Ha Batmanre gondolok, nekem inkább a filmek ugranak be, mint az a néhány évtizednyi képregény, ami a Denevérember kalandozásait ecsetelgeti. Az utóbbi években próbálom legalább egy kicsit behozni a lemaradásom, több kevesebb sikerrel. Sajnos, vagy nem, a gyerekkorom a Batman filmekre (is) összpontosult, és a kedvencemet nemigen tudnám megnevezni a régiek közül. Az biztos, hogy az első 1989-es Tim Burton mozit és a Val Kilmer főszereplésével készült Mindörökké Batmant láttam a legtöbbször és imádom őket.
A mai nap filmes cikkének apropója az 1989-es Batman folytatása, a Batman Visszatér, ami immáron 30 éves, már ami a magyar megjelenését illeti. 1992. augusztus 14-én mutatták be a hazai filmszínházak.
A második film elején egy gazdag házaspár éppen a ketrecben nevelt bébijétől próbál megszabadulni sikeresen, beledobják a kanálisba szegényt babakocsistól, és bumm, így lett a Pingvinember. A történetben a Pingvin (Danny DeVito) Max Shreck (Christopher Walken) iparmágnás segítségével kíván polgármesteri babérokra törni, miközben Shreck magánosítaná Gotham energiakészleteit. Egy cirkuszi bohócokból és egyéb fura alakokból eszkábált bűnbanda segítségével terrort engednek a városra, magukat megmentőként beállítva, így hamarosan elérhetik a kívánt célt, miközben elég sok embert eltesznek láb alól. Köztük Selina Kyle-t, Max asszisztensét.
Batman (Michael Keaton) nyilvánvalóan a tervük mögé lát, és meg akarja akadályozni az egészet, amiben segítségére (?) lesz a Macskanő (Michelle Pfeiffer) is. Köztük egy romantikus szál alakul ki, viszont eleinte nem tudják, kivel is állnak szemben.
A film zseniális. Ennek több oka is van szerintem. Engem legalábbis több minden megfogott, amik miatt emlékszem a film rengeteg jelenetére, és ezért elsősorban a rendező személye, Tim Burton a felelős, mert egy kib@szott zseni.
Tim Burton mindig egy sötétebb látványvilágot tár elénk, simán megismerhetők a filmjei. Olyan „börtönösek” ezek a filmek. A Batman Visszatér is egyszerre sötét, mégis sok helyen rajzfilmes. Rengeteget humorizálnak benne a szereplők, akár másokon nevetnek, akár öniróniáról van szó. És mindezek mellett sok helyütt igazi dráma bontakozik ki a néző szeme előtt.
Amin kiráz a hideg, az DeVito játéka, amikor már Pingvin a végét járja, és egyszerűen hiába utálom szegényt, mégis szeretem. Ahogyan Christopher Walken is zseniálisan hozza a főgonoszt, a maga pökhendi, mindenkit lekezelő stílusával. Mindenki lubickol a szerepben, látszik, hogy egyikük sem vette fél vállról a helyzeteket. Pfeiffer Macskanője iszonyat kemény. Amikor „halála után” visszatér a lakásába, és annyit mond : „Szia Drágám, hazaértem… eh… már megint elfelejtettem, hogy egyedül élek”, majd minden rózsaszín naiv kislányos cuccát ledarálja, szétvágja, összefirkálja, lefújja spray-vel miközben szól a drámai zene, és rájössz, hogy Selina halott, már csak a Macskanő létezik. Hihetetlen színészi játék ez ettől a zseniális művésznőtől.
Olyan mondatok hagyják el a színészek száját a legkomolyabb jelenetek közepén, hogy
„Lehet nem a legjobbkor említem, de a jogosítványom régóta lejárt” – ezt mondja Pingvin Batmannek, amikor elcsaklizza a kocsija irányítását.
A Macskanő Batmannek olyat nyávog sértett hangon, hogy „Hogy tudott megütni? Nem látja, hogy nő vagyok?”
Vagy amikor a Pingvin előadja Maxnek, hogy Fredet (az egyik munkatársát) eltette láb alól: „Emlékszel rám Max? Én vagyok Fred keze!” És meglengeti a levágott kézfejet.
