Azt gondoltátok, mára ennyi volt, de nem. Ugyanis a Pókemberkedésnek nincs vége. Pontosan öt évvel az első film sikerét követően, 2007. május 3-án megtekinthettük a mozikban a Sam Raimi-féle igazi Pókember harmadik részét. Az a helyzet, hogy korábban úgy gondoltam, hogy ez egy nem tökéletes, kis túlzással rossz film. Felemás érzésekkel kezdtem újranézni.

Miért is? Annak ellenére, hogy igazi sztárparádé, mégis valami hiányérzetem volt anno. Összességében a filmbéli Venom a leggázabb élmény, hogy csak sipítozik, meg se szólal, meg annyira nem is volt sok játékideje. Összességében kicsit sok lehetett ez a film, viszont amióta a Disney-Marvel szarrá erőlteti ezt a multiverzumos baromságot, átértékeltem, mit is értek a sok alatt. Újranéztem a Póki harmadik részét, és azt kell mondanom, hogy vannak hibái, viszont egyáltalán nem sok, és nem is egy rossz film.

Egyrészt mit kaptunk a harmadik Pókembertől? Szerintem rengeteg drámát, érzelmet, tartalmat. Látványos akciókat, és többször könnyeket is. Már ami engem illet.

A film felsorakoztat egy rakás „gonosz” karaktert, így a Homokembert (Thomas Haden Church), Venomot/Eddie Brockot (Topher Grace), és a második Zöld Manót, azaz Harry Osbornt (James Franco), akik közül ketten drámai véget is érnek.

Peter szerelmi élete is bonyodalmas, őrlődik Mary Jane (Kirsten Dunst) és Gwen Stacy (Bryce Dallas Howard) között.

A filmben tökéletesen ötvözik a szerelmes részeket az akciókkal és a fő cselekményszállal. De most mégis mit ajnározom ezt? Nem ilyet akartam írni, de az a helyzet, hogy felértékelődik ez a film az újabb Pókemberekhez képest.

A karakterek ebben a filmben fejlődnek, elindulnak egy pontról, és eljutnak valahova, ahogyan a cselekmény is. Sajnos folytatás már nem készült hozzá, pedig simán benne volt a szerelmi szálban, ami ugye elég felemásan ért véget.

Mik a film hibái? Talán Venom szerepére Topher Grace, aki valljuk be, egy seggdugasz, nem felelt meg, és a Venom jelmez, és úgy általában a karakter kinézete sem felelt meg az elvárásainknak. Viszont Grace szerintem önmagában jó színész, és igazából egy ütnivaló kis pökhendi köcsög (emlékezzünk csak a Predatorsra, ahol szintén rohadékoskodik). Az utolsó akciójelenet, és az, hogy Peter megbocsát a Homokembernek, amiért…

15 éves filmnél van SPOILER? Na, mindegy… SPOILER KÖVETKEZIK

Ő ölte meg a bácsikáját, nehéz megemésztenem. Mivel időközben még lerombolt egy fél várost, kirabolt egy rakás bankot, pénzszállító autót, öreg néniket, és még egy kisgyerek nyalókáját is elvette. És Pókember mindezek ellenére elengedi.

SPOILER VÉGE!

Szóval hála az új Marvel filmeknek, ez a film majdnem mesterműnek hat. Én élveztem nagyon az újranézését, és biztos vagyok benne, hogy lesz még erre alkalom. Így néhány évente egyszer-kétszer.

Bélu voltam! Sziasztok!

Nincs mit tenni, öregszetek. Ezt éreztetvén ma egy olyan filmet hoztam el Nektek, amiről nem is gondoltuk volna, hogy már 20 éves. Ugyanis 2002. május 3-án volt az amerikai mozis bemutatója az igazi, a megismételhetetlen, a barátságos, és közkedvelt Pókembernek. Na, jó, tudjuk, hogy volt még két folytatása, és most már vendégszerepelt a nem igazi Pókember egyik filmjében is. Utóbbiról nehéz megfeledkezni.

Tinédzser voltam már, amikor ez a film a mozikba került, szóval nem mondhatnám, hogy ez a film lenne a gyerekkorom. Viszont nagyon szeretem minden hibájával együtt. Sam Raimi Pókembere nem akart nagy kavarást a Pók körül, fogta a már jól ismert karaktereket, és összeeresztette őket, majd kisül belőle valami.

