Pif vagy Stray Bullets?

Nagyjából hároméves lehettem, amikor már képregényeket "olvastam". Ez még a nyolcvanas évek elején, mert akkor került a kezembe egy-egy Pif magazin, benne természetesen Pif & Hercule kalandjai (nagy drámai művek, a macska mindig megszívja), meg egy Rahan névre hallgató ősember, akinek valamilyen fura tőr lóg az oldalán. Ráadásul szőke, a sok barna és fekete hajú között (biztos, nem ezt dolgozta fel a "RRRrrrr!!!" című vígjáték, 2004-ben. Á, dehogy). Na meg valamilyen érthetetlen skandináv nyelven Donald kacsa, Miki egér, a kasszafúrók és egyéb fura szerzetek történetei. De ez régen volt, kicsi voltam, az akkori élmények még nem számítanak. Vagy mégis? (Itt zárójelben hozzátenném, hogy Pif, Herkules, Rahan és egyéb karakterek szerencsére visszatértek a Kockás lapjain.)

Egy évtizeddel később a Semic kiadó (majd mások is) úgy gondolta, kellene pár képregény a magyar piacra. Majd több, egyre több. Így ismerhettük meg nemcsak Pókember, Superman és Batman hőstetteit - és szerencsétlenségeit -, hanem az ifjabbak nagy örömére Bobo, Góliát, Nils Holgersson, Garfield, Csip-csup csodák, Rózsaszín párduc, Szíves bocsok, és még ki tudja, mennyi minden. De volt még Alf, Tumak, Fantom, Robotzsaru, Tini Nindzsa Teknőcök. És persze Spawn... Csak azokat soroltam fel, amiket be is szereztem, mert bizony tíz évesen mocskosul gazdag voltam. Értsd: minden zsebpénzem erre ment. Szóval a függőség már rendesen kialakult.

De még csak az hiányozna, hogy minden évet és állomást felsoroljak! Mostanában végre megint sok mindent lehet kapni, magyarul is. Ráadásul ott van az internet, így szinte minden külföldi kiadvány is, digitálisan és papíron is. Ez szép és jó. És tényleg! De. Mert mindig van legalább egy "de". Hajlamosak vagyunk a megszokottat, az ismertet kedvelni. Ami - talán elcsépelt szóval - mainstream. Nyilván van ebben jó is, mert az bevált, sokak által kipróbált, járt utat járatlanért stb. Az a fránya divat és rutin, ami nem enged minket szabadon. Pedig annyira azt gondoljuk, hogy szabadok vagyunk, egyedi gondolkodással, meg minden. Spoiler: ilyen nincs. Szóval merjünk kiszakadni a megszokottból, elkalandozni a "biztos" dolgoktól. Nem csak két képregénykiadó létezik, ezért nem is nevezem meg ezeket. A sok ismert képregény - és egyéb "geekság" - mellett rengeteg olyan is van, amelyik a megszokottól eltérő, viszont gyakran sokkal jobb.

 Egy kisebb kiadónak pl. keményebben kell dolgozni az eladásért, nagyon jó terméket kell előállítani, és nem elég egy kaptafára dolgozni minden eddigivel. Na meg... Az egyedi kiadványok, a szabadúszók, az apró kiadók. Itt olyan olvasmányokat lehet beszerezni, ami sok esetben már inkább művészi alkotás. Mert a képregény nem műfaj, a képregény nem egyenlő a szuperhőssel. A képregény sok műfaj. A képregény sok művészeti ág összevonása, összedolgozása. Szakadjunk ki a megszokott kis világból, merjünk mást is olvasni, ismerjük meg a például a hazai művészeket, alkotókat is!

Igyekszem olyan képregényeket (de talán egyebet is) bemutatni, amelyek annyira nem ismertek vagy közkedveltek. Néha saját magam is meglepem egy-egy vásárlással, mert túl hamar lecsapok egy "furcsaságra", de szerencsére csak nagyon-nagyon ritkán szoktam csalódni. Amit mostanában olvasok, az... Na, ez így nem jó. Általában 6-7 képregényt és ugyanannyi könyvet olvasok párhuzamosan. Az egyik ezek közül a Stray Bullets. Ez egy amerikai képregénysorozat, a kiadói az El Capitan Books és az Image Comics, és színeket csak a borítón találunk, a képregény maga fekete-fehér. 1995-ben kezdte el David Lapham, aki egyszerre az író, a rajzoló, illetve a beíró is. És igazából egyikkel sincs gond. Olyannyira nincs, hogy 1996-ban a képregény Eisner-díjas lett, majd '97-ben ismét.

