A Nem Marvel Album Conan Album első része a Kingpinnél jelent meg, és viszonylag rövid idő elteltével olvashatjuk is a második, egyúttal befejező részét. Akik az Instagramon követnek minket, már láthattak róla egy képet, amint éppen az újságostól kijövet máris fényképeztem.

A Kingpin szerintem igényes munkát adott ki a kezéből. Nagyalapú hetvenpár oldalas TPB albumot kaptunk, egész masszívnak is mondható. Herótom van a kezem párájától behullámosodó lapokból álló füzetektől, és ez egyáltalán nem olyan, ez fényes vastagabb papírra került.

Conan, a barbár az egyik kedvenc képregényhősöm, viszont sokszor felemás érzéseket kelt bennem. Tényleg barbár a szentem, viszont ebben a történetben egy komor, érzéketlen alak, és a képregény végére egyáltalán nem tudtam már szeretni. Valahogy a mellékszereplők szimpatikusabbá váltak. Oké, nem a főgonosz halhatatlan (ha-ha-ha) sámánboszorkány, de Tetra, az aligruhás vöröske és Delmurio, a félszemű hajóskapitány nagyon jól ki lettek dolgozva, érzelmeket közvetítenek, és igazán drámai szereplőkké válnak. És majdnem kifelejtettem a beszélő tuját. Az vitte igazán a prímet.

Conan társaival egy kincses sziget felé indultak el az első részben, és viszontagságokkal teli útjukat a másodikban is folytatják. Az első fejezetben egy Mitra-szektavezérrel, majd pedig a már említett varázslóval találkoznak, kb. tudhatjátok mi következhetett ezután.

Egy nagyon jó humorú, szépen felépített történet, rengeteg szörnnyel, akcióval, a végén pedig kicsit váratlanul letargikussá válik. Nekem nagyon tetszett a történet, és egyrészt rossz, hogy vége van, másrészt pedig olyan lett a vége… amit nem árulhatok el, mert akkor nem olvasnátok semmit, ebugatta kölkök!

A történetet Jim Owsley írta és John Buscema rajzolta. Buscema rajzait nagyon szeretem, viszont ez a színezés teljesen elrontja az egészet, és szerencséje a kötetnek, hogy a sztori nagyon tetszett. Ez a fajta színezés olyan paintes festék-kiöntős megoldás, és egyáltalán nem vonzó a szemnek. Minden egyszínű, sehol egy árnyék, szóval nem ez az erőssége. Viszont meg lehet ezt bocsátani neki.

Nagyon jók a Conan képregények, és ez is nagyon szuper. Minden Conan rajongó polcán ott van a helye, a Kegyetlen Kardok mellett.

Bélu voltam, sziasztok!

Viszonylag sok itthon megjelent Pókember füzetem van egy képregénytartó dobozban, amik közül nagyon sokat nem olvastam. Vagyis igazából most kiszedtem húsz füzetet, vegyesen a Kingpin-féle Hihipók és a Hihipók Különszámokból, amik eddig elkerülték pásztázó szemeimet. Nem titkolt szándékom a szelektálás, hogy ami nem tetszik, azok mennek a lecsóba, amúgy is hamarosan lesz egy Szegedi Képregénybörze.

Ma a Hihetetlen Pókember 2016/5-2017/1. számaiban megjelent Sötét Kor/Amerika Fia történetfolyamot fogom bemutatni.

Nagyon szép három borítót láthatunk a képeken. Norman Osborn és a Mennydörgők, Venom és a Pók, a végén pedig két furcsa alak, a Vashazafi és egy ismeretlen páncélos ürge.

Valószínűleg nem sok, a Marvel képregények iránt érdeklődő olvasónknak kell bemutatni ezt a korszakot az univerzum életéből. Norman Osborn lényegében minden általa elkövetett bűn alól amnesztiát kap, és új bosszúállók csapatot szervez Mennydörgők néven. Lényegében ők mind egy-egy „másolat”, akik nem a széplelkűségükről híresek. A tagok között ott van Venom, egy imposztor Sólyomszem, Célpont, Métely, vagy Rozsomák fia, Daken, aki igen nagy köcsög hírében áll. Norman veszi át Vasember helyét, de nem tesz le világuralmi terveiről, amikhez így még közelebb áll.

