2007-ben jelent meg először a Fallen Son: Death of Captain America, ami címében lespoilerezi a tartalmát természetesen. Amerika Kapitány elhalálozik, és öt fejezetben olvashatjuk a különböző szuperhősök erre adott reakcióinak történetét.

A Nagy Marvel Képregénygyűjtemény 41. számában olvashatjuk a teljes történetet. Igazából Kapi halálának semmi értelme így utólag, mert a Marvel univerzumban senki nem hal meg igazán, és ez bosszantó. Vagyis Steve Rogers „elvileg” meghalt, aztán két év múlva feltámasztották egy Marvelre jellemző megmagyarázhatatlan fordulattal. Köllött a pénz, na.

De ha magát a képregényt nézzük, az több, mint rendben van. A gyász öt stádiumán keresztül vezeti végig annak feldolgozását. Tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás. A történetet J. Michael Straczynski ötlete alapján Jeph Loeb írta, a rajzokat minden fejezetben más firkálta (Lenil Yu, Ed McGuinness, John Romita Jr., David Finch és John Cassaday). A rajzok többségében rendben vannak, John Romita Jr. szerintem itt alulmúlta magát. Rozsomák gyönyörű rajzokon dühöng, nekem azok voltak a kedvenceim (Lenil Yu), de a depressziós Pókember is szép (David Finch).

Nyilvánvaló, hogy egy jelkép halála megingatja a hősöket, mindenkit más szakaszban láthatunk, és ez jó. De hogy mi az, ami nem tetszik?

Egyrészt megint kapunk több oldalas Amerika Kapitány eredetsztorit, mert ezt még csak nyolcszor olvashattuk eddig csak az NMK lapjain. Én már kifejezetten unom ezt az egészet. Nagy patrióta a csávó, oké. De egyáltalán van benne ezen kívül több?

Ez megint ilyen se eleje sztori, talán a Kizökkent időhöz és a Tél Katonájához van a legközelebb, de nem tudom, mi van ezek között.

A végén megint kapunk egy ’mörika, fakk jee! pillanatot, amikor Kapi temetésén a Sólyom elmondja a szokásos „mi vagyunk a legnagyobb nemzet”, egy „hatalmas olvasztótégely” (erre szerintem mostanában nem annyira büszkék), és „a Kapitány bennünk él tovább” dolgot.

A kötet végén az utószóban kitérnek arra, hogy mivel hozzák vissza Kapit később, teljesen kiábrándultam. Mindig van egy klón, egy élethű robot hasonmás, vagy most egy olyan golyó, ami nem ölte meg, csak kiszakította a testéből a lelkét, hogy a Vörös Koponya elfoglalhassa azt (?), bocs, de ezt egyáltalán nem értem, és már ott tartok, nem is igazán akarom megérteni.

Szóval annak ellenére, hogy a rajzok több, mint szuperek, ez a képregény nem nekem szól, és lekerül a polcról. Szerintem a Kapitányt nekem nem kell erőltetni.

Bélu voltam, sziasztok!

Nagyon szeretem az állatos képregényeket. Főleg az olyanokat, amikben antropomorfizált, vagyis emberi tulajdonságokkal felruházott jószágok történetei olvashatók. Emlegessük csak a Blacksadet, vagy az „all time favourite” képregényemet, az Usagi Yojimbot, vagy a Stray Dogsot, ami egy igazi dráma volt, és talán a leghatásosabb mind közül. Szoktam követni az Image Kiadó Facebook oldalát, így mindig szembe jönnek az újdonságok, sajnos. Így találkoztam a Scurry című képregény borítójával, illetve a ténnyel, hogy előrendelhető. Vagy jó lesz, vagy nem… Rá is mentem a német Amazonon.

Mac Smithről nem igazán hallottam korábban, a képregényt ő írta és rajzolta. Korábban már volt egy sikeres kickstarter kampánya, szóval bíztam benne, bár ez sem garancia semmire sem. A borító alapján döntöttem, ami meg egy édes kis egérkepárost ábrázol, ahogy álldogálnak a csúnya rossz macs előtt (a borító egyébként hazugság, ez a két egér együtt nem menekült sose a macska elől).

