zavar a dolog, ha ízléssel van tálalva. A Lore Olympus erre példa. Görög istenek modern kori szerelmi bénázásai, a mai környezetben, ketyerékkel, kocsikkal, legénylakásokkal, éjszakai élettel.

Hádész és Perszephoné egy isteni házibuliban futnak össze, hogy aztán plátói kapcsolat alakuljon ki köztük. Közben meg egyéb történések bonyolítják a sztorit. A képregény immáron a webtoonson 195. részénél tart, és folytatódik. Ott ingyenesen olvasható, képenként lefelé görgetve. Ezért ha kérdezitek, hogy miért is érdemes megvenni ezt a könyvet, akkor az igényes szerkesztés és úgy általában a kötet fantasztikus megjelenése miatt (Ciceró Könyvstúdió fantasztikus munkát végzett ezzel).

A képregény humora könnyed, sokszor a fiatal istenlány naivitásával operál, majd a tapasztaltabb férfi istenek szexista megjegyzéseivel…

„- De ez a Perszephoné, he?
- Van benne valami melankolikus vonás, amit nem egészen értek.
- Melankolikus vonás? Ne vetíts már! Tegnap még azt mondtad, a combjai közt akarsz élni.
- Nem mondtam ezt. Sose lennék ennyire közönséges.
- Pedig de.
- T-talán…”
(ford.: Márton Zsófia)

Amellett, hogy a képregény rajzai nagyon szépek, színesek, a rózsaszín ködfelhő mögött azért a szorongás is ott dereng. A humor mellett olyan témákat feszeget, mint a nők szexuális kizsákmányolása, bántalmazás, a mérgező párkapcsolatok. Ezért, és a szexuális töltet miatt csakis és kizárólag felnőtt olvasóknak ajánlott. Ja és szókimondó tartalom jellemzi.

Az a helyzet, hogy én ezt venni fogom. Egy könnyed, magával ragadó romantikus kis képregény, amiben néha szájbaver a szomorú mondanivaló.

Bélu voltam, sziasztok!

Nagy örömmel csaptam le az egyik képregényes csoportban Enki Bilal Szörny-tetralógiájára. Elsősorban a rajzai fogtak meg, mivel halvány lila gőzöm sem volt a történetről. Az egyik repülő taxi képe sejlik fel lelki szemeim előtt, ami egyfajta Blade Runner utánérzést adott az egésznek. Ezt a taxit több helyről is kifényképeztem, mert marha jól néz ki, mint ahogyan az egész képregény.

A tetralógiát a Titkos Fiók Kiadó adta ki, még a kétezres évek végén.

A képregény alkotója bosnyák származású, a régi Jugoszlávia szülötte. Jugoszlávia felbomlásának eseményei köszönnek vissza ebben a képregénysorozatban. Pontosan ezért szerettem meg, mert nagyon közeli az egész, és mégis annyira távolinak hat.

A történet visszavezet Szarajevó bombázására, 1993-ra, amikor is a pusztítás közepette három gyermek jön világra. Közülük a legidősebb Nike Hatzfield, akinek az apját egy orvlövész ölte meg, miközben újszülött gyermekét menekítette volna el a harcok elől. Nike az apja cipőjének márkájáról és az őt megtaláló riporterről kapta a nevét. A szarajevói árvák még Lejla és Amir.

Az ő történetüket kísérhetjük végig, miközben Nike – akinek szuperképessége a fantasztikus memóriája – fokozatosan emlékszik vissza születésének pillanatáig minden eseményre, miközben magunk is hallhatjuk a háború zajait.

A jelen (2026-2027 fordulójának) eseményei három síkon játszódnak. Az „űrtudós” Lejla, a különleges ügynök Amir és az utánuk megrögzötten kutató Nike történetébe belerondít a Szörny, a Warhole-nak nevezett rejtélyes személy tevékenysége, amit bővebben nem fejtenék ki, mert valaki még nem olvasta a képregényt, és megsértődne, ha elspoilerezném.

A képregény sokat vett (lopott) a Szárnyas Fejvadászból. Itt is léteznek egyfajta replikánsok, néha azt se tudod, ki kicsoda éppen, valódi vagy mesterséges. Tényleg a főszereplővel történnek a dolgok, vagy a hasonmásával, egyáltalán ki a főszereplő? Nike, Amir vagy Lejla? Esetleg a háttérben rosszalkodó Szörny? Nem tudtam eldönteni. A lényeg, hogy talán a történet rámutat arra, hogy mi teszi az embert emberré. Igazából a tökéletesen megalkotott szintetikus és a természetes emberek alig térnek el egymástól. Ebben is a neves elődjére utal.