A film látványvilága Stan Winstonnak köszönhetően szerintem ugyancsak említésre méltó. A vizuális effektekért ő felelt. Az épített díszletek, a jelmezek, az egész nagyon egyben van, rohadt jól néz ki, élő, és természetes. Most kövezzetek meg, de ezt nevezem én igazi filmnek. Az biztos, hogy az ilyeneknek van igazi lelke. Minimális a CGI az egész filmben, és inkább a modellekre helyezték a hangsúlyt.
Danny Elfman zenéje a kilencvenes évek gyermekeinek ugyancsak felismerhető minden közül, Tim Burtonnel szoros barátságban voltak, és sok filmen dolgoztak együtt. A Batman Visszatér zenéje is tökéletes, viszi tovább az első rész zeneiségét (mily meglepő, azon is közösen dolgoztak). Amikor megszólal a főcímzene, teljesen átszellemül a bennem élő geek, kiráz a hideg, minden bajom van. Ikonikus ez a főcímdal.
Nem is ajnározom tovább ezt a remekművet, irány megnézni, ha jól akartok szórakozni. Én jól szórakoztam ismét.
Bélu voltam. Sziasztok!
Nemigen volt még olyan, hogy Bianka azt mondta egy sorra, hogy erre elő lehetett volna fizetni. Igazából egyetlen egyre, ami se nem képregény, se nem figura, hanem egy magazin egy-egy karakter sisakjával, olykor fejével (pl. C3-PO fejét nem nevezném sisaknak, viszont nagyon meg fogom szerezni). Ez a DeAgostini Star Wars sisakgyűjteménye.
Na de. Összességében a füzetek lekötötték a figyelmem, és jó újra meg újra látni a filmekből ismert jeleneteket, akár így kinyomtatva is. Boba Fettnél még az új sorozattal is aktuálizálták a történetét, így jó naprakész végülis. Ami viszont szerintem megbocsáthatatlan, hogy azt a bizonyos mondatot, hogy „Nem. Én vagyok az apád!” sikerült „Luke, én vagyok az apád!”-ként idézni.
Stjepan Sejic képregényei szépek. Ezen kívül nem sok jót tudok róluk elmondani. Nem értem, miért próbálkozok mindig a képregényeivel, de az én hibám. Nem tetszenek. Nincs ez sajnos másként a Death Vigillel, másnéven Virrasztókkal sem, ami itthon sorszámozottan került kiadásra a Fumax Kiadónál.
Összességében nem is lett volna baj a képregénnyel, az elején. Nagyon szépek a rajzai, Stjepan Sejic tud, az biztos. Érdekes ez a vegyesnek tűnő technika, a photoshoppal ízlésesen felpimpelt rajzok. Kár, hogy Sejic nem tud rendes történetet, vagy lezárást írni.
Régen nem szerettem a majmokat. Gyerekkoromban minden hétköznap délután ment az egyik kereskedelmi csatornán a Charlie, majom a csalánban, vagy családban, amit kifejezetten rühelltem. Igazából az undoromat az váltotta ki, hogy nem tudtam hová tenni a majom emberszerű viselkedését. Sok év telt el azóta.
Az első néhány részben Don Uggie Apelino és öltönyös bandája lövöldöznek a csikágói írógéppel mindenfelé, amíg nem likvidálja őket Dredd, ami eltart néhány progon át, mivel a Donnak elég kiterjedt maffiája van.
Harry Heston története nekem nagyon tetszett, kicsit a kövesd az álmaidat, és minden sikerülhet. Ha-ha-ha. Viszont a karakter születésének története szíven ütött. Ugyanis Jake Lynch rajzoló és Stewart Perkins találta ki a karaktert. Ők régi barátok voltak, díjat nyertek 1999-ben egy közös képregényükkel. Jake Lynch rajzai szerintem fenomenálisak, kicsit Capullo Spawn rajzait idézik, miközben kicsit vastagabb kontúrokkal dolgozik. Igényes, annyi szent. Stewart Perkins pedig hatalmas képregényrajongó volt, és a 2000AD Kiadónál egyfajta zseniként tartották számon (John Wagner egyik tanácsadója volt, mert hatalmas lexikális tudása volt a képregények terén). Perkins nagyon örült volna, ha Heston bekerülne a Dredd Megazinba, viszont – mivel hivatásos katona volt – nem érhette meg a karakter megjelenését. Egy gyakorlat során váratlanul hunyt el szívroham következtében. Rá négy hónapra jelent meg Heston a Judge Dredd Megazine-ban.