Wix és Pict a két főszereplő kisegerünk. Wix a vöröske, guberáló kisegér, Pict pedig a háziegerek vezetőjének lánya. A történet elején megtudjuk, hogy az emberek rejtélyes módon eltűntek a Föld színéről, és az egerek, amik rájuk voltak utalva, egymaguk maradtak mindenféle veszéllyel, és fogytán az élelmük. Wix és barátja, a patkány Umf a guberáló fejedelmek, őket küldik mindig ki élelemért, és már több csatát megnyertek a macskákkal szemben.

A képregény korántsem ennyiben merül ki. Az egerek csoportjában dúl a trónok harca, és miközben egymást tapossák az uralkodni vágyó alakok, bárkit beáldoznak a céljaik elérése érdekében. Az egyik cél a város elérése, ami egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet.

Wix és Pict kalandjaik során házi és vadon élő állatok sorával találkozik, akik közül néhányan jó, mások ártó szándékkal viszonyulnak hozzájuk. A képregény vége felé pedig azt is megtudjuk, mi okozta az emberiség pusztulását (bár ez utóbbit már a képregény elején is sejteni lehetett).

„Az állatok biztonságban éltek a betolakodóktól, de messze, a városban valami történt… Nem tudom mi volt az, de az emberek megőrültek tőle. Láttam, ahogy egymás ellen harcoltak az utcákon. Az őrület a tetőfokára hágott, míg végül már az egész világ lángokban állt. Végül még a csillagoknak is hadat üzentek. A legpusztítóbb fegyvereiket küldték ellenük. De a csillagoknak is voltak fegyverei.”
(az oposszum meséje hőseinknek)

A képregény állatos dark fantasy a javából. A történet végig nyomasztó, és sokszor tényleg aggasztanak az olyan dolgok, hogy az oposszum miért néz ilyen furcsán az egerekre, a farkasok miért ilyen rohadtak, vagy a hódkirály miért bolondult meg. Nagyon tetszett benne, hogy annak ellenére, hogy az állatok erősen túlmutatnak állati mivoltukon, mégis vannak olyan dolgok, amiket egyszerűbben fogalmaznak meg, mert valamilyen eseményt, vagy jelenséget már nem tudnak megérteni.

A képregény rajzai gyönyörűek, és végig ugyanazt a szintet hozzák. Kicsit fotorealisztikusabb, miközben a Disney-rajfilmekből már ismerős cuki ábrázolásmódot is alkalmaz az alkotó. Némelyik állat nagyon élethűen, míg mások rajzfilmszerűen (tipikusan a kistermetű emlőskék), vagy egyesek egészen horrorisztikusan jelennek meg. Utóbbira az a fránya oposszum a marha jó példa, de ott van Erebus, a farkasok vezetője is, vagy az Ork nevű ronda macska.

A több, mint 300 oldalas képregényben egyetlen kivetnivalót találtam, hogy a végén elmarad a katarzis. Egyes alkotók rámennek a biztosra, nem kockáztatnak, azért benne marad a sztoriban valami, miközben az Olvasóban hiányérzetet okoz. A fő történeten felül kaptunk még a kötetben egy rahedli egyértelműsítő karakterlapot, hogy ki kicsoda a történetben, valamint egy bónusz történetet Wix és Umf egyik guberálásáról és kisállatmentéséről.

Összességében egy nagyon szép és szórakoztató képregényt sikerült megszerezni, és kicsit sajnálom, hogy ilyen hamar elolvastam, meg a végét, hogy nem volt Smith egy kicsit bátrabb.

Akit érdekel a képregény, az első fejezete olvasható a Webtoon alkalmazásban (letölthető a play áruházból) teljesen ingyen. Az alkalmazás keresőjébe elég annyit beírni, Scurry.

Bélu voltam. Sziasztok!

Hú nagyon kellene a pénz. Az a helyzet, hogy nem várok semmilyen csomagot.

