Szörnyen jó!

Komolyan? Ez a cím? Hja, most már ez. És már megint egy Image képregény? Pedig nincs is jó Image képregény… (Ezt nem én mondtam, csak parafrazáltam.) Lehet, kicsit elfogult vagyok az Image Comics kiadóval kapcsolatosan. Mit tudnak? Mindent, csak néha jobban. Nem a tipikus szuperhős vonalon haladnak, ami nagyon helyes. Arra van két nagy, rutinos, csinálják csak. Nincs is azzal semmi baj. De ha másra, többre, vagy néha jobbra vágyik az ember, akkor bizony az Image-nél lehet keresgélni. És találni. A tapasztalt, de a kevésbé tapasztalt képregényes is hallott már pár címről: Spawn, Saga, Deadly Class, The Walking Dead, Outcast, Invincible, Black Science, Kick-Ass, Hit-Girl, Chew, East of West, Kingsman, Jupiter’s Legacy, Paper Girls, Stray Bullets, Tokyo Ghost, Black Magick. Igazából csak párat említettem, azt a párat, amelyik szerinem kihagyhatatlan. És ami eszembe jutott, viszont az eszemre és a memóriámra nem mindig hagyatkozhatok.

Még jó, hogy nem csak én kattantam rájuk, hanem a magyar kiadók is látnak benne fantáziát. A Spawn sorozat (kibővítve) pár éve már fut itthon az Infinity kiadó jóvoltából. Volt pár füzet, de azóta kemény fedeles (hard cover, azaz HC) kivitelben hódít. A The Walking Dead is jó ideje fut, a Books & Stuff kiadásában. Hamarosan jön a Paper Girls is a Ciceró Könyvstúdiótól, az Outcast viszont sajnos lefulladt pár kötet után, pedig a Frike Comics egyébként sikeresen viszi ezt a műfajt. Van még a Saga a Pesti Könyv Kiadónál. És innen szerintem Fumax. Kick-Ass és Hit-Girl (Ha/Ver sorozat), Tokyo Ghost, Deadly Class, Jupiter’s Legacy. Ja, és a:

Monstress. Eddig négy kötetet olvashatunk magyarul is, összesen pedig hat jelent meg. A sorozat nyert már British Fantasy díjat, de már több Eisner (ötöt!), Harvey és Hugo is került a polcra. Angolul a kötetek puhafedeles kivitelben (trade paperback – TPB) jelennek meg, mi viszont nagyon el vagyunk kényeztetve, és HC köteteket lapozgathatunk. És fogunk is, elég gyakran! Ha párhuzamot szeretnék vonni, akkor talán a Spawn lenne jó példa. Sokszor és sok embernek az a véleménye, hogy az Ivadék rajzai fantasztikusak (legalábbis az első 300 füzet, a folytatásról talán majd máskor, valaki más), még akkor is, ha a történet, vagy annak a vezetése nincs is mindig a csúcson.

A Monstress rajzai fantasztikusak! Mondom ezt úgy, hogy nem vagyok manga rajongó, viszont Sana Takeda rajzai erősen azt a vonalat hozzák. Gyakran annyira lekötnek a vizuális elemek, hogy elfelejtek a szövegre és a történetre figyelni. Szinte felüdülés, amikor egy kicsit „elnagyolt” paneleket vagy oldalakat látunk, ahogy pörög az akció, és rendesen lehet olvasni is. :) Zseniális a vonalvezetés, a színek használata, a dinamika. És ahogy a kis cuki karakterek egymás vérét fröcskölik mindenfelé… Mert Marjorie Liu egy olyan világot alkotott meg, ahol különböző mágikus lények élnek és harcolnak egymás ellen, egymás oldalán- mikor hogy. Ahogy a helyzet, az erőviszonyok, az érdekek és a politika éppen kívánja.

A főszereplő Maika, a farkasvérű. Szörnyetegnek csúfolják, bár gyönyörű. Igaz, fél karja hiányzik, viszont cserébe egy ősi lény pihenget benne, egy pusztító erejű fenevad. Az egész történet úgy indul, hogy Maikát eladják rabszolgaként, Zamora boszorkányai a vásárlók. Ezek a hölgyek az arkánok véréből táplálkoznak. Az arkánok pedig az emberek ellenségei, akik ellen a mindent felforgató háborút vívták. Szerencsére a macskák felvilágosítanak minket a történelem, a háború és a politika rejtelmeiről, és mire a felvilágosító oldalakat elolvassuk, még kevesebbet tudunk. :D Sebaj, ahogy már korábban mondtam, sokat fogjuk lapozgatni a köteteket, van bennük újraolvasási potenciál. A macskák pedig… Nem egyszerűen macskák. Nemcsak azért, mert jóval több farkuk van, mint amennyit megszoktunk, hanem sok helyen fontos szerepet töltenek be, és – ezt a tulajdonságukat mi is ismerjük – nem teljesen megbízható faj. Vagy mégis? Vagy mégsem?

