Október ötödike a "Bond Day". Mert ezen a napon, 1962-ben, tehát hatvan (!) évvel ezelőtt látott napvilágot a "Dr. No" című film. Sean Connery főszereplésével ez volt az első Bond film, és ezek a filmek a mai napig nagy sikernek örvendenek. Bizonyos körökben. Igaz, napjainkban ezek a körök bővültek, mert... sok okból. Párat majd biztos említek.
Az első Bond könyvet - "Casino Royale" - Ian Fleming tíz évvel korábban, 1952-ben írta meg. Összesen egy tucatnyi ilyen könyvet írt, meg pár rövidebb történetet is, amik külön kötetekben lettek kiadva. A második világháború alatt Fleming tengerésztiszt és hírszerző volt, tehát sok mindent első kézből tudott a "kémesdiről". A történetei olyan sikeresek voltak, hogy a "The Times" magazin 2008-ban összeállított "Az 50 legnagyobb brit író 1945 óta" listáján a 14. helyet foglalta el. Na de: kanyarodjunk vissza a filmekhez.
Pár hónappal ezelőtt néztem meg újra az első filmet, még mielőtt az utolsó bekerült volna a streaming világába. Szóval akkor még csak egy 59 éves, fiatal alkotás volt. Érezhető a kora, ez nem kérdés. Mindig csak azt tudom mondani: a régebbi filmeket kezeljük a helyükön, ne legyenek a napjainknak megfelelő elvárásaink. Szóval úgy indul az egész, mint egy régi film. Aztán megjelenik a 32 éves Sean Connery, és elvarázsol. A megjelenés, a sárm, a játék, minden nagyon a helyén volt. Viszont már itt megjelent nagyjából minden, ami a Bond univerzumhoz tartozik, és azok is ismerik, akik a filmeket nem. "A nevem Bond. James Bond." A vodka-martini, rázva, nem keverve. A Bond-lányok. M, az MI6 feje. Moneypenny, a titkárnő, akivel mindig flörtölni kell, de nagyjából fölöslegesen. A gonosztevő, aki elkapja Bondot, majd egy őrületes és bonyolult módszert talál ki a megölésére, ami időzített, de ő már nem várja meg a végét, és Bond valahogy kiszabadul.
A sztori is nagyon eredeti. Mondjuk akkor még talán az volt. Valamilyen amerikai rakéta akármi után nyomoznak, az MI6 is, a 007-es pedig Jamaicára utazik. Onnan persze bonyodalmak, nem tudni, ki az ellenség, ki a barát. Mondjuk ezek a csavarok teszik érdekessé az egészet. És pont akkor nincsenek, amikor számítana rájuk az ember. Nyomozása során Bond eljut egy szigetre, ahol egy Honey Ryder nevű hölgy jön ki a tengerből. Igen, ez a neve, és ügynökünk jót mosolyog ezen (egyik kedvenc jelenetem). Az őt alakító színésznő Ursula Andress, ez a jelenet legendássá vált. Sőt, egy Golden Globe-ot is bezsebelt a művésznő. És így eljutunk Dr. Julius No-hoz, aki a Bond-világ übergonosz szervezete, a SPECTRE tagja, sőt, aktivistája. Szóval ezt is megalapozták, már az első filmben.
A Bond filmek jelentős részét az EON Productions készítette, két kivétellel. Az egyik főszereplője David Niven (egyszeres Bond), a másik pedig Sean Connery (7 Bond szerep), az első Bondhoz képest húsz évvel később. Rajtuk kívül George Lazenby (1), Roger Moore (7), Timothy Dalton (2), majd a kilencvenes években Pierce Brosnan (4), a kétezres években pedig Daniel Craig (5) vehette kézbe a Walther PPK-t. Nem tudok egy kedvencet kiemelni közülük. Esetleg pár olyat, aki annyira nem jött be, de ebbe inkább nem mennék bele.
Van egy másik fontos terület, ahol viszont tudok kedvencet mondani. Természetesen a zenék. Parádés az előadók és a számok listája. Csak párat említek, pedig megérne egy külön misét: A View to a Kill (Duran Duran), Skyfall (Adele), Live and Let Die (Paul McCartney & Wings) No Time to Die (Billie Eilish), Goldeneye (Tina Turner), Diamonds are Forever (Shirley Bassey). De a kedvencem – nyilván az előadó miatt is – a You Know my Name (Chris Cornell). Tudom, van jobb, de akkor is.