Nagyon figyeljetek oda, a csalók nem pihennek, és első látásra hitelesnek tűnhet az sms, de nem az. Mindenféle szolgáltató nevében írkálnak, hogy ide vagy oda fizess, DHL, Netflix, egyéb.

+33-as hívóelőjelü számról érkezett amúgy. Egyre ügyesebbek a csalók, és egyre megtévesztőbbek az általuk küldött linkek. Bár a Sajnos... kezdetű sms szerintem nagyon gáz, de biztos valakiket sikerül megtéveszteni, mert akkor nem csinálnák. Sose dőljetek be ilyeneknek.

Rohadt egy világot élünk.

Vigyázzatok.

Osszátok.

Ennek a mai bejegyzésnek lehetne vissza a múltba a címe is. 1998-as képregényeket veszek ma górcső alá, a Szukits Kiadó Predator - A bosszú című füzeteit. Borzasztó ránézni a képregények borítójára: Ára: 199 Ft, Előfizetve: 159 Ft. Durva, hogy ma már egy jobb zsemle kerül ennyibe.

A képregények hátoldalán olyan címeket reklámoztak, mint a Maszk, az Alien – Lidérces Utazás, és a Tarzan – Gyűlölet légiója. Megvallom, ebben az időszakban én még nem igazán voltam képregényfan, arra még kb. 3-4 évet kellett várni, viszont az említett címek közül tudom, egyik sem volt gyenge. Az Alien könyv változatát olvastam is anno.

De akkor essen szó a hosszú Bosszúról. Eredetileg Nemesis címmel jelent meg Gordon Rennie és Colin Macneil képregénye. Az első füzet borítója elég ótvar, a másodikon az ágyból kikelt összekócolt hajó Predinek sem adnék nyelves csókot, de talán egy fokkal menőbb.

A történet 1896-ban játszódik, Londonban. A ragadozók már évszázadok óta ránk vadásznak, és erről valamit sejtenek is az emberek (vagyis csak egy csoportjuk, egy titkos társaság, ami a birodalom ügyeit rendezi). Főszereplőnk Soames kapitány, aki egy sok háborút megélt veterán, és cilindert visel, és nagy a bajusza, ettől igazán férfi. Az általa megjárt sok háború közül az egyik Indiában volt, amikor is egy rejtélyes lény felkoncolja Soames bajtársait, köztük egy gyerekkori barátját is, aki miatt rettenetes búbánatot érez. Ez volt 15 éve, és elérkezett a bosszú pillanata.

A londoni forró nyárban előbújik a Temze egyik csatornájából a Predator, hogy indiaiakat táncoltasson meg, ezzel felkeltve Soames figyelmét. A gyilkos megállításán a birodalom léte múlik. Soames tehát felköti a cilindert és vállára veszi az elefántlövőt.

A képregény rajzai erős közepesek. Macneil egész jól rajzol predatort, de sajnos sokszor egydimenziósak a rajzai, nem elég élők. A sztori semmiféle kívánnivalót nem hagy maga után. A ragadozó sztorik általában ugyanazon a cselekményszálon mennek végig, de nem mindegy, milyen körítéssel. Ez a 19. századi helyszín, a szereplők párbeszédei teljesen rendben vannak, eléggé színes és cseppet sem unalmas a történet.

Hinnye viszont a beíróknak. Az első füzetben kézzel írták be a párbeszédeket, sorközt és betűméretet sem ismerve, sőt, sokszor görbén mentek a mondatok a buborékokban. Ez még hagyján, a főszereplő naplóbejegyzéseit folyóírással sikerült megvalósítani, ami viszont így nagyon nehezen olvasható. A második füzetre digitális beírásra váltottak, viszont itt is váltakozó a betűméret, és ökörhugyozásban mentek a sorok. Egyszerűen fenomenális, hogy ilyen képregények jelentek meg itthon 25 éve. Megnéztem egyébként az eredeti verziót, az se volt sokkal szebb, vagy olvashatóbb.