És vajon sikerül Maikának a benne lévő szörnyet legyőzni, irányítani? Barát vagy ellenség? Áldás vagy átok? Nincs egyszerű válasz, de ha lenne, akkor sem árulnám el. Túl szép kötetek ezek, és ne feledjük, az utóbbi évek egyik legjobb fantasy sztorija. Erősen ajánlott!

Kalmár Tibor tollából

Sziasztok!

A járványbéli nagy bezártságban az emberek szerintem kiéheztek már nagyon. Mármint a mozira is. Egy nappal a premiert követően 4 haver úgy döntött, hogy meglesi, mit tud ez az új Mortal Kombat.

Hárman közülük a játékokkal nőtt fel, majdhogynem az igazi ’90’s kids kategória. Mortal 1-2-3-4, és egyebek. Még a Windows-t sem találták fel, amikor mi elkezdtünk játszani a máig ikonikusnak tartott játékokkal. Peti barátom viszont „Mortal-szüzen” ült be velünk a moziba. Se filmek, se játékok, se képregények nem kerültek a látókörébe korábban.

Nagyon váram a filmet, mert a korábban ízelítőként feltett 7 perces jelenet nekem nagyon tetszett, a még ember Scorpionnal, Sub-Zeroval, és az ágyútöltelékként használt nindzsákkal. Megpróbálom a filmet spoilermentesen körülírni.

A Mortal Kombat alaptörténete a világok, köztük a Föld-Birodalom és a Külső-Birodalom közötti örökös rivalizálás, amiben a Föld már elég vesztett helyzetben áll. A birodalmak bizonyos időszakonként megrendezik a Mortal Kombat-et, amin a saját nagy harcosaik küzdenek meg egymással, így eldöntve a kérdést, hogy végül ki nyaljon be tövig a másiknak.

És akkor a filmről. Nagyon jó, hogy meg merték lépni a rebootot. A látványa szerintem pazar. A helyszínek, a cgi látványelemek, a cgi karakterek mind nagyon valószerűnek hatnak. Még Goro herceg is, aki viszonylag új külsőt kapott, vagyis hát nekem egyáltalán nem hajaz a régi film, vagy a régi játékok Gorojára, viszont itt is egy agresszív-kegyetlen vadállat.

A film nem vállalja túl magát. Azt nyújtja, amit mi, kilencvenes évekbeli gyerekek elvárnak tőle. Vért, és küzdelmet. Igazi verekedős film, amit a kilencvenes években megszokhattunk, és valljuk be, sokan szerettünk. A történet túl van kicsit bonyolítva a szereplők lelki erejének megtalálásával, ugyanis addig semmit sem érnek a fenyegetéssel szemben, amíg nem hozzák elő szupererejüket. A film nagy részében ez a sztori fut, és egy kicsit háttérbe szorul a bunyó. Ezt viszont elnézem neki, mert Sonját játszó színészen kívül mindenki nagyon jól hozza a formát.

Külön tetszett, hogy telerakták ázsiai szereplőkkel. Raiden, Scorpion, Sub-Zero, Shang Tsung, és még sokan mások, és így tekinthetők igazán karakterazonosnak. A már korábban kihozott Scorpion-Sub-Zero párbeszéd is nagyon adja, ahol egyikük japánul, a másikuk kínaiul osztja az észt. Scorpion meg is jegyzi, hogy nem érti, mit hablatyol a másik, de azért ki fogja nyírni.

A filmben sok helyen mutattak nekünk igazi kivégzéseket, fatalityket, és még az arcunkba is tolták a szavakat, ami magyar szinkronnal elég ergyán hangzik. Fatalitás, meg tökéletes győzelem. De összességében a szinkron egyáltalán nem gáz, mint ahogy a trailerben hangzott. Raiden magyar hangja annyira hozza azt a pökhendi stílust, amit elvár a karakter, hogy ihaj. Kicsit talán az zavart, hogy mindenki bemutatkozott minden jelenetben, mintha korábban még nem találkoztak volna. Nem tök mindegy amúgy, hogy hogy hívják a nagydarab izét, akit amúgy is 5 perc múlva darabokra tépnek? Ez olyan kicsit hülyének nézős volt, de érthető, mert a fiatalokat is be akarták vezetni a Mortal karaktereinek világába.

