Rákerestem a Sweet Tooth-ra, és legalább egy tucatnyi írást találtam. Logikus, mert pár napja kaptuk meg Netflixen az első évadot, ilyenkor beindul a kritikus és a rajongó szellemiség is. Meglovagolva ezt a hullámot: inkább a képregényről írok. ;) Bár élvezhető a sorozat is, de megannyi eltérés van az alapműhöz képest, így egy kis kóstoló után feladtam. Nem rossz, de nem ugyanaz. Ez egy olyan képregény, amire azt mondom: annyira jó, hogy lehetne Image Comics kiadvány is! :D Na ja, nagyon fura ilyet olvasni a DC Comics (azon belül Vertigo, most már Black Label) háza tájáról. Tipikusan Image, akárhogy is nézem. Az eredeti sor 2009 és 2013 között került kiadásra, és 40 füzetet töltött ki. Ezt követte tavaly egy hat részes minisorozat (The Return). Az író és egyben rajzoló a kanadai Jeff Lemire.

A sztori egy tipikus posztapokaliptikus vonal, kisvárosi környezetbe elhelyezve. Többször találkoztam azzal, hogy ez a képregény a "Mad Max találkozása Bambival". Ha az előző mondatot összekapcsoljuk azzal, hogy a Netflix sorozat magyar (al)címe "Az agancsos fiú", akkor már meg is van, hogy miért. Adott Gus, a főszereplőnk, aki talán kilenc éves, ami talán nem is olyan biztos. Az viszont biztos, hogy szereti az édességet, ezért is kapja a Sweet Tooth, azaz Édesszájú becenevet. Az apjával él egy elszigetelt helyen, egy házikóban, a semmi közepén, viszont az apja már nem sokáig gyarapítja az élők sorait. Az "öreg" hívő, de ért a növényekhez, gyógyításhoz stb., és ezeket megtanulja Gus is.

A srác álmodik, de ezek az álmok inkább víziók (hogy mikor mennyire jönnek be ezek a dolgok, az lassanként kiderül). Például egy nagy emberről, aki rosszat akar tőle, neki. Amikor egyedül marad, mert az apa is elkapta a bizonyos kórt, ami jelentősen csökkenti a Föld népességét, próbál egyedül boldogulni, de elég gyorsan rátalálnak, és rá is támadnak. Mert egy agancsos fej mindig szép trófea, hát még ha az egy fiú fején van! Mert a kórral egyidőben megjelentek az úgynevezett hibridek is, azaz olyan gyerekek születtek, akik részben emberi, részben pedig állati tulajdonságokkal rendelkeznek. A támadást úgy ússza meg, hogy megjelenik az a bizonyos nagy ember (Thomas Jepperd, jó eséllyel a Marvel Punisher karaktere szolgált alapul vagy ihletként), aki megmenti. Majd magával is viszi, mert egyedül nincs esélye a gyereknek. Majd megint megmenti, és megint... Mindig így lesz? Na, ezért kell elolvasni a képregényt, mert ez csak a kezdet, egy kis laza bemelegítés. Fordulatokban bővelkedik, és még ha nem is tartja végig a szédületes tempót, de mégsem válik unalmassá. Pedig egyértelműnek tűnik, hogy csak kétféle vége lehet. Na de melyik? És hogy? Nem mindegy! :)

A rajzok nagyon jól adják át az egész hangulatot. Az mindig pozitív lehet, amikor az író egyben a rajzoló is, mert - bár sok zseniális ellenpélda van - az író tudja pontosan és tökéletesen, milyennek szeretne látni egy karaktert, egy jelenetet, vagy az egész világot. Nagyon komor és szomorú, de a boldog pillanatok nagyon feldobják az egészet, és teljesen átérezhető. Gus egy gyerek, aki túl korán válik felnőtté, de ennek ellenére mindig gyerek marad. Kicsit mind magunkra ismerünk ebben a karakterben, de ha nem... akkor valószínűleg nem is olvassuk el a képregényt. Sőt, egyéb képregényt sem.