A filmben megismételték Pókember eredet-sztoriját, amikor is a pipogya Parkert (Tobey Maguire) megcsípi a rad… de miért is írnám le? Az is tudja, aki soha sem látta. Nos, a főszereplő bácsikája ebben a filmben is meghal, ami szintén fontos az eredettörténet szempontjából. És a főgonosz a Willem Dafoe által alakított Zöld Manó. Valahogy mindenki kicsit más volt, mint a képregényekben. Itt említeném meg a „hokizós hálót”, vagy a Manó páncélját. Az események is kicsit innen, kicsit onnan kerültek adaptálásra.

Tobey Maguire tökéletesen illett a szerepbe, nem csoda, mivel alapjáraton egy kis balféknek nézett ki. Emellett tudjuk, hogy Stan Lee a Pókembert a maga minden hibájával álmodta meg, mindenféle emberi problémával, mint hogy „hogy a fenébe fogom befizetni a számlákat, May néni kórházi kezelését, meg az iskolát…” Meg ugye az állandó sirám az ügyes-bajos szerelmi élettel, meg a bácsika halála miatti önmarcangolással.

Szerintem sokak kedvenc Pókember filmje, bár nekem a kedvencem inkább a második rész. Szerintem az látványban mindenképpen jobb volt (Oki doki bionikus karjai voltak egyébként abban a legdrágábbak, mert tényleg megépítették őket, és hát az volt a fő látványelem a filmben). Elkalandoztam, szokásomhoz híven.

A fontosabb mellékszerepekben olyan színészek játszottak, mint James Franco (Harry), Kirsten Dunst (a sikoltozós picsa MJ), J. K. Simmons (a jófej J. Jonah Jameson).

A film akármennyiszer újranézhető. Sok köze volt ahhoz, hogy a mai Marvel őrületet megalapozza. Amellett, hogy még két rész készült belőle, Maguire és Dafoe visszatértek a Pókember – Nincs hazaút című zseniálisan elkúrt multiverzumos filmeposzban is.

Ha már Tobeyt kiemeltem, mint zseniálisan eltalált Pókot, akkor Willem Dafoet is érdemes megemlíteni, mint zseniális Manót, aki miatt talán az utolsó Pókfilmet érdemes lehetett megnézni. Ez az ember teljesen hitelesen játssza el, hogy szereti, ha ütik a fejét. Olyan arckifejezéseket tud produkálni, hogy maszk nélkül is éppen elég ijesztő Manó. Imádom a fejét.

Na, ennyi lett volna az összevissza megemlékezés a Pókember első részéről. Remélem meghoztam a kedvet egy újrázáshoz.

Bélu voltam, sziasztok!

Különösebb bevezető nélkül: folytatom a mostanában olvasott képregények rövid bemutatását.

Shannon Hale, LeUyen Pham - Igaz barátok
Első ránézésre kis könnyed, lányos képregény. Lenne. De nem az. Vannak népszerű, és kevésbé népszerű gyerekek. Az ember szociális lény, vágyik a társaságra. De mi van akkor, ha a népszerűbbek tömegvonzása miatt valakinek már "nem jutnak" barátok? Ha közben otthon is egy gyerek vagy a sok testvér között, még nehezebb a helyzet. Önéletrajzi jellegű mű, ami sok emléket feleleveníthet, bármelyik oldalon is álltunk gyerekként.

Brian K. Vaughan, Cliff Chiang - Paper Girls 2.
Maradunk a lányoknál. Gyakran írunk, beszélünk egy-egy sorozat első füzetéről vagy kötetéről. Pedig vannak folytatások is. Az első kötet történései most több értelmet kapnak, amitől persze nem lesz egyszerűbb a helyzet. A talált kütyü segítségével a gyűrődéseket lehet megtalálni, amelyek az idő szövetén keletkeznek. A lányok idősebb énükkel is találkozhatnak, és nem feltétlenül kellemes tényeket tudnak meg saját magukról is. Csak sejtjük, hogy ki áll a jó, és ki a rossz oldalon a történetben, de semmi sem biztos.