A Sötét Kor története egy nagyon nyomasztó valami. Ennek ellenére többször felröhögtem, mert Pókembernek, önmagához híven nem igazán áll be a pofája. A képregények főszereplője nekem mégsem ő volt, hanem inkább Harry Osborn, és az ő tragédiája, amit csak egy felirat után fogok ecsetelni.

SPOILER

ohadt beteg gondolat, hogy Norman úgy akarja visszaszerezni a fiát, hogy felhasználhassa az új szuperkatona projektjéhez, hogy teherbe ejti Harry exét, Lilyt, aki most Métely néven működik, és beadják a srácnak, hogy az ő gyerekével várandós ez a cafat.

SPOILER VÉGE

Szóval Harry rendes karakterfejlődésen megy át a képregényben, miközben Pókember kicsit háttérbe szorul, a megoldás pedig a folytatásokban teljesen kirajzolódik.

A Pókember történetei, a Marvel képregényekre jellemző módon több sorozatban jelennek meg itthon. Ennek is az előzménye egy 2016-os különszámban volt olvasható, egy másik önálló kis sztorival, meg egy harmadiknak a harmadik részével. A befejező részek meg az Új Bosszú Angyalai kötetekben olvashatók. Szerezd meg mind.

Ennek ellenére maradnak a dobozban, mert önállóan is megállják a helyüket a füzetek. A Sötét Kor elég akciódús, rendben van a humora is, néhol nyomasztó, és olykor elég undorítónak is mondható, szóval igen összetett, nem egy sablonos sztori.

Bélu voltam, sziasztok!

A sorozat indulása óta még nem is volt olyan kötet, amire azt mondtam volna, hogy ez bizony nálam mellé ment. Most ennek is eljött az ideje. Az NMK 10. kötete, a Bosszú Angyalai – Holtpont (írta: Geoff Johns, rajzolta: Alan Davis), a sztori eléggé megfelel a címének.

A kötet az Avengers, a Thor és az Iron Man összefüggő füzeteit tartalmazza. Valamiért mégis olyan se eleje, se vége az egész, és valahogy nem éreztem semmiféle katarzist a végén, max hálát, hogy ennek is vége.

Volt már ilyen kötet. A Thor – Utolsó Viking ugyanilyen volt. Annak ellenére, hogy nem silány, mégis az eladó stócba került rövid úton. Olyan céltalan ilyen történeteket saját címmel, önálló kötetben kiadni. Azért ma már nem a nyócvanas-kilencvenes éveket írjuk, hogy darabokban kelljen olvasni a történeteket, mert vagy kiadják, vagy nem. Biztos velem van a gond.

A rajzok… rendben vannak, bár néhol elég statikusak, egydimenzósak az arcok, máshol, például a Skarlát Boszorkánynál elég jól sikerült megrajzolni a melleit. Talán a kötetnek ez az egyik pozitívuma.

A történet igazi töltelék sztori. Egy népirtásba avatkozik bele Thor, amiből III. Világháború törhet ki, de Vasember ezt meg akarja akadályozni. Van itt szuperhősbunyó dögivel, meg ártatlan emberekre kiadott sortűz, meg karddal tankok szétvagdosása.

Közben a második Hangya (Scott Lang) gyermekelhelyezési perét is végignézhetjük. Talán ez a sztori közelebb állt hozzám, de nem mondanám olyan erősnek, hogy a kötet a polcon maradjon.

A Bosszú Angyalai közül sokan megfordulnak a lapokon, és rengeteget pofáznak. Elnézést a szóhasználatért, de tök érdektelen az egész, csak az eseményeket akarják újra a szánkba rágni. Nyilván ennek az az oka, hogy különböző sorozatokban jelentek meg az egyes fejezetek, és nem biztos, hogy mindenki mindent elolvas.

Ugyancsak hiba szerintem, hogy sehol egy humoros beszólás, mindenki olyan mogorva, mintha elvették volna a nyalókáját. Teljesen idegen a karakterektől ez a humortalanság, és ha gyenge a sztori, néhány humorbonbonnal azért még el lehet adni, ha azok tényleg ütősek (anno a Loki, Asgard ügynöke is majdnem a polcon maradt, mert egy RPG-vel lőtte le a varázshalat, vagy vegyük bármelyik Deadpool kötetet, ahol azért vannak poénok dögivel, bár a polcomon azokból sem látni egyet sem, de korábban megfordult nálam néhány kötet). Fene azt a válogatós fajtámat már nekem.