Sajnos magyarul nem adták még ki, és jó eséllyel nem is fogják. Tehát akit érdekel, az kénytelen lesz angol nyelven beszerezni majd elolvasni. Amúgy is teli van olyan nyelvi fordulatokkal, illetve olyan nyelvtani megoldásokkal, amik szépen kiemelik az egész életérzést, viszont fordításban nehéz lenne visszaadni. Nos… Ne csak nézzünk, olvassunk is! ;)

Kalmár Tibor tollából

Sziasztok Kedves Olvasóink!

Az utóbbi időkben mindenki Loki lázban lángol, köszönhető ez a sorozatnak, amit még nem volt szerencsém elkezdeni, de ami késik, az késik.

A csapattal mi inkább a képregények pártján állunk, ha össze kell vetni a képregényfilmekkel, vagy sorozatokkal. A közhely, hogy a képregény jobb, nálunk napi mantra. :D Kinek mi, de mi bátorítunk mindenkit az olvasásra, és ha már Loki, mit is hozhatnék ma nektek, mint a Csínytevés Istenének önálló minisorozatát, amit itthon 2018-ban a Fumax Kiadó adott ki, gyönyörű keménykötésben.

Nekem a Marvel képregények közül az északi istenségek mitológiáit feldolgozók nagy kedvenceim. A Thor, a Mennydörgés Istene számomra a legjobb Marvel képregény. Miért hozom ezt fel? Mert Esad Ribic festményei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ezek a képregények maradandó élményt okozzanak.

A Loki képregényben megtudhatjuk, milyen nehéz mindenek atyjának lenni, főleg ha Loki lesz az... mondhatjuk, alkalmatlan a tisztségre, és eléggé fárasztja is a dolog. Az alattvalók piszlicsáré ügyeikkel fordulnak hozzá, hogy tegyen köztük igazságot, ami valljuk be, elég nehéz és unalmas feladat.

Na de hogy kerül Loki Asgard trónjára? Hát úgy, hogy minden asgardi istent tömlöcbe vettet, valószínűleg egy lázadást szítva a birodalmak között. De miért olyan jó ez a képregény, ahol az eredetileg gonosz karakter már az elején győzedelmeskedik?

Ebből a képregényből Loki egy másik arcát ismerhetjük meg. Azét a Lokiét, akit elrabol a mindenek atyja, miután levágta apját egy csatában, majd úgy neveli fel, hogy abban igazán semmi köszönet nincs. Végigkísérhetjük Loki emlékein keresztül a gyerekkorát, majd a lenézett istenke kínkeserves, megpróbáltatásokkal teli felnőtté válását. A mellőzött barátot, a plátói szerelmest, de szeretett testvért. Megismerhetjük az uralkodót benne, és rajta keresztül már megint azt a hülye multiverzumot, ahol minden Lokinak ugyanaz a sors jutott.

A történet egy hatalmas kérdést hagy hátra maga után. Vajon Loki eredendően bűnös lelkű, vagy a környezete tette azzá? Mindenesetre lehet valami igazság abban, amit Loki olvas a családja fejére. A  történet végén már éppen kiderülne az igazság, de akkor már késő.

Mindenkinek ajánlom a Loki képregényt. Nagyon jól építi a főszereplő karakterét, és bővebben beenged a csínytevő istenke lelki világába, hogy a végén keserédes érzésekkel csukjuk be a könyvet.

Bélu voltam, sziasztok.

Sziasztok!

A héten magyar képregény hetet tartottam nektek. :D Kedden elhoztam nektek a Lencsilány balladáját Lakatos István rajzolókájából, ma pedig bemutatom nektek Varga Bálint Bánk és a Tuli Család közös hungaropannon népi nemzeti magyar képregényét: Az Utolsó Előtti Huszárt! Olvassátok szeretettel a bemutatómat.

Sose bánom meg, amikor magyar kézműves képregényt vásárolok, és ez az Utolsó Előtti Huszár kapcsán is így van. Anno a rendezői változatnak nevezett kiadást vettem meg, gyönyörű kemény kötésben. A kötet tartalmazza a nulladik és az első részt, borítóterveket különböző jobbnál jobb vendégművészektől, forgatókönyvet, terveket, vázlatokat, és egy novellát a Huszáros univerzumból.

