A történelmi ihletésű képregényeknek nincs akkora keletje itthon, mint egy-egy nagyobb kiadó cuccainak. Így kerülhetett arra sor, hogy a Davy Crockett képregény a Nero Blanco Comicsnál mindösszesen 150 példányban készült el.

Davy Crockett a 18. század végén, a 19. század elején élt a vadnyugaton, és az amerikai történelem egyik legendás alakja. Brit és francia képregényekben is megjelent, ezt Bayer Antal utószavából tudom, nem saját kútfőből. Bayer Antal magyarázatait nagyon szeretem olvasni, és sokszor rávesz engem arra, hogy bővebben utánanézzek egy adott történelmi személynek. Ezúttal a creek és texasi polgárháborúba sikerült beleásnom magam.

Davy Crockett történeteiből négyet kapunk egy 70 oldalas kötetben. Kicsit sajnálom, hogy csak ennyi jutott nekünk, de ki a kicsit nem becsüli, ugye. Nagyon bejött ez a kis könyvecske is.

Aki szereti a westernt, csipetnyi humorral, sok bunyóval, annak ez a képregény is be fog jönni. Igazából a Nero Blanco olyan képregényt még nem adott ki, ami nekem ne jött volna be. Ezek a régi képregények (van benne közel 70 éves) egy másik világba kalauzolnak el. És itt nem csak a 19. századi vadnyugatra gondolok.

Sokszor a régi képregényalkotók szóhasználata, az általuk felépített szituációk azok, amik megfognak. Akkoriban nem volt ciki leírni olyat, hogy indián, vagy felvállalni azt, hogy korábban volt a népek között ellentét, háború, gyűlölet, hogy a másikat patkánynak nevezték.

És éppen ez az érdekes. Az, hogy Davy Crockett jelentős szerepet vállalt az indiánok elleni harcokban, annak ellenére, hogy pozitív szereplőként mutatják be nekünk, mégis negatív árnyalatot kaphat az utókortól. Vagy csak én érzem így?

Nem biztos, mivel az amerikai kolonizálás és annak hatásai vezettek a Creek háborúhoz, amikor is az őslakosok fellázadtak, hogy asszimilálni akarták őket. Ilyen viszonylatban nekem Davy nem annyira frankó gyerek. Persze, a képregény lapjain nem gyilkolta halomra az ellenséget, inkább a csalafintasága kerül előtérbe, ezért vicces és szórakoztató kalandok ezek.

A Davy Crockett képregény is marad a polcon, minden európai képregény iránt érdeklődő olvasó kedvét lelheti a képregénytörténelem eme szeletkéjében.

Élmény volt olvasni, és olvastam volna tovább.

Bélu

1998. február és április között jelent meg az Aliens: Survival a Dark Horse Comics gondozásában. Guy Davis rajzolta és James Vance írta. Egy igazán zavaros (a szó jó értelmében), és szerintem gyomorforgató történet.

Az Aliens történetekben az tetszik a legjobban, hogy teljesen zárójelbe teszik az élet értékét. A Weyland Yutani Társaság kapzsisága fittyet hány erre, és szereplőink általában ennek az áldozataivá válnak. A Weyland Yutani az emberi nagyravágyás görbe tükre, és nem csak erre a képzeletbeli, de igen valóságos cégekre és emberekre is igaz az, hogy beáldoznak bárkit és bármit a profit érdekében.

A Túlélés című képregény végig kétségbeesett és elkeseredett hangulatú. Vic Thompson és családja életét mutatja be. A képregényben a képzelet és a valóság keveredik össze, végig Vic szemszögéből láthatjuk az eseményeket. Egy idegen bolygóra (Sargon-IV) leszállt felderítőcsapat a bolygó nyersanyagainak kiaknázásának lehetőségeit volt – elvileg – hivatott vizsgálni, amikor is meglátogatja őket a helyi őslakosság, egy horda idegen bogár. Az embereknek nem csak a bogarak léte a legnagyobb problémájuk, de egy rejtélyes, ismeretlen eredetű betegség is ledönti a csapat tagjait a lábukról, ami még kilátástalanabbá teszi a helyzetüket.

