Sziasztok!

Az utóbbi időben elég sokat kalandoztunk el a filmes évfordulók irányába, ezért kicsit háttérbe szorult a képregényes tartalom. Viszont napról napra dolgozunk rajta, hogy képregények is terítékre kerüljenek. Ilyen még amúgy se nagyon volt, képregényes visszatekintő következik.

Angela, a Spawn szexi angyala minden Spawn rajongónak kedvence. Dögös, menő, gyilkos maca, aki nem törődik a szabályokkal. Ja és egyébként egy százezer éves angyal, aki pokolivadékokra vadászik.

Angelát – ha nagyon vázlatosra veszem a témát – a Spawn első füzeteiből ismerhettük meg, igazából a Spawn 9. számában, ahol is vadászni kezd az igazi Pokolivadékra. Azért mondom, hogy igazi pokolivadékra, mert azóta már Al Simmons meghalt, vagy mégsem? Ki tudja már, hogy hogy is állunk ezzel a dologgal. McFarlane univerzumában, aki meghalt, az is élhet örökké, emlékezzünk csak Cygorra, akiről majd még szeretnék egy rövid figurás bemutatót is rittyenteni nektek.

No de Angeláról, mert megint elkalandoztam. Angela Spawnos megjelenését Neil Gaiman írta, és Todd McFarlane rajzolta (#9). Tudom, hogy így van, mert itt csücsül a polcon magyarul, és megnéztem az előbb.

Neil Gaimanról annyit, hogy anno Angelán sikerült összekapnia Todd bácsival, ezért később elpasszolta a Marvelnek a karaktert, így Angela ma már – igaz egy másik univerzumban – de asgardiként repked, angyal szárnyakon (Thor népéből való tehát).

Érdekesek ezek a jogdíj mizériák, és anno ha jól emlékszem a magyar Spawn kiadással is volt egy kis problemo, mivel Angelát mintha ki akarták volna vágatni belőle, tehát hogy ő nem is szerepelhetett volna abban a történetben, amiben alapjában megjelent, és valljuk be, a századik részben történt hirtelen haláláig jelentős szerepet töltött be.

Ezért is soha a büdös életben nem fogják még egyszer kiadni Angela minisorozatát, amit Gaiman írt, és Greg Capullo rajzolt, aki egy isten. Ez a minisorozat három füzetnyi tartalom, Angela főszereplésével, Spawn vendégszereplésével. Nekem sikerült levadászni azt a három füzetet, amiben benne van, 1994-ből!

A története kiegészíti a Spawn 9. része körüli eseményeket (itthon a Spawn kezdetek 2. kötetben található a sztori). Angela kicsit közelebbi viszonyba kerül Al Simmonsszal, akire egyébként, mint ebből a történetből kiderül, engedély nélkül vadászott. Angeláról tudni érdemes, hogy a történelem során sokszor játszott mennyből az angyalt, aminek mindig egy Spawn látta kárát (általában a pecsétjüket megtartotta belőlük, de az ivadékokat megölte).

Angelát Gábriel Arkangyal perbe fogja, mert állítólag elárulta a Mennyországot, és már éppen halálra akarják ítélni, amikor megjelennek Charlie angyalai, Spawnnal karöltve, akit tanúként neveznek meg. Spawn viszont nem tudja kifejteni az álláspontját, mivel Elíziumban nem nagyon tűrik meg a pokol egyik ivadékát, ezért gyorsan menekülőre kell fogniuk hőseinknek.

Angela és Spawn a pokol egyik barlangjában még közelebbi kapcsolatba kerülnek – khm… valószínűleg –, majd végül Spawn hoppon marad, visszatér a Földre, Angela pedig útnak indul, szakadár angyalként fog tevékenykedni, mivel csalódott az örökkévalókban, és nem látja értelmét a háborúskodásnak (mivel a Menny és a Pokol a szemében egy és ugyanazonná válik).

A képregény rajzai zseniálisak, viszont megjegyezném, hogy az első füzetet majdnem becsuktam, és majdnem abbahagytam az egésznek az olvasását, kár lett volna. Ugyanis Capullo mester rajzait Mark Pennington nagyon borzasztóan színezte. Angela egy sárkánnyal harcol a füzet elején, és beindult valami „photoshop májszterkedés” éppen, de szerencsére rövidesen elmúlt. Nem tudom, hogy volt-e akkoriban ez a program, de ha nem is volt, akkor is, mintha ezüst spray-vel és bronzosítóval fújtak volna le néhány rajzot, borzasztóan undorító volt.

Ez csak az első füzet elejére jellemző, utána szépen visszatérnek a Spawn természetes színei.

