Régóta rá vagyok kattanva a sci-fire, különösen az olyan művekre, amik a „mi teszi az embert emberré?” kérdésével foglalkoznak. Alapműnek számít az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal, de a mai manga is, ami sokat meríthetett Dick regényéből. Ez a Ghost in the shell, Siró Maszamune fantasztikus cyberpunk mangája.

A képregény eredetileg 1989-1991 között futott, nekem a Dark Horse Comics-féle összegyűjtött változat van meg (1995-ös első TPB kiadás).

Ha valaki mangát szeretne olvasni, semmiképpen se ezzel a képregénnyel kezdje. Érdekes ezzel kezdeni egy ajánlót, de rendkívül nehéz olvasmány, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nem a japán nyelvűt vettem kézbe, hanem az angol változatát. Rengeteg szöveg, mind a buborékokban, mind a hozzáfűzött magyarázatokban, belefájdul az ember feje. Telis-tele fizikai és számítástechnikai kifejezésekkel, miközben a politikával sem bánik csínján. Tudományos fantasztikus irodalom, miközben a nemzeti és nemzetközi jogi fogalmak röpködnek, csak úgy füstölt nálam sokszor a translate. :D Aki szeret szenvedve gyönyörködni, tehát mazochista állat, mint én, annak ez biztosan tetszeni fog.

A képregény a nem túl távoli jövőben játszódik, amikor is az emberi és a gépi, mint fogalmak közötti határ kezd elmosódni. Úgy kutatja a képregény a választ a mi teszi emberré az embert kérdésre, hogy konkrétan soha nem teszi fel ezt. Egyfajta evidenciaként kezel mindent, amit ebből a cyberpunk világból elénk tár.

A Ghost itt a lelket jelenti, ami megkülönböztetheti az embert a géptől. Ugyanis léteznek a robotok, amik teljes egészében mechanikus, ember alkotta dolgok. Sokfélét ismerünk, de számomra a „love dolls” kifejezés tetszett a legjobban, amik tökéletes megtestesítői az elidegenedett ember szexjátékszereinek. A társadalmilag, emberileg elszeparálódott, normális szociális kapcsolatokra képtelen kocka mégis mikkel venné magát körül, mint csinos odaadó robotlányokkal.

Kiborgoknak pedig az olyan lényeket nevezzük, amik valamilyen módon, többé-kevésbé emberek. Lehet szó egy kibernetikus protézisről, vagy egy kibernetikusan teljesen feljavított testről, ők mind-mind kiborgok. Ahogyan a főszereplőnk, Kuszanagi Motoko is.

Kuszanagi őrnagyot egy kibernetikus testben élő idegrendszernek lehetne leírni, mivel a teljes teste protézis. Mégis embernek tekinti magát. A 9-es ügyosztálynak dolgozik, speciális bevetési szakaszként mindenféle fura szerzettel kerülnek szembe. Talán a legérdekesebb a „bábjátékosnak” nevezett ürge, ami mesterséges intelligencia, de mégsem, valamiféle új életformának nevezi magát.

Sokféle bevetésen vesz részt az osztag, amik látszólag nem függnek össze, mégis egy felé mutatnak. Végül pedig, amikor Kuszanagi teste végleg megsemmisül, csak elméje marad életben egy férfi testben, talán még nagyobb kétséget hagy bennünk abban a kérdésben, amit a bejegyzésem első mondatában megfogalmaztam. Mondhatnánk azt is, hogy a test szükségtelen, csak a lélek számít (?). Pusztán filozofikus értelemben.

A képregény a modern sci-fi mérföldköve, annyian loptak, khm inspirálódtak ebből, hogy felsorolni sem lehet. Talán a legszembetűnőbb másolások a Mátrixnál történtek, már az alapötletből, a digitalizált elméből is kiindulva, de még a tarkón lévő csatlakozókat is innen nyúlták. Szeretem a Mátrixot, ezért finoman fogalmazok: a két mű ugyanazt az alapot másként bontotta ki, hiába van több helyütt egyezőség.

Mivel tetszett ez is, ezért várható lesz egy anime bemutató is, kíváncsi vagyok, az hogyan meséli el ezt a történetet.

Bélu voltam. Sziasztok!

Megnéztem…

Nagyon vártam, hogy elkezdődjön végre az új Rings of Power (Hatalom Gyűrűi) sorozat. Elkezdődött. Szerettem volna, ha a már eleve látatlanban fanyalgók megkapták volna a magukét, hogy ez egy igazán jó sorozat legyen.

Összességében jól szórakoztam az első két részen. Ami már a trailerekben megfogott, az a zene volt, és nagyjából a két részt is vitte a zene. Minden helyszínen más-más stílusú muzsika szólt, volt itt igazi Gyűrűk Urás, volt Harry Potteres, sok helyen a Skyrim játék ugrott be. Igazából teremtettek egy atmoszférát az egésznek.

