Szóval Robotzsaru. Ennek most több apropója is van. Az egyik alap, és egyértelmű, hogy 1987. július 17-én volt a bemutatója. Vagyis 35 évvel ezelőtt, ami félelmetes. Igaz, pár évvel később láttam, de még akkor is gyerek voltam, most pedig... már nem. A másik apropója a Szárnyas fejvadász, amiről (pontosabban: amikről) Bélu nem is olyan rég írt párat. Konkrétan azért kapcsolható ide, mert a Blade Runner megihlette Edward Neumeiert (Robotzsaru egyik alkotója, a társa pedig Michael Miner volt). Az ember, amelyik robot, de öntudattal bír, így mégis emberi, és így tovább. A harmadik pedig az, hogy a napokban (ahogy az a Facebook-oldalunkon kiderült) az "új" Star Trek filmeket nézem. A 2013-as második film (Sötétségben - Into Darkness) egyik kulcsfontosságú szereplője Marcus admirális, akit Peter Weller személyesít meg, aki bizony maga Robotzsaru. És itt már nem írom, hogy Weller játszotta el, hanem ő volt. Ahogy pl. Christopher Reeve Superman volt. (Jöhetnek még példák, ha van kedvetek! ;) )

Rendezőnek a fura holland fickót, Paul Verhoevent kérték fel. Filmjei már az Egyesült államokban is ismertek voltak, bár vegyes fogadtatást kaptak. Az elképzelés nagyjából az volt, hogy egy európai sokkal amerikaibb filmet képes készíteni, mivel sokkal élesebben látja az eltéréseket, a társadalmat, mindent. Verhoeven elolvasta a forgatókönyv elejét, és egyből rávágta, hogy: Nem! A felesége viszont elolvasta az egészet, és meggyőzte, hogy ez nemcsak egy robotos-Frankenstein valami, hanem nagyon sok szinten működő dolog. Nem véletlenül szoktuk a házastársat a jobbik felünknek nevezni! És egyértelműen igaza volt.
Bár az alapsztori tényleg olyan... valamilyen robotos film, emberből lett, aztán megy a lövöldözés, de ez nem ilyen egyszerű. Aki még nem látta, az talán ne is olvassa tovább. Bár aki nem látta, jó eséllyel eddig sem olvasta ezt a bejegyzést. A helyszín Detroit, egy nem is olyan távoli jövőben. A bűnözés virágzik, a gazdaság hanyatlik, az OCP (Omni Consumer Products) vállalat nagyjából mindent megkaparint, még a rendőrséget is. Egy álomvárost kívánnak létrehozni, ami utópia, disztópia, meg minden hasonló, de először el kellene fojtani a bűnt. A rendőröknek viszont már mindene kivan, sztrájkkal fenyegetőznek, és erre az OCP kipróbálja az egyértelmű megoldást: egy harci robot bevetése. Igen, ez a fura szappantartó, amelyik csirkelábakon mászkál, az ED-209. A bemutató katasztrofális, viszont így egy újabb terv ütheti fel a fejét, a Robocop program. Ez emberre hajazna, és a gondolkodása is valamennyire emberi lenne, de tulajdonképpen egy parancsokat gondolkodás nélkül végrehajtó robot lenne. Mivel ez sem sztrájkolna - jöhet! Már csak egy önkéntes kellene.
Alex Murphy épp hogy átkerült az új körzetébe, Clarence Boddicker - hírhedt rosszfiú - sza..., nos, szitává lövi. Így meg is lett az önkéntes. Memória törölve, test teljesen lecserélve, remek fegyverrel felszerelve (ez eszperente lett), már indulhat is a tökéletes zsaru. Na de ez így nem jó, mert már van tökéletes zsaru, a jól kitalált ED-209, amiben sok pénz van, és a hadseregnek is el lehetne adni jó pénzért, meg satöbbi. Szóval jó lenne megszabadulni Robotzsarutól, és erre az OCP egyik fejese (az alelnök, Dick Jones) pont azt bérli fel, aki egyszer már végzett vele. Van itt minden: csalás, korrupció, fegyverek, drogok, bűnözők foglalkoztatása. Ám Robotzsaru nem sokat tud tenni Jones ellen, pedig már bizonyítékot is gyűjtött, mert az okosan beépített egy kivételt a programba, ami szerint nem tartoztathat le OCP alkalmazottat. Eddig is volt akció bőven, de innen lavinaként jönnek az események. Az utolsó percek fordulatait és csattanóit már csak azért sem lövöm le. Miért? Mert zseniális jelenetek.
Szóval a kis robotos történet végül egy cyberpunk disztópia lett, ahol a társadalmi problémák lépten-nyomon előtörnek, az "igazság" annak a kezében van, aki a pénzt és a hatalmat birtokolja, ahol nem félnek piszkosan játszani azok, akik a jó és helyes útra kellene tereljék az embereket, ahol szép hírekkel terelik el a figyelmet az akut gondokról, ahol... Várjunk csak! Ez most kicsit olyan, mint a pár nappal ezelőtti Transmetropolitan 3 bemutatónk. Na igen, a világ mindig így működött, és jó eséllyel így is fog, de mindig van remény!