A képregény elején megtudjuk, hogy Vic az egyetlen túlélője az egész haddelhaddnak, és ő is lázzal, és hallucinációkkal tűz. Élete minden dilemmája megtestesül a szeme láttára, és személyes háborút vív nem csak az idegenekkel, de saját magával is. Miközben a túlélő kapszula falán kívül kaparászik valami.

A három füzetes képregény rendkívül fordulatos, sose tudhatja az olvasó, éppen valóság-e az, amit lát. Feltevések és tévedések, majd tragédiák sorozata az egész, hogy a végén rendesen pofán vágjon a keserű tanulság. Szart sem ér az emberi élet. James Vance író nagyon eltalálta.

Guy Davis munkáit sokan ismerhetik, rajzolt ő P.K.V.H.-t (talán ez a legismertebb magyarul megjelent műve), de Dreddet is. Nagyon lazán vezeti azokat a vonalakat, olyanok a rajzok, mintha fel sem emelné egy panelen belül a cerkát. Elnagyoltnak tűnő szkeccseknek látszanak, de egy-két oldalon azért megcsillogtatja tehetségét (nézzétek a hallucinált repülős képeket). Illik a stílusa ehhez a zaklatott hangulatú képregényhez.

Jó olvasmány volt ez is.

Bélu

Anno már volt szó a Tick sorozatról, ami az Amazon Prime Videon nézhető. Nekem az első találkozásom a Kullanccsal ez a széria volt, viszont sikerült megszerezni egy füzetet, a 2015-ös Free Comic Book Day-re kiadott válogatást.

A füzet három agyament történetet tartalmaz a Kullancs és Arthur kalandjaiból. Kettőt közülük Jeff McClelland írt, és Duane Redhead rajzolt, míg a középsőt Benito Cereno írta és Les McClaine rajzolta. Nekem a McClelland-Redhead páros sztorijai jobban bejöttek, és a rajzok is valahogy szerethetőbbek.

Így 7-9 oldalas történetecskékben nem is annyira fárasztó a Tick, bár én szeretem azt is, de a fejezetek pont megfelelnek egy-egy hosszabb, csattanóval kivárós viccnek. A Tick írói valahogy máshogy vannak bekötve, így néha annyira abszurd megoldásokkal állnak elő, hogy csak a fejedhez tudsz kapni.

A várost éppen felzabáló szörnnyel szembeni harc előtt Tick egy, csak általa látott szellemmel folytat bájcsevejt. Tudjuk, nála van baj szatyorral, szóval elnézzük ezt neki. A második történet a Tick első füzetéhez kapcsolódik, amikor egy képszakadás történt (?) főszereplőnknél. Így lehetünk szemtanúi, hogy az eszméletlen kék maskarást gördeszkapályának használják, hozzávágják különböző szörnyekhez, és még a cethal gyomrában is látogatást tesz, ami kitüsszenti. Esemény eseményt követ, míg végül a hajléktalanok teapartiján vendégeskedik, amit a rendőrség, engedély hiányában, feloszlat. Kell még?

Az utolsó történetben Tick és Arthur múzeumba menne, de, mivel állandóan meg kell menteni a világot, így ki kell állniuk a sorból, és nem haladnak előre az egész napos sorban állásban. A slusszpoén meg ezután jön persze…

Igazi agyament cucc a Tick, és nagyon sajnálom, hogy alig lehet találni eladó példányokat, vagy, a magas postaköltségek miatt csak nagyon borsos áron. Esetleg, ha valakinek lapul eladó darab a fiókjában, az keressen meg. ;)

Bélu

Az Anagram Comics 2023-as újdonsága a Zagor negyedik kötete, a Rejtélyes lápvidék, szerencsémre sikerült megszerezni és elolvasni. Zagor ezúttal egy western-thrillerbe csöppen.

