Megszokhattátok tőlünk, hogy próbálunk minden jeles évfordulóra odafigyelni, legyen az egy ikonikus film, vagy egy színész születésnapja. Igazából szeretek utánaolvasni ezeknek az évfordulóknak, és főként azért, mert ilyenkor egy cseppnyi történelem is megelevenedik a szemem előtt.

A mai nap pedig azért említésre méltó, mert éppen ma 100 éve született Telly Savalas (Aristotelis Savalas). Kalandos életét, pályafutását lehetetlen felsorolni egyetlen bejegyzésben, ezért nem is törekszem ilyesmire. Görög származású amerikai színész (már ott született), és már ötvenes évektől kezdve karakterszínészként dolgozott tévés produkciókban. Számtalan emlékezetes alakítása ismert Magyarországon is. Talán a legismertebb mind közül Kojak, a folyton nyalókát szopogató pökhendi nyomozó karaktere. A sorozatot ’73-’78 között vetítették egyébként. Savalas nagyon szeretett bagózni, ezért a sorozat kedvéért nyalókázott, hogy ne folyton cigaretta, szivar, pipa lógjon a szájából, az mégis hogy nézett volna ki. Sajnos ez a szokás okozta a halálát is 1994-ben.

Savalas a Kojakkel nagy sztár lett, és olyannyira, hogy a nyalókázásnak is hatalmas népszerűséget szerzett, ez egy fajta lazaság szimbólum lett. Ki ne emlékezne a Kojak nyalókára, amit itthon gyártottak, és talán a mai napig gyártanak is. Emlékszem a csokibevonatú cukormasszára, amit ha megpróbáltál elrágni, biztosan a tömésed bánta.

Savalas olyan filmekben játszott még, mint a Halál ötven órája, vagy éppen Az Alcatrazi Ember, amiben nyújtott alakításáért Oscar-díjra is jelölték. De ő volt Bazi Joe a Kelly Hőseiben. Számomra Telly Savalasról talán a Piszkos Tizenkettőben nyújtott alakítása jut eszembe elsőként, és pont kapóra jött ez a két évforduló, hogy újra elővegyem, leporoljam, és megnézzem. Ja persze, még nem mondtam, hogy idén ez a film is 55 éves lesz a nyáron.

A filmet nem hiszem, hogy be kellene mutatni bárkinek is. John Reisman őrnagy (Lee Marvin) 1944-ben, a háború kellős közepén azt a feladatot kapja, hogy egy tucat, súlyos bűncselekményekért sokéves fegyházra, kényszermunkára, vagy épp halálra ítélt legényt kiképezze, majd amnesztiáért cserébe egy beszivárgó hadműveletben csapást mérjenek a német vezérkar egy duhajkodásra használt támaszpontjára.

Reisman őrnagynak egyértelmű az álláspontja a feladatról:
„Tudtommal azért vagyunk itt, hogy megnyerjük a háborút. Azt hiszem nem kéne nagydobra vernünk, hogy elöljáróink között közveszélyes őrültek vannak.”

Reisman őrnagy a halálsoron válogat a társadalom krémje közül. Erőszaktevők, gyilkosok, pszichopaták, lelki nyomorultak között, akiknek talán ez az utolsó esélyük a megváltásra.

„- Szóval mire jutott?
- Tulajdonképpen semmire. Csak azt tudom mondani, ami már a papírokból is kiderül. Ez egy tucat válogatott antiszociális elem. Többségük egyenesen pszichopatológiai eset. A legrosszabb, a legveszélyesebb ez a Maggott. Van egy vallási megszállott, egy rosszindulatú törpe, két félidióta, a többiről jobb is, ha nem beszélünk.
- Nem mondhatjuk, hogy nem egy eszményi anyag.”

Természetesen Telly Savalas a legveszélyesebb Archer Maggottot játszotta a filmben. Egy vallási fanatikus bolondot, aki isten kezének gondolja magát, és folyton a Bibliából idéz, és az elsők között ér rossz véget. Egy igazán eszelős és fantasztikus alakítás ez Savalastól.

A filmben olyan neves színészek játszottak még, mint Charles Bronson (róla is megemlékeztünk tavaly), Donald Sutherland, vagy George Kennedy (a Csupasz Pisztoly filmekből lehet ismerős).