Az eredeti sorozat 41 füzetben jelent meg, de ezek nemcsak külön, hanem különböző kötetekben is megjelentek. (Ezek mellett van egy nyolc részes "Killers", és egy 42 részes "Sunshine and Roses" széria is.) Én az eredeti sorozatot lapozgatom mostanában, ami talán költői túlzás, mivel a Stray Bullets: Uber alles edition, amely tartalmazza mind a 41 füzetet, 1200 oldalon. Erre a kivitelre nem mondhatja az ember, hogy alig tudta letenni, mert felvenni is alig lehet. Viszont az egész zseniális. Néha zseniálisan beteg. Máskor pedig erős WTF érzés marad az ember fejében.

A történések valamikor a hetvenes évek közepe és a kilencvenes évek közepe között zajlanak, és van itt minden. De szó szerint! Már az első füzetben gyilkolássá fajul a dolog, de aztán más vizekre evezünk, és kapunk családon belüli erőszakot, kábszerezést, bankrablást, fergeteges házibulikat, fegyveres bohócokat, politikusokat különböző helyzetekben stb. A legtöbb füzet/történet/fejezet vége egy csavar, sosem tudod, mi lesz a vége, és pont ez a legjobb benne. Nincs unalom, nem lehet. Amikor azt gondolja az olvasó, most ráéreztem, tudom, ennek mi lesz a vége, akkor pedig végképp egy váratlan csavar jön. A karakterek átívelnek a sorozaton, néha találkoznak, néha csak ott vannak egymás mellett, fő- vagy mellékszereplőként. A legtöbb sztori önállóan is értelmezhető, viszont egyben olvasva sokkal szebb az összkép. Már amennyire szép lehet egy ilyen beteg sorozat. Egy biztos: imádom!

És mi a válasz a kérdésre, ami a legelején van? Mindkettő, természetesen mindkettő! ;)

Kalmár Tibor

Sziasztok!

Amikor Bélám finoman jelezte, hogy „Pajtás, talán az olvasókat más is érdekelne velünk kapcsolatban, mint az, hogy nem vagyunk normálisak”, kicsit elbizonytalanodtam. Szeretek őrültnek lenni, és a tébolyomat megosztani a világgal. Ám magammal kapcsolatban mindig is kicsit azt tartottam, hogy ami egyedül érdekes bennem, azok az írásaim. De egye fene. Íme a bemutatkozóm. Köszönjétek Bélának.

A nevem Ádám. De azt hiszem a legtöbben a képregényes világban és kocka körökben úgy ismernek, mint Ben avagy Ben Reilly. Világ életemben allergiás voltam. Hogy ez miért fontos? Nos, ha nem lennék az, talán sosem csöppenek bele a színes képsorokkal tarkított füzetek dögkútjába. Gyerekként rengeteget jártam különféle, ámbár totál haszontalan vizsgálatokra, és a család egyhangúlag megszavazta, hogy kell valami, ami csendben tart amíg várakozom, hogy sorra kerüljek. És a képregényre esett a választás.

Azonnal beleszerettem a Semic füzetekbe. Nem túlzás, hogy faltam őket. Pókember, X-Men, Transformers vagy Batman, talán mindegy is volt, csak a kedvenc hőseimmel lehessek. A 90-es évek elején, az internet korát megelőzően a nyomtatott újságok jelentettek mindent ami akkor fontos volt nekem, hogy eltereljem a gondolataimat. Bár a képregényhősök jelentettek egyfajta túlvilági megnyugvást, de hát igazi barátok nélkül mit ér az ember? Azt hiszem életem egyik legjobb döntése volt az, amikor ráírtam Harza Tomi barátomra, aki a 90-es évek végére már igazi nagyágyúnak számított képregényes körökben.

