A Vízitündér első kötetéről sok minden elhangzott már. Nem véletlen, hiszen az utóbbi évek egyik kimagasló képregénye. Pedig nincs benne szuperhős, sem apokalipszis, sem egyéb, amire rögtön ugrik az olvasó. Egy mesébe csöppentünk bele, vagy inkább egy legenda köré épített varázslatos világba. Mert ugye vannak a vízitündérek, akik mitológiai alakok, és ők felelnek a vizekért. A legenda azt mondja, hogy minden víznek megvan a maga tündére, őrzője, és a tündér hangulata dönti el, hogy áradás vagy aszály lesz. Az első kötetben felmerült a kérdés: mi van akkor, ha egy tündér szerelmes lesz, és ezáltal a teljes élete és "pályafutása" megváltozik? Nem is annyira a válaszokra, hanem a fantáziánk megmozgatására koncentrált a képregény. Jöttek a szereplők, jöttek a kérdések és ezekkel együtt - jó esetben - beindult a mi fantáziánk is. Az egész egy fantasztikus meseszerű élmény, és sokkal több az, amit bele- és hozzáképzelünk, mint ami ténylegesen le van írva. Mindez annak ellenére, hogy csodálatosan illusztrált képregény, vonzza a tekintetet, a történethez és az egész világhoz tökéletesen illő rajzokkal, színekkel, szinte rajzfilmes élményt adva. A kötet zárása valamelyest előre vetítette a folytatást, illetve nagyon szomorú lett volna az olvasó (és automatikusan rajongó), ha nem így történik.
És most, két évvel később, végre kezünkbe vehetjük a második kötetet! A címe sokat elárul, bár pontosan az, amit az előző rész végén meglebegtettek a szerzők: A vízitündér lánya. Egy helyzet kellős közepébe csöppenünk. Az előzményhez képest tíz évvel később van a cselekmény. Az ott történtek következménye volt, hogy a környék aranyát megtalálták, kitermelték. Nagyjából az összeset. Kiürült a hegy, a folyó. Nem maradt csak ólom és pirit, ezek pedig senkit sem érdekelnek. Ilona, a vízitündér lánya úgy tűnik, nem örökölte anyja varázserejét, viszont nagyon éleslátású, okos, kíváncsi, és barátaival nagyon jó csapatot alkotnak. Apja, Vladimír továbbra is kísérletező, feltaláló, olyan szerkezetekkel próbálja megvédeni a környezetét, amelyek nem állnak mindenki rendelkezésére. Mindketten olyan dolgokkal próbálkoznak, amikben mások nem hisznek. Amíg Vladimír a természet erejét és adottságait próbálja kordában tartani, saját elképzelése szerint irányítani, Ilona úgy gondolja, ugyanezt a varázslattal is meg lehet tenni. Az is csak egy erő, miért ne lehetne? Más kérdés, hogy a kimerült erőforrások miatt a különböző fajok és lények a háború szélére sodródnak, és a találmányok igencsak hasznosak lennének. De az idő és a nyugalom hiánya örök ellenségek, ezt mi is tudjuk. Meddig fajul a helyzet és mi lesz a kimenetele? Nem titok. Csak el kell olvasni a képregényt. ;)
Természetesen most is találkozunk különböző mesebeli lényekkel. Van köztük elvarázsolt, elátkozott, hatalmas erővel vagy valamilyen varázserővel rendelkező. Utalások vannak egyéb mesékre, történetekre. Olyan szép lenne, ha sokáig folytatódna ez a sorozat, és megismernénk minél több klasszikus mesét ebben a formában. Vagy akár - mostanában használatos kifejezéssel - spinoffokat is kapnánk, ahol bizonyos szereplők történetét olvashatnánk. De ne szaladjunk ennyire előre. Örüljünk ennek a kötetnek, mert ismét egy gyönyörű kiadványt lapozgathatunk. A rajzok és a színek most is fantasztikusak, igaz, kicsit másak, de a történet maga is kicsit más lett. A szerzők most sem bíztak semmit a véletlenre, remek fordulatok és csavarok vannak végig elszórva. A sztori vége pedig... még messze van. És ez jó.
Tibi
Sokan úgy gondolják, hogy a nagy dumás Pókemberből éppen elég egy is. Mégis, számtalan történetben sokszorozzák kedvenc hálószövőnket. Az általam sokat átkozott Klónsztoriban például, ami éveken át futott egy túlírt, és lassan unalomba fulladó történettel. Az, amit ma hozok, viszont sokkal másabb. Szerintem az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb póktörténete, egy humoros, akciódús kitérő Pókember életében.
A képregényben megjelenik Pókember összes barátja, és ellenségei közül is sokan. A Fantasztikus Négyes, a Póknő, a Vörös Hulk, Sólyomszem, Shang-Chi, J. Jonah Jameson polgármester névsor már így is impozáns, viszont koránt sem mondható teljesnek. A képregényben fontos szerepet kap Eddie Brock (Antivenom) és Venom új gazdateste, Flash Thompson, azaz Venom ügynök. Akcióorgiát ígér ez a javából.