Gaimanról pedig annyit, hogy szerintem jobbra írta az Angelát, mint McFarlane bármikor Spawnt. :D Voltak benne ütősebb poénok, pl. amikor Spawn az Elíziumban rákérdez a csajoknál, hogy „Figyu már! Az mégis hogy lehet, hogy nálatok mindenki ilyen szexi cicababa?”. De persze senki nem válaszolja meg a kérdését…

Hát ezt mi is megkérdezhetnénk, de jobb így, mintha mindenki pufók Violátor angyalka lenne.

Bélu voltam. Sziasztok!

Garth Ennisnek vannak jó képregényei. Éppen ezért, amikor jóárasítva láttam az egyik képregényes adok-veszek csoportban, meg is vettem rögvest a Prédikátor, eredeti címén Preacher sorozat első négy magyar nyelvű kötetét.

A sorozatot itthon a Kingpin adta ki, Kingpin méretben, kemény és tpb kötésben is. Nekem a tpb-k vannak meg.

Garth Ennisnek vannak jó képregényei, ez sajnos nem az. Ahogy Tibi mondta, egyszerre sok és kevés. Én is ezt érzem. Mindjárt kifejtem, miért.

A történet kiindulópontja ígéretes. Isten megunta a banánt és magára hagyta az emberiséget. A Mennyországot a szeráfok irányítják. A Menny börtönéből pedig kiszabadul egy olyan lény, aminek megszületnie sem lett volna szabad. Ő a Genezis, egy angyal és egy démon szerelméből született, és egyesülni akar egy általa kiválasztott, erős lélekkel.

Jesse Custer tiszteletesre esik a választása, aki egyből cafatokra robbantja kisvárosi nyáját. Aztán menekülőre fogja a dolgot. Custer a Genezissel együtt isteni erő birtokosává válik, ha Isten hangján szólal meg, nem tud senki a kérésének ellenállni. Ezt a képességet jóra szeretné használni, de néha balul sülnek el a dolgok.

Custer tiszteletes két társra talál, Tulipra, a nőre, akit öt évvel korábban szó nélkül elhagyott, és Cassidyre, a nagypofájú vámpírra.

Így 16 füzet elolvasása után azt kell mondanom, hogy már a harmadik kötetre elfogyott a szufla ebben a történetben. Ami eleinte vicces volt, értem itt a sokszor öncélúnak ható trágár szókimondást. Eleinte tényleg vicces volt ez, viszont a végére nagyon vártam, hogy bedobhassam a sarokba ezt a műremeket.

A káromkodással akarták ezt eladni, viszont a történet irtózat gyenge. Eltekintve néhány tényleg ütős poéntól, ez nagyon kínos. Ja és Steve Dillon rajzai sajnos sablonosan hatnak, és nagyon alulmunkált az egész.

A történetben rengeteg bizarr, természetellenes dolog van sorba állítva. Legyen az egy belterjes déli küklopsz család, vagy a gyerekét kicsináló bigott és egyszerre kétes erkölcsű nagymama, kötözős szexet preferáló hivatalnok, most soroljam? Ez túl sok egyszerre. És Custer tiszteletes mindenütt ilyen f#('(#ságokkal találkozik.

A megvalósításról: tudtam, hogy Kingpin méret, és kicsi, ők így szeretik, szerintem meg egyáltalán nem jó, de ez csak személyes vélemény. Viszont az, hogy a képregény előszavában a második kötettől következetesen hibásan Nemezisnek írják Genezist... Nem is kommentálnám.

A képregényt nem ajánlom senkinek. Feleslegesen trágár, túlzottan és céltalanul erőszakos, a második kötet végétől egy iszonyat gyenge történettel. Az a helyzet, hogy ezt így biztosan nem folytatom.

Vannak trágár és szókimondó képregényeim, Garth Ennis pedig az egyik kedvenc íróm, de... Itt valahogy elment egy rossz irányba, amit nem tudok felfogni. Majdnem olvashatatlan, viszont élvezhetetlen, fárasztó, lassú folyású és kib($&+$! trágár.

Bélu voltam. Sziasztok.

Nem olyan rég figyeltem fel a Lore Olympus című képregényre az egyik oldalon. Modern köntösbe ágyazott mitológia, több, mint 400 oldalon, kemény kötésben. Rachel Smythe képregénye szerintem marha jól sikerült. Furcsa, hogy ez a véleményem egy romantikus képregényről?