A film egy olyan időben készült, amikor még szabad volt a társadalmi ellentéteket, problémákat szókimondón tálalni. Ezért is imádom annyira. Nincs híján drámának, szókimondó, pimasz és olykor keserédes humornak sem. Készült még folytatása is, viszont maximum B filmes kategóriába lehet azokat sorolni, szóval meg sem közelítik ezt a mesterművet.

Természetesen a filmélményhez az is hozzátartozik, hogy a magyar szinkronja fantasztikus. Olyan nevek működtek közre a filmben, mint Sinkovits Imre, Láng József, Helyey László, Szacsvay László, Bujtor István, Gálvölgyi János, Szakácsi Sándor, Tahi Tóth László.

Végülis ez ilyen kettő az egyben bejegyzés lett. Remélem, segít emlékezni erre a legendás színészre.

Bélu voltam. Sziasztok!

Jó képregényről könnyű írni. Ezért ma könnyű dolgom van. Kurt Busiek képregényét hoztam el nektek, ami a szívünknek kedves barbárról, Conanről szól. Ez pedig nem más, mint a Csatatéren született (Fumax, 2019.).

Ha a képeket meglesitek, feltűnhet, hogy ez nem a klasszikus kinézetű Conan, ez valami új, színes, viszont ugyanannyira szexi, mint idősebb testvére. A rajzok inkább festmények, és többször hasonló érzésem támadt, mint a Mennydörgés Istene első részének lapozgatásakor, ami a kedvenc képregényem. Szerintem annál jobb még nem született a képregényirodalomban. De ez csak az én véleményem. Szóval ez a Conan megközelíti a Thort, rajzaiban is, hangulatában is. Imádnivaló darab.

A kötetben betekintést nyerhetünk mind Conan születésének körülményeibe, mind a gyerekkorába, jó is lehetett volna, de gyerekként is a munkának és a kalandnak élt. Conan az öregapja után örökölte a kalandvágyat, így nem elégszik meg a kimmériai törzs falusi parasztéletével. Láthatjuk első kardforgatásait, első gyilkosságát, első kalandjait, a fiatalkorát. Ezen kívül olvashatunk egy átdolgozott történetet (A fagyóriás lánya már korábban megjelent, csak fekete fehérben), valamint egy olyan sztorit, amiben Conan Hyperboreába, az örök élet paradicsomi országába utazik, csak nem önszántából. Ekkor is még igencsak fiatal.

A képregény történetei egymással szorosan összefüggnek, a kötet egy kerek egészet alkot. Amiben még különbözik a többi Conan történettől, hogy sehol semmi nincs arról a jóslatról, hogy a finom úriember uralkodni fog valahol valamikor. A fiatal Conan nem is annyira humoros, laza, mint későbbi énje, sokkal inkább egy kimért, komoly alak. Ez kicsit idegen a karaktertől, de egye fene, a képregény hangulata éppen ettől sajátos, no meg a végétől, de nem árulhatok el róla többet.

Színesben a „csatajelenetek” is sokkal brutálisabbnak hatnak, és nem biztos, hogy a néhány képet, amiket összeválogattam, maradéktalanul engedni fogja a facebook. :D És ha már a rajzokról van szó, említsük meg a rajzolókat is: Cary Nord, Greg Ruth (színezett is) és Thomas Yeats. A kötetben néhány oldalon vázlatrajzokat csodálhatunk és olvashatunk néhány jegyzetet Greg Ruthtól, valamint Ed Brubaker (Alvilág) előszavát is. Spoiler: oda van és vissza ettől a képregénytől.

Bélu voltam. Sziasztok!

Mark Millar és John Romita Jr. képregénye itthon 2019-2020 között 4 kötetben jelent meg (Fumax Kiadó). Tibi koma javaslatára 4 hónap alatt azért sikerült beszereznem, és ledarálnom. Tényleg egy jó kis történet, és kicsit furcsa, hogy vége van.

A képregény főszereplője a középiskolás Dave, aki a világtörténelem során elsőként elég tökös ahhoz, hogy búvárruhában, mindenféle szupererő nélkül bűnüldözésre adja fejét. Ez nem tűnik jó ötletnek. Sőt, nagyon rossz ötlet az egész, mivel a kis nyikhaj Dave-et hol elüti egy autó, hol péppé verik, családját és barátait terrorizálják.

Nincs egyedül, ugyanis jónéhány pszichésen sérült, traumatizált alak is úgy dönt, hogy leszámolnak a szervezetbűnözéssel, ami sem elsőre, sem pedig utolsó pillantásra nem egyszerű dolog.