Legalább lett volna rossz ez a kötet, akkor többet tudtam volna írni, így meg olyan semmilyen lett ez a bejegyzés is.

Na, majd hátha a következő… Bélu voltam. Sziasztok!

A blog fennállása óta (pontosabban: amióta többé-kevésbé aktív részese vagyok) többször is elővettem a "régen minden jobb volt" témát. Általában úgy, hogy nem volt jobb. Nem vagyok Barney Stinson, nem mondom, hogy "az új mindig jobb". De gondolkodó emberként beláthatjuk, hogy a közép- és kelet-európai történelem számos olyan példát és emléket tartogat, ami azt erősíti meg: nem, nem volt jobb. Nem mennék bele semmilyen elemzésbe, de a tiltások, a cenzúra, a félelem és egyéb "finomság" - nekem annyira nem hiányoznak.

A múltkori "Gyermektelen" (Csirimojó Kiadó) kötettel együtt vettem kézhez, majd olvastam el szinte egy szuszra Petr Sís - "A fal" című művét is. A szerzőről elég keveset tudtam. Egy film plakátját tervezte ("Amadeus" - 1984), Csehszlovákiában született, illusztrátor. Nem lehet mindenkiről mindent tudni, így is teli a fejem sok fölösleges információval. De nem tévedtem. Petr Sís 1949-ben született, Brnoban, filmes-művész családban. Prágában és Londonban tanult, '80-ban egy rövid animációval díjat nyert a (Nyugat) Berlini Filmfesztiválon, '82-ben kiutazott az Egyesült Államokba, hogy a közeledő Olimpia alkalmával Csehszlovákiát méltató animációs filmet készítsenek. De nem jött vissza, és 1988 óta amerikai állampolgár.

Az előző bekezdések ismeretében talán már magáról a kötetről is beszélhetnénk... Először is a fizikai mivolta. 31×23,5 cm, kemény borító, 56 oldal. Impozáns, szép. A borító grafikája pedig egy cérnával fűzött karton mappát idéz meg, nagyon ötletes. Menjünk tovább. Ha az ember elkezd keresgélni az interneten, különböző információkat talál. Hol gyerekkönyv, hol illusztrált könyv. Mindkettő, egyik sem, szóval inkább képregény (graphic novel). Bár nem szövegbuborékokat használ, hanem különböző helyeken jelenik meg a szöveg, de a kép és a szöveg annyira összetartozik, olyan szép egységet alkot minden, hogy én mégis képregénynek nevezem. A történetet pedig részben a szerző élete, élményei, gyerekkora adja, részben pedig a fantázia, de "történelmi" alapokon. Nehéz eldönteni, hogy milyen korosztálynak ajánlott, de gyerekkönyvnek nem nevezném. Bár az egyik célja egyértelműen az, hogy a felnövekvő generációk is megismerjék azt, amit mi is legszívesebben kihagytunk volna. Könnyed stílusban, gyorsan befogadható és értelmezhető rajzokkal, illetve célratörő szöveggel teszi ezt, de talán mégis csak az érti leginkább az egészet, aki valahol benne is élt. Mert annyira hihetetlen dolgok történtek, hogy leginkább mesének hat. Olyan fura és szomorú Andersen mesének.

Petr Sís képregénye három mesélő szemszögéből tárul elénk. A történész, aki tényekkel és adatokkal vázolja fel a kort, a felnőtt, aki visszaemlékezik a régi időkre, illetve a naplóját író gyerek különböző módokon repítenek minket vissza a "régi szép" időkbe. A fiatal művész természetesen az alkotásai, a rajzai által szárnyalt, ízlelte a szabadságot. Amikor lehetett. Megismerjük az egyre rosszabb helyzetet, a reményt adó prágai tavaszt, majd a még sötétebb időket, a mélyrepülést. Aztán egyszer csak véget ért a sok évtizedes rémálom.

Nehezen elfogadható történelem, könnyen befogadható alkotásban. A második világháború utáni Csehszlovákia, amely valamelyest ízelítő a volt kommunista blokk bármely országának létezéséből. És nem tudom jobban megfogalmazni, mint ahogy azt Václav Havel tette a kötettel kapcsolatosan. Igazából csak ennyit kellett volna idéznem: "Kötelező olvasmány azoknak, akik azt hiszik, a szabadság magától értetődő."