A látványvilág is, főleg a külső helyszínek tetszettek, de a cgi is nagyon rendben van. Az már más kérdés, hogy sikerült-e a cselekménynek, vagy a karaktereknek hangulatba hoznia a nézőt.

A történet (egyik) főszereplője – már mindenki tudja – Galadriel, aki annak ellenére, hogy néhány éve (évtizede? évszázada? nem figyeltem rendesen?) véget ért a háború, még mindig köti az ebet a karóhoz, szerinte Sauron, a gonosz boszorkánymester még mindig él, és szervezkedik. Galadriel és társai őt keresik, aztán közbeszól a politika. A király mondá, hogy legyen béke s lőn. Közben tudjuk, hogy nem lőn, mert bizony Sauron néhány száz (néhány ezer?) év múlva is borsot tör kalandoraink orra alá.

Kérdés, hogy mennyire lehet súlya annak, ami ebben a sorozatban történik? Galadriel, Sauron, Elrond, mind-mind élő karakterek az eredeti trilógiában, így az elhalálozásukra egy cseppnyi esély sincs. Így ez a sorozat egy részlet lehet Középfölde történelméből, esetleg a karakterek fejlődésének egy magyarázata lehet, de ez teljesen hidegen hagy. Én bunyót akarok látni, meg csatákat, meg böfögő törpöket. Utóbbiakból kaptunk is.

A fanyalgók vonuljanak zárdába. Ez a sorozat jónak, de minimum korrektnek mondható. Az biztos, hogy van lelke. Marha sokat dolgoztak ezzel. Annyira, hogy ha újranézném az első részeket, biztos sokkal több mindenen fennakadtam volna, de egy valamin biztosan fennakadtam. Az egyik létra. Komolyan mondom, az egyik őrtoronyban, amikor felmegy Arandir, az elf csávó, egy olyan létrán mászott fel, ami speckó módon volt faragva. Ilyen kis szar apróságokon fennakadok néha. Ez a létra is valami egyedi kis dolog volt, egy kis szösszenet, hogy ezzel bizony foglalkoztak és aprólékos módon. Persze a tájak, hátterek is nagyon szépek, meg a jelmezek is. A középföldi divat tőlem viszonylag távol áll, így ezt a részt inkább hanyagoljuk.

Szögezzük le: a sorozat sokszínűsége nem céltalan. Megismerhetjük a gyaplábúakat, akik olyanok, mint a hobbitok, csak mégsem. Kicsit utánaolvastam a hobbitoknak, de még nem vagyok hobbitológiai adjunktus. Az eredeti trilógiában hobbitokként ismert népek az irhafakók, a gyaplábóak pedig egy kicsit nomádabb nép, mindenféle félszerzettel. Ja igen. Szóval a félszerzeteknek számtalan csoportja van, akik máshogy élnek, néznek ki, viszont ahogy észrevettem, enni mind szeret.

A trailerekben mutogatott Dark Elf csóka, Arondir (Ismael Cruz Cordóva) szerintem tündébb Elrondnál. Hideg katona alkat, nem igazán tudja kimondani az érzéseit. Ja és azt is tudhatjuk számtalan irodalmi műből, meg ha nem is olvasunk, akkor esetleg különböző játékokból, hogy az elfeknek több nemzetsége van, így a dark elf létező kategória. Nem kell egyből összeesküvés elméleteket szőni. A sötét elfek bőre feketébb a szuroknál, már a Középföldi Hírmondóban is megírta Borbak Pori. 

A szakáll a törp királynőről nekem hiányzott, de Sophia Nomvete által megformált karakter iszonyat cuki, és egyszerre kemény, amikor Dúrint, a törp herceget rendre kell inteni. Tökéletes választás volt a szerepre.

Morfydd Clark Galadriele szerintem hihető karakter, személyes indítékokkal, szenvedélyes habitussal, szimpatikus, az biztos. Viszont Elrond (Robert Aramayo) túl sokat mosolyog, és ez sehogy sem magyarázható meg azzal, hogy fiatal, mivel ekkor is már több száz (ezer?) éves. Mit mosolyog? Viszont fontos a karakter, és jó kis kalandokba keveredett már a második részben is.

Az első két rész szépen felvezeti a sorozat alap problémáját. A gonosz sürög-forog, mindenhol ott van, közben egy faszi is lehullott az égből, aki semmilyen nyelvet nem beszél, csak a szentjánosbogarakét. Sötét, komor hangulat van, ahol még nincs jelen a gonosz, ott is félnek tőle. Hangulatában és látványvilágában ez inkább a Hobbit, mint a Gyűrűk Ura, és talán abban is, hogy marha lassan halad az egész. Sok az üresjárat, lassú a folyása. Néhol talán érdektelen és unalmas is.

Talán megéri tovább nézni, én nézni fogom. Remélem beindul rendesen, még ha tét nélküli is az egész.