„Utálom az egészet!” Idézhetném kedvenc Spider Jerusalemünket, ha a legkedvesebb mondatát emelném ki a Transmetropolitan 3. kötetéből. Utálom, hogy a sorozat végére értem, viszont bármikor újra lehet olvasni, mivel itt fog héderezni a polcon.

A Transmetropolitan harmadik kötete rengeteg gondolatot ébresztett bennem. A képregény, lehet sokszor öncélúan bunkó, trágár, ennek ellenére rengeteg mondanivalója van. Na de miben tudja még a harmadik kötetre is fenntartani az olvasó figyelmét ez a képregény.

A harmadik kötet cselekménye rendesen eltér az eddigiektől. Sokkal akciódúsabb, ezáltal kevesebb olvasnivalót ad. Két este alatt elolvastam ezt a monstrumot, viszont főleg azért tartott eddig, mert rengeteg olyan kép volt, amin elidőztem. Vagy azért, mert nagyon szép volt, vagy, mert sírva röhögtem rajta. Továbbra sem hiszem el, hogy Darick Robertson létezik, zseniálisak a rajzai. Nem tudom elmondani, micsoda igényességgel dolgozott, miközben a színek továbbra is fantasztikusak.

Spider testi és lelki állapota az utolsó kötetre eléggé megroggyan, annak a pár mázsa különböző fajtájú pszichotikumnak, amit elfogyasztott a városba érkezése óta, és egy fertőzésnek köszönhetően. A történet nyilván erre hegyeződik ki, és a Callahan elnökkel folytatott személyes háborújára. Ugyanis az épp regnáló elnökről még több információ jut kedvenc köcsög újságírónk birtokába. Nyomozgat, rejtőzködik, a rosszéletű segédeivel együtt. Néhány új szereplőt is megismerhetünk, akik a nagy képhez adnak hozzá még többet.

A cselekményről ennyit. Nem is igazán akarom feszegetni a spoileresség határát. Mit adott nekem a harmadik kötet? Egyáltalán az egész sorozat?

Egyrészt társadalomkritikát. Kábítószer és egyéb bűnözésről, prostitúció különböző formáiról, a kilátástalan helyzetben lévő rétegek mindennapi harcairól, amikből sokunknak szerencsére nem jutott ki. Ezen felül az is elgondolkodtató, hogy mégis mekkora hatalom rejlik a médiában, akaratbefolyásolás tekintetében. Ebből a szempontból szerintem, ismerve a mai környezetet, teljesen tökéletesen öregedett a képregény.

Elhatárolódom magamtól. Szóval a képregényben akié a média, ami mai viszonylatban is a negyedik hatalmi ág, ez megkérdőjelezhetetlen tény, az diktálja a valóságot. Ez a Transmetropolitanben és a nem olyan régen látott/olvasott Boysban is kiemelést nyert. Bármit képesek eltussolni, más színben feltüntetni, embereket ellehetetleníteni, még akár gyilkosságokat is sikerült a média bűzös pöcegödrébe temetni.

