Éppen itt az ideje, hogy végre egy alaposabb beszámolót olvassatok, mivel már több, mint egy hete nem volt ilyen itt a blogon. A Szegedi Képregénybörzén úgy esett, hogy Váradi Gáborral, az X-Embörök egyik alkotójával ültünk egymás mellett, és végigdumáltuk a napot mindenféléről.
Régóta követem az X-Embörök facebook oldalát, viszont a képregényt még nem volt alkalmam olvasni. Pedig kinyitva ismerős arcok tárulnak az olvasó elé, és paródiát ígér. Egy-két paródiaképregénnyel már találkoztam, de egyik sem fogott meg nagyon. Vagy, mert nem értettem a különböző utalásokat, vagy, mert nagyon rossz a humorom. Vagy minimum sajátos. Az X-Men az utóbbi időben az egyik kedvenc képregényemmé vált, a főbb karaktereket már ismerem, szóval bátran kezdtem neki az X-Emböröknek is. Így, szögediesen.
A képregény magyar földre helyezi az amerikai mutáns álmot. Budapest és Szeged a két fő helyszín, amik közül Szeged közel áll hozzám, a néhány röpke egyetemi évem miatt. És azt kell mondanom, totál eltalálták a szegedi helyszíneket a srácok.
Az alkotókat az X-Men inspirálta, igazuk is van. Magyar rajongó füzetébe magyar mutánst! Vagy valami ilyesmi. Egy biztos, komolyan kell venni a paródiát.
A füzetek elején és végén a szerzők jegyzeteit olvashatjuk, de a képregény olvasása közben is oda kell figyelnünk mindenre, mert telis-tele van utalásokkal. Ez a képregény nem a lusta emberek sportja. A helyszíneken felül filmek, zenék, műalkotások, magyar történelmi személyiségek jelennek meg tőlük szokatlan módon.
A történet szereplői közül senki sem normális, az alkotók – az olvasón kívül – mindenkiből hülyét csinálnak. Talán nem is csodálkozunk, hogy magyar viszonyok között meg köll kicsit (nagyon) bolondulni.
A történet elején különböző mutáns kompániák kezdeményeit ismerhetjük meg, összesen három csapatot. Egyeseknek civil munkája van, mások a budapesti aluljárókban „ittapirosoznak”, míg valaki éppen diliházban tölti előnyugdíjas éveit. Xavér Károly és bandája, azaz az X-Embörök, Mágnesvas és a pereputtya, és a rejtélyes Baljós úr és csatlósai várnak arra, hogy egy monumentális összecsapásban mérjék össze erejüket. Mágnesvas tervei szerint meghódítaná a világot, de legalább Szegedet, Baljós Úr segítené őt a háttérből, miközben az X-ek természetesen meg akarják akadályozni a vérontást és a lázadást. Kivéve Torkosborzot, mert ő csak be szeretne rúgni egyszer úgy istenigazából.
A képregény nagyon pihent. Minden oldalon van egy olyan poén, amire simán lenyomsz egy „facepalmot”. Elég gyakran azt gondoltam, hogy ehhez eléggé elborultnak kell lenni. Az ilyen történetek olvasásához megfelelő hangulat kell. Nekem összességében bejött. Ja és az utolsó füzetben van egy nagyon jó időutazós csavar, ami kifejezetten tetszett (pedig gyűlölöm az időutazós történeteket).
Néhány pihent poént azért megemlítenék. Eleve vicces, hogy Mágnesvas nagyúr a „B” tervnél kezdi a világuralmi tervének kidolgozását (majd áttér a „C” tervre, ami elég ergya, de mivel mindenki hülye, ezért sikerrel is járhat). Magyarhonban Xavér Károly kerekesszéke alól kilopják az egyik kereket, de szakszerűen kitámasztják téglával. Egy jól kivitelezett kényszervallatás alkalmával az X-Embörök vízbe fojtogatják a Békaembert, aki természetesen ilyen módon nem tesz vallomást. És még sok más elborult ötlet. Az első három füzetben sorra érik egymást a hasonló humorbonbonok, gag-ek. A poénok a kép és a szöveg együtthatásából alakulnak ki sokszor, szerintem így még ütősebbek.
Az X-ek eléggé szókimondók, és mindenféle politikai korrektséget nélkülöznek a megnyilvánulásaik. Ezt érdemes figyelembe venni az olvasás megkezdése előtt.