Ahogyan mondtam, erre a képregényre is a kézműves igényesség jellemző, minden lapján érezhető az a rengeteg meló, amit ebbe belefektettek. Ez nem egy hétköznapi tucattermék, már első ránézésre megállapítható.

 A mellékelt képeken látható néhány panel, borító, amik nekem a legjobban tetszettek, és ezekkel nem lövök le semmilyen poént.

A Huszár egy alternatív múltban játszódik, ahol a huszárok és a banyák egymás ellen harcolnak. A Csillagszemű kalandjait követhetjük nyomon egy igazán látványos, néhol horrorelemeket felvonultató képregényben. A magyar mitológiából, monda- és mesevilágból ismert nevek, alakok tűnnek fel a képregény lapjain, ami megmosolyogtató, és kedves dolog szerintem.

 Az már nem annyira kedves SPOILER!!!

hogy a kisgömböc, miután szétrobban halott véres lelkek kelnek ki belőle, végükön egy csecsemővel, aki Áronunk simán fejbeszúr. ÁMEN!

 
SPOILER VÉGE!

A képregény annak ellenére, hogy rövid és nem igazán mutatja be a karaktereket, egész jól építi az atmoszférát. Ami nekem problémát jelentett, hogy nagyon rövid a fő történet, és már most olvasnám a folytatását. Szóval a készítőknek mondanám, hogy lehet belehúzni.

Meg azt is tetszett, hogy kicsit ezek a huszárok bugaciak. Ilyennek kell lenniük. Ami viszont számomra kicsit furcsa volt, az akció nélküli nulladik rész. Azért ott lehetett volna kicsit gyilkolászni azt a Hétszűnyű Kapanyányimonyókot… Bár ott meg a hős huszárkapitányt építik fel, ugyanis ő egy kézzel is kicsavarja a palacsintából a lekvárt. Ezt jobb tudni azért.

Végül egy kis idézet, ami bennem hiányérzetet keltett csöppet, mert egy banyával sem harcoltunk az első részben, de engedjük el… ez egy füzetnyi képregény, rengeteg, tényleg rengeteg extrával, nagyon igényes kivitelben.

„Kérem, ha ezt látja, ne jöjjön fel a padlásra! Senki nem menjen a közelébe! Csak égessék el a házat! És ha látják azt a vénasszonyt…
Égessék el azt is!”

Köszönöm, hogy ma is velünk tartottatok egy kis képregényes utazásra.

Bélu voltam, sziasztok!

A 90-es évek végén robbant be kis hazánkba a sci-fi műfajának egy ausztrál gyöngyszeme, amely remekül pótolta az űrt az éppen befejezett Star Trek sorozatok és az akkor még csak tervasztalon elképzelt Battlestar Galactica reboot között. Ez pedig a Farscape, vagyis ahogy nálunk vetítettek, a Csillagközi Szökevények című széria volt. A Csillagközi Szökevények minden bizonnyal egyike a legjobb, és legérzékenyebb sci-fi sorozatoknak. Nem figyel különösebben a megfelelési kényszereknek, kellőképpen elvetemült, és nem utolsósorban pokoli jó, olykor kellően szarkasztikus és sötét humor jellemzi a sorozatot.

A pénzt nem sajnálták hozzá, ez látszik már a pilot epizódból is és rendkívűl igényes technikai és animációs megoldások teszik ezt a sci-fit valódi sci-fivé, na meg nyilván, a szereposztás. Meg a rendező. Meg még mittudoménmi, amihez nem értek.

A sorozat háttér története elfér egy müzliszelet papírján. John Crichton földi űrhajóst elnyel egy féreglyuk egy új, kísérleti hajtóművel felszerelt sikló tesztelése során. Megannyi vérfagyasztó idegen életforma között talál magára, közben üldözni kezdi egy hihetetlen nagy szuperhatalom, amihez képest a Föld labdába sem rúghat. Haza nem találhat, ha igen, akkor sem merne. A hajó, amin laknak, még élőlény is ráadásul, aztán van még szerelem, ármány, gyilkosság ezerrel, akció, minden, amit ember kitalálhat.