Bélu

(utóirat, aki tudni akarja, hogy szerintem néhány dolgot azért loptak a sorozatban innen-onnan: frost troll a már emlegetett Skyrim című játékból. Ez a szörny azért emlékezetes, mert a Skyrimben ha nem megfelelő fejlettséggel mentél fel a High Rothgarba, a hegyen az a kib… fagytroll kilő a nemzetközi űrállomás mellé földkörüli pályára. Nyilván voltak máshol is ilyen lények, fagyóriások, sok mitológiában léteztek, de erről nekem rohadtul a játék jutott eszembe. De volt zene a Harry Potterből, és szerintem sok helyen a Trónok harca sárkányos jeleneteiből is voltak ismerős dallamok. Összességében nem bántóak ezek a dolgok.)

Általában türelmes vagyok, olvasgatok, lapozgatok, leteszem a füzeteket, köteteket, és akár napokig (rosszabb esetben hetekig) is adagolok egy képregényt. Ehhez a szabadidő létezése is hozzájárul, amiből nem mindig van. De ettől függetlenül, amikor egy fumetto kerül a kezeim közé, akkor elfogy a türelem. Zabálni kell, habzsolni kell, nem szabad letenni csak amikor a végére érek. Macerás, de ez van. Természetesen így volt ez a kedvenc kriminológusunk (nekünk, magyarul) legújabb történetével is.

Ezúttal egy vékonyabb kötetet olvashatunk, ami „csupán” 136 oldal. Az előző, 270 oldalas dupla terjedelmű történet persze nem a megszokott formátum, tehát tulajdonképpen nincs okunk panaszra. Ráadásul egy friss, 2020-ban megjelent történetet olvashatunk. Ez a Julia 256. száma, eredeti címén „La casa dei veleni”, vagyis A mérgek háza. Pócza Lilla fordításában „Mérgező otthon”, ami sokkal jobban hangzik! Szóval az 1998 óta futó sorozat 256. száma, és az aktuális - 2022 augusztusi szám - a 287., ami nagyon komoly! Nem is tudom, én mi alapján tudnék választani, melyiket adnám ki magyarul?

Két külön szálon fut a képregény, és ezek csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz. Ahogy máskor is, a spoilereket hanyagolnám. Az egyik egy magánéleti rész. A nagyi - aki a Kendall lányokat felnevelte - kórházba kerül. Az aggodalom jogos, idős hölgy, de kemény fából faragták. A másik szál, maga a történés, egy jómódú család egyik tagját érinti. A többieket pedig annyira nem. Valahogy úgy tűnik, mindenkinek volt valamilyen indítéka eltenni láb alól Philip Cremert. Picit visszatekerve: eléggé "vicces" amikor várjuk, hogy bekövetkezzen a halál, a bűncselekmény, a baleset, akármi is legyen, és több lehetőség mellett is elvisz minket a két szerző. Majd, amikor azt gondoljuk, hogy már nem is történik vele semmi, akkor mégis bekövetkezik. Talán nem nagy dolog, kicsit a nyolcvanas-kilencvenes évek vígjátékait megidéző, de nekem tetszett. Folytassuk. Szóval mindenki gyanús, nem is véletlenül, és a klasszikus nyomozás vagy csődöt mondana, vagy tévútra vezetne. De egy nagyon profi pszichológus-kriminológus más utakon jár. Az egész nagyon olyanná válik, mintha egy Agatha Christie regénybe csöppentünk volna. Ezt később Julia igazolja is, szóval nem titok. Egyébként - és erről már többször tettünk említést mi is - az olasz képregényekben nem ritka, hogy valahonnan inspirálódnak. Vagy az arcok, vagy a karakterek esszenciája, vagy a történetek. De mesterien történik a keverés, és nemhogy haragudni nem tudunk, hanem beindulnak az emlékek, erős a nosztalgiafaktor. Szóval ez is egy ilyen krimi. Mindenkire gondolunk, aztán "biztos, csak ő lehet", majd jól eltérít minket az író, utána jön a "na ugye? én megmondtam!". Persze, mert mindenkit gyanúba kevertünk. Ilyen egy igazi, klasszikus krimi!

A két család története persze szinte mindenben különbözik. A gazdag család, ahol az érzések alig jönnek felszínre, ahol az élet steril és semmitmondó. A másik kis család a szeretet, a törődés, az aggodalom, és sok kis kedves emlék. Utóbbi nélkül is működne a képregény, de akkor nagyon sötét és reménytelen világot festene. Így, párban viszont néha visszahoz minket a "rendes" hétköznapokba, ahol igazi, érző emberek élnek, és nem a cselszövés, a másik kihasználása a lényeg. Szóval így kerek, és csak párszor éreztem úgy, hogy túltolták.