Az is csak kitaláció, hogy ha eleget szajkózod a hazug szarságaidat, akkor beveszi a nép, két kiskutyás-kismacskás cukiskodás, egy állatkertben született kispanda, az éppen aktuális álompárról való szerelmes ömlengés, és „ZS” kategóriás celebkedés közepette el is felejtik, hogy az életük semmivel sem lesz jobb, a fizetésük napról napra kevesebbet ér, hogy nem nézed őket semmibe sem. Minden csak kirakat, látszatemberek élik a bérelt életüket, miközben arról standupolnak, milyen boldogok azzal a nővel, akivel két hét múlva már külön vannak, mert ugye nem működött. De amíg ezekkel foglalkoznak, addig se foglalkoznak mással. Erre van igény.

Természetesen a képregényben van így. A valósággal bármilyen egyezőség a véletlen műve.

Üdvözöl Titeket: Spider Jerusalem, aki utálja az egészet.

Ismét egy filmes évforduló, és számunkra kedves. Egyrészt a címszereplőt alakító színész személye, másrészt a film minősége miatt is. 2012. július 11-én láthatták először a Dredd című filmet a San Diego Comic Conon.

A főszereplőt alakító Karl Urbanról már számtalanszor áradoztunk. Rengeteg filmben szerepelt, és fantasztikus színésznek tartjuk. Azért írok többes számban, mert Tibi is szerelmes Karlba, nem csak én.

Vagy lehet Tibi Lena Headey-t mondta a film kapcsán. Mindegy is.

A helyszín Mega-1 (1-es Metropolisz), a 21. század vége, 22. század eleje. De ezt már mindenki tudja. A probléma, hogy egyetlen városban 800 millió ember él, és percenként 17.000 bűneset történik, amiknek csak a 6%-ával tudnak foglalkozni a bírók, akik egy személyben ítéletvégrehajtók is

A filmben először találkozik Dredd és Anderson bíró, utóbbi újonc, és telepata képességekkel rendelkező mutáns. Dreddre is akasztják, csak hogy rontsa körülötte a levegőt. Dreddtől függ, hogy bíró lesz-e Andersonból, vagy sem, és eleinte nagyon nem szíveli.

Anderson kiválasztja az első megbízatásukat, hármas gyilkosság az egyik blokkban. Néhányan lenyúzva fejest ugrottak a betonba 100 emelet magasról. Szuper módon indul a dolog. Dreddék őrizetbe veszik Kayt, aki Anderson szerint a gyilkosságokért felel. Aztán kitör a pokol.

A blokkot háborús üzemmódba állítják, és bezárják. Dreddék csapdába esnek egy olyan városrészben, ahol mindenki rájuk vadászik. Ez veszélyes… Ja, nem, ez gyanús. Szóval gyanússá válik, hogy miért kockáztat a helyi kábítószerkartell vezetője, Mama egy tömegmészárlást, csak hogy elkapjon két bírót. Talán azért, mert az egész várost akarja, egyszer, ha megengedheti magának. Egyelőre már néhány bírót megvett.

Kövezzetek meg, de nekem a Dredd sokkal jobban tetszik, mint az eredeti film, a Sylvester Stallone főszereplésével készült 1995-ös Dredd bíró film. Egyrészt a cselekménye teljesen követi a képregények sémáját, hasonló egyszerűségű, igazi, vérbeli akciófilm. A helyszínek, a lepukkant blokkváros teljesen olyan, amilyennek lennie kell. Hogy Dredden végig fenn marad a sisak, ugyancsak a karakter része. Ő a törvény, nem láthatjuk az arcát, ahogy a képregényben sem mutatja meg sosem (pl. amikor az átkozott földre száműzik a Necropolis előtt, ott is hatalmas kalappal fedi az arcát, nehogy látható legyen). Tudom, hogy ez utóbbi csak kis apróság, de ezzel nagyon sokat lehet tenni az élmény érdekében.

Az akciók is nagyon látványosak a filmben, és a speciális effektek is rendben vannak szerintem. Van itt napalmmal bűnöző égetés, lerobbanó kéz (az idióta nem tudta, hogy a lawgivert csak a bíró használhatja, más kezében visszafelé sül el), kábítószeres flash időlassítás, agykisütés szájon át, golyószórós tömeggyilkolás, robbanások (kabumm!), speckó veretős zene.