Mai szemmel nézve ez már inkább aranyos, minthogy bosszantana. Ez is egy képregénytörténeti korszak, nem volt ez olyan rég, és mégis. Marha rég volt. Változtunk mindannyian, én az ilyet röhögve adnám vissza az újságárus néninek, de a Szukits se adna ki már a kezei közül ilyen füzeteket, az hótziher.

Összességében a bosszú hidegen volt tálalva, és édes volt.

Bélu voltam, sziasztok!

Lentebb galéria, további képekért katt a facebook oldalunkra.

És már itt is van a következő NMK kötet, ami egyáltalán nem tetszik. Ez az Amerika Kapitány – A Kiválasztott, David Morrell és Mitch Breitweiser képregénye. Az előszó szerint nagyon parádés darab, kár, hogy hazudik. Legalábbis nekem egyáltalán nem tetszik ez a fajta pátoszos Kapi-felfogás. De ne szaladjunk ennyire előre.

Az Afganisztáni háború minden bizonnyal Amerika egyik legnagyobb győzelemmel felérő vereségének tekinthető a krónikák szerint. 2001-ben kezdődött, és 2021. augusztusában ért véget az USA seregeinek hirtelen kivonulásával.

A tálibok elleni harc a képregény fő témája, eredetileg 2007-ben jelent meg és színtiszta propagandaanyagnak tűnik. A hat részes minisorozat az NMK 28. része.

A főszereplőnk Jimmy, aki tizedesként szolgál Afganisztánban. Jól bemutatják nekünk a katona félelmeit, hogy várja otthon a családja, és csak haza szeretne menni hozzájuk. Minden nap a halál leselkedik rá stb. Viszont Jimmy szépen lassan megőrül, mivel Amerika Kapitányt látja maga előtt a harcok közepette, biztos a stressz, mondják a társai.

SPOILEREK KÖVETKEZNEK…

Jimmy azért látja a kékruhást, mert telepatikus ereje van Kapinak, amit a szuperszérum hozott elő belőle, viszont kezd erősen gyengülni a szérum hatása, a hősnek napjai vannak csak hátra. Ezért megkeresi a kiválasztottakat (igen, ez is hazugság, mivel többen vannak, nem csak Jimmy), hogy bátorítsa őket, hogy ő bizony a halála után is bennük él tovább. Mert Kapi a képregény végén hősi halált hal, viszont ’mörika fak jee! A legkirályabb nemzet, tagjai magukban hordozzák az amerikai álmot.

SPOILEREK VÉGE.

A kötelező Kapitány eredetsztorin és a Kapitány életúton kívül nem sok mindent kapunk ettől a képregénytől, csak egy afganisztáni katona küzdelmét az életben maradásért. Kevés olvasnivaló van egy-egy oldalon, a rajzok minősége nagyon hullámzó. Néhol egész tűrhetőek, máshol összegányolt szkeccsek, kifejezetten rondák. Nekem, mint nem amerikainak ez a képregény nem hordoz semmiféle többletet, bár az igaz, hogy a háború gondolata mindenkire ugyanúgy hat, főleg a szomszédunkban mostanában zajló események miatt.

Összességében nekem ez a képregény nem tetszett. Bár van benne néhány hatásos panel, de az erőszellemként megjelenő Kapitánytól kivert a víz.

Bélu voltam. Sziasztok!

A Nem Marvel Album Conan Album első része a Kingpinnél jelent meg, és viszonylag rövid idő elteltével olvashatjuk is a második, egyúttal befejező részét. Akik az Instagramon követnek minket, már láthattak róla egy képet, amint éppen az újságostól kijövet máris fényképeztem.

A Kingpin szerintem igényes munkát adott ki a kezéből. Nagyalapú hetvenpár oldalas TPB albumot kaptunk, egész masszívnak is mondható. Herótom van a kezem párájától behullámosodó lapokból álló füzetektől, és ez egyáltalán nem olyan, ez fényes vastagabb papírra került.