Valaha volt egy Birodalom, A Galaktikus Birodalom. Béke, egyensúly uralkodott a galaxisban. Aztán jött az az átkozott Skywalker, és mindent elrontott. Megölte a Császárt, megtörte a birodalmat. Aztán a Császár ismét eljött, de testőre, az áruló Carnor Jax megölte. Az összes klóntestével együtt. Ezzel végleg véget vetve a Galaktikus Birodalomnak, vagy mégsem?
Kir Kanos annak ellenére, hogy nem tekinthető egy kifejezetten „jó” karakternek, kőkemény, zord, de mégis szerethető. Az olvasó végig aggódik, hogy vajon mikor érhet véget a kalandja ennek a bolondnak, aki egy szellemért harcol még mindig.
A kedvenc szuperhősöm az Új Bosszú Angyalai érából az Őrszem. A valaha élt legerősebb Marvel szuperhős. Ki más tudná a hősök közül egyetlen mozdulattal egész Asgardot a földdel egyenlővé tenni? Magán kívül még két énje van: Bob Reynolds, és az Üresség. Bob a civil énje, az Üresség pedig az ősellensége (azt hiszi róla, hogy ha ő jót tesz, a másik ellentételezésként valami katasztrófát idéz elő). Lényegében szegény Őrszem annyiszor esett át agymosáson, hogy a végén már a szanaszét szabdalt elméje összes énje ellene fordul. Amikor a Zöld Manó vezette Bosszúállókhoz csatlakozik, ott már szegény egyáltalán nincs képben, és Asgard ostroma után sajnos csak egy út maradt számára (sírva könyörög Thornak, hogy sújtsa halálra pörölyével, aki örömmel teljesíti utolsó kívánságát). Hihetetlen karakter.
Alkoholista, esetleg kábítószerfüggő szuperhős? El tudtok ilyet képzelni? Én igen. Mindenki szeretett Vasembere az Öt rémálom című képregényben küzd a pia elvonási tünetei ellen. Az alkoholista Tony Stark egy arrogáns seggfej, mindenkivel lekezelően bánik, és kibírhatatlan. A Marvel filmes univerzumában megjelenő gyerekbarát Vasember maximum bottal ütheti a nyomát… És ha már az emlegetett kábítószer. Szerintetek ki lehetne jobb példa a kábítószerfüggőségre, mint a magát az M-nap után egy mutagén gázzal ismételten mutánssá tévő Higanyszál, aki addig tolja a cuccot, amíg ki nem nő neki a poliplába.
Fóbiák
A mai alanyom egy olyan képregény, ami 2015-ös megjelenése óta ma már a borítóárának duplájáért, sőt, horror áron megy el a feketepiacon! Ugye milyen bennfentesen hangzik? Pedig nem az. Elég csak némelyik börzés csoportba néha belefutni. Szerintem, aki ezt a remeket eladja, hatalmas hibát követ el, kivéve, persze ha elissza az árát. Egyébként nem sok értelme lenne. Természetesen vicceltem. CP nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Ez az ország Szűcs Gyulája és Budai Dénes közös képregénye: a CAFÉ POSTNUCLEAR! Így nagybetűvel. Máshogy ezt a címet le sem szabad írni.
Biztosan sokan ismeritek Simon Stålenhag nevét, de azoknak, akik még nem ismerik, bemutatom ezt a zseniális skandináv csókát. Simon a világ egyik legkeresettebb digitális művésze. A svéd művész képei eleinte csak az interneten hódítottak, viszont egy ideje már itthon is élvezhetjük nyomtatva is őket, történetekbe szedve.
Itthon elsőként jelent meg Stålenhag második könyve, az Elektronikus Állam, amiben a gépektől függővé vált emberek önpusztítása kapta szerintem a főszerepet. Az első könyvhöz képest annyi különbséggel, hogy ez tényleg egy teljes történetet tartalmaz, egy utazást, amiben a főszereplő a különböző állomásokon mindenféle horrorisztikus lénnyel, többségében robotokkal találkozik. Ezek a robotok régóta funkcióját vesztett lények, és igazából nem tudni, mit szándékoznak tenni az arra tévedő emberekkel. Ja és a történet fő mozgatórugója az embereket a virtuális világ szolgájává, élőhalottá tévő Sentre Stimulus készülék, ami feltűnően hajaz a VR szemüvegekre.
Minden sorozat véget ér egyszer, és nincs ez másként a Holdkelte Stúdió Dreddjével sem. Tudjátok, ez az az sor, amit az amerikai IDW Kiadó adott ki eredetileg, amit nagyon is szerettem. Úgy a negyedik kötetig. Aztán megérkeztek Halálék, és velük az ismétlés, ami a tudás anyja. Esetünkben kicsit a zagyvaságoké is. De ne szaladjunk ennyire előre.
A Holdkelte Stúdió kihozott ebből a cuccból mindent, amit ki lehetett hozni. A magyar kiadás rendkívül szép lett, és számtalanszor dicsértem a fordítóik, beíróik munkáját. Bámulatosak a képregények színei, a világ, a hátterekben elbújtatott, a neonfényben megvilágosodó szövegek.