A film humora szerintem nagyon ott van. Viszont általánosságban elmondható, hogy ez a mi korosztájunknkak szólt. A teremben voltak még gyerekek is a szüleikkel (18-as a film egyébként, ejnye-bejnye!). Egy-két alkalommal azért ők is felröhögtek, főleg Kano beszólásain. Ja, egyébként ő volt a legérdekesebb karakter mind közül, mivel Scorpion nagyon kevés játékidőt kapott.

Megjegyzem, hogy amikor elhangzik az a bizonyos „Gyere csak ide!”, és az ellenségbe beleáll a csáklya, egyszerre emeltük fel a kezünket, és a techno zenére bunyózástól teljesen kirázott a hideg.

 Üdv újra a gyerekkorban!

Ja és Peti, aki azt se tudta, mire ülünk be, azt mondta, hogy neki is tetszett, és elkapta a fíling. Szóval engedjétek, hogy elkapjon a fíling Titeket is!

„Ha minket Isten teremtett a képmására, ki teremtette őket?”

Mi kockák, különösen a kocka férfiak, két dolgot nagyon imádunk. A gyors autókat (máskülönben a Halálos iramban franchise már évek óta döglött ló lenne), és a robotokat. És ha ez a kettő ugyanaz, akkor jön igazán csak a nerdgasm. Márpedig a több évtizedes múltra visszatekintő Transformers őrület pont ezt a két élvezetet hozta el nekünk, ám nem volt könnyű az út, amelyet bejárt. Kezdjük talán azzal, hogy az alakváltók ötlete sem egy friss, eredeti elgondolás volt. Már a 70-es évek óta léteztek olyan robotokjátékok, amelyek részben vagy egészben átalakíthatók voltak járművekké vagy egyszerűbb fegyverekké. A Transformers alapjául a Takara Toys által 1980-ban megjelent  Diaclone játékok szolgáltak, míg történeti hátterüket tekintve a Gobots szolgált erőteljes inspiráció gyanánt. Vagyis főleg ebből a kettőből lopkodták össze őket.

A Diaclone játékikról amit feltétlenül tudni kell, hogy ezek voltak az első, tisztán alakváltó robotok, valamint mindegyikük tartalmazott egy kisebb, amolyan pilótaként funkcionáló minifigurát, amely később Micro-Man néven külön is megjelent. A fordulat 1982-ben következett, amikor a Takara piacra dobott egy sor alakváltó játékot, amely a jelenlegi Transformers figurák őseinek is tekinthetőek. Ekkor jelent meg az alap Optimus figura is, bár ekkor még Battle Convoy néven és közel sem volt az a vezéralak, mint napjainkban. A Takara ezekkel próbált betörni az észak-amerikai játékpiacra, de Diaclon helyett itt a Diakron és Kronoform néven futottak a játékok. 83-ban a francia Joustra cég szerezte meg az európai terjesztési jogokat, és már ők ekkor kiadtak egy képregényt is a figurák alapján, de ez néhány szám után az érdektelenség homályába veszett.

Ám, ahogy az lenni szokott a tündérmesékben, hófehér paripáján, csillogó vértezetben az amerikai Hasbro cég keze betette a lábát a sztoriba, és egyrészt lustaságból (ekkoriban nem sok eredeti ötletük volt), részben pedig a dologban rejlő hatalmas üzleti lehetőségek miatt, bevásárolták magukat a Takara robot franchise-ba, és a dolog akkorát robbant, mint egy légvédelmi ágyú. A két cég együttesen állt neki az alakváltó robotok amerikanizálásának, amelynek egyik legfontosabb adaléka az volt, hogy kellett egy háttérsztori. Oké! A robotok átváltoznak? De miért? Mi módon és mi az ami motiválja őket. A Hasbro remekül felismerte azt, hogy egy játékvonalat egy sikeres háttérsztorival is el lehet adni, ezért miután az 1983-as tokiói játékkiállításon megvették 28 figura (ebből aztán 18 lett autobot és 10 álca) amerikai kiadásának teljeskörű jogait a Takarától, lóhalálában siettek a Marvel Comics szerkesztőségébe.

A Hasbro gyakorlatilag szabad kezet adott Jim Shooter főszerkesztőnek és Dennis O’Neil írónak a történet kitalálásához, míg a mára Transformers rajongói körökben legendának számító Bob Budiansky megírta (ezáltal gyakorlatilag kőbe véste) az alakváltók neveit, háttérsztoriját és karakterleírásait. Áldassék az Ő neve!