Karl Urban zseniális színész, és ezt a Dreddben is megmutatta már (meg korábban még számtalan szerepében). Még a szája is tökéletesen áll, annak ellenére, hogy nem látjuk az arcát, mégis játszik, és tökéletesen teszi. A mozgása, a testtartása, mimikája, ez a faarc, a szájtartás mind-mind olyan, amilyennek Dreddnek lennie kell.

Mit is írhatnék zárszónak? Csak azt, hogy nézzétek meg a filmet. Jó szórakozást!

Bélu voltam, sziasztok!

Nem gondoltam volna, hogy az új Marveles Star Wars érában lesz olyan képregény, amire azt mondom, hogy mind rajzban, mind történetben megüt egy értelmesnek mondható mércét (a minimális elvárásom az, hogy ne okozzon szemrákot). Láttam, hogy a Szukits Kiadó kijött egy fejvadászos – folytatásos – történettel, és ránéztem, mit tud. Paolo Villanelli rajzai bejöttek, már amit a neten láttam, és most, hogy kézbe vehettem a magyarul megjelent képregényt, még jobban tetszenek a rajzai. Ez a Fejvadászok, a Galaxis Legjobbjai (írta: Ethan Sacks).

Maga a képregény borítója szerintem megkapó. Vannak rajta, mily meglepő, fejvadászok, köztük Bossk és Boba Fett, meg egy Terminátor csávó. Szépek a feliratok is, meg ez a fekete keret is nagyon jól áll neki. Szóval baba cucc.

A történet szerint réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban egy küldetés során árulás történik a fejvadász bandában, ami miatt kitaszítottakká váltak. A tagok betűrendben Boba Fett, Bossk, Nakano Lash, T’ongor és Valance. Nakano Lash, az egyik legrégebbi fejvadász gondol egyet, és megöli a megbízójukat. Ami egy fejvadász banda esetében – meg úgy általában sem – illő dolog. Boba és társai ezért eléggé berágnak Lashre.

A történet főszereplője Valance, a Terminátor csávó, és T’ongor kishúga, aki bosszút forral Nakano Lash ellen. Igazából mindenki rá vadászik, nem igazán értik, miért kellett neki eltérni a tervtől, ezzel csőd szélére és halállisták élére tenni a banda tagjait.

A képregény története nem egy nagy vaszisztdasz, egy – szerintem nagyon jól időzített – fordulaton kívül. Már-már sok volt a romantizálásból és érzelgősségből, amikor Boba Fett megérkezik ajtóstul a házba, és elrendez dolgokat… Nem árulhatok el többet. Amúgy a Birodalom Visszavág után járunk, amikor is burjánzik a galaktikus maffia. A történet két család közötti háború kellős közepébe repít minket (kis shakespeare-i áthallás van a sztoriban).

A képregény rajzai szerintem messze felülmúlják a megszokott Marveles SW képregények rajzainak minőségét, bár van bennük néhol kivetnivaló. Összességében lendületes rajzok, ahogyan a történet is. És nem vitték túlzásba a Photoshopot meg a krómozást, meg a csillogó arcbőröket.

Nem sok üresjárat van benne. Kár, hogy gyorsan vége lett az első kötetnek, és az is, hogy Boba Fett viszonylag keveset szerepel benne, ellenben a nem jogdíjas Terminátor csávó annál többet. Viszont a vége arra utal, hogy most már Bobára fog fókuszálni a sztori. Merem remélni.

Összességében ez egy teljesen vállalható képregény. Valószínűleg folytatni fogom a sort.

Bélu voltam. Sziasztok!

U.i.: Eszetekbe ne jusson elárulni egy fejvadászt.