Vannak olyan képregények, amikről lehet és kell írni. Lehet, mert sok érzelmet kivált, és kell, mert célul tűztük ki, hogy minden képregényről hírt adunk, amit szerintünk el kell olvasni. Mert van élet a szuperhősökön túl is (de őket is szeretjük azért).

Ahogy készültem erre a cikkre, Tibivel megbeszéltük, hogy sok olyan karaktert ismerünk, akit, még ha egy adott történet főszereplője is, jólesik gyűlölni. Most egy olyan történet jön, aminek a főszereplője ilyen. A képregény Nicolas Tackian és a zseniális Farkas Lajos közös képregénye, a Megváltás I. és II. (eredeti francia címén: Rédemption).

Ahogyan az instagramon is már írtam, egyszerűen nem értem, hogy évekkel a megjelenésük után is kaphatóak ilyen frenetikus kivitelezésű, igényes képregények. Ezeket el kellene kapkodnunk gyerekek! Jó, mivel nem kapkodtátok el, így nekem is jutott belőlük, mert én is csak most szereztem be őket.

A képregények nagy alapú, keményfedeles albumok, fehér, illetve fekete borítóval. A fehér is odaver, de a fekete nálam viszi a prímet. Nem is tudom, láttam-e már ilyen hidegrázósan kemény és menő borítót. Pedig nem igazán vagyok oda a keresztes lovagokért, valahogy ez mégis megtalálta a lelkemhez vezető utat.

A harmadik keresztes hadjárat előtt (az 1100-as évek vége felé) játszódó történet főszereplője Adhémar de Montfort lovag, aki a keresztes hadjárat veteránja, és egy dél-franciaországi tanyán éldegél disznajaival. A tőle nem túl messze lévő falu parasztjait pedig éppen zargatja egy elborult agyú pap (elnézést kérek, tényleg ilyen a „főgonosz”), aki franciahonban rendez egy kisebb kereszteshadjáratot, hogy kiteljesítse hatalmát, Isten nevében persze. Erre kapóra jön neki a gyenge helyi hűbéres várúr és családja, akiket meg lehet zsarolni. Ugyanis az úr fia éppen katonaérett, a lánya meg golyóérett lett.

A kis falu felbéreli Montfort lovagot és elveszettnek hitt társait, hogy védjék meg őket, mert itt ők az ártatlanok, viszont a pap úgy forgatja a szálakat, hogy nem csak az ő zsoldos seregével kell végül megküzdeniük a „hősöknek”.

A történet végén egy kesernyés igazsággal tipor az olvasó lelkébe a képregény… Amit itt most nem lőnék le, de sejthető volt előre…

Huh, hát ez a cucc kemény, mint a Hulk ökle. Fordulatos történet, gyönyörű rajzok, Pazar megjelenés. Csillagos ötös az egész. A két kötet együtt kerek egész, annak ellenére, hogy nincs igazán minden szál lezárva. Én olvastam, nézegettem volna tovább.

Ebben a képregényben betekinthetünk a középkori sötétek mindennapjaiba, és hálát adhatunk, hogy nem abba a korba születtünk.

„Nem lakozik béke ebben a világban.”

Bélu voltam, sziasztok!

Nem olyan régen jelent meg a Dragonero következő, immáron tizenegyedik része, az Élőholtak Hordája, amit én személy szerint nagyon vártam. Főleg a zombik miatt. Arra számítottam, hogy ez a fantasy nem válik horrorrá, de tévedtem. Olasz ez is, és az olaszok szeretnek kipróbálni stílusokat, nem skatulyáznak be egyetlen történetet sem.

A kötetben ezúttal két történetet olvashatunk. Az egyikben Ian ork cimborájával, Gmorral közösen száll szembe a címben szereplő élőholtak hordájával, a másodikban Ian egy különálló kalandra, mentőakcióra indul egy távoli, a birodalmon túli vidékre, ahol nem annyira civilizált népek és más törvények uralkodnak. Luca Enoch és Stefano Vietti ismét kitett magáért.

Ez a kötet nem csak történeteiben, de rajzaiban is eltér a korábban megszokottaktól. Jó, maradtak a fekete-fehér rajzok, de a korábbi finom vonalvezetést egy hangsúlyosabb vette át, köszönhető ez Alfio Buscagliának és Luca Malisannak. Nekem Buscaglia zombis rajzai tetszettek jobban, de utóbbival sincs semmi probléma, sőt.