Jason Aaron, Jason Latour - Déli rohadékok 2.
Még egy második kötet. Boss edző (főnök, vezér stb.) életének különböző fejezeteit olvashatjuk, az első kötetben megszokott módon, ide-oda ugrálva az időben. Lehetne zavaros is, de nem az, sőt, így tisztábbak az ok-okozat párosok. Néha még afelé is hajlunk, hogy Euless Boss egész jó arc is lehet. Á, francokat, egy igazi déli rohadék. Csak kiderül, hogy miért. Persze az igazi főszereplő még várat magára. Vagy az igazi főszereplőtől már elbúcsúztunk? Jason Aaron remek író, semmi kétség!

Alig használt képregények 1-2
Antológiát kiadni rizikós is lehet. De igazából bármit, főleg mostanában. Annyira hozzászoktunk, hogy jönnek a teljes sorozatok, sztorik, minden, de egy antológia nem ezt nyújtja. Lehet benne hosszabb, teljes történet, vagy kisebb, bevezető jellegű. Lehet benne vicces, de akár elgondolkodtató is. Sci-fi vagy történelem. Strip, strip hátán. Tulajdonképpen minden van ebben a két számban, de valahogy egy kis hiányérzet is. Máskor meg soknak éreztem. Na, valahol el kell kezdeni, kíváncsi vagyok, merre alakul, mert most nem vagyok maradéktalanul elégedett. Ami viszont nagyon menő, hogy a "profik" mellett az amatőrök is megmutathatják, kipróbálhatják magukat.

Geoff Jones, Jason Fabok - Batman: Három Joker
Szeretem Batmant. Hosszú sztori, ez most nem erről szól. Jokert nem szeretem, de ez így van jól, mert ő az ősellenség, a kegyetlen, a legyőzhetetlen. És nem igazán rajongom a Joker-centrikus sztorikért sem. Aztán ott van a millió reboot, párhuzamos sor, meg minden. És a fanatikus "betmenes" mindenben talál hibát. De most nem kerestem, és jobban jártam. Szép kötet, szép rajzok, sokszoros őrület. Mert nemcsak Joker - akiből három van, de ez nem elég, törekedni kell a tökéletes példány előállítására - szóval... Nemcsak Joker őrült, hanem a denevércsapat sem teljesen tiszta, lássuk be. Az őrületnek sok formája van, némelyik vicces, másik félelmetes vagy teljesen abszurd. És csak az a biztos, hogy sosem tudjuk, mi vár ránk a sarok mögött.

Akik ismernek, tudják, hogy nem annyira olvastam még Batman képregényt. Gyerekkoromból emlékszem, hogy rengeteget jártunk könyvtárba, és ott volt néhány Bőregér képregény, az egyikben pont meghalt, és Robin máglyán égeti el. ez igen mélyen érintett. Szóval nem olvastam sok Batmant, pedig nagyon szeretem a karaktert, a főszereplésével készült filmeket (igen, az utolsó film is tetszett). Mégis valahogy az egyéb cuccok mellett már nem igazán fér a DC univerzum mindenféle csillivilli képregénye. Valahol meg kellett húzni a határt. Vagyis eddig meghúztam valahol.

Már-már ott tartok, kár volt átlépni a „nemveszekBatmant-határt”. Most sikerült beszerezni a Három Jokert és a Capullo Batmant (Utolsó Lovag a Földön), amik közül az előbbit szeretném kivesézni.

A képregényt Geoff Johns írta és Jason Fabok rajzolta. Itthon a Fumax adta ki, gyönyörű kemény kötésben, elegáns kinézetben.

A képregény szépen bemutatja nekünk, hogy szupererő nélkül elég szívás egy Denevérember élete, nem még a társaié. Oldalakon keresztül azt látjuk, ahogy szegény Batsyt megvagdossák, lesavazzák, félbetörik, felrobbantják, ráléptetik egy legóra, szóval csupa heg szegény izmos teste.

Aztán megjelenik Joker, vagyis mínusz kettő, mert egyből három. Nem tudni, ki az eredeti, viszont azt igen, hogy összedolgoznak, és van valami közös céljuk. Gyilkolásznak, megőrülnek, másokat is megőrjítenek, és a saját képükre formálnak, hogy aztán cafatokra legyenek ütve, robbantva, vagy átmenjen a fejükön egy Batmobil.