Megszokhattuk, hogy Zagor történetei, egy jó fumettohoz illően más-más stílusúak, és a magyar kiadó nagyon változatosan jelenteti meg a kőbaltás szellem kalandjait. Zagornál is kölcsön vesznek innen-onnan, ezúttal Edgar Allan Poe lesz az útitársa arra a bizonyos lápvidékre.

Ez a történet részben vérbeli western, néhol pedig átvált belezős horrorba, és emellett igen szexi és rejtélyes is, ahogyan azt a címe is elárulta már. Túl sokat nem akarok lelőni a poénból, de annyit elárulok, hogy Zagor kicsit „diabolikosra” vette a figurát, ugyanis hullanak az emberek, mint a legyek egy jó Kobra támadás után.

Furcsa volt nekem, hogy a sorozat negyedik kötete ilyen Dragonero méretűre sikerült. Gondolom az infláció, a nyomdai költségek emelkedése tette rá a kézjegyét a kötetre, hogy nem az a hatalmas alapú TPB lett, mint nagy testvérei. Megnéztem, az első kötet 2019-ben csak 600,-Ft-tal került többe ennél a kötetnél, ami durva, mert az vastagabb is és nagyobb is.

Na de az olvasási élményen ez vajmi keveset változtat. Imádtam ezt a sztorit is, mint az elődeit. A képregényen felül ismét olvashatunk a főbb karakterekről, az olasz kiadóról, és Zagor apukáiról. Kiemelném, hogy a magyar kiadó remek munkát végzett. Pócza Lilla fordító munkáját nem tudom, kellett-e lektorálni, ha igen, ha nem, a magyar szöveg hatalmas dicséretet érdemel. Egyetlen helyesírási hibát, vagy bármiféle elütést nem lehet találni a kötetben. Furcsa, hogy ilyesmit megemlítek? Ne legyen. Azt hiszitek, ez alap? Nem mindenütt.

Ez nem fizetett hirdetés továbbra sem, csak szívügyemnek tekintem az ilyen remek kiadók munkájának segítését. Szóval, ha valaki kedvet kap, akkor az alábbi linken megtalálja a kiadó oldalát, olvashattok rajta az egyes sorozatokról, és a rendelési lehetőségekről is.

https://www.anagramcomics.hu/

Jó böngészést.

Bélu

Idén augusztusban Szicíliában jártunk. Idegenvezetőnk azzal kezdte mondandóját, hogy reméli, mindenki járt már Olaszországban, mert aki most szeretné megismerni, az rossz helyen kezdi. Nem teljes mértékben volt igaza. Amit nehezen tudtam elképzelni, hogy Szicíliában (és úgy általában Olaszországban) a mai napig a mafia* uralkodik a háttérben. Csak ők engedhetik meg, hogy üzletet nyithass, hogy bármiféle kereső tevékenységet folytass, védelmi pénzek rendszere működik, és még azt is szabályozzák, hogy az adott faluban leparkolhatsz-e az autóddal.

Az egész ország fel van osztva a családok között, így minden területen más fogja megmondani, hogy hol is van a helyed. A rendőrség lényegében dísznek van. A legnagyobb hatást rám Agrigentoban, a Templomok Völgyében berendezett „sírkert” gyakorolta a kopjafákkal, amiken egy-egy a mafia által legyilkolt bíró neve szerepelt.

A körút során idegenvezetőnk kitért Giuseppe „Pino” Puglisi atyára, aki nyíltan a mafia ellen harcolt, mondhatni lázított. Ennek ugye nem is lehetett jó vége. Pino atya történetét pedig egy képregény fel is dolgozta, amit kinn meg is vásároltam.

A Don Puglisi című képregényt Marco Sorseri írta és Riccardo Pagani rajzolta. Pino atya életét dolgozta fel, a fiatalkorának egy kis szeletétől egészen a meggyilkolásának pillanatáig. A képregény minimalista rajzokkal készült, és a 90 oldalból az utolsó 20 oldal volt a legjobb. Pino atya a szeretet erejével (tudom, hogy ez közhelynek hangzik) harcolt, hogy a mafiának kitett gyerekeknek életcélt adjon. Könnyen megtalálta a közös hangot a gyerekekkel, kirándulásokat, sportrendezvényeket szervezett, és akkor rúgta el a pöttyöst igazán, amikor iskolát akart nyitni Palermoban.