Alapvetően érzelmes embernek tartom magam. Nem riadok vissza egy romantikus film megnézésétől, vagy akár egy ilyen jellegű regénytől (régen volt már, de azért olvastam egy-kettőt) és képregénytől sem. Általában azt vettem észre, hogy a nőknek szánt romantikus történetekben nagyon nagy hangsúlyt kap a szexualitás, és szerintem néha talán túlságosan is igénytelen módon. Miért van ez? Én tudjam? De engem ez kifejezetten zavar.

A romantikus lehet sokszor szexi, és sokszor rózsaszín. És nem zavar a dolog, ha ízléssel van tálalva. A Lore Olympus erre példa. Görög istenek modern kori szerelmi bénázásai, a mai környezetben, ketyerékkel, kocsikkal, legénylakásokkal, éjszakai élettel.

Hádész és Perszephoné egy isteni házibuliban futnak össze, hogy aztán plátói kapcsolat alakuljon ki köztük. Közben meg egyéb történések bonyolítják a sztorit. A képregény immáron a webtoonson 195. részénél tart, és folytatódik. Ott ingyenesen olvasható, képenként lefelé görgetve. Ezért ha kérdezitek, hogy miért is érdemes megvenni ezt a könyvet, akkor az igényes szerkesztés és úgy általában a kötet fantasztikus megjelenése miatt (Ciceró Könyvstúdió fantasztikus munkát végzett ezzel).

A képregény humora könnyed, sokszor a fiatal istenlány naivitásával operál, majd a tapasztaltabb férfi istenek szexista megjegyzéseivel…

„- De ez a Perszephoné, he?
- Van benne valami melankolikus vonás, amit nem egészen értek.
- Melankolikus vonás? Ne vetíts már! Tegnap még azt mondtad, a combjai közt akarsz élni.
- Nem mondtam ezt. Sose lennék ennyire közönséges.
- Pedig de.
- T-talán…”
(ford.: Márton Zsófia)

Amellett, hogy a képregény rajzai nagyon szépek, színesek, a rózsaszín ködfelhő mögött azért a szorongás is ott dereng. A humor mellett olyan témákat feszeget, mint a nők szexuális kizsákmányolása, bántalmazás, a mérgező párkapcsolatok. Ezért, és a szexuális töltet miatt csakis és kizárólag felnőtt olvasóknak ajánlott. Ja és szókimondó tartalom jellemzi.

Az a helyzet, hogy én ezt venni fogom. Egy könnyed, magával ragadó romantikus kis képregény, amiben néha szájbaver a szomorú mondanivaló.

Bélu voltam, sziasztok!

Nagy örömmel csaptam le az egyik képregényes csoportban Enki Bilal Szörny-tetralógiájára. Elsősorban a rajzai fogtak meg, mivel halvány lila gőzöm sem volt a történetről. Az egyik repülő taxi képe sejlik fel lelki szemeim előtt, ami egyfajta Blade Runner utánérzést adott az egésznek. Ezt a taxit több helyről is kifényképeztem, mert marha jól néz ki, mint ahogyan az egész képregény.

A tetralógiát a Titkos Fiók Kiadó adta ki, még a kétezres évek végén.

A képregény alkotója bosnyák származású, a régi Jugoszlávia szülötte. Jugoszlávia felbomlásának eseményei köszönnek vissza ebben a képregénysorozatban. Pontosan ezért szerettem meg, mert nagyon közeli az egész, és mégis annyira távolinak hat.

A történet visszavezet Szarajevó bombázására, 1993-ra, amikor is a pusztítás közepette három gyermek jön világra. Közülük a legidősebb Nike Hatzfield, akinek az apját egy orvlövész ölte meg, miközben újszülött gyermekét menekítette volna el a harcok elől. Nike az apja cipőjének márkájáról és az őt megtaláló riporterről kapta a nevét. A szarajevói árvák még Lejla és Amir.

Az ő történetüket kísérhetjük végig, miközben Nike – akinek szuperképessége a fantasztikus memóriája – fokozatosan emlékszik vissza születésének pillanatáig minden eseményre, miközben magunk is hallhatjuk a háború zajait.

A jelen (2026-2027 fordulójának) eseményei három síkon játszódnak. Az „űrtudós” Lejla, a különleges ügynök Amir és az utánuk megrögzötten kutató Nike történetébe belerondít a Szörny, a Warhole-nak nevezett rejtélyes személy tevékenysége, amit bővebben nem fejtenék ki, mert valaki még nem olvasta a képregényt, és megsértődne, ha elspoilerezném.