Buscaglia meglépte, hogy olyan rajzstílust válasszon, ami nem kifejezetten lusta olvasóknak szól. Ugyanis inkább a fekete hátterek kapnak hangsúlyt nála, a karakterek körvonalait sok helyen egyáltalán nem rajzolja meg, csak a háttérből kiemelkedő világosabb alakokként ábrázolja őket. Bill Watterson könyvének (Kázmér és Huba) elolvasása óta tudom, hogy ez igen körülményes rajztechnika, és sokkal nehezebb a szemnek értelmezni az adott képet, mintha világos, vagy egy az egyben fehér háttér előtt jelennének meg a karakterek. Nekem tetszenek nagyon az ilyen árnyjátékok, főleg, hogy korábban ilyet Dragoneroban nem nagyon láttam.

A Szarvas karmai közt történetet Luca Malisan firkálta le, és ugyanolyan stílusban, mint Buscaglia. Sötét hátterek, árnyékokból előbúvó szereplők jellemzik, talán egy fokkal részletesebb ábrázolásmóddal. Lövök pár képet, és ha megnézitek, szerintem leesik az állatok.

Mindkét történet tartogat magában egy-egy igen jelentős fordulatot, viszont önállóan is élvezhető sztorik, semmiféle előképzettség nem kell hozzájuk. A második történet szerintem sokkal brutálisabb lett, mint a zombis, itt egy „szarvas” és a természet összefogva vadászik Ian-re és társaira. Van egy pár igen durva panel, ahol komolyan repkednek a fejek meg a belek, és egy-két félbevágás is történik. De csak olyan jólesőn.

Fantasy köntösbe bújtatott horror-thriller lett ez a könyvecske. A korai Dragonerok kicsit túltolták a szerepjáték faktort egyszerű történetvezetéssel, viszont ez már egy komoly, összetett mű. Nem ismétli magát, fordulatos, látványos. A Dragoneronak komoly szerepe volt, hogy az olasz képregények iránt is kedvet kapjak, ezek az új kötetek meg frankón megtartanak rajongónak.

Várom a következőt, már jöhetne is. A Dragonerot itthon a Frike adja ki. Kis méret, igényes megjelenés jellemzi.

Bélu

Követem az Image kiadó és Todd McFarlane facebook oldalát, és az utóbbi időben szanaszét hypeolták a Batman/Spawn crossover füzetet. Az én ízlésem olyan faramuci, hogy szerintem az ilyen crossover történetek teljesen feleslegesek, sose tetszettek. Volt Pókember/Batman anno, vagy Usagi/Teknőcök, amiket olvastam. Utóbb már maguk az alkotók is néha megbánják, hogy ilyen, a fősodorba nem illő történetekhez adták a nevüket.

De nem Todd McFarlane, az alternatív univerzumok és párhuzamos történetek mestere, akinek a középső neve a „szerezd meg hát mind” (itt a pénzünkre gondol), aki képes egy crossover történetben lespoilerezni a fősodort. Legalábbis ami engem illet, mert az új Batman/Spawn kapcsán így jártam.

Szóval ez a füzet is csak arra volt jó, hogy tovább erősítse bennem a crossover undort. Spawnt ismerem eléggé, Batmant meg csak úgy, mint amikor a babkonzervre ráírják, hogy nyomokban mogyorót tartalmazhat. Mivel ez a füzet inkább Batman, így teljesen meg voltam lőve, az elejétől. Ehhez erősen ajánlott ismerni a Baglyok Bíróságát, és a Halál a Családbant (azt hiszem, az volt az, amikor Joker lenyúzza a saját arcát, és visszarakja a fejére gumival).

McFarlane nem jó író. Kiégett, életunt ember lett, aki a folyamatos teljesítménykényszerben és a filmjének meghiúsulása iránt érzett csalódottságában elfelejtett mindent, ami őt valaha értékessé tette. Korábban voltak jó ötletei, de most már csak a harácsolás megy, az pedig rendesen.

Na de hogy a képregényről is írjak néhány sort. Meglettünk volna nélküle. Igazából megfogott a borító, meg az az első hév, ami az impulzusvásárlásba belerángatja az embert. Capullo mester továbbra is szépen rajzol, sőt. Etalon a csávó. Hihetetlen pontos, folyamatosan magas színvonalat képviselnek a rajzai, és a korábbi munkáihoz erősen húznak.