Hatvan év telt el. Nincsenek nagy csodák azóta sem. A sémák nagyjából ugyanazok, de mégis működik. Már akinek. Mindig várjuk a bemutatkozást, az italt, a csábítást. A Bond-lányokat, a zenéket. A lehetetlen helyzetet, a megoldást. A zseniális színészeket, akik vagy ebben a szerepben alapozták meg a nevüket, hírnevüket, vagy már bizonyítottak, azért kerülhettek ide. De ha valakit nem tud megfogni ez a világ, azt is megértem. Esetleg próbálkozhat a Craig-érával. Vagy legalább a Skyfall-t nézze meg. Én türelmesen és kíváncsian várom a következő filmet, a következő Bond-ot alakító színészt. Türelmesen, de nagyon.
Alapvetően nem utazó blog vagyunk, nem nagyon megyünk messzebb az országhatárainkon belül rendezett képregényes eseményeknél. Viszont szeptember közepén egy olyan utazásban volt részem, ami semmiképp sem hétköznapi, és csak nyomokban geek, viszont egy nagyon nagy élmény volt.
De hogy tényleg ne egy utazó majomba menjünk át, térjünk a lényegre. Miért jó egy geek egy ilyen csoportba? Egyrészt már a lisszaboni reptéren bebizonyosodott, hogy – mivel nem mindenki ért, vagy beszél angolul – az selfcheck, amikor is egy automatával csekkolsz be a gépre, nem is megy mindenkinek. Így amikor az idősebb korosztály tagjai segítségre szorultak, és még a személyzettel sem tudnak kontaktusba lépni, ki jön kapóra? Az a magas fiatalember, aki már megcsinálta a saját és a felesége beszállóját meg a csomagmatricát is. Természetesen segítettünk ebben.
Felmentünk egy 1810 méteres hegyre, a Pico De Arieiro-ra, ahol a felhőszintbe lépve lópikulát nem lehetett látni, viszont egy radarállomás-szerű izé mellett egész jó képeket csináltunk. Tisztára Simon Stalenhag Elektronikus állama jutott eszembe. Egy kihalt csúcs, rajta egy emberalkotta építmény maradványaival. Legalábbis olyannak néz ki képeken.
Christiano Ronaldo múzeuma telis-tele van ennek a nagyszerű futball-legendának a különböző relikviával. Díjak, trófeák, érmek, viasz szobrok, csoki-Ronaldo, dedikált focilabdák a különböző csapatoktól, ahol focizott. Szerintem minden rajongó instant a gatyájába csinál, ahogy belép. A csávó annyira gyűjti a trófeákat, hogy már a garázsa is tele van, és ide kényszerült elszállíttatni a régebbi darabokat. Aranylabda, aranycipő, aranyminden. A múzeum még azt is lenyűgözte, aki nem focirajongó (ide négyesben mentünk el egy másik párral, akikkel összehaverkodtunk, és ők sem akkora nagy drukkerek, viszont ami tény, az tény, a díjak tények, és abból volt úgy másfél tonna egy hatalmas teremben). Ott helyben 2 Euróért lehetett érmét vásárolni, amin Ronaldo rugdossa a bőrt, szép csillogó fém cucc, vettem egyet, szép emlék lesz (a jegyet is eltettem).
Egy Marvels kötetet sikerült betárazni, viszont ami fontosabb volt, hogy eredeti portugál képregényt is szerettem volna, így jött velünk José Carlos Fernandes képregénye, a Világ legrosszabb bandája. A Marvels kötetre azért került rá a bolt neve, mert ők csinálják az ottani Marvel képregények kiadását, és a fordításokat, meg egyéb szerkesztői feladatokat. Szóval nekik is van egy Tálosijuk.