Mielőtt azt hinnétek, hogy ez valami felemód gyerekbarát, vicces és kellemes képregény, ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket. Ebben megölnek ártatlan állatokat is, szóval…

A képregény rendkívül véres, eseménydús, és elgondolkodtat. Nem tudom, hogy ez más Jokeres képregényben így van-e, de szerintem ez nagyon elejét veszi annak a vitának, hogy Batman miért nem öli meg Jokert. A két karakternek már-már viszonya van egymással, függnek egymástól, és az jön le, hogy egymás nélkül nem tudnak létezni.

Halvány lila fingom nem volt arról, hogy kik Batman segítői, így Batgirl és Vörös Sisak, így nagyon tetszett, hogy jól elhelyezve, nem igénytelenül szájba rágva elmagyarázták nekem, mint majdnem Batman-szűznek, hogy mi fán teremtek ezek az alakok.

Egy nagyon szórakoztató képregény a Három Joker. Sajnos. Nincs már helyem, ahova tehetném, de majd fektetve megpróbálom valahova besúvasztani.

A DC Black Label plecsni a képregény elején azt jelenti, hogy nem gyerekbarát tartalom, ha valaki nem ismerné. Meg is értem, mivel szaporodnak benne a hullák rendesen, szóval jóérzésű ember ilyet gyerek kezébe nem ad.

Én nagyon élveztem, kár, hogy vége. A rajzai is rohadt jók, szóval nyomás a galériába, és lesni megfele a róla készült képeket.

Bélu voltam. Sziasztok!

Mostanában keveset írtam (na jó, szinte semennyit, különböző okokból), viszont olvasgattam. Persze attól még nagyon sok lemaradásom van, de van pár kötet/füzet, amely mellett nem akarok csak úgy elvágtatni. Szokásomtól eltérően most tehát több olvasott képregény kerül terítékre, viszont csak röviden. Jó eséllyel volt/lesz olyan, amiről Bélu is ír/írt, sőt, ha netán lenne rá igény, egyiket-másikat szívesen kivesézzük. ;)

Ileana Surducan - The Lost Sunday
Ez egy angol nyelven megjelent képregény, Kickstarter projekt volt, még tavaly. Igazából két nyelven jelent meg, románul és angolul, és szerintem van köztetek olyan, akinek ismerős a Surducan név (ejtsd: Szurdukán), mivel a testvére, Maria írja a Vízitündér sorozatot. Ileana (ejtsd: Iljáná) szintén az ismert meséket dolgozza át, újragondolva azokat. Az alaphelyzet az, hogy nincs vasárnap, nincs pihenés, ezért a melónak sosincs vége, de a lány elindul megkeresni. Útközben mindenkinek segít, aki erre rászorul, majd eljut Frau Holléhoz. A rajzok az elején nem jöttek be. Vagyis a rajzok igen, mert nagyon jó a stílus, viszont van egy kissé elmosódott megjelenítés, mintha krétarajz lenne, vagy a digitalizáció rontotta volna el. De idővel rááll a szem, és nagyon élvezhető lesz.

Rancz Zsolt, Kaláber Tímea - Nyakleves!
Maradunk a határon túl, egy Székelyföldi csapat munkájával. A Wameleon fő profilja a branding. Saját tapasztalatukat már megosztották könyvekben is, ezzel segítve a fiatal vagy kezdő vállalkozókat. Rancz Zsolt író és Kaláber Tímea rajzoló most képregény formájába öntötte ezeket a tapasztalatokat, nyilván sokkal könnyedebb és felületesebb alakban. A rajzok stílusa nagyon friss és tetszetős, nagyon szerettem. A szöveg néhol nagyon erdélyi, akár gondot is okozhat annak, aki nem ismer bizonyos szavakat, szófordulatokat. Összességében valami újat kapunk, egy kis színfolt a képregények sűrűjében. Bár a kiadvány maga fekete-fehér. (A képregényt műfajnak nevezik a szerzők, amitől a hideg ráz...)