Sokat beszélgettünk, nemcsak hazai de külföldi megjelenésekről is, és aztán szerves része lettem a Kingpin kiadót megelőző, tisztán rajongókat felvonultató törzsgárdájának, a Spidertomnak. Tucatnyi ember, akiket mind a képregények iránti közös szeretet kovácsolt összetartó közösséggé. Ahogy újabb és újabb emberek csatlakoztak be, egyre inkább felmerült az igény arra, hogy összeállítsunk valami ismeretanyagot, amolyan gyorstalpalót, amely segít felvenni a fonalat a kiadás kusza időugrásaiban, és a kevésbé ismert karaktereket is közelebb hozza a rajongókhoz.

Így lettem én a Spidertom krónikása. Tucatszám írtam a karakterleírásokat és háttérsztorikat a karakterekről és képregényekről, amely először egy külön weboldal, majd digitálisan és nyomtatott verzióban is megjelenő képregényes enciklopédiák sokaságát hozta magával. A 2000-res évek közepére nem volt olyan magyar, képregényekkel foglalkozó honosító oldal ahová ne pofátlankodtam volna be, és rengeteg csodálatos embert ismertem meg. Iszonyat sokat tanulva tőlük. Hálózsák, Newgen, Nitro, csak hogy párat említsek. Írásaim többsége főleg a Zsákon, a mai napig fellelhető.

Aztán jött egy pár év szünet, a rajongást felváltották a dolgos hétköznapok, de mindvégig éreztem a hiányát a kockulásnak. Az áttörést aztán a feleségem hozta meg, aki szerencsémre szintén nagyon kocka, és visszarángatott abba a világba amelyet szeretek és amelynek máig részese vagyok. Egyik dolog hozta a másikat. Angival immár több, mint 4 éve adtuk a fejünket Marvel Legends figurák gyűjtésére, és szerénység nélkül mondhatom, hogy az országban talán nekünk van a legtöbb.

A másik fontos esemény ami nagy hatással volt az életünkre a Relic Hunter csapata. Amikor a csapat vezetője, Pogár Attila megkeresett azzal, hogy volna-e kedvem cikkeket írni neki, habozás nélkül mondtam igen. És ezt azóta szerintem egyikünk sem bánta meg.

Bélámat, már a csapat tagjaként ismertem meg, és magával ragadott az a fajta elmebeteg rajongás, amelyet a képregények és figurák iránt tanúsít. Így hát most teret adunk saját tébolyunknak is ezzel a bloggal, és reméljük általunk, a Mi szemünkön át látva a kockák világát, cikkeinkkel és megosztásainkkal hozzátok is közelebb hozzuk majd azt a fajta életmódot, amelyet az jelent, ha valaki KOCKA a javából.

Szóval, Geekságokra fel!

Sziasztok!

Aki képregényeket gyűjt, sok kérdéssel szembesül a gyűjtés során. A kérdések nagy részét mások teszik fel nekünk (Ez nem gyerekeknek való?), viszont magunkat is sok alkalommal képesek vagyunk válaszút elé állítani. Mi lehet a probléma a képregény-gyűjtéssel?

Ezeket a sorokat olvasva rengeteg asszony és lány sikít fel egyszerre az országban mindenütt! Mi más probléma lenne, mint maga a gyűjtés. Természetesen én nem így gondolom. Nézzünk néhány „problémát”, amivel egy képregénygyűjtő szembesülhet az idők folyamán. Avagy Gyik rovatunk következik!

1. Szerezd meg hát mind!

Minden magyar megjelenés összes kiadásának megszerzése egyrészt szerintem lehetetlen, másrészt pedig nem létezik olyan személy, aki minden iránt ugyanolyan rajongással érdeklődne. A keserű igazság az, hogy szembesítenünk kell magunkat a problémával: nem szerezhetünk meg mindent, amire rákívánunk. Amennyiben mégis minden kell, akkor szembesülhetünk a második problémával:

2. Asszony: „Mégis hova akarod te rakni azt az 500 oldalas HC omnibust?”

Háát… jó kérdés. Képregénygyűjtőként észrevettem, hogy a lakásban sok olyan falfelület van, amire lehetne még polcokat eszkábálni. Ha elfogy a szabadon maradt falfelület, még ott van az ágyneműtartó, a konyhaszekrény, vagy beépíted az erkélyt, és még oda is lehet telepíteni egy-két képregényes dobozt.