Budiansky, aki képregényíró, szerkesztő és rajzoló is volt egyszemélyben, találmánya volt az, hogy az egyes karakterek hátterét a képregényeken belül külön lapokon, mintegy technológiai leírást, vagy amolyan használati útmutatót jelentessék meg. Az ötlet pedig ütött. Olyannyira, hogy a Hasbro ezt átemelte a játékfigurák hátlapjára, és így minden játék a saját, személyre szabott karakterisztikájával jött ki.

Az alaptörténet szerint az Alfa Centauri egyik bolygóján, a Kibertronon értelmes gépi életet eredményezett a törzsfejlődés, az így létrejött fejlett és élő gépek, az autobotok, édeni életet éltek, mígnem megjelent Megatron és nagyszámú követője, a kezdetben titokban tevékenykedő álcák, akik háborút kezdtek, mert az autobotok nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy a bolygót bázissá alakítsák a világegyetem leigázásához. Számbeli fölényük ellenére az autobotok kezdetben sok veszteséget szenvedtek, mígnem élükre állt Optimusz fővezér, aki megállította az álcák előrenyomulását. A csatákban mindkét fél alakváltó képességekre tett szert, harci járművekké (inkább az autobotok) vagy fegyverekké és vadászgépekké (inkább az álcák) tudtak alakulni.

A háború kitaszította a Kibertront pályájáról, és a Naprendszer felé sodorta. Optimusz egy űrhajó, a Bárka fedélzetén válogatott embereivel elindult, hogy a bolygót pusztulással fenyegető aszteroidaövben megtisztítsa az utat, de munkájuk végeztével az álcák rájuk támadtak, és győzelmet arattak a kimerült autobotokon, ezért vezérük az akkor még élettelen (vagy annak tűnő) Földbe csapódásra programozta a Bárkát, hogy ellenségeik is elpusztuljanak. A Bárka a mai Oregon állam területén csapódott be egy vulkán oldalába. 4 millió év múlva felébredtek, és a Földön kezdték újra harcukat (Transformers 1. szám).

A későbbi számok az egyszerű evolúciós eredettörténetet a Prímusz és Unikron harcára épülő eredettörténettel helyettesítették. Zseniális! A sztorinak azért volt nem kevés vakfoltja, amelyet az 1986-os rajzfilmmel próbáltak kitölteni. És termeszetesen idővel itt is felütötte a fejét a multiverzum, a számos reboot es idővonalbeli csorba kiküszöbölésére.

A Transformers-nek annyi különféle változata létezik, hogy képtelenség lenne egy folytonos történetbe belesűríteni ezeket. Ebből az okból a Hasbro előállt a multiverzum, vagyis a különböző univerzumok halmazának ötletével.

Legalább hat alapvető Transformers univerzum (klaszter) létezik, ám számuk évről évre nő. A helyzetet bonyolítja, hogy általában mindegyik legalább két formában is létezik: japán és nyugati változatban, ugyanis a Transformers sorozatok japán változatai gyakran már eleve tervezetten számos változtatást tartalmaznak a nyugaton (USA, Amerika, Európa) kiadott változathoz képest. Az is előfordul, hogy egyetlen rajzfilmepizódon vagy képregényszámon belül is új kontinuitások nyílnak meg (felhasználva pl. az olyan sci-fi kliséket, mint az időutazások által eltérített alternatív idővonalak vagy más technológia által átjárhatóvá tett párhuzamos univerzumok). Mindezek a történet- és szereplőváltoztatások rengeteg „folytonossági hibát” eredményeznek.

A főbb univerzumok (klaszterek):

Generation 1 (G1) (Primax klaszter) – Ide tartozik az eredeti rajzfilm és Marvel képregény, a Beast Korszak sorozatai, valamint ezek japán folytatásai; s ezeken kívül egyéb, újabb (a Dreamwave és IDW kiadók által indított reboot jellegű) képregények. Ezek nagy része kölcsönösen kizárja egymást, így a G1 univerzum számos kontinuitásra bontható. 1984-ben indult, és napjainkig tart, bár az utolsó rajzfilm 2000-ben fejeződött be.

Robots in Disguise (Viron klaszter) – A Transformers első újrakezdése, amely 2001-ben történt, és mindössze egy sorozatot foglal magába.

Unikron Trilógia (Aurex klaszter) – A második radikális átalakítás, amely 2002-ben indult, és 2005-ben zárult le. Három sorozat gyűjtőneve: Armada, Energon és Cybertron.

A filmek (Tyran klaszter) – Michael Bay rendező élőszereplős mozifilmjei egy külön világba tartoznak. Ez az univerzum 2007-ben indult, és még nem fejeződött be.