Egy igazán szórakoztató képregénysorozat ez, viszont emellett nagyon nyomasztó is. A komoly hangvételű történetet még jobban súlyozzák az alkotó nyers ceruzarajzai, amik egyszerűen lebilincselőek.

Tele van az egész képrejtvényekkel, jelképekkel, utalásokkal. Mindenhol az az ismerős európai érzés, hogy ez akár Magyarországon is játszódhatna, bár nem 5 év múlva azt hiszem.

Talán a negyedik könyv végére elfáradt a történet, de ez mit sem von le az egész értékéből. A lezárása igen nyitott, és majdhogynem mesterkéltnek hat, sok helyen olvashattunk már hasonlót. Habár nem egy korszakalkotó mű ez, viszont elgondolkodtató, mindenkinek mást jelenthet, mindenkit más módon indíthat be, más érzelmeket válthat ki mindenkiből. Belőlem szomorúságot, hogy vége van. Ezt a balkáni cyberpunk világot még nézegettem volna.

Találkozzunk három év múlva, Belgrádban, vagy Szarajevóban. Vagy majd eldöntjük még, hol.

Bélu voltam. Sziasztok!

Viszonylag sok olyan Dredd kötetem volt, amik olvasatlanul hevertek a polcon. Az egyik ezek közül a Judge Dredd Classics: The Dark Judges kötet volt, aminek a hátulján az IDW kiadó cégére díszelgett, de vajmi kevés köze van az amerikai kiadóhoz.

Egyrészt John Wagner és Brian Bolland neve máris árulkodó volt. Bolland a kedvenc Dredd rajzolóm, egyszerűen annyira egyedi a stílusa, hogy nem lehet nem szeretni. Örökérvényű klasszikus történetek elevenedtek meg rajzai által. Nos Brian Bolland neve itt virít a köteten, és ha megnézzük jobban, ez a kötet egy Judge Death gyűjtemény, mégpedig a 2000AD brit kiadó sorából, csak kiszínezve. Ami nem baj, mert tartalmazza kedvenc gyilkológépem első megjelenését is. Bár a színezésre később kitérnék még.

Halál bíró először a 2000AD 149. progjában jelent meg, 1980-ban. Az első sztori három számon keresztül futott.

Ezeknek a történeteknek a lényege, hogy Halál bíró ás brancsa (a sötét bírók) Anderson bíró segítségével próbálnak átlépni a mi létsíkunkra, mivel a sajátjukon már elhozták a jog uralmát. Az ő sajátos jogrendjükben és felfogásukban minden bűn az életből ered, ezért az élet maga a bűn, ami halálbüntetéssel jár.

Ez a világ volt a Deadworld-nek nevezett kis világ, aminek a kiirtásával a The Fall of Deadworld sztori foglalkozik. Erről a kötetről már itt írtunk.

Nos az első történetben Halál bíró egymaga okoz némi galibát Mega 1-ben, amikor átjön, de túl sokra nem megy, mert egymaga viszonylag gyenge, viszont annyit elért, hogy Andersonnak kell feláldoznia magát, hogy legyőzze. Ugyanis Anderson a saját elméjében ejti foglyul. A második eljövetelkor már három haverját is magával hozza, ugyanis Anderson kriptáját feltörik, és Halál bíró is kiszabadul.

A haláli buli viszont ebben a kötetben háromszor is elkezdődik, és minden egyes alkalommal a túlvilági vendégek húzzák a rövidebbet, végül a világok közti ürességbe taszítják őket, de tudjuk, hogy még számtalanszor visszatérnek. Ami nem él, azt nem tudod megölni!

Egész jó történetek ezek, annak ellenére, hogy Halál bíró elég egyszerű csávó. Akit ér, kitépi a szívét, letépi a fejét, kibelezi, felrobbantja, felgyújtja, megfojtja. Társai is hasonló jókedélyű tömeggyilkosok. Van egy eleven fáklyaként égő Tűzbíró, a megtestesült Félelem, és Mortis, a bikakoponya fejű pszichopata.

Annyit erről a színezett sztoriról elmondanék, hogy szerintem teljesen elvesztette azt a „Bollandes” hangulatát, amit a mester natúr fekete-fehér rajzai adtak nekem. Az akciók egyáltalán nem jönnek át a színes rajzokon, sok helyen olyan, mintha Halál valamiféle szellemként nyúlna át az embereken, semmiféle roncsolódást nem okozva. Fekete fehérben valahogy nem volt ez bántó Bolland rajzainál, pedig alapvetően nem rajzolt kiomló beleket, meg szétrobbanó mellkasokat. Valahogy itt olyan amatőrnek hatott. Pedig tudom, hogy nem az. Lehet valahogy nekem ment feljebb az ingerküszöböm az évek során.