A képregény sokat vett (lopott) a Szárnyas Fejvadászból. Itt is léteznek egyfajta replikánsok, néha azt se tudod, ki kicsoda éppen, valódi vagy mesterséges. Tényleg a főszereplővel történnek a dolgok, vagy a hasonmásával, egyáltalán ki a főszereplő? Nike, Amir vagy Lejla? Esetleg a háttérben rosszalkodó Szörny? Nem tudtam eldönteni. A lényeg, hogy talán a történet rámutat arra, hogy mi teszi az embert emberré. Igazából a tökéletesen megalkotott szintetikus és a természetes emberek alig térnek el egymástól. Ebben is a neves elődjére utal.

Egy igazán szórakoztató képregénysorozat ez, viszont emellett nagyon nyomasztó is. A komoly hangvételű történetet még jobban súlyozzák az alkotó nyers ceruzarajzai, amik egyszerűen lebilincselőek.

Tele van az egész képrejtvényekkel, jelképekkel, utalásokkal. Mindenhol az az ismerős európai érzés, hogy ez akár Magyarországon is játszódhatna, bár nem 5 év múlva azt hiszem.

Talán a negyedik könyv végére elfáradt a történet, de ez mit sem von le az egész értékéből. A lezárása igen nyitott, és majdhogynem mesterkéltnek hat, sok helyen olvashattunk már hasonlót. Habár nem egy korszakalkotó mű ez, viszont elgondolkodtató, mindenkinek mást jelenthet, mindenkit más módon indíthat be, más érzelmeket válthat ki mindenkiből. Belőlem szomorúságot, hogy vége van. Ezt a balkáni cyberpunk világot még nézegettem volna.

Találkozzunk három év múlva, Belgrádban, vagy Szarajevóban. Vagy majd eldöntjük még, hol.

Bélu voltam. Sziasztok!

Viszonylag sok olyan Dredd kötetem volt, amik olvasatlanul hevertek a polcon. Az egyik ezek közül a Judge Dredd Classics: The Dark Judges kötet volt, aminek a hátulján az IDW kiadó cégére díszelgett, de vajmi kevés köze van az amerikai kiadóhoz.

Egyrészt John Wagner és Brian Bolland neve máris árulkodó volt. Bolland a kedvenc Dredd rajzolóm, egyszerűen annyira egyedi a stílusa, hogy nem lehet nem szeretni. Örökérvényű klasszikus történetek elevenedtek meg rajzai által. Nos Brian Bolland neve itt virít a köteten, és ha megnézzük jobban, ez a kötet egy Judge Death gyűjtemény, mégpedig a 2000AD brit kiadó sorából, csak kiszínezve. Ami nem baj, mert tartalmazza kedvenc gyilkológépem első megjelenését is. Bár a színezésre később kitérnék még.

Halál bíró először a 2000AD 149. progjában jelent meg, 1980-ban. Az első sztori három számon keresztül futott.

Ezeknek a történeteknek a lényege, hogy Halál bíró ás brancsa (a sötét bírók) Anderson bíró segítségével próbálnak átlépni a mi létsíkunkra, mivel a sajátjukon már elhozták a jog uralmát. Az ő sajátos jogrendjükben és felfogásukban minden bűn az életből ered, ezért az élet maga a bűn, ami halálbüntetéssel jár.

Ez a világ volt a Deadworld-nek nevezett kis világ, aminek a kiirtásával a The Fall of Deadworld sztori foglalkozik. Erről a kötetről már itt írtunk.

Nos az első történetben Halál bíró egymaga okoz némi galibát Mega 1-ben, amikor átjön, de túl sokra nem megy, mert egymaga viszonylag gyenge, viszont annyit elért, hogy Andersonnak kell feláldoznia magát, hogy legyőzze. Ugyanis Anderson a saját elméjében ejti foglyul. A második eljövetelkor már három haverját is magával hozza, ugyanis Anderson kriptáját feltörik, és Halál bíró is kiszabadul.

A haláli buli viszont ebben a kötetben háromszor is elkezdődik, és minden egyes alkalommal a túlvilági vendégek húzzák a rövidebbet, végül a világok közti ürességbe taszítják őket, de tudjuk, hogy még számtalanszor visszatérnek. Ami nem él, azt nem tudod megölni!

Egész jó történetek ezek, annak ellenére, hogy Halál bíró elég egyszerű csávó. Akit ér, kitépi a szívét, letépi a fejét, kibelezi, felrobbantja, felgyújtja, megfojtja. Társai is hasonló jókedélyű tömeggyilkosok. Van egy eleven fáklyaként égő Tűzbíró, a megtestesült Félelem, és Mortis, a bikakoponya fejű pszichopata.