Én megértem, hogy már csömörötök van a Szárnyas Fejvadásztól, de még ezt az utolsó alkalmat bírjátok ki. Szárnyas Fejvadász hetünk utolsó etapjában egy olyan képregényt hoztam el nektek, ami címében Blade Runner, viszont…

Ez a Blade Runner 2019, amit itthon a Magnum Opus adott ki. Michael Green írta, a maga módján, mondhatni. Igazából nagyon csalódott vagyok, aminek Bianka nagyon örül, mert így egy képregénnyel kevesebb fog a polcon ülni…

A képregény egy női fejvadász, Ash történetének kezdetét meséli el. 2019. Los Angelesében ugyanis ő a halljakend, ő van kikiáltva a legjobb fejvadásznak… tudjuk, ki a legjobb, de mindegy. Már hogy lenne ő a legjobb, ha a gerince helyén egy akksis protkó van, ami küldetés közben lemerül, ezzel hatalmas fájdalmat okozva a nőnek? Teljesen hihető. Az, hogy nincs a hölgynek gerince, azon lépjünk túl, mivel ez egy scifi. Talán az.

Marha gyenge eresztés ez. Na de folytassuk. A nem igazi Szárnyas Fejvadász kiiktat egy androidot, akit rávesz arra, hogy kivágja a saját szemét és elvágja a saját torkát. Nos. Tudjuk, hogy az androidok minden másnál jobban becsülik a saját életüket. Szóval már ez az alapszitu is borzasztóan sántít.

A csaj kap egy újabb megbízatást, igazából, mivel a legtöbb androidot kiiktatta, ezért másfélét, mint általában szokott. Eltűnt személyek után kellene nyomoznia. Na, ez se nagyon állja meg a helyét, mivel Deckard, amikor nem volt melója, marhára csak a közalkalmazotti bért kapta, miközben malmozott a haverjaival. Fejvadász, nem gyerekfelvigyázó.

Az androidokról annyit, hogy ezek közel sem azok a tökéletes lények, mint ahogyan már megismerhettük őket a többi műből, itt ilyen totyakos alakok is vannak. Közel sem nevezném az ilyeneket tökéletes lénynek.

Nos, a történet egy fabatkát nem ér, de beszéljünk akkor a képi megvalósításról, ami szerintem közepesnél csak egy kicsit erősebb. Több helyen alibipaneleket láthatunk, arcokat, mindenféle háttér nélkül. Ez szerintem gáz. Azt sem szeretem a képregényekben, ha több egész oldalas, vagy kétoldalas panelt látok. Főleg, ha a rajzok középszerűek. Másnál még elmegy. És egyáltalán hol vannak a színek? Mégis mi ez a halovány seszínű izé? Hol vannak a neonfények?

A magyar kiadó munkájára nem lehet panaszunk, a képregény szép, nagy alapos, keményfedeles kötet, szép a megjelenése, kár, hogy a belbecs az csak Nexus 2 a 10-ből.

Ja és a fordításról csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy az androidokat „kiiktatják” minden eddigi fordítás szerint, nem „nyugdíjazzák”. Értem, hogy „retired” volt oda írva, de legyünk már hűek az eddigi szövegekhez. A kiiktatásnak pont az a tartalma, hogy ezek az androidok nincsenek emberszámba véve, ami az egész történet legfőbb problémáját veti fel.

Vége van a Szárnyas Fejvadász hetünknek, remélem jól szórakoztatok, én a filmeken és a könyvvel igen, ezt a mait meg hagyjuk is.

Bélu voltam. Sziasztok!

Szárnyas Fejvadász hetünk második, de nem utolsó állomásához érve úgy gondoltam, hogy az 1982-es alkotás folytatását hoznám el nektek. A filmmel kapcsolatos viszonyomról annyit, hogy a cikk írásához néztem meg először, sosem volt rá alkalmam igazából, bár tudtam, hogy létezik.

A filmet Dennis Villeneuve rendezte, és szerintem egész remek munkát végzett. Nagyon jól sikerült visszaadnia azt a cyberpunk világot, amit Philip K. Dick anno megálmodott, sőt, megkockáztatom, látványvilágában inkább hasonlít a könyvben leírtakhoz, mint akár az első film. Itt van por, van „szuvat” és van kilátástalanság.

Igazi keverék kutya ez, mert zeneiségében meg visszaköszönnek Vangelis dallamai, holott Hans Zimmer a zenei felelőse. Zimmer zenéit pedig nagyon szeretem.

A fő cselekményszála a Ryan Gosling által alakított K detektív körül forog, aki akaratlanul is belecsöppen egy világrengető felfedezésbe. Ugyanis egy kiiktatott android háza táján egy rejtélyes ládát talál, amiben egy szülés közben meghalt nő csontváza pihen.