Még mindig azt mondom, hogy a legeslegkirályabb Death történet a Necropolis. Ebben a hitemben semminek nem fog sikerülni megingatnia. Egyszerűen az tökéletes lett. Valahogy egy világpusztító halhatatlan lényhez az a méltó viselkedés. Az biztos, hogy még a Fall of Deadworld második kötetét is be fogom szerezni, mert az is valami borzasztó brutális, de a Necropolis hangulatát az se tudta visszaadni. Inkább a Walking Deadhez hasonló az a rengeteg zombival, de mivel azt is szeretem, így egyértelmű, hogy bejött.

Már alig várom a Hiya Toys akciófiguráinak megjelenését. Tudjátok, lesz itt minden. Dredd, Death, Fear, Mortis és Fire is. Háát. Ha az összeset nem is, de Dreddet és Death-t be fogom szerezni. Júniusban várhatóak.

Bélu voltam, sziasztok!

Csupa jobbnál jobb évfordulókat ad nekünk az idei év. Ezúttal is egy kerek évfordulóval készültem nektek. Ugyanis ma 50 éve, 1972. március 24-én jelent meg az Egyesült Államokban a kultikus filmalkotás, A Keresztapa. A magyar közönség csak a film 10 éves évfordulóján, 1982. március 25-én találkozhatott először a „Corleone Family” történetével.

A filmet Mario Puzo regénye alapján Francis Ford Coppola álmodta filmvászonra. Akciódús, krimi és thriller elemeket magába olvasztó film ez, a drámaiságot se felejtsük el a jegyei közül. Egy olyan alkotás, ami hatalmas hatással volt a popkultúrára.

Ki ne ismerné a Corleone család történetét. A szicíliai származású Don Vito (Marlon Brando) Amerikába települ, és családjával a szervezett bűnözés királyai, az alvilág urai. Főként szerencsejátékban utaznak, de nem áll tőlük messze semmilyen, a szervezett bűnözéssel kapcsolatos bűncselekmény. Don Vito egy olyan családfő, olyan mecénás, aki hűséges híveinek segít, ahol tud. Legyen az egy lány becsülete miatti bosszú, vagy egyszerű üzleti vita, Don Vito ajtaja mindenki előtt nyitva áll. Egy szívesség csak egy másik szívességbe kerül.

A Don mindent megszerez, amit akar, az ő ajánlatait nem szokás visszautasítani. Amikor viszont ő utasít vissza egy ajánlatot – nem akar beszállni a kábítószer-bizniszbe – elszabadul a pokol. Többek között emiatt is tör ki egy a családok közötti háború. No meg azért is, mert Don Corleone nem osztja meg a családokkal a hatalmát, amit különböző hivatali szervek köreiben gyakorol. 

A filmben minden Corleonét megpróbálnak megölni legalább egyszer, valakit sikerül is. Egy biztos: a vért vérrel kell megtorolni. Így amikor a család több tagját támadás éri, a film közepe-végére visszavonult Vito legkisebb fia, Michael (Al Pacino) egy szervezett támadást indít az áruló családok ellen. A család ellenségeinek vesznie kell. Ellenségből pedig még a család berkein belül is akad bőven.

Lehetetlen egyetlen bejegyzésben összefoglalni ennek a filmnek a zsenialitását. Valószínűleg a fantasztikus szereposztást, a zeneiségét, a hiteles helyszíneket, a pörgős, fordulatos cselekményt emelném ki, szóval mindent. Az összhang az, ami ezt a filmet kultikussá tette.

Nem tudok mást ajánlani, csak hogy nézzétek meg. A közel három órás film minden pillanata arany. A tanulsága pedig mi más lenne: mindig legyen nálad fojtóhúr, hátha valakit áruláson kapsz rajta.

A képeken a filmből ismert karakterek láthatóak, akik valamiért megfogtak. Don Corleone (Marlon Brando), Michael (Al Pacino), Kay Corleone (Diane Keaton), Luca Brasi, a család ügyvédje (Lenny Montana), Sonny Corleone (James Caan), Tom Hagen, a consigliere (Robert Duvall), a családi fotón pedig Don Vito, Sonny és Michael mellett Fredo is szerepel (John Cazale).

Irány filmezni!

Bélu voltam, sziasztok!