Margaret Atwood, Renée Nault - The Handmaid's Tale
Ezt sokan ismerik. Vagyis nem a képregényt, hanem a filmsorozatot. Nem mesélem el, hogy utópisztikus, meg vizionáló, meg akármi - lerágott csont. A kötet maga gyönyörű, nagyon sokáig csak nézegettem a polcon, néha belelapoztam, de igazából kinyitni sem kell. Na jó, de. Renée Nault rajzai kicsit több szabadságot adnak, marad tér a fantáziának. Ami érdekes, mert mégis csak képregény. De elég gyorsan elfelejti az ember a sorozat színészeinek arcát, ami jó. De közben nem korlátoz le a rajzoló elképzelésére. A színek használata szintén fantasztikus, szerencsére nem annyira sötét, de mégis erősen szuggerálja az egysíkú létezést, a korlátokat. Szóval belül is szép.

Ghyczy Csongor - EVA - Két halál
Bár csak nemrég ismertem meg Ghyczy munkáit, de elég gyorsan rajongó lettem. A rajzai... nem is rajzok, hanem alkotások, nagyon művészi megvalósítással. A kevés szín használata nagyon jó ötlet, nagyon tetszik. Ebben a kötetben a kékkel operál, és ez is nagyon hatásos. Eva Hesse életét követhetjük ismét, ezúttal egy utolsó interjú nyomán. Az előző képregény - "EVA - hazatérés" - olvasása közben kicsit utánanéztem a művésznő életének, pályájának, és nem lettem boldog. A karrierje felfelé ívelt, az élete viszont rövid volt. Bevallom, a képregény végét már könnyes szemmel vártam és olvastam.

Folyt. köv.

Tavaly év végén volt már szó a Kockás Különszámairól (őszi és téli), azokból is egy képregényt emeltem ki, az Égbolt Királyát, Étienne Willem francia alkotó képregényét (Les ailes du singe az eredeti címe).

Ahogy akkor is, most Tibi koma hívta fel rá a figyelmem, hogy ismét olvasható az Égbolt királya, ezúttal utoljára. A három részes kis sorozat utolsó epizódja Chicago címmel jelent meg a Kockás 2022/1. tavaszi különszámában.

Összességében kell erről a képregényről írnom, nem is csak az utolsó fejezetről. Az egész egyben szerintem teljesen megállja a helyét mindenütt. Gyönyörűek a rajzai és a története is szórakoztató. Az első fejezet nagyon erős, aztán elment egy kicsit a szuperhősködés felé, majd a végén már majdhogynem csak az maradt. Kicsit elfáradt a végére, de a művész cerkája az nem.

A történet főszereplője Harry Faulkner, a pilóta makákó, aki továbbra is sármosan osztja a pofonokat, viszont a harmadik fejezetben már kb. csak 4 panelen repül, ami valljuk be, egy pilótáról szóló történetben kevés. Az első fejezetben folyton csak repültek, és egyáltalán nem volt unalmas, mert ilyet nem sokszor látni képregényben ilyen minőségű rajzokon.

A Chicagoban folytatódik tovább a rejtélyes Z-03 anyag utáni nyomozgatás, mivel egy tigris megszerzi Harry szupererejét, így legyőzhetetlenné (?) válik, miközben egy város alatt lapuló várost találnak hőseink, amit egy buddha néni teste lát el villamossággal. Természetesen a szupererőt adó anyagnak hála.

Nos, ahogy mondtam, a képregény a harmadik részre kicsit elfáradt sztoriban, de érdemes újból és újból elolvasni az egészet egyben. Szerintem ilyen művészi igényességű rajzokat nem sok helyen látni. Azért maradt egy kis hiányérzetem, mert én talán kicsit többet foglalkoztam volna a harmincas évek városával, életével, mint a szuperbűnözőkkel, de még mindig nem én vagyok a művész.

Sajnos a történet végén ott virít a szomorú vége felirat, egy aranyos kis csattanóval. Remélem az ilyen minőségi képregények felteszik Európát a képregényes térképre (ezt kicsit szarkasztikus hangvétellel ejteném ki a számon). Aki nem (csak) szuperhősökre vágyik, annak jó választás a Kockás, különösen ez a majmos móka. Én mindjárt neki is kezdek újrázni elölről az egészet.

Bélu voltam, sziasztok!