Ahogy az előző kötetekben, ebben is benne van pár újrázás. Bár megvan a végkifejlet, ez nem lesz meglepetés, de több részlet is kimaradhat. Vagy csak másképp látjuk, mint először. Jó látni és érezni, mi is volt a szerzők célja és eszközei, hogyan akartak (és tudtak) minket eltéríteni. Pontosan úgy működik, mint a nagyon sokszor újraolvasható vagy -nézhető Agatha Christie művek, vagy Columbo, Sherlock Holmes, Jessica Fletcher, akiket nem lehet megunni, pedig nem mai bútorok. Összegzés: jöhet a következő!

További képek, képregények, információk az Anagram Comics oldalán. És millió köszönet a kötetért!

Azt gondolnánk, hogy egy 48 oldalas képregényről nehéz lehet cikket írni. Főleg, ami válogatást tartalmaz több, más-más helyen és időben megjelent képregényből. Mégis úgy gondoltam, hogy megérne egy misét a Nero Blanco és Pepita Ofélia válogatott kalandjai külön és együtt.

A kötetben szereplő képregényeket többségében Bayer Antal írta (vagy kitalálta az alapszitut, a karaktereket, a kiindulópontot), és sokan mások rajzolták, nem szeretnék senkit kihagyni, ezért a felsorolást mellőzném, a kötet végén olvasható mindenki neve, aki közreműködött a történetekben. Az, hogy ennyi rajzoló dolgozott rajta, igazi felüdülés, lényegében majd’ minden fejezet másként néz ki. A képregények 2005-2014 között jelentek meg különböző antológiákban. A Nero Blanco Comix vezetőjét gyakran kérdezték a képregényes eseményeken, hogy miből ered a képregénykiadója elnevezése, és ezért gondolta, hogy egy kötetben gyűjti össze Nero Blanco történeteit. A kötetben a képregények mellett a karakterek megszületéséről és a sorsuk alakulásáról is több oldalnyi leírást olvashatunk. Egy kis adag a magyar képregényes történelem egy szeletéről.

Nero Blanco egy üzletember, akit Budapestre hívnak egy cég vezetői posztjára, míg Pepita Ofélia egy a nevét viselő zenekar frontembere, blues zenész. Útjaik sokszor érintik egymást, míg végül keresztezik is.

Ahogyan azt az instagramon már ellőttem, háromszor olvastam el a képregényt. A történetek könnyedek, kedvesek (egy-két kivétellel), szerintem megunhatatlanok. A képregény lapjain ismerős helyek köszönnek vissza, Budapest, Szeged, ahova egyetemre jártam, így még jobban hozzám szól. Az épületek, képzőművészeti alkotások ábrázolásmódja rengeteg emléket és érzést elevenít fel. A történetek humora is afelé mutat, hogy ez egy többször olvasós cucc. Talán a kedvencem, amikor Nero Blanco napszemüvegben mászkál mindenfelé a szegedi éjszakában, és többször megjegyzi, hogy semmit sem lát. :D De legalább stílusosan néz ki.

Amit még kiemelnék, azok az utalgatások, például Rejtőre, a különböző magyar zenekarokra, más képregényekre. Érdemes elidőzgetni a rajzokon, mert sok helyen rejtett dolgokat találhatunk még akár harmadik olvasásra is. Az is érdekes, hogy több éves történetek még ma is aktuálisak. Lehet aktuálisabbak, mint valaha, de ezt nem szeretném konkrétabban kifejteni.

A képregényből 200 db készült. Ez az igazi limitált kiadvány. Remélem, nem kell Bayer Úrnak évekig árulnia, mire elfogy. Szerintem, minden elfogultság nélkül mondhatom, megéri beruházni rá.

Bélu voltam, sziasztok!

105 évvel ezelőtt született Jack Kirby. Ezzel tulajdonképpen mindent el is mondtam. Aki ismeri a munkásságát, az úgyis tud pár dolgot róla. Minden másra pedig ott van az internet. Ja, hogy ez is az internet? Igaz. Akkor mondok pár dolgot.

Tehát 1917 augusztus 28, valahol New Yorkban látott napvilágot Jacob Kurtzberg. Nagyjából autodidakta módon sajátította el a rajzolás fortélyait, másolgatta a kor képregényeit. 1938-ban egy adaptáció, a Monte Cristo grófja rajzait vetette papírra, következő években a Lone Rider és Blue Bolt is az ő nevéhez fűződött. Természetesen sok egyéb is, amiről alig (vagy egyáltalán nem is) hallottunk itthon. Majd jöttek azok, amelyeket most is gyakran lapozgatunk, de a filmvásznon is megfordulnak: Vízió, Amerika kapitány, és ekkor még csak '41-'42-ben járunk. Na jó, nem vagyok sem enciklopédia, sem internet (valamikor találkoztam egy oldallal, ahol hónapokra lebontva vannak összegyűjtve a király munkái - hihetetlen mennyiség!) (ja, igen, a király, mert ez volt az egyik beceneve: The King). A hatvanas években sok olyan karaktert alkotott meg, ami azóta is fantasztikus népszerűségnek örvend: Fantasztikus négyes, X-Men, Thor, Hulk, Fekete párduc, Vasember. A legnagyobb dobás talán a Fantasztikus négyes 48-50, a "Galactus trilógia", ahol az Ezüst utazó is nagyon fontos szerepet kap. Aztán jött egy "kis" durcis időszak, Kirby elhagyta a Marvel fedélzetét és pár évig a DC csapatát erősítette. Pl. a magyarul is megjelent Új Istenek is az ő munkája. Öt-hat évvel később visszatért a Marvel-hez, megszülettek az Örökkévalók, illetve egy adaptáció is, ezúttal filmből lett képregény.