Az író nem fukarkodik a halállal a képregényben. Igazából senki sincs biztonságban. Akit éppen megszeretnénk, megismernénk, az a következő oldalon kiloccsant agyvelővel fekszik egy sötét sikátorban.

Fordulatoktól sem mentes a történet, igazából letehetetlen olvasmány. Átkoztam magam, amikor egy kötet végére értem, hogy havonta csak egyet engedtem meg magamnak belőle. A negyedik kötetre eléggé elszabadul a káosz. A jelmezes hősök mellett a korrupt, halálfejes maszkot viselő zsaruk is elkezdenek a maffiától rabolgatni, ezzel a hősökre terelve a gyanút, szóval igazi nagy leszámolást ígért a vége. Spoilermentesen igazán nehéz írni erről az egészről, ezért most jelzek egyet az utolsó kötetre.

SPOILER

Igazából az utolsó kötetben csalódtam Dave-ben. Amikor a kis Mindy éppen börtönben van, nem meri kiszabadítani, tök boldogan eléldegél az új barátnőjével. Az oké, hogy Mindy rohadt jól érzi magát a börtönben, de azért ez mégis meredek volt. A szabadulása, hogy Mutterbever végül segít neki kiszökni, az viszont rohadt jó fordulat volt benne. Persze, Dave a végén visszatér, mint igazi hős, és ezzel a renoméja a szememben visszaáll. És a nagy leszámolás? Hát nem is lehetett volna ennél jobb a vége.

SPOILER VÉGE.

Mi is a tanulsága a történetnek? Ha kihagyjuk a szuperhősös baromkodást az egészből, számomra egyenesen levonható a konklúzió: próbáljunk az életünknek olyan célt találni, amivel jobbá tehetjük a világot. Ez így elég közhelyes, viszont még mindig vehetünk egy zöld búvárruhát, csak egy menő nevet kell magunknak kitalálni.

Kár, hogy vége. Olvastam volna még.

Bélu voltam. Sziasztok!

Nálam 2021. a Spawn éve volt, ha azt nézzük, érkezett néhány új amerikai képregény az Ivadék főszereplésével, és az új magyar köteteket is megvettem. Tavaly júliusban pedig beharangoztuk az új Spawn figura megjelenéseket is. Decemberben meg is érkezett hozzám a Gunslinger Spawn figura, ami első ránézésre kicsit csalódást okozott, aztán most kibontottam, és jól összehasonlítom a kedvetekért a korábbi, 2005-ös verziójával.

Gunslinger (Vadnyugati Spawn) a hazai képregényekben nagyobb hangsúllyal a 22-es kötetben jelent meg, itt tudhattuk meg, hogy ki is ő valójában, miért köt alkut az ördöggel, és mégis mi köze van a mi Spawnunkhoz, Al Simmonshoz. A Spawn multiverzumban nekem a kedvenc Spawnom lett, ami főként a kinézetének és laza stílusának köszönhető. McFarlane-nek egyébként is az a mániája, hogy olyan karaktereket szerepeltessen történeteiben, amik jól mutatnak akár figura formátumban is.A karakter népszerűségét mutatja, hogy már saját önálló sorozata is indult.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a 2005-ös, mára már igen ritkának számító Gunslinger Spawn is a polcomon áll. Most megismerkedhetett fiatalabb kiadásával.

A korábbi kiadás (kortársaihoz hasonlóan) inkább szobor, mint figura. Kevesebb mozgathatósági ponttal rendelkezi, ezért a pózolhatósága is elég korlátozott. Viszont a kinézete tökéletes. A kezei és a csípője mozgatható minimálisan, a tartozékai nem kivehetőek a tokokból, itt a pisztolyokra gondolok elsősorban. Cserébe olyan nehezen áll meg a lábán, hogy negyed órámba telt, mire nem bukott orra az asztalon a szentem. A figura kabátja olyan kialakítást kapott, mintha élne, hullámozna, ezért nagyon dinamikus kinézetet kölcsönöz a figurának.