Nem lenne a Földön született film, ha ne lenne erős társadalmi paródia benne, gondolom, láttán minden republikánus és demokrata lerágta a tíz körmét, szinte mintha Európára tervezték volna ezt a filmet, pedig nem. Csak majdnem-normális emberre, és így sikere is volt, és van.

Van egy csudálatos szerelem a filmben, a főhős Crichton és az erősen rokon harcos-faj szülötte Aeryn Sun között. Ez a filmben sem sikerül, majdnem plátói a szerelem, egyébiránt is üldözi őket mindenki, akiknek amúgy nem sok okuk van erre, de hát sci-fi.

Jók a mellékkarakterek is a filmben, a par-excellence harcos, (D’Argo), az intergalaktikus papnő (Pa’u Zotoh Zhaan), az intergalaktikus orgyilkos lotyó (Chiana), a haspók császár (XVI. Rygel), az inter…izé ősellenség (Scorpius), és még sok más. Vizuálisan szép, néha undorító, néha elálmélkodunk rajta, minden benne van, ami egy vérbeli sci-fihez kell.

És még egyszer érdemes kiemelni a sorozat humorát, néha önmagára visszacsatol, néha aktuálpolitikára, még Bugs Bunnyt sem kíméli időnként, pedig az tényleg ikon Amerikában. És a fene egye meg, van valami kellemetlen valóságíze az egésznek.

Ha eddig nem láttátok, feltétlenül tegyetek vele egy próbát. A sorozat külön pikantériája, hogy a Csillagkapu széria gyakorlatilag a Farscape befejezése után minden fontosabb színészt átvett, szóval brutál dolog látni őket ugyanabban ám mégis más szerepben.

Ádám voltam. Köszönöm, hogy elolvastátok az írásom. Mars sorozatot darálni!

Sziasztok!

Az nem titok, hogy nagyon szeretem a magyar képregényeket. Szerintem érdemes is támogatni a magyar alkotókat, mert a hazaihoz semmi sem fogható. A mi íróink, rajzolóink valahogy máshogy látják a világot, ami nekünk ismerős, másoknak pedig lehet nagyon idegen.

Egy bejegyzésben lehetetlen bemutatni az összes képregényemet, ami magyar alkotók keze munkája, de az idők folyamán majd tervezek ilyen témájú bemutatókat. A héten ebből kettőt olvashattok. Ma a szerintem itthoni képregényes körökben már kultikussá vált Lencsilány kerül sorra.

A Szépirodalmi Figyelő 2019-ben ismét megjelentette Lakatos István hiánycikknek mondható Lencsilány képregényét. Egyételmű volt, hogy egy ilyennek lennie kell a polcon, mert Lakatos.

A Művész Úr neve garancia a minőségre. Ami engem illet, én beleszerettem a karaktereibe, rajzaiba, történeteibe. Először a Mesék az Ágy Alól című kötetével találkoztam, ami kellemes kesernyés humorú. Ebben a kötetben találkozhatunk a tökéletes chilis bab receptjével, ami nem fingat, bár a rajzolt István meg sem tudja kóstolni a főztjét, mert megeszi a T-Rex, ami beszabadult a konyhába. Amióta ismerem a Mester műveit, két eredeti rajzot is beszereztem tőle. Az egyik rajzon beszívott Spongyabob látható a szét-technokolozott Patrikkal, a másik pedig egy eredeti Lencsilány rajz, ami a képregényben is látható (a Pókos történet egy oldala).

A Lencsilány második kiadása egy nagyon csalogató akció keretében került a birtokomba, az alkotó dedikálta mindenkiét, aki rendelt a kiadótól, és mindenki kapott bele valami „Lakatosos” rajzot is.

A képregényben több rövid történetet olvashatunk Lencsilány kalandjaiból. A címéből arra következtetnél, hogy ez valami mesekönyv-szerű dolog lehet, de rendkívül nyomasztó, keserédes hangulatú alkotás. Az alkotó rajzait egyébként messziről fel lehet ismerni, annyira egyedi a stílusa (az Utolsó Előtti Huszár borítótervei között is láthatunk Lakatos borítót, hát mit van mit mondani, ránézel, és egyértelmű a dolog, hogy ki rajzolta).