Tavaly szeptemberben volt utoljára Szegeden képregénybörze, amire mi évek óta állandóan „jegyet váltunk” egy asztal erejéig, mint eladók. A tavalyi esemény beharangozóját ezen a linken olvashatjátok. Tudjátok, hogy elég sok képregényt olvasok, hónapról hónapra nő a készlet, viszont a lakás sajnos nem lesz nagyobb, így folyton szortíroznom kell. 

Ezért kell idén is elmennünk a képregénybörzére, április 30-án, szombaton, 10 és 14 óra között. Az utóbbi évekhez képest annyi változással kerül megrendezésre, hogy végre ismét benn lehetünk majd a Somogyi Könyvtárban, bár kinn, a Dóm téren, a könyvtár előtt sem volt rosszabb kedvünk, mint benn. Erről árulkodik a tavaly készült lenti kép is.

Miért érdemes eljönni vásárlóként a börzére? Egyrészt sok magángyűjtő jelen van, nagy választékkal, ugyanis mindenkinek más az érdeklődése. Ezen kívül még magánkiadók, és képregényboltok is jelen vannak ezeken az eseményeken. 

Mindig családias hangulatban telnek ezek az események, Egonnal már barátságot kötöttünk évekkel ezelőtt, és mindig ismerős arcok vannak mind az eladók, mind a vevők között. 

Ha ellátogattok a börzére, mindenképpen keressétek majd meg az asztalunkat. A blogon bemutatott angol és magyar nyelvű képregények közül válogathattok, és viszünk ki néhány figurát is, és idén felszámolom a mozis pohár gyűjteményemet figurákkal együtt. 

Szóval, ha becsakliznátok néhány geek cuccot jó áron, akkor keressétek majd az asztalunkat a Szegedi Képregénybörzén április 30-án.

Az esemény linkjét itt találjátok.

Bélu voltam, sziasztok!

Láthattátok már Instán, hogy nem rég megérkezett egy csomagban többedmagával a The Hellbound – Út a Pokol Felé című képregény is (Fumax Kiadó). Elöljáróban annyit róla, hogy ez egy koreai képregény, manwha, és jól elolvastam.

Felemás érzéseim vannak a képregénnyel kapcsolatban. Egyrészt a képregény alapötlete korántsem mondható rossznak (a történetben azonban van néhány logikai bukfenc), sőt, viszont a rajzai nekem nagyon nem jöttek be. Ahogyan Tibinek is, nekem is nagy kedvencem a Deathnote sorozat, ami krimi és horror meg thriller, meg minden egyben. A Hellbound is kb. ilyesminek készült, csak hát középszerű a megvalósítás.

A képregényt Jon Szangho írta és Cshö Gjuszok rajzolta. Története szerint Szöulban megsokasodtak a rejtélyes halálesetek, amikor is szuttyos nyúzalékok rontanak ártatlan(nak tűnő) áldozataikra, és élve elégetik őket.

Kellemes kis kiindulási pont ez. A rendőrség nyomozgat, előtérbe kerül egy szöuli szekta, és annak vezetője, akik bizonygatják, hogy ez Isten bosszúja a bűnösökön, az áldozatok, haláluk pontos pillanatát is megtudják egy üzenetből, és azt is, hogy elkárhozott a lelkük. Ez nem ad sok okot a vidámságra.

Nos, nem akarom lelőni a poént, az első kötet vége rengeteg kérdést vetett fel, amikre a választ nem fogom megtudni, mert a második kötetet biztosan nem fogom megvenni. Egyrészt a képregény erősen önismétlő, szájbarágós, és egyszerre nagyon hiányos. Mintha a rengeteg sulykolással szeretné meggyőzni az olvasót, hogy „ez majd ígérem, kilyukad valahova, hidd el…” A legzavaróbb az egészben az volt, hogy ezek a „rejtélyes” gyilkosságok kb. 20 évre vezethetők vissza, a rendőrség már tud egynéhány esetről, és a szekta álláspontja totál egybevág az egésszel. Mégsem hisznek nekik, és olyan, mintha eddig fel sem tűntek volna ezek a nyilvános helyen élve elégetések.

Azt se tudjuk pontosan, kinek mi a bűne, és erős a gyanúm, hogy az első kötet végén felvezetett „hatalmas” cliffhanger is elhal valószínűleg, mert nem sok logikát látok benne.