Conan, a barbár az egyik kedvenc képregényhősöm, viszont sokszor felemás érzéseket kelt bennem. Tényleg barbár a szentem, viszont ebben a történetben egy komor, érzéketlen alak, és a képregény végére egyáltalán nem tudtam már szeretni. Valahogy a mellékszereplők szimpatikusabbá váltak. Oké, nem a főgonosz halhatatlan (ha-ha-ha) sámánboszorkány, de Tetra, az aligruhás vöröske és Delmurio, a félszemű hajóskapitány nagyon jól ki lettek dolgozva, érzelmeket közvetítenek, és igazán drámai szereplőkké válnak. És majdnem kifelejtettem a beszélő tuját. Az vitte igazán a prímet.

Conan társaival egy kincses sziget felé indultak el az első részben, és viszontagságokkal teli útjukat a másodikban is folytatják. Az első fejezetben egy Mitra-szektavezérrel, majd pedig a már említett varázslóval találkoznak, kb. tudhatjátok mi következhetett ezután.

Egy nagyon jó humorú, szépen felépített történet, rengeteg szörnnyel, akcióval, a végén pedig kicsit váratlanul letargikussá válik. Nekem nagyon tetszett a történet, és egyrészt rossz, hogy vége van, másrészt pedig olyan lett a vége… amit nem árulhatok el, mert akkor nem olvasnátok semmit, ebugatta kölkök!

A történetet Jim Owsley írta és John Buscema rajzolta. Buscema rajzait nagyon szeretem, viszont ez a színezés teljesen elrontja az egészet, és szerencséje a kötetnek, hogy a sztori nagyon tetszett. Ez a fajta színezés olyan paintes festék-kiöntős megoldás, és egyáltalán nem vonzó a szemnek. Minden egyszínű, sehol egy árnyék, szóval nem ez az erőssége. Viszont meg lehet ezt bocsátani neki.

Nagyon jók a Conan képregények, és ez is nagyon szuper. Minden Conan rajongó polcán ott van a helye, a Kegyetlen Kardok mellett.

Bélu voltam, sziasztok!

Viszonylag sok itthon megjelent Pókember füzetem van egy képregénytartó dobozban, amik közül nagyon sokat nem olvastam. Vagyis igazából most kiszedtem húsz füzetet, vegyesen a Kingpin-féle Hihipók és a Hihipók Különszámokból, amik eddig elkerülték pásztázó szemeimet. Nem titkolt szándékom a szelektálás, hogy ami nem tetszik, azok mennek a lecsóba, amúgy is hamarosan lesz egy Szegedi Képregénybörze.

Ma a Hihetetlen Pókember 2016/5-2017/1. számaiban megjelent Sötét Kor/Amerika Fia történetfolyamot fogom bemutatni.

Nagyon szép három borítót láthatunk a képeken. Norman Osborn és a Mennydörgők, Venom és a Pók, a végén pedig két furcsa alak, a Vashazafi és egy ismeretlen páncélos ürge.

Valószínűleg nem sok, a Marvel képregények iránt érdeklődő olvasónknak kell bemutatni ezt a korszakot az univerzum életéből. Norman Osborn lényegében minden általa elkövetett bűn alól amnesztiát kap, és új bosszúállók csapatot szervez Mennydörgők néven. Lényegében ők mind egy-egy „másolat”, akik nem a széplelkűségükről híresek. A tagok között ott van Venom, egy imposztor Sólyomszem, Célpont, Métely, vagy Rozsomák fia, Daken, aki igen nagy köcsög hírében áll. Norman veszi át Vasember helyét, de nem tesz le világuralmi terveiről, amikhez így még közelebb áll.

A Sötét Kor története egy nagyon nyomasztó valami. Ennek ellenére többször felröhögtem, mert Pókembernek, önmagához híven nem igazán áll be a pofája. A képregények főszereplője nekem mégsem ő volt, hanem inkább Harry Osborn, és az ő tragédiája, amit csak egy felirat után fogok ecsetelni.

SPOILER

ohadt beteg gondolat, hogy Norman úgy akarja visszaszerezni a fiát, hogy felhasználhassa az új szuperkatona projektjéhez, hogy teherbe ejti Harry exét, Lilyt, aki most Métely néven működik, és beadják a srácnak, hogy az ő gyerekével várandós ez a cafat.