Annyit erről a színezett sztoriról elmondanék, hogy szerintem teljesen elvesztette azt a „Bollandes” hangulatát, amit a mester natúr fekete-fehér rajzai adtak nekem. Az akciók egyáltalán nem jönnek át a színes rajzokon, sok helyen olyan, mintha Halál valamiféle szellemként nyúlna át az embereken, semmiféle roncsolódást nem okozva. Fekete fehérben valahogy nem volt ez bántó Bolland rajzainál, pedig alapvetően nem rajzolt kiomló beleket, meg szétrobbanó mellkasokat. Valahogy itt olyan amatőrnek hatott. Pedig tudom, hogy nem az. Lehet valahogy nekem ment feljebb az ingerküszöböm az évek során.

Még mindig azt mondom, hogy a legeslegkirályabb Death történet a Necropolis. Ebben a hitemben semminek nem fog sikerülni megingatnia. Egyszerűen az tökéletes lett. Valahogy egy világpusztító halhatatlan lényhez az a méltó viselkedés. Az biztos, hogy még a Fall of Deadworld második kötetét is be fogom szerezni, mert az is valami borzasztó brutális, de a Necropolis hangulatát az se tudta visszaadni. Inkább a Walking Deadhez hasonló az a rengeteg zombival, de mivel azt is szeretem, így egyértelmű, hogy bejött.

Már alig várom a Hiya Toys akciófiguráinak megjelenését. Tudjátok, lesz itt minden. Dredd, Death, Fear, Mortis és Fire is. Háát. Ha az összeset nem is, de Dreddet és Death-t be fogom szerezni. Júniusban várhatóak.

Bélu voltam, sziasztok!

Csupa jobbnál jobb évfordulókat ad nekünk az idei év. Ezúttal is egy kerek évfordulóval készültem nektek. Ugyanis ma 50 éve, 1972. március 24-én jelent meg az Egyesült Államokban a kultikus filmalkotás, A Keresztapa. A magyar közönség csak a film 10 éves évfordulóján, 1982. március 25-én találkozhatott először a „Corleone Family” történetével.

A filmet Mario Puzo regénye alapján Francis Ford Coppola álmodta filmvászonra. Akciódús, krimi és thriller elemeket magába olvasztó film ez, a drámaiságot se felejtsük el a jegyei közül. Egy olyan alkotás, ami hatalmas hatással volt a popkultúrára.

Ki ne ismerné a Corleone család történetét. A szicíliai származású Don Vito (Marlon Brando) Amerikába települ, és családjával a szervezett bűnözés királyai, az alvilág urai. Főként szerencsejátékban utaznak, de nem áll tőlük messze semmilyen, a szervezett bűnözéssel kapcsolatos bűncselekmény. Don Vito egy olyan családfő, olyan mecénás, aki hűséges híveinek segít, ahol tud. Legyen az egy lány becsülete miatti bosszú, vagy egyszerű üzleti vita, Don Vito ajtaja mindenki előtt nyitva áll. Egy szívesség csak egy másik szívességbe kerül.

A Don mindent megszerez, amit akar, az ő ajánlatait nem szokás visszautasítani. Amikor viszont ő utasít vissza egy ajánlatot – nem akar beszállni a kábítószer-bizniszbe – elszabadul a pokol. Többek között emiatt is tör ki egy a családok közötti háború. No meg azért is, mert Don Corleone nem osztja meg a családokkal a hatalmát, amit különböző hivatali szervek köreiben gyakorol. 

A filmben minden Corleonét megpróbálnak megölni legalább egyszer, valakit sikerül is. Egy biztos: a vért vérrel kell megtorolni. Így amikor a család több tagját támadás éri, a film közepe-végére visszavonult Vito legkisebb fia, Michael (Al Pacino) egy szervezett támadást indít az áruló családok ellen. A család ellenségeinek vesznie kell. Ellenségből pedig még a család berkein belül is akad bőven.

Lehetetlen egyetlen bejegyzésben összefoglalni ennek a filmnek a zsenialitását. Valószínűleg a fantasztikus szereposztást, a zeneiségét, a hiteles helyszíneket, a pörgős, fordulatos cselekményt emelném ki, szóval mindent. Az összhang az, ami ezt a filmet kultikussá tette.

Nem tudok mást ajánlani, csak hogy nézzétek meg. A közel három órás film minden pillanata arany. A tanulsága pedig mi más lenne: mindig legyen nálad fojtóhúr, hátha valakit áruláson kapsz rajta.

A képeken a filmből ismert karakterek láthatóak, akik valamiért megfogtak. Don Corleone (Marlon Brando), Michael (Al Pacino), Kay Corleone (Diane Keaton), Luca Brasi, a család ügyvédje (Lenny Montana), Sonny Corleone (James Caan), Tom Hagen, a consigliere (Robert Duvall), a családi fotón pedig Don Vito, Sonny és Michael mellett Fredo is szerepel (John Cazale).