A képregény egy riport köré épül, amit az atyával és diákjaival készítettek. Az interjút a konkrét események váltják fel mindig. Megtudjuk, hogy ez hívta fel igazán a Graviano család figyelmét az atya áldásos tevékenységére, és hogy emiatt rendelték meg végül a megölését. 1993. szeptember 15-én ölték meg, az 56. születésnapján. A képregény végén a gyilkosa áll bíróság előtt, és beismerő vallomást tesz 1997-ben.

Gyilkosai és a megrendelők mind életfogytiglani szabadságvesztést kaptak.

Pino atya története azért megrendítő, mert csupa jót tett a világgal, és mégis az történt vele, ami, és pontosan tudta, hogy nagy rá az esélye, hogy pontosan így fogja végezni. Nekünk, akiket megrendít a története, jelent valamit a mártírhalála, és a bűnösök is megkapták, ami járt nekik. Mégis. Szicíliában továbbra is ugyanezekkel a módszerekkel működik az élet. Megállapíthatjuk, hogy nem Pino atya bukott el, hanem a világ, amiben élt.

Bélu

* a mafia egy betűszó, ebből a mondatból ered: Mazzini Autorizza Furti Incendi Avvelenamenti (Mazzini engedélyezi a rablást, gyújtogatást és a merényleteket)

Sajnos túl sok Kenner retro figurám nincs (csak néhány Star Wars, és egy Terminator még gyerekkoromból). Viszont néha essen már szó nem csak a képregényekről, hanem pár említésre méltó akciófiguráról is. A Kenner Aliens: Hive Wars (Kaptár Háborúk) figura sora következik 1998-ból.

A Hive Wars figurasorban Alien, Predator és tengerészgyalogos figurákat találunk, köztük androidszerű lényeket. A legérdekesebb egy alternatív Hicks tizedes figura, ami igen ki van gyúrva. A figurasor mindkét idegen fajból különböző formájú/fajtájú figurákat tartalmaz, nyilvánvaló, hogy több fajtából többet lehetett volna eladni. Van itt savas Alien, vagy légyszerű szárnyas dög, és Prediből is van néhány alternatív kinézetű/színű darab. Predatorból mára már több fajtát ismerünk, a bogarakból viszont nem sokat, sőt.

 Ez a sor hamar befuccsolt, a második kiadást nem érte meg (utóbb jött ki egyébként a Necánál Hive Wars Predator, de a Necánál már minden is kijött, szóval ez nem újdonság). Ezek a Kenner figurák szerintem nagyon jól néznek ki, főleg az idegen lények sikerültek szerintem, a hibrid rajzfilmes fröccsöntött kinézetű katonák sosem voltak a kedvenceim. Szerencsére olyan áron mennek már ezek a különböző online piactereken, hogy sajnálnám rájuk a pénzt. :D

A Hive Wars figurákhoz promóként született egy képregény is, amiben a tengerészgyalogosok azt a feladatok kapják, hogy egy idegen fajok által elözönlött bolygón abálják a lényeket. Egész jól érzik magukat, belecsapnak a lecsóba, és a történet végét Te alakítod, a saját akciófiguráiddal… A képregény soha nem jelent meg hivatalosan, néhány éve oldalanként kikerült a facebookra, és most már a Xenopedia is hozza, ha rákerestek. Érdekesség, és egy kis csipetnyi történelem. Nagy dolgokat nem kell tőle várni. Szép, rajzfilmszerű az egész, bár hogy egyáltalán ez a franchise mennyire való gyerekeknek, arról nyithatnánk vitát, még akkor is, ha finomítottak rajta.

Bélu

Úgy gondolom, soha nem sokallunk be a Predatorból, szóval ismét egy ilyen képregényt hoztam el nektek. A Predator – The hunted city egy három részes minisorozat, ami a Dark Horse Comics lapjain jelent meg 1993-1994 között.