A laborvizsgálatok megállapítják, hogy a nő android volt, ami nem annyira jó hír, ugyanis a mesterséges és az „igazi” közötti határvonal elmosódása egy polgárháborúhoz vezethetne, amiben a rendőrség nem annyira érdekelt.

K detektív, aki maga is replikáns, nyakába veszi a lábait, és nyomozni kezd: ki a rejtélyes replikáns nő, aki gyereket szült? Mi történt a gyerekkel? A nyomok egy emberhez vezetnek végül, aki nem más, mint Rick Deckard…

Szokásomhoz híven nem szeretnék semmilyen poént lelőni a filmről, mert aki még nem látta, annak új, hiába telt el a bemutató óta majd’ öt év.

Annyit elárulok, hogy a film rengeteg fordulatban bővelkedik, talán eggyel-kettővel több is van belőle a kelleténél.

Igazából annak ellenére, hogy a film a határok elmosását kívánja előtérbe helyezni „a mi az ember?” kérdésében, mégis valahogy sikerült az androidokat nagyon távolinak ábrázolnia. Itt főleg az zavart, hogy a replikánsok Nexus akárhanyadik verziója szerintem hidegebb, mint elődei voltak, holott éppen az volt a cél, hogy minél emberibbet alkossanak. Úgy tűnik, ez a célkitűzés 2049-re elhalt.

A film majd’ három órás játékideje kicsit soknak bizonyult nekem. Sok a csöndes-nyugodt jelenet, ahol alig hangzik el bármi is. Ryan Gosling jól hozza ezt a komoly, halk szavú alakot, de lehet már túl jól is.

Ana De Armas szerepére kitérnék, ami a 2013-as Her (A Nő) című filmből ismert mesterséges intelligencia, Samantha átemelése a Blade Runner világába, annyi különbséggel, hogy itt vizuálisan is megjelenik a nő, hála istennek. Kicsit zavart, hogy ezeket a jeleneteket már láttam abban a filmben, és még a prostituáltas „beleköltözős” jelenetet is lenyúlták onnan. Hát mit ne mondjak.

Jaj, megint megérkezett a fikázós énem, ezért elnézést kérek. Összességében a film teljesen élvezhető volt, bár több logikai bukfencet tartalmaz, és lopott jelenetet, ötletet is láthattunk benne.

Nézzétek meg a Her-t (magyarul: A Nő), marha jó kis romantikus film az a mesterséges intelligencia és az ember viszonyáról, a virtuális világ térnyeréséről.

Azért ha van kedvetek, a Szárnyas Fejvadász 2049-et is megnézhetitek, mert annyira nem rossz cucc ez.

Bélu voltam. Sziasztok!

1968-ban jelent meg Philip K. Dick kultikus hatású, a cyberpunk előfutárának tartott regénye, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal. Nem vagyok Dick rajongó, de ez az egyik regény, amit minden évben újrázni szoktam.

A regény főszereplője Rick Deckard, fejvadász, aki boldogan él feleségével és elektronikus bárányukkal egy olyan világban (1992-ben, vagy az újabb kiadásokban 2021-ben), ahol a Végső Világháború miatt az emberek többsége elhagyta az anyabolygót. A háború ugyanis nukleáris katasztrófával járt, a földet mérgező por fedi, mindent megesz a „szuvat” (ami a rothadás, a szemét beceneve, de sok helyen élőként van említve). Az állatok 90%-a kihalt az atomvillanásokban.

San Franciscoban a rendőrség munkáját fejvadászok segítik, akik fejpénzért irtják a szökött androidokat. Androidokat, akik nagyon hasonlítanak az emberre. A problémát az új Nexus 6-os agyi egység okozza, ami miatt nehezebbnek tűnik kiszűrni ezeket a „gépeket”. Deckardot viszont nem könnyű átverni.

A regény tökéletes válaszkeresés arra, hogy mi teszi az embert emberré. Lehet-e embernek tekinteni egy olyan mesterséges lényt, mint egy android, ami csak úgymond mímeli az emberi viselkedést. Egyáltalán tudhatjuk-e, éreznek-e ők igazán?