És ezzel bekanyarodtunk egy nagyon kedves kis utcába. Több Kirby mű is megjelent a "Nagy Marvel-Képregénygyűjtemény", az "A Marvel legnagyobb hősei képregénygyűjtemény" illetve a (sajnos nem a legjobb fordítással rendelkező) "DC Comics nagy képregénygyűjtemény" köteteiben, hol mellékszálként, a kötet "vintage" részeként, hol pedig fősztoriként. De a legjobban mégis annak örülök, ha egy kisebb kiadó nyúl valamihez, mert annak a kiadványnak lelke van, árad belőle a törődés, a rajongás. Ilyenek pl. a Képkocka kiadó Marvel klasszikusok - X-Men sorozata mellé kiadott különszámok, néhány Kingpin vagy Képregény Kedvelők Klubja kiadvány oldalain is akad Kirby. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban: a Frike comics kiadó. A tavaly elkezdett Fantasztikus négyes sorozatából már öt kötetet olvashattunk, de most megjelent a már említett filmes adaptáció is, a 2001: Űrodüsszeia. Olyannyira "most", hogy a csak a napokban került ki a nyomdából, a megrendelők még várják a postai kézbesítést, ami folyamatban van. (Amint megérkezik, készítünk pár képet nektek. ;) És megkeresem az említett oldalt is, ahol minden munkája szerepel.)

Olvassatok sokat, keressétek Kirby munkáit!

Nem tűntem el teljesen, csak az úgy van, hogy amikor van idő, akkor az kevés. Ki kell használni, olvasni kell! Csak akkor nem marad írásra. Így született meg egy újabb „mostanában” összefoglaló.

"Igaz volt egyáltalán?"
Emlékszem, egyszer voltam horgászni (na jó, kétszer, de mindegy), kifogtam egy halacskát, de az lenyelte a horgot, és amikor kihúztuk, kifordítottuk a halat. Emlékszem, hogy a nagyanyám megtanított, melyik a szép kezem, és a másikkal ne nagyon csináljak dolgokat, mert az nem jó. Vagy arra, hogy mennyire nem szerettem E.T.-t, azt a fura lényt a TV-ben. Szép Eszter, a mi egyetlen és igazi képregénykutatónk "Emlékcsíráztatás" címszó alatt egy olyan kurzust tartott a MOME-n - 2021 februárjában -, amely célja az ilyen jellegű, gyerekkori emlékek felidézése volt. De nem csak ennyi! Ezeket a gondolatokat a hallgatók képregénnyé varázsolták, és szerencsére mi is kaptunk belőle egy kis ízelítőt. Már az első szösszenetek beindították a saját emlékeim gépezetét is. Rajzolni nem fogok, úgy érzem, de nagyon szívesen néztem és olvastam volna tovább ezt az elegáns kis kötetet (mérete A4, 38 oldalon).

"Fekete lyuk"
Elképesztő, milyen képregények jelennek meg itthon is mostanában! És ezt abszolút pozitívan gondolom. Túllépve a szuperhősök, mesefigurák és adaptációk világán, a képregényben még nagyon sok tartalék van. Ez a kötet kicsit olyan, mintha Boris Vian szexuálisan túlfűtött írása találkozna Kurt Vonnegut borzasztó irányba fejlődő embereivel, miközben betépve utaznak Jack Kerouac-kal, mindezt David Lapham (Stray Bullets) rajzaival. Charles Burns képregénye - itt: graphic novel, abból is a nagyon fiction - egy tíz éven át futó, 12 részes sorozat, amit mi egyben olvashatunk, egy masszív, 368 oldalas kötetben. Nehéz eldönteni, mi a valóság és mi a hallucináció, mi az igazi és mi a valamilyen anyag hatása. Seattle, hetvenes évek, tinik, felnőtté válás, szerelem, vonzalom, vágyak, szégyen - minden adott, hogy az előző mondatom igaz legyen. Van egy vírus, amitől megváltozik az ember teste, és ez persze terjed is. Nem egy könnyű olvasmány, de nagyon sok szinten létezik és működik. Nekem bejött.