Irány filmezni!

Bélu voltam, sziasztok!

A nyolcvanas évek derekán voltam nagycsoportos óvodás, majd kisiskolás, tehát már valamennyire tudatos(sá alakuló) gyerek. A fiúk körében gyakoriak voltak azok a beszélgetések, amelyek egyértelműen definiáltak dolgokat, leginkább erőviszonyokat. Extrém szócsaták döntötték el, melyik autó a legjobb vagy leggyorsabb, kinek az apukája erősebb, ki látott már nagyobb állatot (gyakran ezt az előző - apukás - kategóriával meg lehetett volna nyerni), és gyakran volt az is téma, hogy ki verne meg kit. Nagyon sok srác szerint Bruce Lee minden ismert embert és filmbeli karaktert elagyalt volna, de én ehhez nem tudtam sokat hozzáfűzni. A mi családunk "westernes" volt, még pár évig nem is láttam kung fu filmet. Amúgy Clint Eastwood úgyis lelőtte volna bármelyik ökölharcost, de ez most nem számít.

Az egész apropója a „Tomboló ököl” („Fist of Fury”) ötvenedik évfordulója, amely bemutatója 1972 március 22-én volt. És erre még nyilván visszatérünk, de picit beszéljünk a főszereplőről. Nehéz lenne megtippelni, hányan ismerik a világon a nevét, rövid élete és filmes karrierje ellenére is. Sokan. Bruce Lee, 1940 november 27-én született San Francisco-ban, Lee Jun-fan (magyarosan Léj Can-fán) névvel. (Reggel hat és nyolc óra között, tehát a sárkány évében, és a sárkány órájában.) Hongkongban járt iskolába, és később Ip Man (Jíp Man) mester tanítványa lett. Gyerekszínész is volt, többször szerepelt filmvásznon is, de az első amerikai nagy sikere a „The Green Hornet” (1966) sorozat volt. Bár legendás figura, de csupán négy harcművészeti nagyjátékfilmben játszott (az ötödik filmjét dublőrrel fejezték be). 1973 július 20-án rosszul lett, a kapott gyógyszer allergiás reakciót váltott ki, és elhunyt. Ekkor mindössze 32 éves volt. (Fia, Brandon Lee, forgatáson halt meg, 28 évesen.) Mindezek ellenére hihetetlen hatással volt számos színészre, rendezőre, sőt, a filmművészetre is. Na meg óvodásra, még évtizedekkel később is.

Szokás szerint elkalandoztam, de csak eljutunk magához a filmhez is. Ötven éves filmről van szó, talán belefér pár visszafogott spoiler. De olyan történések nincsenek, amik miatt eldobnánk az agyunkat. Egyéb miatt annál inkább. Szóval: Chen Zhen (Csen Zsen) zuhogó esőben érkezik meg, de elég későn. Ugyanis a mestere - Huo Yuanjia - koporsóját már leengedték a sírjába. Eléggé hisztérikusan reagál, elkezdi kézzel kidobálni a földet, ami eléggé szokatlan dolog egy temetés közepén, de egy jól irányzott ásócsapás kicsit lenyugtatja. Azt mondják, tüdőgyulladás vitte el a mestert, de Chen ebben nem hisz. Viszont a lehetőséget kihasználva, a konkurens japán harcművészeti iskola megpróbálja ellehetetleníteni a kínai iskola működését. De a legjobb az lenne, ha teljesen eltűnnének. Nem könnyű a kínai élete Sanghajban, pár évvel a második világháború előtt, ezt többször is érezhetjük a film során. A japánok jönnek, aláznak, gyaláznak, megszégyenítenek, nevetve távoznak. Nehezen, de mindenki visszafogja magát. Persze Chen másnap meglátogatja a japán iskolát, és mindenkit a helyére rak. Padlóra. Innen már mindenkinek igaza van, mindenki bosszút akar állni, és fog is! Mindenféle keleti harcművészetet felvonultat a film, persze a leglátványosabbak a kung fu jelenetek. És érezhető, hogy tulajdonképpen erről szól a film. Bruce Lee mozdulatai akár egy tökéletes tánc, miközben az ütések akár végzetesek is lehetnek. Mondhatjuk, hogy maga a film vagy a története mai szemmel "nem nagy eresztés", a színészi játék is hagy maga után kívánnivalót. De minden mozdulat, minden lépés és minden ütés zseniális. Legyen akár egy leheletnyi finom mozdulat vagy egy légkalapács gyorsaságú és erejű ütéssorozat, mindig lenyűgöző. Amikor előkerül a nunchaku, akkor pedig kő kövön nem marad. Egy olyan színészt - de első sorban harcművészt - láthatunk, aki természetesen napjainkban is megállná a helyét, jól mutatna a képernyőn, a filmvásznon.