A képregény rajzai mily meglepő, paródiaszerűek, viszont következetesek, minden karaktert jól fel lehet ismerni rajtuk. A borítók közül szerintem az ötödik sikerült a legjobban, amin Baljós úr kacsint. Baljós úr és Éjmászó minden rajzon nagyon jól néz ki, kicsit az az érzésem támadt, hogy direkt üt el ezeknek a karaktereknek az ábrázolásmódja a többiekéhez képest. A többiek vigyorognak sokszor, mint a tejbetök, egyáltalán nem vehetők komolyan, viszont ezek ketten…
Gábor elmesélte, hogy a képregény nyomdai kivitelezésével nem volt megelégedve, már ami a színeket illeti. Sok helyen tényleg elég sötétek lettek az oldalak, de eredetileg más képet mutattak volna ezek. Talán ha elfogynak a meglévő füzetek, és készül egy újrakiadás, vagy a Nagyon Nagy Kiadás… Amúgy a füzetek nagyon jó minőségű, vastag papírra lettek nyomtatva. Füzetben ilyet ritkán láthatunk.
A képregény alkotói Rozgonyi Zalán, Szabó Gergő és Váradi Gábor.
Ha olvasnátok a magyar mutánsokról, keressétek az X-Embörök facebook oldalát.
Korlátozott számban még kaphatók a képregények, a különszámokkal együtt.
Ja, a Baromfivész című kétfüzetes sztori is olvasásra vár még. Hamarosan arról is lesz egy kis ajánló.
Végezetül álljon itt egy idézet:
„- Na, mi a pálya, Prof? Megint veszélyben a világ, és csak az X-Embörök segíthetnek?
- Úgy valahogy.
- És a fiúk egy hajítófát sem érnek nélkülem.
- Jómagam inkább úgy fogalmaztam volna, hogy szart se.”
Bélu
Immáron lassan két éve, hogy beharangoztam a Dredd bíró figurák érkezését 
Józsin a Dredd plecsnitől kezdve a vállán lévő hatalmas elemeken keresztül az övének kis sasos csatjáig minden elem rendben van. A figurához két fegyverforgató csere kezet is kapunk, amikbe bele lehet illeszteni a Lawgivert és az alu testápolót. Alu, mert a fa már kiment a divatból. Egyébként egy frankó kis talapzat is látszik a háta mögött, valami ronda mélyesztett csontvázas mintával. Végülis… többszöri atomtámadás után imitt-amott marad egy-két ilyen az ember lába alatt. Dredd talpa ki van lyukasztva egy helyen, a talapzatra az azon felhelyezett pöcök segítségével lehet ráhelyezni, mint mondjuk az ilyen méretű SW figuráknál is megszokhattuk.
A héten megcsodálhattuk a Mandalóri – de furcsa ezt így leírni – évadzáró részét. Mivel eddig nem volt Star Wars sorozattal kapcsolatban semmiféle élménybeszámoló, így adta magát a téma. Az utóbbi idők streaming csődületében én csak néhány sorozatot követek, ezek közül az egyik Din Djarin kalandja a mélynövésű zöld Gizmoval, a másik meg a cseppet sem erőszakos The Boys.
Az évadzáró két részt nézve viszont arra jutottam, hogy talán megéri a várakozást, a töltelékrészek bámulását, ha ilyet is tudnak. Talán azok is lehetnének egy csöppet szórakoztatóbbak, és egy mellékküldetésnél bonyolultabbak. Nem tudom, hogy kicsit a nézőt nézik hülyének, vagy a készítők agya nem jut tovább ezen a sémán, de még egy évadon keresztül ez már kevéske lesz.
Marvel Olvasónaplóm 10. jubileumi részében Neil Gaiman és Andy Kubert képregényét hoztam el nektek. Ez az 1602, ami az NMK 47. részeként jelent meg itthon (mára már a Fumaxnál is kijött egy újabb kiadás). Érdekes adalék, hogy a kötet elején a magyar változat munkatársait nem sikerült feltüntetni, amit a nem túl igényes fordítói munka miatt kockáztatott leégést elkerülendő teljesen indokoltnak látok.
Az újraértelmezett Marvel karakterek garmadájával találkozhatunk, akiket boszorkányként üldöznek, és az új világból segítségért visszaérkezett Virginia Dare Marvelesített változata is tiszteletét teszi. Ez nem az Újvilág, hanem az amerikai kontinens, ugyanis Virginia volt az első, Amerikában született angol telepes gyermek, a Roanoke-i kolónia egyik lakója, viszont itt másfajta fordulatot vesz a legendája (eredetileg, amikor nagyapja visszatér Angliából, ahonnan nem kapott segítséget a kolónia fenntartásához, már nem találta meg a telepeseket… az őslakosok vagy kiirtották, vagy asszimilálták őket, ezt utóbb már nem lehetett megállapítani).
Kubert rajzai fenomenálisak. Illik ehhez a világhoz, ismerős, de mégis új karakterábrázolás jellemzi. Sok rejtett poén éppen a rajzoknak köszönhető, mivel az olvasó is valamennyire csak a szereplők szemével lát. Nem tudom máshogy megfogalmazni. Ezt olvasni kell. A hátterekkel sem szórakozik, alig van kitöltetlen területe a paneleknek.