Animated (Malgus klaszter) – A 2007-től 2009-ig tartó rajzfilmsorozat és a köré épülő média szintén egy külön univerzum, habár számos utalást tartalmaz elődeire.

Aligned (Uniend klaszter) – A 2010-es War for Cybertron videójáték és Transformers: Prime sorozat összefoglaló neve, a jelenlegi fő Transformers univerzum, amelyre a Hasbro a továbbiakban építeni akar. A War for Cybertron sokak szerint azonban egy külön univerzumnak tekinthető (a készítők maguk például a G1-be sorolják), amelynek a Prime csak az egyik lehetséges folytatása. A kisebb gyerekeknek szánt Rescue Bots című rajzfilm sorozat helye egyelőre tisztázatlan, de valamelyest beleilleszkedik ezen univerzumba. a Transformers Prime folytatása a Transformers: Robots in Disguise is idetartozik.

A sok külön univerzumot sokan összezavarónak tarthatják. Japánban ezért erőfeszítéseket tettek arra, hogy mindet egy egységes világba zsúfolják. Nyugaton eltekintenek ettől.

A játékvonalak is ezekhez a klaszterekhez igazodva módosultak, fejlődtek, és már a rajongók generációja lelheti örömét az átalakuló robotok kalandjaiban és játékaiban, tovább örökítve a Transformers lényegét összefoglaló mondatot: More than meets the eye – vagyis Több, mint aminek látszik!

Én Ádám voltam. Köszönöm, hogy elolvastátok a cikkemet. Ha szeretnétek még akár erről akár valami másról is olvasni itt, kérlek jelezzétek. Sziasztok!

Sziasztok!

Az utóbbi időben sajnos elég sok megpróbáltatáson megy át mindenki, így nehéz jó kedvre derülni. Reméljük, hamarosan jobbra fordul a sorsunk. Addig is megpróbálok néhány vicces képregényt hozni nektek, amiknél olyan mértékben elkapott a röhögés, hogy taknyom nyálam egybefolyt. Hátha másoknak is szebbé tehetem ezzel a napját.

1. The Boys (Garth Ennis)

A fiúk nem semmik. Igazából a képregény majdnem minden oldalán van egy-egy olyan beszólás, ahol az ember orrán köpi ki az italát. Emellett a fiúk elég sokat is káromkodnak, ami megvallom, nekem nagyon tetszik. Nagy parasztok ők, de nagyon szórakoztatóak. Ők a szuperhősgyilkoló elit alakulat. Hughie éppen azért csatlakozik hozzájuk, mert a barátnője, akinek éppen megkérte a kezét, egy szuperhősbunyó közben elhalálozik. Ha ez még nem is annyira vicces, azért a képregény tartogat sokkal durvább dolgokat is. A szupererővel ugyanis szuper libidó jár, szóval némelyik szuperhős még az unokaöccse csincsilláját is magáévá teszi (erről a pszichológusának beszél). Természetesen a kisállat nem élte túl az aktust, de több is veszett már Mohácsnál.

2. Transmetropolitan (Warren Ellis)

Na jó, ha az előző képregény vicces, ez überüberüber… vicces. Spider Jerusalem egy kábítószerfüggő újságíró, aki mindenkivel kibabrál. A képregényben kábszerezik, iszik, betelefonálós műsorokban trollkodik, aminek az eredménye a műsorvezetők tömeges öngyilkossága. Mindezt egy cyberpunk világba helyezte el az író (bizonyos Warren Ellis). Spider akkora paraszt, hogy az ellene nyomozó intelligens beszélő kutyát kiherélteti, aki ezért soha nem felejti el őt. Sokat röhögtem a beszólásain, és a fordítók remek munkát végeztek a képregénnyel (Fumax Kiadó). Egy kis ízelítő:

„Te bunkó kis retek! Figyelj, kell valaki, aki eljátssza nekem a gyógyszertárat.”

3. Café postnuclear

Kedvenc Mad Maxes képregényünk egyik oldala az irodám falát is díszíti. Főhősünk a sivatagban a gyönyörű, disznóólakkal körülvett vendéglátó egységben keveri a zűrt. A bár hirdetőtábláin a pacal és a „mesztelen nök” ígérete áll.

4. Quantum és Woody (Valiant)

Q és W fantasztikus páros, testvérek, vagyis hát mostohatesók. Woody egy igazi semmirekellő, egy élősködő a tisztes család csecsein. A képregény rengeteg szituációs poénnal operál. Például amikor a tetőtől talpig jelmezben lévő Quantumról egy járókelő simán megmondja, hogy afroamerikai, mert olyan „a hangja”. Vagy amikor Woody segge vájatába fröccsen egy hulla. De eleve, amikor megszerzik az erejüket, lerobban róluk a gatya, és úgy kell szembenézniük az őket körülvevő rendőrökkel. És a kecske. Na… róla ne is beszéljünk.