Lencsilány és Lencsibabája kalandjai olyanok, mintha az író elméjében barangolnának, mindenféle mesehőssel találkoznak, hogy aztán olyan vége legyen a történeteknek, amire végig számítottunk, csak bíztunk benne, hogy elkerülhető.

Lencsilány gyermeki naivitással, bizalommal fordul az őt körülvevő veszélyesnek tűnő lényekhez, akikről mindig kiderül, hogy annyira nem is, vagy egyáltalán nem gonoszak. Legyen szó a kisgömböcről, a ronda szőrös pókkirályról, a filmben ragadt szörnyetegről, mind szerethető, de meg nem értett lényeknek bizonyulnak. Lencsilány a nyitottságával, elfogadásával viszont megváltoztatja a róluk alkotott képet, még ha csak saját maga és az olvasó számára.

A Lencsilány utolsó fejezete pedig annyira depressziós képet mutat, hogy muszáj volt elolvasni az azt ihlető novellát is (Csáth Géza: A fekete csönd). Engem ezek a kis finomságok mindig hozzáolvasásra késztetnek, most sem volt ez másként.

Mondanom sem kell, ajánlom a képregényt, ahogyan a Mesék az Ágy Alólt is. Minden perce élmény, amíg az ember ilyen szép képregényeket tarthat a kezében, és elkalandozhat a mesék e torz világában.

Zárásként pedig csak kis idézet a képregényből:

„Miért sírsz, Lencsilányka?
Ma is meghalt egy kis barátod?”

Sziasztok!

A mai képregény alanyom Guy Adams Hope sorozatának második része, a Hope Under Fire. Korábban a Peter Porker blogon írtam egy bejegyzést az első részről, ezen a linken megtalálható https://peterporkerkepregenyei.blog.hu/2020/12/09/hope_for_the_future_kepregenybemutato

 Aki lusta, és nem kattintott rá a bejegyzésre, annak most rövid gyorstalpalót tartok Hope-ról. Hope egy magánnyomozó, akire rátapadt egy lidérc (Cade), aki sok bajból kimentette már, viszont ezért Hope-nak az életerejével kell fizetnie. Cade, ez a mocskos szexi gázálarcos apáca mindenhova elkíséri, és nem kicsit bosszantja is főszereplőnket.

Az egész lidérces kavarodásnak egy az oka: Hope beleártotta magát a fekete mágiába, ezért oda a családja, kapott helyettük egy kriptaszökevényt a nyakába.

A második fejezet 2020-ban jelent meg, és egy ideje itt csücsült a polcon, mert vártam volna, hogy megjelenjen a harmadik is, de még csak nem is előrendelhető… Pedig egy igazán jó cuccról van szó.

A képregényben a noir és a horror elemei ötvöződnek, néhol akciójelenetekkel és trancsírral. A történetünk elején Hope-ot felbéreli egy régi katonatársa, hogy segítsen neki kideríteni, hogy ki lopja meg a narkóbizniszében. Ja igen. Alberto Modi, a lelkes katona még lelkesebb maffiavezér lett… Hope rááll a dologra, mert Alberto anno a háborúban megmentette az életét, és bevezette a fekete mágia rejtelmeibe, ezért úgymond birtokolja őt, ő rendelkezik az életével.

Az egész nyomozás azonban egy ótvaros nagy átverés. Alberto ugyanis, mivel járatos a mágiában, látja Cade-et, és szolgájává akarja tenni a Hope életét megkeserítő lidércet. Amikor végül megszerzi, egy dologgal nem számolt:

„…egyszerűen nem érted, milyen erőkről van itt szó. Az egyetlen korlátja önnön erejének az Modi maga. Mert a varázslat korlátja az ember tűréshatára. Azé az emberé, aki használja. Megéget. Megöl. Darabokra tép. Minél több mágiát használsz, annál jobban elrohaszt.”
(részlet a képregényből: írta Guy Adams, ford.: jómagam, 2000AD Kiadó, Rebellion, 2020.)