A történet viszont ergya, és sok mindenben önismétlő, és bugyuta. Egy isteni szikra miatt a két hős egymásnak esik, mivel a két világ összeér (hűha és wow) egy halott zónában, ahol Spawn ereje elveszik, ezt tudjuk. A Baglyok Bírósága szeretne valami dimenziókaput kinyitni egy másik világ felé, és ahhoz Batman lelkére van szükségük. Batmant viszont nem tudják megöletni mással, csak Spawnnal, aki, minden jószándékuk ellenére a Denevérember mellé áll. Mert a hősök átlátnak a szitán.

Most jönnek a SPOILEREK, szóval a következő bekezdésben.

Még nem olvastam azt a Spawn történetet, amiben Wanda, Spawn szerelme végleg meghal, habár ezt 2016-ban tette egy akkori blogbejegyzés tanúsága szerint. Na, most ezt megtudtam ebből a füzetből hála istennek, mert Spawn Wanda lelkéért megy harcba. Kösz. Amúgy abban a bizonyos blogbejegyzésben van néhány érdekes, konkrétan vicces mondat McFarlane-től. Idézném szó szerint:

„I know other comics like to resurrect people and I’ve never been a fan of that. So as far as I’m concerned, the character of Wanda Blake… the character who has been there since issue ONE, is FOREVER GONE.”

(forrás: Todd Mcfarlane blogja)

SPOILER VÉGE!

Szóval Todd McFarlane, aki több, mint 30 éve nyüstöli a Spawnt, miközben a Violátor nyolcszor, Cy-gor háromszor, Malebolgia, az egyik főgonosz is már legalább egyszer meghalt, de már jobban van, maga a főszereplő is már több alkalommal járt a túlvilágon, Al Simmons az öngyilkossága után is visszatér… szóval McFarlane nem híve a feltámasztó varázslatoknak. De legalább ne lennél annyira hülye, hogy olyan crossover képregényt írsz, ami lespoilerezi az eredeti történetet. Miért nem lehetett egy értelmes, önálló valamit kitalálni?

Sajnos nem csalódtam a Batman/Spawn crossoverben, pont olyan silány lett a története, mint amilyenre számítottam. A rajzok viszont továbbra is szépek, ez nálunk olyan 12-es karika lehet kb.

A kétezres évek elején a Marvel lépett egy nagyot, és új dimenziókba helyezte a szuperhőseit, hogy a fiatalabb generációk számára is vonzóbbá tegyék a képregényeket. Ez volt az Ultimate Universe, ami itthon Újvilágként lett ismert. Ahogyan már korábban írtam, az Újvilág Pókember (Semic) nekem a gyerekkorom volt, bár nem ment itthon végig, és az NMK-ban is megjelent néhány története, köztük a halála, ami egy összecsapott valami volt (Brian Michael Bendis szerintem leghülyébb munkája).

Rövid felvezetés után a Marvel olvasónaplóm következő részében a még nem olvasott NMK 12. és 45. kötetét, a Különítményt fogom gorecső alá venni (Ultimates 1-13. részeit tartalmazza a két kötet). Az újragondolt Bosszúállókat Mark Millar (Jupiter Hagyatéka, Kick/Ass) vette kézbe, és milyen jól tette. A rajzokért Bryan Hitch felelt, aki szintén remek munkát végzett. Az új Bosszúállók itt Különítményként működnek (?), és nagyon menők.

Mark Millar zseniális író, és biztos voltam benne, hogy szabadosabban kezeli a szuperhőst, mint ahogy eddig mások tették. Itt nincs magasztosság, csak önző, néha igazi köcsög szuperhumánok. A modern időkben a pénz, mint motiváló erő erőteljes hatással van a hősökre.

Mark Millar hősei sokszor becstelenek, szókimondóak, megalománok, bántják a gyengébbeket, féltékenyek, a skizofrénia, vagy a bűnözővé válás határán lavíroznak. Valószínűleg Millart gyerekként szétszívatták társai, mert itt is jelen van a szorongás egyes emberekben (Banner/Hulk). De például a családon belüli erőszak is nagy hangsúlyt kap a kötetekben.

Röviden a történetből tehát SPOILEREK következnek!

Egy nagyon jól megrajzolt második világháborús jelenetsort követően Amerika Kapitány egy fallosz alakú náci rakétán bezuhan az óceánba és 57 év múlva tér észhez, pont, amikor szükségük van rá. A kormányzati megbízásokon dolgozó Bruce Banner, valamint Hank és Janet Pym egymást könyöklő tudós stábnak ki kellene találnia valamit, hogy az USA-t újra naggyá tegyék, viszont néhány próbálkozásuktól eltekintve (Hank óriássá nő, illetve tudja irányítani a hangyákat) nem járnak sikerrel. Közben egyfajta hidegháborús helyzetben kellene produkálni valami tényleg forradalmit.