Biankával nem vagyunk oda a ráröhögős sorozatokért. Tudjátok ezek olyanok, amikor a sorozatban a szereplők éppen egymásra néznek, vagy egyáltalán semmi vicceset nem csinálnak, és felröhög a közönség, minden ok nélkül. Néhány klasszikust azért én gyerekkoromban végigkísértem. A Rém Rendes Család, a Halló-halló mai napig apám kedvencei, és valamennyire az enyémek is. De mindkettő elég pihent, és szerintem nem hajlanak gagyiba, mint egy-egy Comedy Centralon látható „viccesnek szánt” sorozat. Még az Így Jártam Anyátokkalt nagyon sokáig szerettem, viszont az utolsó évadai borzasztóak lettek szerintem, már szenvedett nem csak a néző, de maguk a készítők is.
Ha nem elég két kocka tudós egy sorozatba, akkor kapunk melléjük még néhányat. Howard Wolowitz (Simon Helberg) mérnök, Rajesh Koothrappali (Kunal Nayyar) pedig csillagász. Nekik is van néhány csekélynek korántsem nevezhető problémájuk. Rajtuk kívül, mivel egyetemen tanítanak, számtalan tudóspalánta és dolgozó visszatérő szereplőként is látható. Barry Kripke (John Ross Bowie) a kedvencem, a hraccsolós köcsög, aki folyton szívatja kedvenceinket.
A sorozat annyira sikeres volt, hogy számtalan híresség megfordult náluk. Mivel kockákról szól, így főleg ilyen vonatkozású személyekre kell számítani. Ők általában magukat alakították. Stephen Hawking, Bill Nye, Carrie Fisher, Mark Hamill, James Earl Jones, Wil Wheaton (ő visszatérő főgonosz volt), William Shatner, Stan Lee, Neil Gaiman, vagy Adam West jut eszembe egyből. A kedvencem mind közül talán Hawking, aki széttrollkodta Sheldon munkáit, a vlogját, állandóan köcsögösködött vele. Gaiman a helyi képregényboltban fordult meg, és amikor a Marvel 1602-t ajánlja szereplőinknek olvasásra, lepisszentik, hogy ne szóljon bele a dolgukba. Mark Hamill egy esküvőt celebrál, Wil Wheaton folyton le és felkerül Sheldon halálos ellenségeinek listájára, egy régi időkre visszanyúló ellentét miatt. Anno egy képregényes találkozót, amire Sheldon is elment, csak ő miatta, az utolsó pillanatban mondott le. Wil a Star Trek – Új nemzedék sorozatból lehet ismerős sokaknak, ahol Wesley Crushert alakította.
Kicsit nehéz téma a két évadot megélt Amazonos The Tick (A Kullancs) szériáról írni. Ben Edlund képregénye kimaradt, ahogyan a rajzfilm-feldolgozása sem volt a kedvenceim között anno. Viszont úgy gondoltam, ha már előfizettem a Prime Videora, kimaxolom azt a havi combos 900,-Ft-ot, és elkezdem nézni a sorozatot, többek között.
Arthur úgy gondolja, hogy Terror életben van, mert a város bűnözői fura minták szerint dolgoznak. Amikor kinyomozza, hogy egy rejtélyes gonoszkodás folyik az egyik elhagyatott raktárban, belebotlik a halhatatlan Tickbe (Peter Serafinowicz), aki mindenálló. Egyetlen problémája van, hogy nem igazán emlékszik, ki is ős valójában.
Vegyük a fontosabb szereplőket sorban. Arthurról volt bővebben szó, de Tick többet érdemel még. Ő egy igazi suttyó, tudatlan bunkó, de emellett rendkívül jószándékú és kedves is tud lenni. Serafinowicz tökéletesen váltogatja a karakter sudribunkó énjét a kedvesre, vagy az igazán keményre, amikor tényleg egy ütközetre készülve fenyegeti meg az ellenséget azzal, hogy „Most bántani foglak!”. Tick egy nagyon szeretnivaló szuperhős, aki ragaszkodik Arthurhoz, akit a végzet neki szánt segédjéül.
Alufóliás Kevin (Devin Ratray), aki hajléktalan, de nem irodátlan. Irodájában a szupergonosz tervének megfúrásán agyal társaival, miközben alufólia sisakkal védekezik a halálsugarakkal szemben. A Kevinek köztünk járnak.