5. Saga (Image)

A gonosz ronda űrmagzatok világában bóklászva az olvasó sok helyen felröhöghet. A Saga a maga naturalisztikus ábrázolásmódjával, szituációs humorával sokszor megnevettetett. Ha jól emlékszem, a dinoszauruszon lovagló Robotherceg dinója kimúlik egy garázsbejáróban, és a tulaj felháborodva jegyzi meg, hogy ezt is majd neki kell eltakarítania…

6. Violátor

Spawn örök ellenfele is kapott anno egy fantasztikus képregényt. Alan Moore zseniális, örök, és ritka beteg humora nagyon jól áll a karakternek. A démoni testvérek harca és egymással kapcsolatos ugratásai sokszor morbid humort rejtenek, és ebben a képregényben találkozhatunk a Megrovóval, aki elnáspángolja, megbünteti, leszidja, megrója, stb. a rosszfiúkat. A képek között láthattok egy Violátornak maszkírozott Alan Mooret is, aki így se mondható szépnek, de nem is ezért szeretjük. ;)

7. Judge Cal (Dredd – a nap, amikor meghalt a törvény)

Caligula bíró cselszövésekkel teleszőtt története rengeteg vicces jelenetet tartogat a sok drámai esemény mellett. Az egyik ilyen, amikor a csalódott Cal bedunsztoltatja az egyik strómanját a csemegeuborkák közé. Mellesleg helyettesévé teszi az aranyhalát Judge Fish néven. Ez hülye. :D

Remélem tetszett a gyűjtésem.

Keressetek minket facebookon is további képekért:

https://www.facebook.com/hetkoznapigeeksagok/

Bélu voltam, sziasztok!

Pif vagy Stray Bullets?

Nagyjából hároméves lehettem, amikor már képregényeket "olvastam". Ez még a nyolcvanas évek elején, mert akkor került a kezembe egy-egy Pif magazin, benne természetesen Pif & Hercule kalandjai (nagy drámai művek, a macska mindig megszívja), meg egy Rahan névre hallgató ősember, akinek valamilyen fura tőr lóg az oldalán. Ráadásul szőke, a sok barna és fekete hajú között (biztos, nem ezt dolgozta fel a "RRRrrrr!!!" című vígjáték, 2004-ben. Á, dehogy). Na meg valamilyen érthetetlen skandináv nyelven Donald kacsa, Miki egér, a kasszafúrók és egyéb fura szerzetek történetei. De ez régen volt, kicsi voltam, az akkori élmények még nem számítanak. Vagy mégis? (Itt zárójelben hozzátenném, hogy Pif, Herkules, Rahan és egyéb karakterek szerencsére visszatértek a Kockás lapjain.)

Egy évtizeddel később a Semic kiadó (majd mások is) úgy gondolta, kellene pár képregény a magyar piacra. Majd több, egyre több. Így ismerhettük meg nemcsak Pókember, Superman és Batman hőstetteit - és szerencsétlenségeit -, hanem az ifjabbak nagy örömére Bobo, Góliát, Nils Holgersson, Garfield, Csip-csup csodák, Rózsaszín párduc, Szíves bocsok, és még ki tudja, mennyi minden. De volt még Alf, Tumak, Fantom, Robotzsaru, Tini Nindzsa Teknőcök. És persze Spawn... Csak azokat soroltam fel, amiket be is szereztem, mert bizony tíz évesen mocskosul gazdag voltam. Értsd: minden zsebpénzem erre ment. Szóval a függőség már rendesen kialakult.

De még csak az hiányozna, hogy minden évet és állomást felsoroljak! Mostanában végre megint sok mindent lehet kapni, magyarul is. Ráadásul ott van az internet, így szinte minden külföldi kiadvány is, digitálisan és papíron is. Ez szép és jó. És tényleg! De. Mert mindig van legalább egy "de". Hajlamosak vagyunk a megszokottat, az ismertet kedvelni. Ami - talán elcsépelt szóval - mainstream. Nyilván van ebben jó is, mert az bevált, sokak által kipróbált, járt utat járatlanért stb. Az a fránya divat és rutin, ami nem enged minket szabadon. Pedig annyira azt gondoljuk, hogy szabadok vagyunk, egyedi gondolkodással, meg minden. Spoiler: ilyen nincs. Szóval merjünk kiszakadni a megszokottból, elkalandozni a "biztos" dolgoktól. Nem csak két képregénykiadó létezik, ezért nem is nevezem meg ezeket. A sok ismert képregény - és egyéb "geekság" - mellett rengeteg olyan is van, amelyik a megszokottól eltérő, viszont gyakran sokkal jobb.