Miközben Bannert mindenki szétalázza, addig gyűlik benne a feszkó és a Hulk/Kapitány szérum, hogy kanos Hulkká változik, és szétzúzza a fele várost. Itt megjegyezném, hogy Hulkot úgy csalják tőrbe, hogy Janet Pym csak egy kebelvillantással tudja elterelni a figyelmét… Aztán lecsapják, mint a taxiórát. És ez még csak az első könyv.

SPOILEREK VÉGE.

Nagyon aprólékosan megírt és jól megrajzolt történet ez. Rengeteg apróságra figyeltek az alkotók, például arra, hogy amikor valaki összemegy vagy megnő, a ruhája azonnal fuccs, egy szál ádámkosztümben végzi tovább a dolgát. A karakterek megújításához annyit tennék hozzá, hogy szerintem jól sikerült, olyannyira, hogy a Samuel L. Jackson fizimiskájú Nick Fury később tényleg alapul szolgált arra, hogy az MCU-ban is ő játssza el a S.H.I.E.L.D. vezérét.

A második kötetben (Honvédelem) teljesen elszabadul a pokol. Egy kicsit a Man in Blackbe öltöztetett Világok Harca, Titkos Invázióval fűszerezve. Annyi, hogy nagyon „millaros” lett ez a kötet is, elmebeteg humorral. A Honvédelem szerintem már átlép egy határt, mind pajzánkodásban, mind trancsírfaktorban, így szerintem egy 16-os karikát simán megérdemel.

Rendkívül élvezhető történet ez az Újvilág Bosszú Angyalai. Marad ez is a polcon.

Bélu voltam, sziasztok!

Rég volt már Dredd bíró, és most se lesz. Viszont a 2000AD Kiadó egyik kabalafiguráját hoztam el ma nektek. Ő Judge Death, a képregény címe pedig: Dark Justice – Dominion (írta: John Wagner, rajzolta: Nick Percival, eredeti megjelenés: 2017.)

Korábban a Dark Justice képregény végén Halál bírót és brancsát kiizélték az űrbe, mint azt a bizonyos macskát, és „holtan” lebegnek társaival boldogan. Nem sokáig. Egy arra járó telepes űrhajó felfigyel a testekre, és mit ad Isten? Beengedik őket a hajóra, hogy jókat lakmározzanak belőlük. Az űrben senki sem hallja a sikoltásod ugye, így egy közeli telepes bolygón szállnak le, hátha ott majd valaki mégis meghallja.

Halál bíró, Tűz és Mortis alakot váltanak, és beveszik magukat Dominion Citybe, ahol hamarosan pokoli bulit csapnak. Egy telepescsaj szemszögéből látjuk a pusztítást, aki hol menekül, hol kómában van pár napig, és amire felébred, már majdnem vége mindennek. Mivel ami halott, azt nem tudod megölni, Halál bíró győzedelmeskedik a telepesbolygó felett.

A képregény nem John Wagner legjobb munkája, viszont elég sok poén van benne elrejtve. Halál bíró és brancsa nagyon laza, amikor a halálos ítéleteket osztják ki sorban (az ő szemszögükből az élet maga a bűn). Van egy perverz atmoszférája az egésznek.

Ehhez a fotorealisztikus rajzok is hozzátesznek, amikből néhányat mellékelek a bejegyzéshez. Szerintem több, mint rendben vannak. Percival rajzai nagyon illenek ehhez a zombis trancsírhoz.

Talán amit hiányolok az egészből, az a fordulat. Nyilvánvaló, hogy Halál bíró egy halhatatlan karakter, viszont már kicsit túl van tolva. Ez a természetfeletti erejű lény legyőzhetetlen. Dredd bravúrosan elintézi sokszor Anderson bíróval karöltve, viszont akárhol máshol megjelenik, ott kő kövön nem marad. Az igazságot kiszolgáltatják, mindenki meghal.

És az is furcsa nekem, hogy egy ilyen erejű lény miért teremt magának zombi hadsereget, hogy a többi embert levadássza. Hacsak nem puszta szórakozásból, erre azért több minden utal a képregényben, de lehet, csak belemagyarázom, mert túl jónak akarom ezt látni.