A képregényben 1947. New Yorkjában járunk, egy bandaháború kellős közepén. Főszereplőink Tony Vincenzo, egy pitiáner kis maffiózó, és Max, az újságíró, aki gyilkosságokról szeret a leginkább tudósítani. A fő cselekményszál hajaz kicsit a Predator 2. részének eseményeire, amikor a Ragadozó a maffiát kezdi el irtani, hogy közelebb kerüljön fő célpontjaihoz.

Igazából ez a történet nem hozott semmi újdonságot azon felül, hogy a negyvenes évekbe helyezte magát. Charles Moore írta, de írhatta volna akárki. A rajzok szerintem rendben vannak, illeszkednek a megszokott Avp színvonalba, nekem tetszettek. Rob Hayesnek és Jasen Rodrigueznek köszönhetjük ezeket.

Totál kihagyható darab, ha nem ragaszkodik ahhoz a rajongó, hogy neki minden kell. Olvastam már ennél jobb Predi képregényt is (sőt, majdhogynem csak jobbakat).

Bélu

Dunát lehetne rekeszteni a különböző Marvel sorozatokkal. És ez nem is baj. A Vad Virágok Könyvműhely Mi Vagyunk A Galaxis Őrzői című kötetét azért vettem meg, mert egy új sorozat kezdete volt, és kíváncsi voltam a megvalósítására. A Mi Vagyunk a Marvel sorozat részeiben egy-egy fontosabb szuperhős/banda történetét ismerhetjük meg jobban. És tényleg. Az Őrzők tizenhat történetét, és egész sokoldalnyi magyarázó szöveget olvashat az, aki erre a kötetre teszi a voksát, és a képregényekre költhető keretének egy részét.

Oké, boomer vagyok, most is tökéletesen bebizonyosodott. Ugyanis a kötet régi képregényei jobban tetszettek, mint a 2013-as, rebootolt részek, összekavart, megújított, újragondolt szereplőkkel.

A hatvanas évek végétől a kilencvenes évekig megjelent részeknek hatalmas a varázsa, míg a 2008-as történetben is van potenciál, Dan Abnett nagyon tud írni. Régen minden jobb vót, pedig azoknak a régi képregényeknek a megjelenésekor még tervben sem voltam.

Valahogy a Galaxis Őrzői mára egyet jelent a cselekmény elhumorizálásával, kicsit komolytalanná vált az egész, és Brian Michael Bendis sorozata számomra meg sem közelíti a Bosszúállóit például. Valahogy a bérmunka nem mindenkinek, vagy nem mindig áll jól.

Viszont, hogy írjak nagyon jót is a képregényekről. A kötet több mint 2/3-a nekem nagyon bejött. A régi Őrzők valahogy komplexebbek, és imádom, hogy milyen emberi problémáik voltak, és hogyan akarták azokat megoldani.

Az eredeti Galaxis Őrzői az ezer éves ember, Vance Astro őrnagy, aki örökre rabja az őt védelmező ruhának, Martinex, a tudós kristálylény, Charlie-27, a Jupiter népének utolsó tagja, akin genetikai módosításokat kellett végrehajtani, hogy túlélje a bolygón uralkodó körülményeket, és Yondu, akit csúnyán kiheréltek a mozifilmekben, pedig sokkal több van benne.

Mind igen komoly tagok, és olyan arcokkal vesznek részt közös kalandokban, mint Amerika Kapitány, vagy Ben Grimm, alias a Lény. Időutaznak, harcolnak a galaxist leigázni akaró gyíklények ellen, mindezek mellett önzők, mivel emberek. Durva, hogy egy-egy füzetnyi tartalomban mennyire tudnak árnyékolni akár több karaktert is (egyébként Thanost és lányát, Gamorát, aki később kerül a képbe, mint őrző, a kilencvenes években megjelent karácsonyi történetben nagyon eltalálták). A kedvencem, amikor az egyik főszereplő a fiatalkori énjét szeretné rávenni, hogy ne lépjen arra az útra, mint ő, és ezzel meg akarja változtatni a saját jövőjét. Mivel ez nem sikerül, levonja a tanulságot: legalább létezik egy olyan világ, ahol az egyik énje nem áldoz fel mindent. És ilyen keserédes dolgokat olvashatunk majd’ minden történet végén, én ezt imádom. Végre nem hepi mindenki folyton, vannak azért egyéni tragédiák is.