Az új akciófigura 21 centi magas, és összesen huszonkettő mozgathatósági ponttal rendelkezik. Látható, hogy az ízületei kicsit szembetűnőek, nem igazán vannak elrejtve. A hozzá való pisztolyok és puska simán elhelyezhetők a kezében, és a tokjaikban, kinek mihez van kedve. A kezein lévő ujjak úgy lettek kialakítva, hogy a fegyverek tökéletesen illeszkednek bele, és nem is féltem belehelyezni őket (általában nem szoktam belepakolni a kezükbe semmit, mert félek, hogy elöregednek a kis ujjaik). A figurához tartozó puska kicsit festéshibás a markolatnál, viszont ez elhanyagolható probléma. A figura simán megáll a lábán, ez már egy jó pont. A különböző ízületek szépen állíthatók, és egyáltalán nem lazák, viszont nem sikerült őket rendesen eldugni, a könyöknél, a csípőnél és a térdnél nagyon szembetűnők.

A színezése se 100%, és a ruházata elég minimál kialakítást kapott. Nézzétek meg a két figura kalapja és köpenye közti különbségeket. Az arca viszont szerintem nagyon jó festést kapott, a szeme olyan zöld, mintha folyamatosan világítana.

Összességében elégedett vagyok az új figurával annak ellenére, hogy a korábbi kiadást kinézetre nem tudja megközelíteni. Nyilván egy hiánypótló darabról van szó, mivel a régi kiadással ritkán lehet a neten találkozni, ha pedig találkozunk, az új figura árának három-négyszereséért lehetne megszerezni (az új figurát 7-9.000,-Ft közötti áron lehet megvárásolni).

Akinek nincs még a gyűjteményében Gunslinger, annak tökéletes választás szerintem ez a figura, annak ellenére, hogy a korábbi minőségét nem tudta megközelíteni. Viszont ami jó hír, hogy sokkal olcsóbban növelhetjük a gyűjteményünk létszámát, és ár-érték arányban összességében megéri a figura.

Bélu voltam. Sziasztok!

A Vitanum Kiadó képregényantológiáiról már sokszor volt szó itt a blogon. A Fekete Fehér Kockás csupa fantasztikus címmel, inkább felnőtteknek szóló tartalommal jelentkezik. Ez főleg a 2000AD Kiadó sorozatai miatt érdekes számomra, de sok más klasszikus címmel is megörvendezteti a kiadvány az olvasóit.

Karácsonyra Tibi koma Jézuskájának jóvoltából viszont a Kockás 2021 őszi, és téli különszámait is beírhattam a kockás füzetbe. Úgy gondolta, hogy soha nem venném meg magamnak, és igaza is volt. Viszont egy képregény miatt Tibi szerint érdemes fellapozni ezeket a különszámokat, már ami engem és a faramuci ízlésemet illeti.

Ez az Égbolt Királya című francia képregény Étienne Willem tollából és rajzolókájából. Az alkotóról nem sok mindent ad ki a kereső, amit találni lehet róla, az is csak franciául van, amit nehezen értek, de inkább egyáltalán nem. Van egy insta oldala, ahol csomó cuki és szexi rajzot is lehet találni, érdemes rákukkantani.

A képregény nagyon Blacksades, mi azt ismertük először. Szereplői antopomorfizált állatok, és a harmincas évek eleji Amerikába kalauzol el minket. Gazdasági válság, hajléktalanság, munkanélküliség, szesztilalom… Minden adott egy jó kis retro történethez. Az Égbolt Királya a Harry Faulkner nevű majom, aki a világ legjobb pilótája. A Wakanda utolsó útja című történetben egy rejtélyes módon működő léghajót eltérítő terrorista csoport okoz kellemetlenséget, míg a Hollywoodlandben a filmkészítés és háttere adja meg a történet keretét, és itt a második fejezetben egy kis szuperhősködés is belefért.

A rajzokhoz nincs sok hozzáfűznivalóm. Vagy mégis. Lényegében tökéletes a képi világa a képregénynek. Rajfilmszerű, nemcsak a karakterek, de a hátterek is részletgazdagok. Arról meg ne is beszéljünk, hogy lehet ilyen szexi macskákat rajzolni?

A történetek nagyon jól fel vannak építve, önállóan is teljes értékűek, de együtt az igaziak. Amellett, hogy a rajzok zseniálisak, a szöveg mennyiségére sem lehet panasz. Van mit olvasni, a biztos. Amennyire ki tudtam venni, még van egy Chicago című fejezete is a sorozatnak, szóval lehet, hogy még azt is olvashatjuk magyarul.

A mellékelt képeken a képregényből láthattok néhány panelt és az alkotó, Étienne Willem instagram oldaláról néhány képet.

Bélu voltam, sziasztok.