 Egy kisebb kiadónak pl. keményebben kell dolgozni az eladásért, nagyon jó terméket kell előállítani, és nem elég egy kaptafára dolgozni minden eddigivel. Na meg... Az egyedi kiadványok, a szabadúszók, az apró kiadók. Itt olyan olvasmányokat lehet beszerezni, ami sok esetben már inkább művészi alkotás. Mert a képregény nem műfaj, a képregény nem egyenlő a szuperhőssel. A képregény sok műfaj. A képregény sok művészeti ág összevonása, összedolgozása. Szakadjunk ki a megszokott kis világból, merjünk mást is olvasni, ismerjük meg a például a hazai művészeket, alkotókat is!

Igyekszem olyan képregényeket (de talán egyebet is) bemutatni, amelyek annyira nem ismertek vagy közkedveltek. Néha saját magam is meglepem egy-egy vásárlással, mert túl hamar lecsapok egy "furcsaságra", de szerencsére csak nagyon-nagyon ritkán szoktam csalódni. Amit mostanában olvasok, az... Na, ez így nem jó. Általában 6-7 képregényt és ugyanannyi könyvet olvasok párhuzamosan. Az egyik ezek közül a Stray Bullets. Ez egy amerikai képregénysorozat, a kiadói az El Capitan Books és az Image Comics, és színeket csak a borítón találunk, a képregény maga fekete-fehér. 1995-ben kezdte el David Lapham, aki egyszerre az író, a rajzoló, illetve a beíró is. És igazából egyikkel sincs gond. Olyannyira nincs, hogy 1996-ban a képregény Eisner-díjas lett, majd '97-ben ismét.

Az eredeti sorozat 41 füzetben jelent meg, de ezek nemcsak külön, hanem különböző kötetekben is megjelentek. (Ezek mellett van egy nyolc részes "Killers", és egy 42 részes "Sunshine and Roses" széria is.) Én az eredeti sorozatot lapozgatom mostanában, ami talán költői túlzás, mivel a Stray Bullets: Uber alles edition, amely tartalmazza mind a 41 füzetet, 1200 oldalon. Erre a kivitelre nem mondhatja az ember, hogy alig tudta letenni, mert felvenni is alig lehet. Viszont az egész zseniális. Néha zseniálisan beteg. Máskor pedig erős WTF érzés marad az ember fejében.

A történések valamikor a hetvenes évek közepe és a kilencvenes évek közepe között zajlanak, és van itt minden. De szó szerint! Már az első füzetben gyilkolássá fajul a dolog, de aztán más vizekre evezünk, és kapunk családon belüli erőszakot, kábszerezést, bankrablást, fergeteges házibulikat, fegyveres bohócokat, politikusokat különböző helyzetekben stb. A legtöbb füzet/történet/fejezet vége egy csavar, sosem tudod, mi lesz a vége, és pont ez a legjobb benne. Nincs unalom, nem lehet. Amikor azt gondolja az olvasó, most ráéreztem, tudom, ennek mi lesz a vége, akkor pedig végképp egy váratlan csavar jön. A karakterek átívelnek a sorozaton, néha találkoznak, néha csak ott vannak egymás mellett, fő- vagy mellékszereplőként. A legtöbb sztori önállóan is értelmezhető, viszont egyben olvasva sokkal szebb az összkép. Már amennyire szép lehet egy ilyen beteg sorozat. Egy biztos: imádom!

És mi a válasz a kérdésre, ami a legelején van? Mindkettő, természetesen mindkettő! ;)

Kalmár Tibor

Sziasztok!

Amikor Bélám finoman jelezte, hogy „Pajtás, talán az olvasókat más is érdekelne velünk kapcsolatban, mint az, hogy nem vagyunk normálisak”, kicsit elbizonytalanodtam. Szeretek őrültnek lenni, és a tébolyomat megosztani a világgal. Ám magammal kapcsolatban mindig is kicsit azt tartottam, hogy ami egyedül érdekes bennem, azok az írásaim. De egye fene. Íme a bemutatkozóm. Köszönjétek Bélának.