3. Füzet? Hc? Tpb?

Most komolyan, nem tökmindegy? Miért kérdezitek állandóan? :D Nekem személy szerint mindenből van vegyesen. Kedvenceim egyértelműen a HC-k (bizonyos vastagságtól), de rengeteg füzetem és Tpb-m is van. Egyértelmű, hogy pl. a ragasztott papírkötésű compendiumok/omnik például sokkal olcsóbbak, mint keménykötésű barátaik, viszont egy oldalszám felett szerintem kezelhetetlenek. Egyébként sem a buszon, vonaton fogod olvasgatni a tizen-x-ezres képregényedet, de például a Walking Dead 4. Compendiumával, ami 1100 oldalas, már a csuklómnak igazán meggyűlt a baja a kanapén olvasás közben is.

4. DC vagy Marvel?

Most komolyan, nem tökmindegy? Én személy szerint (tudatlanságom folytán) az idők kezdetén elhatároztam, hogy nem veszek DC-t. Ja. És a Sandman nem Dc, meg a Watchmen se, csak hogy a két kedvencemet említsem… És ha már a kettő közül kellene választani, akkor azt javaslom, hogy válasszunk harmadikat is, meg negyediket is. Számtalan kiadó van még a világon, amiknek a műveit jó szívvel tudjuk ajánlani. Ha van ezzel kapcsolatban kérdés, kommentben jöhet. Igyekszünk megválaszolni.

5.  Kifogytam a problémákból.

Amennyiben további a képregénygyűjtőket érintő problémák jutnak eszetekbe, ne habozzatok, írjátok meg kommentben!

Sziasztok!

Javítsatok ki, ha tévednék, de szerintem különböző habitusú gyűjtők vannak. Ezt a habitust befolyásolhatják az érdeklődésből fakadó különbségek, de pusztán a pénztárca vastagsága, a gyűjtésre szánt keret nagysága is. Megvallom, nekem is van egy lélektani határom, ami felett már nem igazán szoktam pénzt kiadni egy-egy figurára (ezt az összeget fedje jótékony homály).

Szóval volt ez a lélektani határ, és jött a 2017-ben kiadott Hot Toys Spider-man Homecoming Homemade Suit akciófigura, ami ezt a lélektani határt megugorva a vitrinemben landolt, ugyanis nem tudtam mellette elmenni szó és a megvásárlása nélkül. Szóval „instant buy” volt, ahogy a divatos szóhasználat tartja. Miért is? Mert a Pókember Hazatérés számomra az utóbbi idők legkedvesebb Marvel filmje, egyébként is imádom a falmászót, és szerintem ez a „házi készítésű” Pókember ruha kinézet zseniális lett.

A figura rendkívül kidolgozott, és ami a legjobban tetszett benne, hogy a rengeteg cserekéz, pókháló, egyebek mellett egy maszk nélküli cserefej is helyet foglalt a dobozban, aminek a kidolgozottsága lélegzetelállító. Elsősorban ez is hozzájárult a „szerelemhez”. Pókemberünk számtalan pózban beállítható, hála a rengeteg mozgathatósági pontnak és a hozzá tartozó állványnak, amivel még fejjel lefelé is ki tudom állítani, mintha a vitrin polcáról lógna, olyan „Pókisan”.

Amikor megláttam ezt a Pókembert, arra gondoltam, hogy nekem erre szükségem volt, és innentől kezdve nem lesz olyan figura, ami ezt überelni tudná… megsúgom, van, és lesz is, egy igazi gyűjtő szenvedélye sosem alszik. De ez semmit nem von le az értékéből, ugyanis gyönyörű darab.

Póki ruhája hajaz kicsit a Skarlát Pók színeihez, a kapucnis pulcsijával, ami még vonzóbbá teszi. Ami a kidolgozottságát illeti, hihetetlen számomra, hogy a ruháján a zipzár működik. Még ilyet nem láttam ilyen miniben, szóval lehet csak nekem új, és van olyan figura, aminek a slicce is lehúzható.