"Sora! Puff ide 4."
Kovács Viktória "Midori" sorozata a negyedik résznél jár. És ennek örülünk, mert továbbra is lélegzetelállító. Bevallom, néha fogalmam sincs, miről van szó, és vissza kell lapoznom, mert a rajzok annyira gyönyörűek, hogy bizony hajlamosak elterelni a figyelmet. De a képregény ilyen, és vissza lehet lapozni. Sőt, ajánlott is! Sora még mindig egy kutyus, egy kis shiba, a kalandjai pedig... Hétköznapi helyzetek, de egy kutyus mindenben a kalandot és a kihívást látja, akár a gyerekek. A fantázia, a kalandvágy, a felerősített félelmek - mind átalakítják a tárgyakat, a környezetet, az élőlényeket. Ebben a részben a gazdi elmegy otthonról, amit Sora először nem érzékel, utána pedig nagyon ügyesen megold minden helyzetet, legyőzi az ellenfelét. Akinek volt már bármilyen háziállata, sejtheti a végkifejletet. De inkább nézzetek bele ti is!

Januárban mutattam be itt a blogon a Stray Dogs minisorozatot (Tony Fleecs és Trish Forstner közös képregényét az Image Kiadótól). Ehun a link, ahol a korábbi cikket elolvashatjátok, és itt van még egy másik link is, amin a Stray Dogs első részét lehet olvasni a kiadó honlapján, angol nyelven.

Anno a cikk tartalmazott egy ferdítést, mert azt írtam, hogy „megkönnyeztem” a képregény végét. Ez nem igaz. Én bőgtem, szipogtam, megállás nélkül perceken keresztül, akkora hatással volt rám a képregény vége. Ez volt a coming out.

A képregény zseniálisan működik ezzel a rajzfilmes stílussal, miközben a története egy igazi pszichothriller, nem kevés horror elemmel gazdagítva. Gyönyörűek a rajzai, és letehetetlen olvasmány. Tartottam tőle, hogy a Dog Days (Kutya Idők) csak egy jól megtervezett kutyabőrlehúzás. Vagy tényleg egy értelmezhető képregény, értelmes tartalommal? Nem volt mindegy, mert a megugrott papírárak miatt már 6.000 jó magyar forintba kerül a 128 oldalas képregény a bookdepository.com-on.

A képregény alkotói ugyanazok, mint az első résznél, kiegészülve néhány új névvel. A képregényben egyszerre olvashatunk előzményeket, és egyfajta lezárást a korábbi történethez. Legalábbis erkölcsi értelemben véve, mert az első résznek tökéletes lezárása volt.

A második kötetben visszatérnek a kutyusok, és gazdáik, ugyanis fejezetről fejezetre megismerhetjük mindegyikük elrablásának történetét. Most nem sírtam, csak majdnem. Az első kötettől eltérően annak ellenére, hogy az előtérben az állatokat mutaják, a háttérben mégis az emberek kapták a főszerepet. Miközben elöl bugyutáskodnak a kisállatok, mögöttük folyik a komoly dráma. A legrosszabb az az egészben, amikor tudod, hogy már halott a delikvens, de még keresik, mondjuk a neten meghirdetve, vagy fára tűzött hirdetésben.

SPOILER

Ugyanis a főgonosz egy pszichopata állat, aki a kutyáikon keresztül próbál közelebb férkőzni áldozataihoz, és miután megölte őket, az állataikat magához veszi trófeaként.

SPOILER VÉGE

A második résszel annyi a bajom, hogy nagyon kevés az olvasnivaló benne, ezért nagyon hamar a végére értem. Kb. fél óra olvasás volt. Ezért kicsit inkább a bőrlehúzás felé hajlok, önállóan ugyanis ez a képregény nem áll meg, mivel ismerni kell az elsőt, hogy tudd, mi történik itt. Mivel itt senkire sincs elég idő a néhány oldalas kis sztorikban, az első rész elolvasása egyenesen kötelező előtte.

Hiába rövid a képregény, mégis elidőzik az ember a rajzokon, és a végén kaptunk néhány popkultúra által ihletett borítóvariánst. Van itt Stray Dogs Walking Dead, Stranger Things, Alien, vagy Az stílusban, de találtam még a neten Az emberi százlábú ihlette borítóvariánst is.

Ezeknek semmi koncepciója nincs, csak a kutyákat használták fel hozzájuk. Összességében jó poénnak tartom a legtöbbet.

Kicsit csalódtam ebben a kötetben, mert túl rövidek lettek a sztorik, így sokallom érte az árát, de ez már veszett fejsze. Talán ha az első rész nem lett volna tökéletes, akkor mérges is lennék, de annak se lenne sok értelme.

A képregény rajzai továbbra is ütősek, a történetek pedig szívszorítóak. Ha túl jó a kedved, és igazán szeretnél szomorkodni egyet, akkor a Stray Dogs kötet tökéletes vidámságűző (az első rész). Ha nagyon beleszerelmesedsz, mint én, és van felesleges lovettád, amit mondjuk, nem kell a gázszámlára, vagy kenyérre költeni, akkor tegyél egy próbát a Dog Days-szel is.

Bélu voltam, sziasztok!