Összességében egy ritka beteg képregény, rengeteg vérrel, horrorral, zombikkal, trancsírral, ezért ez csak 18 éven felülieknek ajánlott.

Majdnem elfelejtettem a legjobb részt. A képregény végén Percival vázlatait is láthatjuk, ahogy csak úgy „firkálgatott”, és mellérakták a kész rajzokat. Egyszerűen zseniálisan néznek ki ezek, és nagyon jó látni, hogy lesz egy ilyen nyers rajzból egy, mondjuk ki, kész mestermű. Ide is rakom a kedvencemet, a szkafanderben visszacsillanó Halál bíró rajzot.

Bélu voltam, sziasztok!

Megvolt már néhány Diabolik könyvecske, viszont eddig még nem írtam egyikről sem. Tibi reszortja általában a Diabolik, régebb óta ismeri, mint én. Az Anagram Kiadó elárasztott minket szebbnél szebb megjelenésű TPB kötetekkel az utóbbi időben, és bár sajnos idén nem várható új Diabolik kötet, azért a régebbieket lehet újrázni. Azt gondoltam, hogy a decemberben érkezett Diabolik Magnum tovább fog tartani két esténél, de tévedtem. Olvastatja magát, nem enged el egy pillanatra sem, ezért sajnos elfogyott.

A Diabolik Magnum egy 608 oldalas kis alapú TPB monstrum. Elég nehéz fogni, ritkán kap kézbe az ember ekkora kötetet, így hosszas fogás alatt a csukló bizony elfárad. Igényes megjelenésű, az elején egy ékszerdobozba bekukkantó Diabolikkal.

Diabolik az olasz képregények mestertolvaja, aki korántsem tekinthető jófiúnak. Igazából utálni való, mert lop, rabol, és ha kell, gyilkol is. Bennem kettős érzelmeket váltott ki, de nem tudok Ginko felügyelőnek szurkolni Diabolik ellenében. Pedig sok ártatlan és nem annyira ártatlan ember életét keseríti meg a fekete testhez simuló ruhájában.

A mestertolvaj történetei önállóak, kevés összefüggés van köztük általában, viszont ebben a kötetben öt olyan történetet gyűjtöttek nekünk össze, amik egy vezérfonal mentén összekapcsolódnak. Ez pedig nem más, mint egy ékszerkollekció, amit Diabolik meg szeretne szerezni.

Az ékszerkollekció minden darabja más és más sorsra jutott, miután előző tulajdonosa hirtelen eltűnt (Ramona Bentoné voltak, aki Diabolik mesterének, Kingnek a barátnője volt). A történetek különböző időpontokban jelentek meg, az első 2002-es, az utolsó 2019-es. És mégis hihetetlen módon kerek egésszé összeállt történetfolyam kapott helyet ebben a kötetben annak ellenére, hogy majdhogynem mindegyiken más és más alkotók dolgoztak.

Hibát nem sokat tudok benne felmutatni, mert amiket maximum fel lehet róni a történeteknek, azok a műfaja sajátosságai. Az, hogy Diabolik minden rész végén elmagyarázza, milyen módon sikerült túljárnia az őt üldözők eszén, szükséges, mert a sztori közben ez nem tűnik fel. Egy történet végén Diabolik menekülését rövidre zárják, egy lézernyaláb kidurrantja az őt üldöző rendőrautó kerekét. Ez úgy hatott, mintha elfogyott volna a terjedelemre szánt hely, és gyorsan le kellett zárni a fejezetet. De ettől még jó, csak váratlan volt a dolog.

Eva Kant. Magyarázzam? Diabolik gyönyörű hitvese folyton ott sürög-forog a tolvaj körül, segíti munkáját, és sokszor hátat fordít az olvasónak. Legyen áldott a neve.

Mit is mondhatnék. Ez a kötet úgy jó, ahogy van. Fordulatos, izgalmas, megteremti a hangulatot minden fejezetben. Kicsit emlékeztetett engem Fantomasra, gyerekkorom antihősére, aki ugyan francia, de Tibitől tudom, hogy az alkotók őt is alapul vették, amikor megalkották Diabolikot.

Szóval ez a kötet nekem szólt, és köszönöm Antalnak, hogy ilyenekkel kedveskedik nekünk, olvasóknak.

Bélu voltam. Sziasztok!