Van egy pár marha jó darab a Nagy Marvel Képregénygyűjteményben, de talán a mostani tetszett a legjobban. Nem voltam soha egy nagy X-men-es, viszont mára ez már megváltozni látszik. A mutáns hősök nem minden sztorija tetszett maradéktalanul, de ez… Chris Claremont zsenialitását nem lehet überelni. És mi lenne a legkedvesebb X-men történetem, ha nem Claremont egyik, ha nem a legismertebb sztorija, amit John Byrne-nal közösen jegyeznek?
A képregény elején az X-ek jelet kapnak Cerebrotól két új mutáns megjelenéséről. Az egyik egy tinilány, Kitty Pride, aki totál összecsinálja magát, hogy az X-ek is és a Pokoltűz Klub is feni rá a fogát. Meg egy másik lányra, Káprázatra, a bárénekesnőre. De a két lányt csak csapdának használják, mert a fő céljuk nem az ő átállításuk a „rossz oldalra”.
Jean Grey, a Főnix élettörténete cseppet sem szájbarágósan, de éppen kellő részletességgel kerül magyarázatra, kezdve azzal, hogy ő is az X-men egyik alapító tagja volt Csodalányként. Látszik, hogy nagyon szerették az alkotók a karaktert, és méltó módon emelnek neki emléket ebben a történetben. Vége volt a konyhába zavart szuperhősnőknek, itt egy vérbeli amazon, akinek karaktere volt.
Pópity Egon szegedi képregénymuskétás barátom hívta fel a figyelmemet a mai képregényre, még tavaly, a Szegedi Képregényfesztivál alkalmából. Azt mondta, hogy ilyet még biztos nem láttam, és kölcsön adja nekem. Ez Halmi Zsolt 2022-ben megjelent gyűjteményes kötete, a Kezdetektől. Félve vettem át, mindjárt kiderül, miért is…
Halmi kötetének képregényei számos különböző folyóiratban, antológiagyűjteményben jelentek meg, és a megjelenésük történetéből is kapunk a kötetben ízelítőt. Nekem talán az Ufó Magazinban leközölt képregények ütöttek a legjobban, mivel visszatértek a gyerekkori emlékeim, eszembe jutott annak a magazinnak a hangulata. Halmi két oldal képregényben képes felépíteni és lerombolni egy világot. Itt jelent meg néhány kis szürke földönkívüli, de csak olyan titokzatosan.
A rajzok és festmények végig színvonalasak, némelyik történet fekete-fehér, némelyik színes. Nem igazán tudom eldönteni, melyik áll ezeknek jobban. Halmi mellett elég sok képregényt egyébként Puskás Szabolcs írt, hadd emeljem ki a nevét.
Rég volt már Spawn, ezért ma elhoztam egy igen jól sikerült kötetet Nektek. Akinek túl jó a kedve, és szeretné, ha valami elrontaná, de úgy rendesen, akkor ideje elolvasnia a Spawn – Az élőhalott című kilenc fejezetes történetet.
Dwayne Turner rajzai nagyon „Capullosak”, egy-egy apró különbséget tudtam azért felfedezni. (amit az instán is kiemeltem, a kígyószemű Spawnt például). Turner rajzait már ismerhetjük a Spawn fősodrából, vagy az Ivadék Átkából is. Nagyon erős, végig kiegyensúlyozott minőségben alkot, és az Ivadék történetei az ilyen stílusú rajzokon néznek ki nekem a legjobban. Elnézést, de ezt az utóbbi időben divatos photoshop meisterkedést, amit művelnek némelyek, akár a Spawn-nal is, nem tudja bevenni a gyomrom.
Tavaly októberben beszéltünk először Czene Leventével a készülő – akkor már részben elkészült – képregényéről, a Gőzhenger Ügynökeiről. Levi akkor küldte el nekem, vannak-e építő jellegű kritikák. Mondjuk előtte én már a Gőzmesék facebook csoport tagja voltam, mert felkeltette az érdeklődésemet az a néhány szivárogtatott képregénykocka, amiket láttam más csoportokban. Előzetesen annyit, hogy semmiféle kritika nem hagyta el a klaviatúrámat.
Levi rajzstílusa nagyon egyedi, golyóstollal dolgozik. A rajzokat egyenes vonalakkal színezi ki, így nyersebb hatásúak. Képernyőn ezek nagyon jól néznek ki. Harsány színek, részletes világ jellemzi, miközben a karakterek, az arcok is kidolgozottak. Most furcsállhatjátok, hogy ilyen dolgokat kiemelek, de ezek nem maguktól értetődő dolgok. Igazi kézműves cucc ez, rengeteg munkát feccölt bele az alkotó.