SPOILER

Ha Isten számításaiba hiba csúszik, és random módon visznek embereket el a mumusok, akkor hogy magyarázzuk azt, hogy a szektavezér ártatlannak vallja magát, miközben ő is elkárhozott, és tudjuk is, hogy nem annyira bárány a lelke szentünknek, mivel segédkezett egy gyilkosságban. Szóval nagyon nem úgy tűnik, hogy random a lelkek elkárhozása…

SPOILER VÉGE

A képregény rajzai sok helyen az egyszerű árnyékolatlan kontúr rajzok, máshol meg olyan photoshop májszter képeket láthatunk, hogy majd megszólalnak rajta a háztartási berendezések (speciel van pár olyan panel, ahol pl. konyhai gépeket, csöpögtető tálcát láthatunk, tök feleslegesek). Vannak olyan panelek, ahol háromféle ábrázolás vegyül, ami a szememnek nagyon zavaró volt. Ja és vannak olyan sötét képek, amiken konkrétan semmi nem látszik, és ez szerintem nem direkt van.

Na de ha nem hisztek nekem, és rápróbálnátok erre a tökéletesnek egyáltalán nem mondható darabra, akkor a webtoons-on megtalálhatjátok az első 24 füzetet. Így online el lehet olvasni, angolul.

Bélu voltam, sziasztok!

Meglepődve tapasztaltam, hogy megjelent itthon a Southern Bastards, magyarul a Déli Rohadékok 2. kötete. Sehol sem láttam róla semmit, pedig manapság már – kis túlzással – a facebookon éljük a mindennapjainkat. Így ért meglepetéskét, amikor a Képregénymarket oldalát böngésztem, újdonságként szembe jött velem.

A Déli Rohadékok egy nagyon érdekes hangulatú történet. Egyrészt furcsa krimi, thriller, másrészt meg, pont az író, Jason Aaron, és a rajzoló, a másik Jason, azaz Latour előszava miatt nagyon életszagú az egész. Pont, mert ők ott nőttek fel, a szutyok délen, ezek között az állatok között. Tudjuk, hogy az ottani emberek finoman szólva is csökönyösek, öntörvényűek, idegengyűlölők. Mégis, annak ellenére, hogy ott délen ilyen körülmények uralkodnak, szeretik. Én ezt a dolgot nem is értem.

A második kötetben megtudjuk, hogy a főgonosz, Boss edző bá mekkora tetű, bár az első részben sem volt egy matyó hímzéses rakottszoknyás úri kisasszony. Persze nem lenne annyira jó ez a sorozat, ha Boss edző csak „a gonosz” lenne, jelentősen árnyalják a róla alkotott képet ebben a félig visszatekintős, félig jelenben játszódó történetben. A kötethez azért annyit elárulok, hogy az amerikai foci, mint sport, de inkább, mint életcél rengeteget szerepel benne, amellett, hogy néhány ember azért rossz véget is ér.

Ahogyan megszokhattátok tőlünk, igyekszünk mindig kevés spoilerrel dolgozni. Aki olvasta az első részt, megismerhettük a végén Earl Tubb lányát, aki a Boss edző vérrel szennyezett életútját bemutató kötet végén ismét visszatér. És ami a legszebb, hogy ő bizony tudja, hogy apja visszatért délre, és – mivel elvesztette vele a kapcsolatot – utána indul…

Jó kis folytatása volt ez az első kötetnek. Sok karaktert nem fogsz megszeretni, viszont annál többet fogsz utálni. A kérdés az, hogy mennyire szippantja be a dél az éppen oda visszatérő embereket, mennyire válnak ők is ilyen eszeveszett vadállatokká, mint ezek a déli rohadékok.

Hiába férgek a főszereplői, letehetetlen olvasmány a Déli Rohadékok. Mondhatnám, hogy szeretem őket utálni. A képregény képi világa, szóhasználata, a benne zajló események miatt csak felnőtt olvasóknak ajánlott.

És ha már a Marketet emlegettem, mint információforrást, akkor álljon itten egy link, ahol a Déli Rohadékok mindkét részét levadászhatjátok:

Jó szórakozást.

Bélu voltam! Sziasztok!