Ez egy marha igényesen összerakott kötet, és ha a többi is hasonló lesz, tehát a régebbi képregények, esetleg első megjelenések kerülnek inkább bemutatásra, akkor kihagyhatatlan darabok lesznek. Sok infót lehet olvasni a képregények megjelenési problémáiról, a hősök fogadtatásáról, az esetleges változtatások okáról, és hogy épp kiknek a munkáit olvashatjuk, nézegethetjük. Személyes kedvencem Mike Mignola rajzaival a Mordály történet, ami inkább valami Disney mesére hajaz, mint komoly történetre. Nagyon cuki.

A kötet nagyon szép, a Marvel Omnibusok megjelenésére hajaz. Elegáns fekete védőborítót kapott, amin a régi őrzők a háttérben, mint valami istenek állnak az újak mögött, akik viszik tovább az örökségüket. A kötet elolvasása után realizáltam ennek a borítónak az üzenetét, pedig anno én is a belső borító mellett tettem le a voksomat.

Szerintem szép munka ez ismét, az ízlésekről meg kár vitatkozni. Nyilvánvalóan valakinek az üdébb, mozifilmekből ismert őrzők jobban bejönnek, el tudom fogadni. De én már megváltozni biztosan nem fogok.

Bélu

Régóta csücsült a polcon Quantum és Woody 2017-ben indult sorozatának kezdő kötete a Kiss kiss, klang klang. Valahogy sose volt hangulatom elolvasni, pedig az alap sor nagyon tetszett, viszont ahogy összegyűjtöttem az olvasatlant, ez is előkerült.

A Q és W finoman szólva is nem polkorrekt. De ez nem zavar egyáltalán. Szeretem, ha valami laza, életszerű karakterekkel operál, és szórakoztató. Rájuk ez mind igaz. Ők a képregénytörténelem két legelcseszettebb szuperhőse.

A legfontosabb, amit tudni kell róluk, hogy Eric édesapja örökbe fogadta Woodyt, és a humornak az egyik fő forrása ez… hogy illik bele a rossz Woody a bájos afroamerikai családba?

Hát sehogy, és a két testvér tényleg gyűlöli egymást sokszor. A helyzetet viszont az nehezíti, hogy egy szuperhősgyárban, ahol az apjuk dolgozott, véletlenül rájuk applikálódik egy-egy karperec, aminek köszönhetően szupererőre tesznek szert. Viszont 24 óránként klang-elniük kell, vagyis össze kell csapniuk a karpereceiket, enélkül ugyanis szublimálnának az éterbe.

Az első sorozatban Edisonnal és társaival küzdenek meg, most egy másik fizikus megalomán leszármazottjával és csatlósaival kell szembenézniük. Miközben váltva utálják egymást.

A képregény akciódús, és kis gag-ekkel, szóvicekkel, szituációs humorral vegyesen operál. A szöveges poénok mellett a képi világ is rátesz egy lapáttal a hangulatra, és a szereplők szerintem tökéletesen kidolgozott arcai is kifejezetten jó humorforrást szolgáltatnak. Hőseink Ausztráliában robot vombatokkal és mecha-koalákkal harcolnak, Woody beleugat a főgonosz monológjába, kloroformos rongy helyett véletlenül tiszta rongyot dugnak az elrabolandó arcába, és sorolhatnánk még… Minden panelen valami blődség jöhet szembe, vagy egy szexi klón nindzsa lány és a Sövényember.