Sziasztok Geekok!

Nem is tudom, hogyan kezdjem, olyan sok gondolat kavarog a fejemben ezzel az új Spawn kötettel kapcsolatban. Egyrészt nagyon szeretem a képregényt, és nagyon tetszik a hazai megvalósítása is, Spawn karaktere is a szívemhez nőtt. Viszont az utóbbi időben kicsit elindult egy irányba, amit valamiért nem tudok felfogni.

Miért vesszük be még mindig ezt a semmit? Todd McFarlane szerintem nagyon jó rajzoló, és eleinte, amíg nem csak a pénzt akarta összetarhálni, egészen jó író is volt. Csomó fantasztikus karakter, történet jelent meg a Spawn lapjain, és most? Mit is kapunk a 24. kötetben? Az eredeti megjelenés 201-225 számait rekord oldalszámban, 660 oldalas robusztus keménykötésben (kiadja itthon az Infinity).

Nem annyira borzasztó a helyzet, mint amennyire elsőre tűnik. Azon kívül, hogy néhány füzetnyi fejezetben tényleg történik valami, viszont a 25 fejezet nagyobb részében önismétlésbe bonyolódik az egész. Az új Spawn, Jim Downing nem tudja, hogy kicsoda, nem tudja, hogy mik a képességei, igazából semmit sem tud. És ezt kapjuk 25 füzeten át. Senki semmit nem tud róla, folyton megkörnyékezik mindenféle szerzetek, a fülébe suttog a Violátor, aki ezúttal Cogliostro szerepében tetszeleg. Értem itt ez alatt, hogy Jimnek a Bohóc olyan, mint Al-nek Cog volt, egyfajta mentor, segítség. Persze csak látszólag.

A történetvezetés borzalmas. Miért van szükség újra és újra ugyanazokra a szereplőkre, miért nem sikerül mást kitalálni, miért kell egyeseket keresztezni egymással? Semmi sem jön össze. Dögunalmas az egész sztori. Amúgy a mellékszálak, amik bemutatják Jimet, azok szerintem teljesen rendben vannak. De az, hogy már százszor megölt főgonoszokat hoznak vissza (igen, többes számban írom, mert többen visszatérnek), megbocsáthatatlan hiba, és teljesen érdektelenné teszi az egészet. Mi a történet tétje? Hogyan értelmezzük akkor a halált? Tudom, hogy még többen vissza fognak térni, ugyanis sikerült már 300 környéki számokat is olvasni. Komolyan mondom, kiábrándító az egész.

Az is kiábrándító, hogy megmagyarázzák, hogy Spawn anno a 100. részben miért tudta legyőzni a megalkotóját. Hát a horcruxok miatt! Hát persze, hogy azok miatt, mert Malebolgia szétszórta lelke darabkáit imitt-amott. Ezért nem teljes erejével csapott össze Spawnnal és Angelával.

Ja és nem is említettem a még nyilvánvalóbb lopást, amikor Spawn betér egy diszkóba, és éppen tuc-tuc zenére vérfürdőt rendező vámpírok között hentel. Mit gondolt Toddpapa? 2011-re elfelejtettük a Penge ikonikus nyitójelenetét? Ugyanis ez akkor jelent meg, a film meg tizennéhány évvel korábban.

A történet visszatér önmagába állandóan, és erre a legjobb példa a folyton visszatérő tévés riporterek hírmondása, akik ugyanazt szajkózzák, pedig ez korábban egyfajta kitekintős poén volt. Most ugyanazt ismétlik, mint Jim és baráti köre. Jim nem tudja sajnos, hogy ő kicsoda valójában, viszont nagyon jól tud kézrátéttel gyógyítani.

Mi történt a harcokkal? Miért van az, hogy a Violátor éppen összecsapna Spawnnal, majd egy snitt, és egy kocsmában borogatják egymást, miközben sört isznak. Miért ez az alibizés? Alig van benne valamirevaló démon. Egyébként, amik benne vannak, kinézetre teljesen rendben vannak, a kedvenc rajzaim ebből a kötetből azok, amiken valamiféle szörny, vagy démon látható. Mert amúgy a kötet rajzai csapnivaló tracelések. Annyira látszódik, hogy élő modelleket rajzolt körbe Szymon Kudranski, hogy borzasztó, és a karakterek elütnek a rajzokon a háttértől. És az egészben vagy részben ismétlődő panelek is nagyon szembetűnők, már-már zavaróak.

És hova tűntek a színek? Minden sötét, fakó, mattos fos, szürke mindenki, olyan élettelen az egész.

Mindezek ellenére megveszem majd a Spawn következő részeit, mert rohadtul kíváncsi vagyok Jim Downing sorsára. Remélem, valaki rendesen kibelezi majd. De hogy valami jót is írjak az egészről. A Violátor jó, továbbra is, és a hajasbaba bőrbe bújtatott démon is. Jim múltjának részleges megismertetése is elment a végén, viszont hogy ez megint egy régi és halottnak hitt gonoszhoz köthető, már felháborító. Miért kell mindenkit feltámasztani?