SPOILER VÉGE

Szóval Harry rendes karakterfejlődésen megy át a képregényben, miközben Pókember kicsit háttérbe szorul, a megoldás pedig a folytatásokban teljesen kirajzolódik.

A Pókember történetei, a Marvel képregényekre jellemző módon több sorozatban jelennek meg itthon. Ennek is az előzménye egy 2016-os különszámban volt olvasható, egy másik önálló kis sztorival, meg egy harmadiknak a harmadik részével. A befejező részek meg az Új Bosszú Angyalai kötetekben olvashatók. Szerezd meg mind.

Ennek ellenére maradnak a dobozban, mert önállóan is megállják a helyüket a füzetek. A Sötét Kor elég akciódús, rendben van a humora is, néhol nyomasztó, és olykor elég undorítónak is mondható, szóval igen összetett, nem egy sablonos sztori.

Bélu voltam, sziasztok!

A sorozat indulása óta még nem is volt olyan kötet, amire azt mondtam volna, hogy ez bizony nálam mellé ment. Most ennek is eljött az ideje. Az NMK 10. kötete, a Bosszú Angyalai – Holtpont (írta: Geoff Johns, rajzolta: Alan Davis), a sztori eléggé megfelel a címének.

A kötet az Avengers, a Thor és az Iron Man összefüggő füzeteit tartalmazza. Valamiért mégis olyan se eleje, se vége az egész, és valahogy nem éreztem semmiféle katarzist a végén, max hálát, hogy ennek is vége.

Volt már ilyen kötet. A Thor – Utolsó Viking ugyanilyen volt. Annak ellenére, hogy nem silány, mégis az eladó stócba került rövid úton. Olyan céltalan ilyen történeteket saját címmel, önálló kötetben kiadni. Azért ma már nem a nyócvanas-kilencvenes éveket írjuk, hogy darabokban kelljen olvasni a történeteket, mert vagy kiadják, vagy nem. Biztos velem van a gond.

A rajzok… rendben vannak, bár néhol elég statikusak, egydimenzósak az arcok, máshol, például a Skarlát Boszorkánynál elég jól sikerült megrajzolni a melleit. Talán a kötetnek ez az egyik pozitívuma.

A történet igazi töltelék sztori. Egy népirtásba avatkozik bele Thor, amiből III. Világháború törhet ki, de Vasember ezt meg akarja akadályozni. Van itt szuperhősbunyó dögivel, meg ártatlan emberekre kiadott sortűz, meg karddal tankok szétvagdosása.

Közben a második Hangya (Scott Lang) gyermekelhelyezési perét is végignézhetjük. Talán ez a sztori közelebb állt hozzám, de nem mondanám olyan erősnek, hogy a kötet a polcon maradjon.

A Bosszú Angyalai közül sokan megfordulnak a lapokon, és rengeteget pofáznak. Elnézést a szóhasználatért, de tök érdektelen az egész, csak az eseményeket akarják újra a szánkba rágni. Nyilván ennek az az oka, hogy különböző sorozatokban jelentek meg az egyes fejezetek, és nem biztos, hogy mindenki mindent elolvas.

Ugyancsak hiba szerintem, hogy sehol egy humoros beszólás, mindenki olyan mogorva, mintha elvették volna a nyalókáját. Teljesen idegen a karakterektől ez a humortalanság, és ha gyenge a sztori, néhány humorbonbonnal azért még el lehet adni, ha azok tényleg ütősek (anno a Loki, Asgard ügynöke is majdnem a polcon maradt, mert egy RPG-vel lőtte le a varázshalat, vagy vegyük bármelyik Deadpool kötetet, ahol azért vannak poénok dögivel, bár a polcomon azokból sem látni egyet sem, de korábban megfordult nálam néhány kötet). Fene azt a válogatós fajtámat már nekem.

Legalább lett volna rossz ez a kötet, akkor többet tudtam volna írni, így meg olyan semmilyen lett ez a bejegyzés is.

Na, majd hátha a következő… Bélu voltam. Sziasztok!