A slusszpoént viszont nem lövöm le, mert hátha valaki egyszer mégiscsak kedvet kap ehhez a képregényhez… Annyit elárulhatok, hogy a kecskével ismét történik valami velőtrázó dolog…

Én nagyon szeretem a Valiant univerzumot, főleg a Rai és Quantum és Woody jöttek be. Mindkettő más miatt. Összességében erről a képregényről is elmondható, hogy nagyon igényes a megvalósítása, a TPB kötetben ismét kapunk egy csomó borítóvariánst, és a Valiant kötetek olvasási sorrendjére is tanácsokat. Igen összetett, viszont követhető, és a címek külön-külön is élvezhetők, nem kötelező mindent ismerni szerintem hozzájuk.

Quantum és Woody történetének olvasását a 2014-ben megjelent sorral érdemes kezdeni, az négy TPB kötetet számlál, vagy ha valaki mélyebben a zsebébe akar nyúlni, akkor találni még neten deluxe kiadásokat is. A 2017-es sorozat ha jól láttam, két kötet, a második még beszerzésre vár, ha találok valahol jóárasítva…

Elborult egy valami. Én szóltam.

Bélu

Továbbra sem akarom filmes bloggá tenni a Hétköznapi Geekságokat, és a közeljövőben egyelőre nem is tervezek több filmes bejegyzést megosztani, viszont a ma 10 éves Her – A nő az egyik kedvenc romantikus mozim, ezért nem tudom kihagyni ezt az évfordulót.

Hogy egyáltalán romantikus mozi-e, őszintén nem tudom megmondani. Bianka szerint nem egy tipikus elsőrandis film, pedig én ezt nézettem vele… tényleg elismerést érdemel, hogy ennek ellenére, néhány év múlva bár, de mégis hozzám jött.

Sokszor láttam már, de minden alkalommal mást jelent Spike Jonze rendező alkotása, de általában véve A nő egy nagyon szomorú film a kiüresedett kapcsolatokról, az egymástól eltávolodott emberekről, a technológia-függésről, de legfőképpen a magányról.

A nem túl távoli jövőben, sőt, mára már inkább a közeljövő szót használnám, él Theodore Twombly (Joaquin Phoenix), a válófélben lévő szerelmeslevél író (feleségét Rooney Mara alakítja). Igen, Theodore napja azzal telik az irodában, hogy megbízások alapján szerelmes leveleket ír másoknak. Egyetlen barátja Amy (Amy Adams), emberi kapcsolatait főként a felületes munkahelyiek jelentik. Egy nap Theodore hazafelé menet felfigyel egy hirdetésre, ami mesterséges intelligenciával működő operációs rendszert hirdet, ami gyökeresen megváltoztathatja a felhasználó életét. Theodore vesz egy ilyet…

A telepítést követően a mesterséges intelligencia (hangja Scarlett Johansson) a Samantha nevet választja magának, majd főhősünk és közte plátói kapcsolat kezd kialakulni, ami rengeteg nehézségbe ütközik.

A film közel két órás. Nem egy könnyen emészthető valami. Én nézőként folyamatosan azon rágódtam, hogy vehetné magát komolyan egy olyan ember, aki a számítógépével jár, de láthatóan a rendező is ezt a kételyt akarja a nézőben elültetni. A kettős érzés egészen a film végéig bennünk van. Samantha kezdetben élőlényként, majd ahogy telik az idő, már felsőbbrendű entitásként tekint magára, amivel folyamatosan kínos helyzetbe hozza „gazdáját”. Szerelmük a néző szemével egyáltalán nem normális, miközben ebben a kifordult világban néhány hónap leforgása alatt majdhogynem elfogadottá válik, hogy a felhasználók romantikus kapcsolatba elegyednek az operációs rendszerükkel. 

Azért ilyen ijesztő film A nő, mert jelenlegi világunkhoz rendkívül közel áll. Mindannyian kicsit függünk a közösségi médiától, a számítógépekhez, okostelefonokhoz vagyunk láncolva, miközben szép lassan elmehet mellettünk az élet. A film tiltakozásként is felfogható ez ellen. Nyilvánvaló, hogy a technológia nem kerülhető ki napjainkban, de nem muszáj beleszerelmesednünk.

Bélu