Nem is olyan régen beszámoltunk róla, hogy elindult itthon egy igazi 21. századi kezdeményezés, a cultree.hu oldalon lehet digitális képregényeket vásárolni és olvasni. 2021. decemberében egy olyan meglepetéscím került fel az oldalra (legalábbis számomra az volt), amire egyáltalán nem számítottam, hogy valaha is olvasni fogom magyarul.

Keanu Reeves és Matt Kindt képregénye, a 2021. márciusában megjelent Brzrkr első része az, amit azonnal meg kellett vásárolnom az oldalon, amint tudomást szereztem róla.

A képregény egy 80.000 éves halhatatlan hős harcát mutatja be korokon át. Legalábbis a megjelenésekor így reklámozták, ezzel le is lőve az első füzet poénját. Brzrkr (berzerkernek mondjuk), nyers fordításban egy vad harcos, a füzetben ezt az énjét egyből megismerhetjük.

Egy katonai bevetés során egy ismeretlen célpontot kell likvidálnia. B-t senki sem tudja megállítani, mivel halhatatlan, és ezáltal isteni erővel bír. A füzetben láthatjuk, hogy bizony hiába lövik szitává, késelik meg, hiába ütközik frontálisan a terepjárójával egy repülőgépnek, ezek sem akadályozzák meg abban, hogy kitépje az ellenség bordáját és azzal szúrja nyakon, vagy letépje a karját és azzal fenekelje el. Aztán széttapossa a fejét, fröcsög az agyvelő, repkednek a testrészek. Mégis ki olvas ilyeneket?

Hát én. Az a helyzet, hogy annak ellenére, hogy a képregény nem ad többet egy X-O Manowar és Bloodshot szerelemgyereknél, mégis van benne valami vonzó, bűnös élvezet. Nem csoda, hogy Arik, a vizigót visszaköszön, mivel a zseniális Matt Kindt az „apukája”(rengeteg Valiant sztorit ő jegyez azon kívül is).

Habár a történet nem egy veretes valami, az első füzet véres akciói lekötötték a szemem, van, hogy az embernek olyan képregény kell, amit nem kell túlagyalni. A rajzok teljesen rendben vannak, kifejezetten tetszettek ezek a „minimál” stílusú rajzok. Pont illettek az egész hangulatához.

Nagyon furcsa, hogy a kedves Keanu Reeves ilyen véres hentelést írt. Még furcsább, hogy tervezik egy élőszereplős sorozat és egy anime elkészítését is a képregényből.

A legrosszabb az egészben, hogy valószínűleg fogom folytatni ezt is.

Néhány olyan képet válogattam a képregényből, amik miatt nem kapok talán instant tiltást bármelyik felületen. :D

Bélu voltam, sziasztok.

Még a nagy vámos mizéria előtt berendeltem, és meg is érkezett a Rai negyedik kötete (ez az eredeti sor utolsó darabja). Az ötödik évezredben játszódó történetnek ez a befejező része, még van valami oldalági rokona, a Beyond New Japan című kötet, amit a közeljövőben még meg fogok rendelni, mert ebből a világból nehéz kiszakadni.

Matt Kindt és Clayton Crain fantasztikus világot épített az ötödik évezredbeli Új Japánnal. Azt a korábbi cikkünkből már tudhatjátok, hogy az ötödik évezredben egy rejtélyes gyilkosság borzolja fel a kedélyeket, amit az első gyilkosságként emlegetnek Új Japánban. Nos, már azt is tudjuk, hogy a gyilkosság áldozata Rai, a „cyberninja” édesanyja volt, ami miatt berág az Új Japánt orbitális pályára kilövő mesterséges intelligenciára (Apa). Ugyanis Apa a totalitárius diktatúra új, általa irányított csodavilágát építette fel az űrben, ami távolról nézve sem tökéletes.

Nos a Rai negyedik kötete csalódás volt a tekintetben, hogy ez a közvetlen előzménye volt a Rai első kötetének (tehát a negyedik rész igazából a nulladik), de ez csöppet sem von le az értékéből. Egyrészt megismerhetünk néhány kósza Rait, akik korábban betöltötték Apa mindenható ítéletvégrehajtójának szerepét.