Spawn univerzumában rengeteg olyan karaktert találunk, amik emlékezetesek maradnak, ha csak egyszer is láttuk őket. Elsősorban Todd McFarlane „örökölt” játékgyárában kell keresnünk a megoldást erre. Toddfather fantasztikusan rajzol, és amikor elengedte – legalábbis ami a rajzolást illeti – a gyeplőt, akkor is olyan arcokra bízta az Ivadék sorsát, mint pld. Greg Capullo, Angel Medina, Philip tan, vagy Brian Haberlin, csak hogy a kedvenceimet emlegessem. És ami szépen van megrajzolva, annak egyenes útja van a gyártósorra. :D

Szóval minden karaktere egyedi, mert ami megjelent a képregényben, a folyamatosan bővülő McFarlane Toys játékuniverzumában is jól mutathat. Akit viszont ma hoztam nektek, nála pont fordítva volt. Ugyanis ő először játék formájában jelent meg, majd került bele sokak kedvenc képregényébe (a Spawn #38-as számába, ami itthon a Spawn 6. kötetében található).

Michael Konieczni-nek hívták Al Simmons egyik barátját, katonatársát, aki, miután megtudta, hogy Alt hogyan ölték meg, nyomozni kezd, és sajnos emiatt a rosszabbik végére került annak a bizonyos cumizós rollernek.

Michael ugyanis hamarosan egy neuroátviteli kísérlet alanyaként ébred, és nem a saját testében. Az Egyesült Államok egy titkos katonai kísérletében a főemlősök (speciel itt: gorilla) genetikáját ötvöznék az emberével, amivel emberfeletti képességekre szert tevő, irányítható szuperkatona jönne létre. Frederick Willheim doki viszont elszámítja a dolgokat, és véletlenül egy agyátültetést hajt végre egy névtelen gorilla és Konieczni felhasználásával. És Konieczniből nem sok marad az állatban. Így született a kibernetikus gorilla, röviden Cy-Gor, az egyik legikonikusabb Spawn főgonosz. Cy-gor születése egy igazi Frankenstein történet, hátborzongató. Aztán nagylábnak nézik, miközben elfalatozgat néhány vadászkutyát.

Cy-gor végül Spawnnal is találkozik, sőt, még a borzalmas múltja is kiderül. Ennek köszönhető, hogy egy bizonyos szinten Al és közte valamiféle förtelmes kapocs alakult ki. Cy-gor nem csak a Spawn fősodorjában, de a Hellspawn történetben is szerepelt.

És most már a polcra is tehetjük egy ultragiga megafigura alakjában. az új Cy-gor szerintem az utóbbi idők legkidolgozottabb Mcfarlane figurája. A figura 12 inch körüli, és dobozában 1340 grammot nyom. Ebben aztán van anyag.

Cy-gor egy talppal érkezik, más kiegészítő nem jár hozzá. Viszont hatalmas pozitívum a mozgathatósága. Igazából nem tudtam elképzelni, hogy ilyen sok mozgathatósági pontja van. Ami még meglepett, az a „gömbcsuklós” megoldás, amivel a különböző testrészei mozgathatóak. A nyaka, a karjai vállból, a könyökei, csuklói, a dereka, a lábai, még a talpa is külön mozoghat. Emellett szépen be is állítható, nem csuklik össze. A mozgathatósági pontok pont ennek a megoldásnak hála, majdhogynem láthatatlanok a figurán.

A dobozáról annyit, hogy a magilla első képregényes megjelenése került az oldalára, a hátlapjára pedig egy beállított kép róla. Szerintem nagyon pofás, igényes, gyűjtői cucc lett ez.

Szóval ajánlom minden Spawn rajongónak, és nem csak a figurát, hanem a Cy-gor szereplésével készült történeteket is.

A figurát ezúttal Nyitrai Dávidtól szereztem be, akinek a weboldalán (davescomicshop.com) akár más gyűjtői finomságokat is megtaláltok, nem csak figukat, de képregényeket is. Dáviddal messengeren is szoktunk tárgyalni, rugalmas, jó árai vannak, és még ajándékot is ad a rendelésedhez.

A figuráról lőttem pár képet, meg a képregényből is rakok fel párat. Érdemes belenézni a galériába.

Bélu voltam, sziasztok!