Na, mindegy, parttalan a vita magammal. Nem is folytatom inkább.

Bélu voltam, sziasztok!

Ismét véget ért egy Robert Kirkman széria. A Walking Dead után az Oblivion Song a 36. füzettel köszönt el, én előrendelésben szereztem be a hat részt magában foglaló hatodik TPB kötetet. Megvallom, nagyon a szívemhez nőtt a sor, és kicsit kár, hogy vége lett.

Elsősorban Lorenzo De Felici rajzai azok, amik nagyon hiányozni fognak. Tökéletesen elkapta az Oblivion világát. Nyilván a rajzok mellett a harsány színek is hozzájárultak az élményhez, amikért Annalisa Leoni felelt.

Akik lemaradtak arról a néhány cikkről, amiket már írtam az Oblivion Songról, azoknak most szokásomhoz híven egy gyorstalpalót tartok.

10 évvel a képregény eseményeit megelőzően egy baleset folytán Philadelphia egy része, annak háromszázezer lakójával együtt eltűnt az Oblivionban (Feledés, egy párhuzamos univerzum egyik emberi életre is alkalmas bolygója). A városrész helyén furcsa erdő jelent meg, mindenféle idegen lénnyel, amik rövid úton kiirtásra kerültek. Ezért nagyrészt Nathan Cole a felelős. Nathan és csapata az egész életét arra tette fel, hogy a túloldalon ragadtakat visszahozza a világunkba. Emberenként.

Nathan a túloldalon végül megtalálja a kolóniát, amit testvére, Eddie alapított. És találnak egy idegen, „arc nélküli” fajt is, a Kuthaalt, akik embereken kísérleteznek, és úgy gondolják, jobb helyen lennének ők is a Földön. Ugyanis Oblivionban vírusként terjed az erdő, ami mindent felemészt, ami az útjába kerül.

Egy szerintem fantasztikus sorozat, érdekes lényekkel, akciódús cselekménnyel. Kirkman itt is arra helyezi a hangsúlyt, hogy megmutassa, mivé válnának az emberek, ha egy szokatlan helyzetbe kerülnének. Nathan és Ed karakterei messze a legjobban kidolgozottak a sorozatban, mindenki más háttérbe szorul, kicsit egydimenziósak, csak jelen vannak. Az egyik főgonosz, Dakuul viszont kifejezetten menő volt. Ő volt a Gozan, az ugyanígy hívott hadsereg főparancsnoka, akivel Nathan életre-halálra vív párbajt fénykarddal. Igen, fénykarddal, vagy valami ahhoz nagyon hasonlító fegyverrel. Túl sok minden történik a sorozatban, amit lehetetlen egyetlen bejegyzésben részletesen összefoglalni, ezért ez a pár sor legyen most elég az előzményekről.

Az utolsó kötetnek nehezen álltam neki. Nem tudtam, hogy újrázni kellene-e az egész sort, vagy emlékszem az utolsó kötetre eléggé. Ahogy beleolvastam, rájöttem, hogy emlékszem, pedig elég rég volt már 2021.

Különösebb spoilerek nélkül úgy írnám körül az Oblivion Song lezárását, hogy Kirkman nem akarta ismét megölni (az egyik) főszereplőjét, és szeretett volna egy boldog lezárást a sorozatának. Ez szerintem sikerült, annyi, hogy bennem hiányérzetet hagyott. Valahogy elmaradt a katarzis. Ugyanis amikor éppen el kezdett volna igazán kellemesen keserédessé válni, akkor vált erőltetetté a történet. Most jön a spoiler

SPOILER

Ugyanis ha Eddie tényleg feláldozta volna magát Nathan-ért, ahogyan egész életében tette, akkor szarrá bőgtem volna a szemeimet, ahogy anno a Stray Dogsnál tettem. Viszont így elég gyatra lett a lezárás.

SPOILER VÉGE

De nem sírtam, sőt. Ez szerintem egy kihagyott ziccer. Oké, Robert bátya nem akart nekünk szomorúságot, és ezt tiszteletben tartom. Kicsit erőltetett lett ez a happy end. De mindegy, tartsuk tiszteletben az írót és munkásságát.

Nézzük együtt a naplementét az Oblivionban.

Ui.: miközben keresgettem a képeket neten, rátaláltam néhány cikkre, amik szerint Robert Kirkman tárgyal az Oblivion Song megfilmesítésének lehetőségéről. A képregény megfilmesítése jogainak eladásáról már egy stúdióval tárgyalt, és így, mivel Kirkman a Skybound alapítója, producerként több ott dolgozó név is szóba került (köztük David Alpert, akinek a neve a Walking Dead stáblistájáról lehet ismerős). Egyébként Nathan Cole szerepére Jake Gyllenhaal került szóba. Remélem, megvalósul egyszer.