Ha valakiben akár csak kis érdeklődést ébreszt a kung fu, a harcművészet, a bunyó, vegye elő bátran ezt a félévszázados filmet! Nincs CGI, nincs rohanó kamera, nincs játék a fényekkel. Csak a legnagyobb: Bruce Lee!

Valamikor már írtam a Vad Virágok Könyvműhely gyerekeknek szóló Pókember sorozatáról. Pontosabban a Marvel Akcióhősök - Pókember széria első három számáról. Azóta megjelent még kettő: a Venom 2 film mozis premierje környékén egy "Venom" kiadvány, illetve január 19-én az ötödik szám, "Beleremeg a föld" címmel. A negyedik füzet könnyed kis sztori, pedig a főszereplő alapból nem az. Eddie Brock nagyon gyorsan át tud menni negatívba - ezt tudjuk. Viszont itt inkább viccesen van ábrázolva, ezért talán a sorozat leginkább pehelysúlyú tagja. Nyilván lehetne róla többet is írni, mert szórakoztató, szép, viccesen érdekes az alapsztori, meg minden. De nem fogok, mert nem ez a mai főszereplő.

Tehát: "Beleremeg a föld" ("Shock to the System"). A főellenség Rengető, eredeti nevén Shocker. Egy új gonosztevő jelenik meg a városban, persze a legrosszabbkor. Amúgy már 1967 óta létezik a karakter, Stan Lee és idősebb John Romita jóvoltából. Kesztyűinek köszönhetően lökéshullámokat képes létrehozni, amelyek könnyűszerrel rombolnak le falakat, épületeket, így a pókifjoncok fejére sincsenek feltétlenül pozitív hatással. Szintén szerkentyűi segítségével érzékeli a közelében megjelenő tárgyakat, élőlényeket, így Miles Morales láthatatlansága sem túl hatékony. Ami még rosszabb: addig tuningolja a kütyüit, amíg az eredeti hatásfok tízszeresét érik el, így egy nagy erősségű földrengést tudna előidézni, ami lerombolná a várost. Ennyi törmeléket és felhőkarcolót három fiatal pókember bizony nem tud elkapni. Nagyjából ez a történet lényege. Érezhető, hogy ez jóval sötétebb hangulatú képregény, mint az előző négy és a kilátástalanság is egyre csak fokozódik. És - ahogy már említettem - a fiatalok egy nagyon fontos vizsga előtt állnak, amire készülni sem igazán tudnak, az események miatt sem, és a fejükön átzúgó rengetés miatt sem.

Nyilván van pár csavar a történetben, amit annyira nem nehéz kitalálni, de mégis fokozzák a hangulatot. Például Rengető civil azonossága, ami hamar nyilvánvalóvá válik, de mégis titokban reméljük, hogy nincs igazunk. A srácok az előkészítőn ülnek, miközben minél több kézre és lábra lenne szükség az utcákon, így persze nehéz összpontosítani is. Amikor maga Tony Stark keresi meg őket egy küldetéssel, akkor pedig szinte felejtőssé válik a vizsga. Anélkül pedig igen ingatag lábakon állnak a továbbtanulási esélyeik. Az egyik legdurvább szál pedig... Nem olyan könnyű felépíteni a bizalmat valaki iránt. Ha vannak valamilyen előzmények, akkor főleg nehéz. És amikor mindezt pillanatok alatt lerombolja az egyik fél, az bizony kegyetlen, főleg egy tini életében. Igen, ilyen is van ebben a kis képregényben.

Sokkal több, mint amire számítottam, így - nem kérdés - a "nagyon ajánlott" kategóriába esik, tiniknek és felnőtteknek egyaránt.

Mi is tudjuk, hogy mit ünnepelünk ma, egyrészt az egyik legfontosabb nemzeti ünnepünket, másrészt egy munkaszüneti napot (lehet ezt jobban?), de van még valami, ami miatt a geekok számára fontos lehet a mai dátum. Ugyanis ma 20 éve mutatták be Amerikában az egyik leghíresebb és legsikeresebb 3D animációs filmet, ami mára már rengeteg folytatást, és mellékszálat (pl. karácsonyi részt) is kapott.

Ez a film pedig a Jégkorszak első része. A történetét mindenki ismeri. Az őskorban járunk, és éppen bekövetkezni látszik a következő jégkorszak, ezért az állatok délre mennek. Mani, a mamut viszont pont az ellenkező irányba, mert nem szereti a tömeget.