Nos ennyit a történetről, és most essen szó a rajzokról. Az a helyzet, hogy akármennyire is fekete-fehér a képregény, egyszerűen zseniálisan néznek ki a rajzok. A hátterek, a városképek, az arcok. Mind ugyanolyan kidolgozottak. Nincs alibipanel. A kedvenc rajzaim azok, ahol Cade szerepel. Szerintem ritka beteg képet mutat. A második fejezetben pedig igazán elszabadul a kis lidérc ereje, így még brutálisabb, mint mondjuk az első rész.

Minden horror-noir rajongónak ajánlom, ha van ilyen még rajtam kívül. :D

További képregényes és egyéb geek tartalmakért harapjatok rá a facebook oldalunkra:

https://www.facebook.com/hetkoznapigeeksagok/

1982-ben a televíziózás jelentette az egyszerű emberek mindennapos szórakozását. Ahogy ma, egy jól sikerült Playstation játék kalandos pixeleibe bújva próbáljuk túlélni a hétköznapokat, úgy a 80-as években mindenki a TV távkapcsolóján szörfözve igyekezett kikapcsolni az agyát, remélve, hogy ha nem is minőségi de tartalmas szórakozásban lesz része. A TV ebben az időszakban három fontosabb programlehetőség közül engedett választani. Zsarupáros filmek, tudományos fantasztikum és vetélkedőműsorok.

Ám az ABC 1982. szeptember 26-án útjára engedett egy furcsa párost, akiknek kalandjaiban mindhármat ötvözte és a csatorna semmit sem bízott a véletlenre. Igen, még a vetélkedőműsor jelleg is megvolt benne, mert mindenki egymást kérdezte, hogy a főszereplő, David Hatlábhossz, honnan a bánatból keveredett elő. A showrunner eddig jobbára sci-fi témájú sorozatokat alkotott, Larson többek között a '78-s Battlestar Galactica-t (és onnan át is emelte a vörös ledeket, sőt, még a hangeffektet is), a modern Buck Rogers minit, vagy épp a többszörösen Emmy jelölt McCloud-ot jegyzi. Larson a Knight Riderrel egy idealista sorozatot álmodott meg, ahol a jó mindig győzedelmeskedik, ahol a kisembernek is kijár a tisztesség és a segítség, ahol egy magányos lovas is tehet valamit az egyre nagyobb méreteket öltő bűnözés ellen.

Olyan években járunk, amikor az amerikai nagyvárosok, New York, Detroit vagy Boston utcái még nem éppen az a turistacsalogató látványt mutatták, ahol rendszeresek voltak a kisebb zavargások és a rendőri túlkapások. Igen. Jobban, mint napjainkban. Ezek után nem meglepő, hogy a Knight Rider főhőse - vagy inkább családja - a modern Robin Hood szerepét tölti be, megállás nélkül haladva előre, falva a kilométereket, útközben természetesen megdöntve minden jó nőt, mert ugye a férfiembernek is vannak szükségletei. Főleg ekkora mellszőrzettel.

A pilotban a Larry Anderson által alakított Michael Arthur Long az ezerszer ismert történetet játssza el, nagy sikerrel. Long kap egy második esélyt az élettől. Itt kerül képbe a FLAG, az Alapítvány, amely nagyon vastag és utópista üzletemberek pénzét felhasználva tetszeleg az igazságosztó szerepben. Hasselhoff tökéletesen alkalmas volt a feladatra: nagyon sármos, árad belőle a macsóság, a mellszőréből pedig kucsmát lehetett volna varrni egy kisebb orosz falu teljes férfilakosságának.

A széria igazi sztárja mégsem ő, hanem gépiesített társa KITT, a William Daniels (aki maga a stáblistában sosem szerepelt, sőt, Hasselhoff is csak fél év után, egy bulin futott össze vele) segedelmével megszólaltatott Pontiac Trans Am. KITT maga a nyolcvanas évek négy keréken: a feltörekvő számítástechnika ismeretlen mivolta és csodaszámba menő státusza tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy mindenki elhiggye, tényleg van egy kocsi, ami beszél, saját személyiséggel rendelkezik, viccelődik és csipkelődik. És persze képes akár 300 mérföld per órával is száguldani, két méteres féktávval, környezetbarát fogyasztással.