A blog fennállása óta (pontosabban: amióta többé-kevésbé aktív részese vagyok) többször is elővettem a "régen minden jobb volt" témát. Általában úgy, hogy nem volt jobb. Nem vagyok Barney Stinson, nem mondom, hogy "az új mindig jobb". De gondolkodó emberként beláthatjuk, hogy a közép- és kelet-európai történelem számos olyan példát és emléket tartogat, ami azt erősíti meg: nem, nem volt jobb. Nem mennék bele semmilyen elemzésbe, de a tiltások, a cenzúra, a félelem és egyéb "finomság" - nekem annyira nem hiányoznak.

A múltkori "Gyermektelen" (Csirimojó Kiadó) kötettel együtt vettem kézhez, majd olvastam el szinte egy szuszra Petr Sís - "A fal" című művét is. A szerzőről elég keveset tudtam. Egy film plakátját tervezte ("Amadeus" - 1984), Csehszlovákiában született, illusztrátor. Nem lehet mindenkiről mindent tudni, így is teli a fejem sok fölösleges információval. De nem tévedtem. Petr Sís 1949-ben született, Brnoban, filmes-művész családban. Prágában és Londonban tanult, '80-ban egy rövid animációval díjat nyert a (Nyugat) Berlini Filmfesztiválon, '82-ben kiutazott az Egyesült Államokba, hogy a közeledő Olimpia alkalmával Csehszlovákiát méltató animációs filmet készítsenek. De nem jött vissza, és 1988 óta amerikai állampolgár.

Az előző bekezdések ismeretében talán már magáról a kötetről is beszélhetnénk... Először is a fizikai mivolta. 31×23,5 cm, kemény borító, 56 oldal. Impozáns, szép. A borító grafikája pedig egy cérnával fűzött karton mappát idéz meg, nagyon ötletes. Menjünk tovább. Ha az ember elkezd keresgélni az interneten, különböző információkat talál. Hol gyerekkönyv, hol illusztrált könyv. Mindkettő, egyik sem, szóval inkább képregény (graphic novel). Bár nem szövegbuborékokat használ, hanem különböző helyeken jelenik meg a szöveg, de a kép és a szöveg annyira összetartozik, olyan szép egységet alkot minden, hogy én mégis képregénynek nevezem. A történetet pedig részben a szerző élete, élményei, gyerekkora adja, részben pedig a fantázia, de "történelmi" alapokon. Nehéz eldönteni, hogy milyen korosztálynak ajánlott, de gyerekkönyvnek nem nevezném. Bár az egyik célja egyértelműen az, hogy a felnövekvő generációk is megismerjék azt, amit mi is legszívesebben kihagytunk volna. Könnyed stílusban, gyorsan befogadható és értelmezhető rajzokkal, illetve célratörő szöveggel teszi ezt, de talán mégis csak az érti leginkább az egészet, aki valahol benne is élt. Mert annyira hihetetlen dolgok történtek, hogy leginkább mesének hat. Olyan fura és szomorú Andersen mesének.

Petr Sís képregénye három mesélő szemszögéből tárul elénk. A történész, aki tényekkel és adatokkal vázolja fel a kort, a felnőtt, aki visszaemlékezik a régi időkre, illetve a naplóját író gyerek különböző módokon repítenek minket vissza a "régi szép" időkbe. A fiatal művész természetesen az alkotásai, a rajzai által szárnyalt, ízlelte a szabadságot. Amikor lehetett. Megismerjük az egyre rosszabb helyzetet, a reményt adó prágai tavaszt, majd a még sötétebb időket, a mélyrepülést. Aztán egyszer csak véget ért a sok évtizedes rémálom.

Nehezen elfogadható történelem, könnyen befogadható alkotásban. A második világháború utáni Csehszlovákia, amely valamelyest ízelítő a volt kommunista blokk bármely országának létezéséből. És nem tudom jobban megfogalmazni, mint ahogy azt Václav Havel tette a kötettel kapcsolatosan. Igazából csak ennyit kellett volna idéznem: "Kötelező olvasmány azoknak, akik azt hiszik, a szabadság magától értetődő."