A regény nem ad választ erre, viszont az író segített azért nekünk. Deckard neve egyrészt rímel Descartes-ra, és ki ne tudná a híres mondást: „Gondolkodom, tehát vagyok”.

A mesterséges embereket az igaziaktól az empátia hiánya különbözteti meg, többször szóba kerül, hogy egy android képtelen a többi androiddal az összefogásra, csak magával törődik, simán feldobná a többit, ha magát mentheti ezzel.

Ezért is van az a bizonyos Voight-Kampff empátiateszt, ami az alany reakcióit méri olyan történetekre, amikre az androidok nem tudnak emberszerűen reagálni, mivel hiányzik belőlük az empátia.

Közben pedig ott van végig a kérdés, hogy ha mesterséges emlékekkel az androidokat lehet befolyásolni, akkor miért ne lehetne magát a főszereplőt is?

És hogy miért is írtam eddig ezeket a sorokat? Mert 1982. június 25-én jött ki az amerikai mozikba a Szárnyas Fejvadász, Ridley Scott fantasztikus filmje, ami ma így akkor pontosan 40 éves. Boldog születésnapot!

Egyszerűen nem lehet egyetlen bejegyzésben sem a regényt, sem a filmet teljes egészében bemutatni, ezzel már számtalan tanulmány foglalkozott (a könyv különböző kiadásaiban lehet olvasni a filmről is érdekes filozofikus értekezéseket).

Ridley Scott filmjének maximum inspirációt adott Dick könyve. Oké. A nevek, a fő cselekmény nagyon hasonlít a könyvhöz, de felsorolhatatlan, mennyi mindenben eltér az alapműtől. Az eredeti angol címe, azaz a Blade Runner egy korábbi Alan Nourse novellából jött, nála a bladerunnerek alsó lábszár híján pengéken futnak. Bővebben ezen a linken angolul lehet még olvasgatni róla: https://www.theverge.com/2017/10/4/16416082/blade-runner-name-backstory-ridley-scott-william-burroughs-alan-nourse.

A film cselekménye az android-vadászatra helyezi a hangsúlyt, itt azonban replikánsoknak nevezik őket. A replikánsokról az elejétől fogva tudni, hogy gyilkosok, ebben is eltér a könyvtől, mert ott azt a látszatot igyekszik az író fenntartani, hogy pusztán a létezésük, a másságuk miatt vadásznak rájuk, viszont a végére ott is kiderül, hogy gyilkoltak. A replikánsok katonáknak lettek kiképezve, ebben is eltér az eredeti történettől. Ezen felül kicsit robotikusabban mozognak, emlékezzünk csak a filmbéli Pris android halálára, amikor úgy vergődik, mint egy meghibásodott gép. A replikánsok szeme bizonyos szögben pirosan csillog, holott tökéletes hasonmásokról volt szó az eredeti műben.

Az androidok is akciófilmesen máshogy viselkednek, nem bújkálnak, nem félnek semmitől, szeretnék felvenni tervezőjükkel a kapcsolatot, hogy a génjeikbe ültetett blokkokat, amik a 4 éves maximum életkorért felelnek, iktassa ki. Ezt a filmben a minden szempontól tökéletesebb faj megfékezése céljából iktatták be az androidok genomjába, miközben a könyvben arról volt szó, hogy a sejtcserét nem tudták megoldani a tudósaink, és ez a hiba kiküszöbölhetetlen.

Ridley Scott egy színes, neonfényes, túlzsúfolt Los Angelesbe helyezte a Szárnyas Fejvadász cselekményét, ami teljesen más, mint a könyvben. Nincs por, nincs „szuvat”, viszont van eső dögivel.

A film végleges változatában Deckardról kiderül (?), hogy ő is android, szerintem nem hagy maga után nyitott kérdést.

Nem azért írtam le ezeket az eltéréseket, mert rossznak gondolnám. Szerintem a könyv és a film teljesen különböző élményt ad, nekem legalábbis mindkettő nagy kedvencem.