Pont jó útitársra talál Sidben, a lajhárban, aki meg pörög, mint a ringlispíl, és össze-vissza zagyvál folyton. Tudjuk, hogy a csordájuk, mert Sid annak nevezi kis csapatukat, több taggal fog bővülni az idők folyamán. Az első részben egy talált ősember-gyermeket próbálnak visszajuttatni a törzséhez, miközben Diego, a kardfogú tigris – aki látszólag segíteni akarja őket – szervezi az embergyerek elrablását. Bosszúból, tudniillik a neandervölgyi-szerű arcok előszeretettel vadásztak mindenre, ami élt és mozgott, mi mást is csinált volna, nem élhetett gyökereken. Persze Diego a végére megszereti új családját, és saját falkája ellen fordul, és a baba is visszakerül családjához, csak hogy legyen min sírni a végén. A film mondanivalója, hogy hiába idegesít a családod, nem eheted meg őket.

2002-ben én éppen 14 éves voltam, és ezt a filmet pont moziban tudtuk megnézni akkor egy gyerekkori barátommal. Egyrészt nagy szám volt, mert ekkor lett világsláger a 3D animáció (volt előtte egy Shrek, ami ugyancsak nagy kedvencem). Másrészt nem nagyon jártunk mi moziba, vidékiek lévén.

A film szerintem nem öregedett olyan jól, mint mondjuk a Shrek. Kicsit négyszögletesebb. Amikor elkészült, 3000 évvel ezelőtt, mi még a tetrist nyüstöltük, meg PS1-en a különböző, akkor szépnek számító játékokat, és akkori szemmel a Jégkorszaktól leesett az állunk. Ma már egy hasonló kinézetű játékot legagyiznak majdhogynem.

Telik az idő, a gyerekkori barátnak sem hallottam már hírét vagy 15 éve. Ez ilyen depis poszt lett.

Bélu voltam.

Olvasóink között vannak kutyások és macskások, és hörcsögösök is biztosan, bár ezek keveredése is elképzelhető. Mondjuk, én nem tenném ki Zsaklinkát, a másfél éves szíriai hörcsögünket anyósom macskája társaságának…

Az biztos, hogy bármilyen kis állatunk is van, örömünket leljük a létezésükben. Minden kis jószág tud meglepetéseket és boldog pillanatokat okozni, miközben néha teljesen megvadulnak. Ilyenkor nem értjük, hogy vajon miért is csinál valamit a Buksi, vagy Cirmi, amit egyébként nem szokott.

Ezekre az érthetetlen dolgokra próbáltak nekünk választ adni a Kis Kedvencek Titkos Életének alkotói, ami alapján már képregény is készült, amit jól elolvastam.

Nekem a film első része az egyik kedvencem. Az tetszett benne a legfőképpen, hogy nem akarták az állatokat antropomorfizálni, meghagyták őket, annak, amik. És pont ebből fakadtak a helyzetkomikumok. No meg abból, hogy a gazdiknak fogalmuk sincs arról, hogy mit művelnek a kis állataik, amíg ők nem tartózkodnak éppen otthon.

A hörcsög szerintem teljesen el lett találva a filmben és a képregényben is. Igen egyszerű kis állatkák, nyughatatlanok, és kicsit önzőek. Most már tudom, hogy a macskák is nagy – de szeretnivaló – rohadékok tudnak lenni, ha akarnak, vagy ha nem is akarnak, de rájuk jön az ötperc. Igazából nem telik el úgy nap, hogy Farki, a macska ne szedjen ki a bokámból egy darabot, puszta kedvtelésből…

Na de ennyit rólam. Mire is számíthat az, aki a Kis Kedvencek Titkos Élete képregényt a kezébe veszi? Egyrészt sok mosolyra. A képregény teljesen új kalandokat tár elénk, a már megismert főszereplőkkel.

Egy-két oldalas vicces történetek ezek, aranyos, színes, szerintem marha igényes rajzokon. Gyerekes és gyermekes állatbarátoknak is szórakoztató olvasmány ez.

A képregény szembesít minket néhány vicces állati (vagy állati vicces) szokással. Miért fosnak le minket a galambok? Ez egy terv része lehet? Vajon Hógolyónak végre sikerül uralma alá hajtania az emberiséget? Hova tűnt a fél pár zoknim? Miért fürdött meg a macska a lisztben?

Ezekre a kérdésekre megadja a választ a képregény, és még sok másikra is. Szóval érdemes volt elolvasni. Állatbarátoknak ajánlott.

Bélu voltam. Sziasztok!