Egyrészt gyanús, hogy az első történetben megismert „gyerek” Raijin bizony a Rai második, 2019-ben indult sorozatának egyik főszereplője, aki a „jézusarcú” Raival rója a sztyeppét a jobb napokat is megélt Föld nevű bolygón. Ugyanis ebben az első füzetben Raijint, miután megtudtuk, hogyan is gyártja „gyermekeit” Apa, gyors kidobják, mint macskát szarni, a Földre, az apa rémuralmát megdönteni vágyó forradalmárok. Pedig Raijin nem sokat tehet az egészről, de mindegy.

A második füzetben egy női Rait ismerhetünk meg (Sai), aki Abotoval (szintén robotninja) kerül közelebbi kapcsolatba. Mindketten elég rosszul járnak, amikor Apa rájön, hogy mégis mit forralnak a háttérben. Van egy Sait ábrázoló fantasztikusan megható panel, ahol várandósan sírva néz fel az égre. Az utolsó történetben a már általunk is ismert Rai édesanyját ismerhetjük meg, amint a mesterséges intelligenciának ajándékozza a gyermekét. Rai ugyanis, már tudhatjuk, az ember és gép közötti tökéletes szintézist testesíti meg.

A kötet végén Rai rátalál halott édesanyjára, akiről még nem tudja, ki is valójában, mert itt kezdődik lényegében a sor első kötete, aminek Új Japán bukása lesz a vége.

Ízelítőnek itt van néhány kép a kötetből, szerintem mesteriek a rajzok. Clayton Crain helyett CAFU vette át a stafétát, ami a rajzokat illeti, kicsit nehezen állt rá a szemem, de végül is megszoktam. Kár, hogy ennyi volt a sor. Hiányozni fog.

Na majd még egy 4001 A.D. – Beyond New Japan kötetre befizetek… bár abban sajnos nincs Rai. Meg ha még folytatódik a 2019-es Dan Abnett-féle Rai sor TPB-ben. Alig győzöm kivárni.

Bélu voltam. Sziasztok!

Amikor Stan Lee előhozakodott Pókember karakterével, kiröhögték. Miért lenne szükség egy olyan szuperhősre, akinek az élete is egy folyamatos csőd, mindig bajba kerül, és szétstresszeli magát mindenen? Ma már tudjuk, hogy nagy siker lett a Pók az elmúlt közel 60 évben, és megalapozatlanok voltak a kezdeti kritikák.

No de mi lenne akkor, ha Pókember még emberibb lenne, még hétköznapibb élettel, problémákkal, és ha nem lenne örök életű, örökifjú balfék? Chip Zdarsky és Mark Bagley 2019-ben megjelent A Life Story című képregényéből megtudhatjuk (itthon a Kingpin adta ki, Hihipók különszám 2021/3, Életút).

Peter Parkert 1962-ben megmarta egy radioaktív pók, így lett a közkedvelt, barátságos, csodálatos, stb. Pókember. Zdarsky eljátszott a gondolattal, milyen lenne Pókember életét egy emberéletre vetíteni, milyen lenne látni megöregedni, elmúlni. Egy igen komoly hangvételű képregény lett ebből. Bagleyről tudjuk, hogy szeret halott Pókembereket rajzolni (Ultimate-ben megtette a szemét), szóval semmi jóra nem számítottam...

Nem akarok széjjelszpojlezerni semmit, de Pókember élete így egy tényleges emberéletbe behatárolva még inkább kiábrándító, mint úgy általában. Peter Parker hibái egész életében végig kísérik, és minél idősebb, annál nehezebben tud megküzdeni az eléje kerülő problémákkal. 1946-ban született, és a 2010-es évekig követhetjük nyomon a kalandjait.

A képregényben rengeteg történetet gondoltak újra az alkotók. Az eredettörténet egyezik, de utána... nos. Van itt újragondolt klónsztori, utolsó vadászat, polgárháború, titkos háború és Venom, Zöld Manó és Okidoki bácsi, meg egy alternatív vietnámi háború is, ahol Kapi... nem árulhatom el, ne is kérjétek. És van egy old man Spider-man, ami sehol máshol nem volt.

Mark Bagley rajzait én speciel imádom. Az Ultimate Spider-man a gyerekkorom volt, és ahhoz nagyon is hasonló világ tárul elénk, de mégsem ugyanaz.

A képregénnyel az a baj, hogy nagyon rövid. Jóval többet olvastam volna az egyes évtizedekről Pókember életéből. De ez nem von le semmit az értékéből. Ez egy kib#&@ jó képregény. Csak ajánlani tudom.

Bélu voltam, sziasztok.