Képes masszív betonfalakon átugrani, két keréken, oldalra döntve elsuhanni, “csendes üzemmódban” lopakodni (bár az mindig is érdekes kérdés volt, hogy miért is nem is hallják meg, azért a sötétben csak kiszúr mindenki egy nagy vörös LED-et ami folyamatosan pulzál) és természetesen akár teljesen hagyományos, kulccsal nyitható zárakat kinyitni beépített elektronikája segítségével.

A magányos lovas szerepkör ellenére a Knight Rider tisztes mellékkaraktereket vonultat fel. Az eleganciájáról, jó humoráról ismert Devon Miles (Edward Mulhare) a nap minden percében ott ült a maga kis bőrfotelében, örömmel fogadva Michael hívásait. A három szezonon át a technológiai kockát játszó maszturbációs faktor, Bonnie Barstow (Patricia McPherson) a romantikus szerepkört töltötte be, bár komoly afférja nem volt Michael-el, ami kuriózum. Talán ő az egyetlen női szereplő a sorozatban, aki nem tette szét a lábát az ellenállhatatlan férfiúi mellkas láttán.

Később elszabadult a pokol, a nagyobb mennyiségű hallucinogén anyagok elfogyasztása után a forgatókönyvírók az éppen aktuális dél-amerikai szappanoperákból merítve mutatták be Michael „ikertestvérét” (aki ugye annyiban különbözött hősünktől, hogy nem fekete hanem fehér cuccokban járt, meg volt egy vidéki parasztokat megszégyenítő kackiás bajusza) aztán persze KITT nemezisét, a végül jó útra térő KARR-t.

 A Knight Rider tényleg az a sorozat, amit szó szerint az egész világ látott: ment a kommunista keleti blokkban, ment Németországban („Ein mann, ein auto”) ment Japánban, ment Indiában sőt, még ment Nepálban is az ország első csatornáján, ahol nyilván még imaszünet is volt mikor Michael Knight a bűnt üldözte. A nem várt siker láttán természetesen azonnal feltűntek a copycat sorozatok, mindenki beszélő, több méter magasra ugró és sérthetetlen autót akart, de egyik sem ért el akkora sikert, mint a Knight Rider - főleg nem a későbbi spinoffok. A '91-es Knight Rider 2000-ben KITT vörösre festve üldözte volna a bűnt, de a pilot nem kapott megrendelést. A Knight Rider 2010 három évvel később film formájában vitte volna tovább a hagyatékot, de olyan kevés szál fűzi a KR mitológiához, hogy még a spinoff státusz is eltúlzott.

Komolyabb folytatás '97-ben született a Team Knight Rider személyében, ami a nem túl távoli jövőbe helyezte az alapkoncepciót egy egész armadányi járművel. Ám az antipatikus karakterek, a gyenge történet miatt a második szezonra már nem kapott megrendelést, így 22 epizód után a süllyesztőben végezte. Az sem járult igazán hozzá a sikeréhez, hogy inkább volt tekinthető egy CGI technikával erősen feltuningolt soft pornónak, mint hiteles sorozatnak. Újabb visszatérésre 2008-ban került sor, a relatíve jól teljesítő pilot után az eredetit történetileg 25 évvel később követő Knight Rider az NBC-től teljes évados berendelést kapott, de már az első részek után mélyrepülést produkáló ratingek láttán a csatorna végül visszakozott és 17-re szorította vissza az epizódok számát. Az utolsó rész 2009. március 4-én került adásba.

A Knight Rider filmváltozata évek óta a levegőben lóg. Legnagyobb lobbistája Hasselhoff, aki akár még szereplőként is szívesen visszatérne, olyan mentorszerepben, mint Devon Miles a nyolcvanas években. Remélhetőleg egy napon sikerül még életet rugdosni a szériába, de gyanítom ez is a „régen minden jobb volt” kosárkában végezve hamar elhalna.

Én Ádám voltam. Köszönöm, hogy velem tartottatok.