A ma 25 éves Spawn mozifilm szerintem minden rajongónak jelent valamit. Számomra nem igazán a film volt, ami meghozta a kedvet az Ivadékhoz anno. Igazából az utóbbi néhány évben izgultam rá a karakterre, amikor néhány füzetet újonnan be lehetett szerezni a feltámasztott magyar megjelenésnek hála. Aztán a keményfedeles kiadás még jobban belopta magát a szívembe.
A fő probléma a cselekmény átírása, leegyszerűsítése, és a színészek teljes érdektelenségbe fulladása a film során (valószínű úgy álltak hozzá, hogy ez egy B kategóriás fos lesz). Ezeken kívül azért Spawn (Michael Jai White) mozgása is hagy némi kívánnivalót maga után.
A színészek közül Michael Jai White szerintem teljesen jól hozza a figuráját, és John Leguizamo bohóca iszonyat vicces. Lényegében ez a film egy Violátor vígjátékként tök jól működött volna, mert a csávó a maximumot hozza ki magából az egész film alatt. Undorító karakter, és egyben nem tudod levenni a szemed róla. Lubickol a szerepben.
Nem olyan régen volt a Képregényfesztivál, ezen alkalomból minden évben rengeteg újdonságot jelentenek be a kiadók. Nekem a kedvenceim a Frike Comics, és az Anagram Comics, akikkel úgy gondolom, nagyon könnyű jó kapcsolatot felépíteni. Jó, nem megyek bele romantikus ajnározásba. Az olaszok idén nagyon kitettek magukért, amikor bevállalták a Color Zagor kiadását, és vállalták a közreműködést a neves olasz rajzolónak, Walter Venturinak az Olasz Kultúrintézet által a Képregényfesztiválra való meghívásában.
Nem tudom, miben áll a Zagor történetek sikere. Nincsenek túlbonyolítva, követhetőek, nincsenek benne szuperhősök se, meg multif@szomok sem. Zagor egy kőbaltával elnáspángol mindenkit, miközben ha tarkón vágják, az se kottyan meg neki (na, jó, lehet néha mégis). Egy átlagosnak nem mondható erejű férfi ő, akit csak a becsület és a hősködés, no meg az ártatlanok védelme érdekel.
A 21. században olyan mértékben megnőtt a bűnözési ráta, hogy az igazságügyi rendszernek teljes átszervezésre van szüksége, hogy felvegye a harcot vele. Fargo bíró javaslatára létrehozzák az igazságügyi osztályt, ahol olyan bírókat alkalmaznak, akik egyszerre rendőrök, bírók, és ítéletvégrehajtók is.
A képregény első oldalain meghökkenve tapasztalhatjuk, hogy mennyire zavarja az embereket a rendőr-bírók megjelenése, ezért egy tüntetésen elszabadul a pokol, az egyik bíró kénytelen lesz kiverni egy lázadó szellemű jóember fogait, ami miatt a tömeg lincshangulatba kerül. 
Michael Carroll ismét bizonyította, hogy jó Dredd író, John Higgins rajzai pedig fenomenálisak. A rajzok olyanok, amiken elidőzik a szem, és nem csak akkor, amikor a latexbe bújtatott Glover bírónőt mutatják nekünk hátulról. Jake Lynch Dreddje kicsit négyszögletesre sikerült, viszont szerintem ezek a karikatúraszerű-izék nem olyan bántóak a szemnek, mint egy Dean Ormston firkálás (pl. a Judgement Dayben, pfej). Szépnek semmiképpen sem mondanám.
Ezt a cikket nagyon nem akarózott megírnom. Igazából mindig megfogant bennem a gondolat, de elvetettem, mert a témája nekem nagyon fájó. A blog jellege sokszor olyan, hogy az ember leírja az agymenéseit, de nálunk ez annyira nem volt ezidáig divat. Most kivételt teszek, és a teljes bejegyzést egyetlen embernek, és a róla kialakult gondolataimnak szeretném szentelni.
Szóval Linkin Park. A második lemezük, a Meteora, amin olyan slágerek, tényleg slágerek voltak, mint a Numb, vagy a Breaking the Habit, 2002-ben jött ki. Ezeket még rádióban is lehet hallani a mai napig, amit nem is csodálok. Bár a keményebb nótáik hallatán szerintem a rádiós szerkesztők keresztet vetve imákat mormolnak, csak ne kelljen lejátszani.