Nem vagyok egy nagy Hot Toys gyűjtő, viszont ha ez az átlagos minőség náluk, simán tudom ajánlani mindenkinek, akik a lélektani összeghatáraikat félretéve kedvenc karakterükről tennének egy igazán becses, méltó darabot a vitrinbe.

A saját darabomról láthattok egy képet fenn, de a facebook oldalunkon további általam készített és stock fotókat is láthattok.

Likeoljatok minket a facebookon további tartalmakért.

https://www.facebook.com/hetkoznapigeeksagok/

Sziasztok!

Sziasztok!

Üdvözlünk Titeket a Hétköznapi Geekságok blogon. Én Bélu vagyok, és azt hiszem nem kicsit geek. A blogot arra hoztuk létre Ádám barátommal, hogy hétköznapi geekságainkat megosszuk olvasóinkkal, vagy éppen a korábbi „munkáinkhoz” hasonlóan ajánlókkal örvendeztessük meg a szubkultúra iránt érdeklődőket. A mai – és egyben első bejegyzés – egy kis bemutatkozás lesz a részemről. Aztán a későbbiekben belecsapunk a lecsóba.

Amikor én elkezdtem gyűjteni képregényeket a 2000-es évek elején, még azt se tudtam, eszik-e vagy isszák. Első találkozásom a médiummal kisiskolás koromban történt, amikor a Power of The Force Kenner Darth Vader figura mellé egy ajándék képregényt is csomagoltak. Angolul volt, és szerintem félredobtam, és Vaderrel kaszaboltam Jabba gonosz fejvadászait, Bobbát és az IG-88-as droidot, így sajnos az a képregény az enyészeté lett. (Rossz Bécike!)

Az igazi képregénygyűjtésem az Újvilág Pókemberrel indult, és sajnos az egyetem miatt abba kellett hagynom. Egy előnye mindenképpen volt ennek, később háromszoros áron vásárolhattam meg a kevésbé, és tízszeres áron az igazán ritka darabokat.

Ahogy az egyetemet elvégeztem, és elkezdtem dolgozni, valahogy rátaláltam a Walking Deadre. Addig a gyerekkori figuráimon és képregényeimen kívül nem sok minden virított a polcon. A Walking Dead olyan hatást gyakorolt rám, hogy a sorozat alapján készült 10 inches Mcfarlane Daryl Dixont a polcra kellett tennem, majd jöttek a tesói is. „Sajnos” időközben megvettem a Skyrim nevű játékot is, így beindult nálam a gépezet. Alduin sárkány koma is a polcra került, abban a mérhetetlen hatalmas dobozban, ami egy kis lakásban lévő szekrény tetejére nem fér fel, vagy ha igen, más fix, hogy nem fér mellé.

Gyűjtőszenvedélyem a tetőfokára hágott az utóbbi 5 évben. Walking Dead, Star Wars, Spawn figurák csökkentették az evésre szánt keretemet, és a szobám légtérfogatát. És ahogy itthon beindult rendesen a képregénykiadás, rengeteg változatos címmel, ráfüggtem a képregényekre is. Kedvenceim közé a Spawn, a Pókember, a Dragonero, Dredd bíró, és Valiant címeket sorolom, de rengeteg jóságot olvastam még ezeken kívül, egy bejegyzésbe bele sem férnének.

A rajongásom miatt 2018-ban elindítottam a peterporkerkepregenyei.blog.hu címen az első képregényes blogomat, majd 2019-ben csatlakoztam a Relic Hunter csapatához. Ott ismerekedtem meg Ádámmal (alias Ben), akivel megfogant bennünk az önálló geek blog ötlete.

A Hétközapi Geekságok első bejegyzésében csak annyit ígérhetek, mint amit a Peter Porker blogon is ígértem Nektek, és megszokhattatok tőlem: a hétköznapi olvasó szemével, meggyőződésem alapján írom az ajánlóimat, és most már megosztom veletek a figuragyűjteményemet, vagy az új érkezőket is. Ádám majd jön a saját bemutatkozó posztjával, szerintem ő sem fog kevesebbet ígérni, mint én. � A blogban az lesz a szép, hogy mindketten különböző érdeklődéssel bírunk, így rengeteg finomságot fogunk lefedni az idők folyamán.

Keressetek minket a facebookon is. @hetkoznapigeeksagok

Sziasztok!