A film legendás szereposztását is megemlíteném. Roy Battyt Rutger Hauer személyesítette meg, míg ellenfelét, Rick Deckardot Harrison Ford. A filmben Daryl Hannah a Pris nevű android lányt, Rachaelt pedig Sean Young alakította. Kiemelném még M. Emmett Walsht, aki Bryant felügyelő volt a filmben (olyan karakteres az öreg arca, hogy bárhol felismerhető).

Nagyon jó film ez, és remélem, sokak kedvet kapnak a könyv elolvasásához is. Mindenképpen megéri, mert hatalmas élmény mindkettő.

Bélu voltam, sziasztok!

Minden hónapra jut egy-egy évforduló. Ma egy 35 éves zseniális szart hoztam el nektek. Ugyanis 1987-ben ezen a napon jelent meg az Egyesült Államokban Mel Brooks rendezésében az Űrgolyhók (eredeti címén Spaceballs).

Ez a film bármikor újranézhető, a legismertebb Star Wars paródia, és most, hogy ismét megnéztem, végig mosolyogtam az egészet. Szerintem nagyon jó energiája van, és nem mellesleg marha fárasztó humora.

A nyolcvanas évek legnagyobb sztárjait sikerült felkérni a szerepekre. Itt van Bill Pullman, azaz Lone Starr, akire a filmes Űrlord erőteljesen hajaz. Morzsa kutya, bocsánat, ember-kutya keverék (jó buli lehetett) szerepében az a tragikusan fiatalon elhunyt John Candy szerepel, akit a Föld nevű bolygón mindenki szeretett, és szeret a mai napig. Lord Helmetet Rick Moranis alakította, aki felesége 1991-es halálát követően visszavonult a filmezéstől, mert a gyerekeire szeretett volna koncentrálni, pedig az egyik legfoglalkoztatottabb sztár volt ebben az időszakban. Vespa hercegnőt a kilencvenes évek egyik szexistennője, Daphne Zuniga testesítette meg, míg Mel Brooks, a komikus rendező-producer volt az űrgolyhók elnöke, akit még a wc-n és orgia közben sem hagytak nyugton a telefonhívásokkal.

A film a nyolcvanas évekre jellemzően minden másodpercben ütni képes, mindenhol valami rejtett üzenet, poén lapul.

A történet szerint az űrgolyhók felélték a bolygójuk levegő készletét, és szemet vetettek a békés Druidia bolygóra, ahonnan ki akarják szippantani egy hatalmas űrporszívóval a zokszigént. Vespa hercegnő elmenekül a bolygóról, mivel hozzá akarják adni a folyton álmos Valium herceghez, de ezzel pont az űrgolyhók kezére játssza magát. A király megbízza Lone Starrt, hogy mentse meg a hercegnőt az űrgolyhóktól, és az se baj, ha a Mercedes típusú személyűrjárművet is hazaszállítja épségben. Lone Starr és Zsemle Morzsa elvállalja a munkát, kell nekik az űrdollár, mivel tartoznak Pizzának (a’ la hut). Lone Starr a hercegnő menekítés során kitanulja, hogyan használja az Erőt… khm… Schwarzot, az űrgolyhókos cuccokkal csencselő Joghurttól. A végén összecsap Helmettel, aki elmondja neki, hogy ő az apja unokaöccsének az unokabátyjának a régi szobatársa, ezért az égadta világon semmiféle rokonságban nem állnak egymással, ezért meg kell halnia.

A film senkit és semmit nem kímél. Aki nem látta, az is hallotta már a filmből ismert szállóigéket, mint például, hogy „balfaszok vesznek engem körül”, vagy „fésüljék át a sivatagot, de sűrű fésűvel”. Utóbbi szállóige szerepelt a Boba Fett sorozat egyik részében is, amikor a tuskenek fésülgetik a homokot, ekkor felröhögtem.

Vita tárgyát képezi, hogy Bill Paxton ismert-e arról, hogy mindhárom ikonikus szörny megölte-e, viszont azt senki nem emlegeti, hogy John Hurtöt kétszer is megölte az Alien. Ő volt az, akiben kikelt a Nyolcadik utas, és az Űrgolyhókban egy gyomorrontás végez vele egy bolygóközi kricsmiben…

Nem tudom, mit írhatnék erről a filmről többet, emlékezzetek rá, és nézzétek meg.

Bélu voltam. Sziasztok!