A nyolcvanas évek derekán voltam nagycsoportos óvodás, majd kisiskolás, tehát már valamennyire tudatos(sá alakuló) gyerek. A fiúk körében gyakoriak voltak azok a beszélgetések, amelyek egyértelműen definiáltak dolgokat, leginkább erőviszonyokat. Extrém szócsaták döntötték el, melyik autó a legjobb vagy leggyorsabb, kinek az apukája erősebb, ki látott már nagyobb állatot (gyakran ezt az előző - apukás - kategóriával meg lehetett volna nyerni), és gyakran volt az is téma, hogy ki verne meg kit. Nagyon sok srác szerint Bruce Lee minden ismert embert és filmbeli karaktert elagyalt volna, de én ehhez nem tudtam sokat hozzáfűzni. A mi családunk "westernes" volt, még pár évig nem is láttam kung fu filmet. Amúgy Clint Eastwood úgyis lelőtte volna bármelyik ökölharcost, de ez most nem számít.

Az egész apropója a „Tomboló ököl” („Fist of Fury”) ötvenedik évfordulója, amely bemutatója 1972 március 22-én volt. És erre még nyilván visszatérünk, de picit beszéljünk a főszereplőről. Nehéz lenne megtippelni, hányan ismerik a világon a nevét, rövid élete és filmes karrierje ellenére is. Sokan. Bruce Lee, 1940 november 27-én született San Francisco-ban, Lee Jun-fan (magyarosan Léj Can-fán) névvel. (Reggel hat és nyolc óra között, tehát a sárkány évében, és a sárkány órájában.) Hongkongban járt iskolába, és később Ip Man (Jíp Man) mester tanítványa lett. Gyerekszínész is volt, többször szerepelt filmvásznon is, de az első amerikai nagy sikere a „The Green Hornet” (1966) sorozat volt. Bár legendás figura, de csupán négy harcművészeti nagyjátékfilmben játszott (az ötödik filmjét dublőrrel fejezték be). 1973 július 20-án rosszul lett, a kapott gyógyszer allergiás reakciót váltott ki, és elhunyt. Ekkor mindössze 32 éves volt. (Fia, Brandon Lee, forgatáson halt meg, 28 évesen.) Mindezek ellenére hihetetlen hatással volt számos színészre, rendezőre, sőt, a filmművészetre is. Na meg óvodásra, még évtizedekkel később is.

Szokás szerint elkalandoztam, de csak eljutunk magához a filmhez is. Ötven éves filmről van szó, talán belefér pár visszafogott spoiler. De olyan történések nincsenek, amik miatt eldobnánk az agyunkat. Egyéb miatt annál inkább. Szóval: Chen Zhen (Csen Zsen) zuhogó esőben érkezik meg, de elég későn. Ugyanis a mestere - Huo Yuanjia - koporsóját már leengedték a sírjába. Eléggé hisztérikusan reagál, elkezdi kézzel kidobálni a földet, ami eléggé szokatlan dolog egy temetés közepén, de egy jól irányzott ásócsapás kicsit lenyugtatja. Azt mondják, tüdőgyulladás vitte el a mestert, de Chen ebben nem hisz. Viszont a lehetőséget kihasználva, a konkurens japán harcművészeti iskola megpróbálja ellehetetleníteni a kínai iskola működését. De a legjobb az lenne, ha teljesen eltűnnének. Nem könnyű a kínai élete Sanghajban, pár évvel a második világháború előtt, ezt többször is érezhetjük a film során. A japánok jönnek, aláznak, gyaláznak, megszégyenítenek, nevetve távoznak. Nehezen, de mindenki visszafogja magát. Persze Chen másnap meglátogatja a japán iskolát, és mindenkit a helyére rak. Padlóra. Innen már mindenkinek igaza van, mindenki bosszút akar állni, és fog is! Mindenféle keleti harcművészetet felvonultat a film, persze a leglátványosabbak a kung fu jelenetek. És érezhető, hogy tulajdonképpen erről szól a film. Bruce Lee mozdulatai akár egy tökéletes tánc, miközben az ütések akár végzetesek is lehetnek. Mondhatjuk, hogy maga a film vagy a története mai szemmel "nem nagy eresztés", a színészi játék is hagy maga után kívánnivalót. De minden mozdulat, minden lépés és minden ütés zseniális. Legyen akár egy leheletnyi finom mozdulat vagy egy légkalapács gyorsaságú és erejű ütéssorozat, mindig lenyűgöző. Amikor előkerül a nunchaku, akkor pedig kő kövön nem marad. Egy olyan színészt - de első sorban harcművészt - láthatunk, aki természetesen napjainkban is megállná a helyét, jól mutatna a képernyőn, a filmvásznon.

Ha valakiben akár csak kis érdeklődést ébreszt a kung fu, a harcművészet, a bunyó, vegye elő bátran ezt a félévszázados filmet! Nincs CGI, nincs rohanó kamera, nincs játék a fényekkel. Csak a legnagyobb: Bruce Lee!