A nevem Ádám. De azt hiszem a legtöbben a képregényes világban és kocka körökben úgy ismernek, mint Ben avagy Ben Reilly. Világ életemben allergiás voltam. Hogy ez miért fontos? Nos, ha nem lennék az, talán sosem csöppenek bele a színes képsorokkal tarkított füzetek dögkútjába. Gyerekként rengeteget jártam különféle, ámbár totál haszontalan vizsgálatokra, és a család egyhangúlag megszavazta, hogy kell valami, ami csendben tart amíg várakozom, hogy sorra kerüljek. És a képregényre esett a választás.

Azonnal beleszerettem a Semic füzetekbe. Nem túlzás, hogy faltam őket. Pókember, X-Men, Transformers vagy Batman, talán mindegy is volt, csak a kedvenc hőseimmel lehessek. A 90-es évek elején, az internet korát megelőzően a nyomtatott újságok jelentettek mindent ami akkor fontos volt nekem, hogy eltereljem a gondolataimat. Bár a képregényhősök jelentettek egyfajta túlvilági megnyugvást, de hát igazi barátok nélkül mit ér az ember? Azt hiszem életem egyik legjobb döntése volt az, amikor ráírtam Harza Tomi barátomra, aki a 90-es évek végére már igazi nagyágyúnak számított képregényes körökben.

Sokat beszélgettünk, nemcsak hazai de külföldi megjelenésekről is, és aztán szerves része lettem a Kingpin kiadót megelőző, tisztán rajongókat felvonultató törzsgárdájának, a Spidertomnak. Tucatnyi ember, akiket mind a képregények iránti közös szeretet kovácsolt összetartó közösséggé. Ahogy újabb és újabb emberek csatlakoztak be, egyre inkább felmerült az igény arra, hogy összeállítsunk valami ismeretanyagot, amolyan gyorstalpalót, amely segít felvenni a fonalat a kiadás kusza időugrásaiban, és a kevésbé ismert karaktereket is közelebb hozza a rajongókhoz.

Így lettem én a Spidertom krónikása. Tucatszám írtam a karakterleírásokat és háttérsztorikat a karakterekről és képregényekről, amely először egy külön weboldal, majd digitálisan és nyomtatott verzióban is megjelenő képregényes enciklopédiák sokaságát hozta magával. A 2000-res évek közepére nem volt olyan magyar, képregényekkel foglalkozó honosító oldal ahová ne pofátlankodtam volna be, és rengeteg csodálatos embert ismertem meg. Iszonyat sokat tanulva tőlük. Hálózsák, Newgen, Nitro, csak hogy párat említsek. Írásaim többsége főleg a Zsákon, a mai napig fellelhető.

Aztán jött egy pár év szünet, a rajongást felváltották a dolgos hétköznapok, de mindvégig éreztem a hiányát a kockulásnak. Az áttörést aztán a feleségem hozta meg, aki szerencsémre szintén nagyon kocka, és visszarángatott abba a világba amelyet szeretek és amelynek máig részese vagyok. Egyik dolog hozta a másikat. Angival immár több, mint 4 éve adtuk a fejünket Marvel Legends figurák gyűjtésére, és szerénység nélkül mondhatom, hogy az országban talán nekünk van a legtöbb.

A másik fontos esemény ami nagy hatással volt az életünkre a Relic Hunter csapata. Amikor a csapat vezetője, Pogár Attila megkeresett azzal, hogy volna-e kedvem cikkeket írni neki, habozás nélkül mondtam igen. És ezt azóta szerintem egyikünk sem bánta meg.

Bélámat, már a csapat tagjaként ismertem meg, és magával ragadott az a fajta elmebeteg rajongás, amelyet a képregények és figurák iránt tanúsít. Így hát most teret adunk saját tébolyunknak is ezzel a bloggal, és reméljük általunk, a Mi szemünkön át látva a kockák világát, cikkeinkkel és megosztásainkkal hozzátok is közelebb hozzuk majd azt a fajta életmódot, amelyet az jelent, ha valaki KOCKA a javából.

Szóval, Geekságokra fel!

Sziasztok!

Aki képregényeket gyűjt, sok kérdéssel szembesül a gyűjtés során. A kérdések nagy részét mások teszik fel nekünk (Ez nem gyerekeknek való?), viszont magunkat is sok alkalommal képesek vagyunk válaszút elé állítani. Mi lehet a probléma a képregény-gyűjtéssel?

Ezeket a sorokat olvasva rengeteg asszony és lány sikít fel egyszerre az országban mindenütt! Mi más probléma lenne, mint maga a gyűjtés. Természetesen én nem így gondolom. Nézzünk néhány „problémát”, amivel egy képregénygyűjtő szembesülhet az idők folyamán. Avagy Gyik rovatunk következik!

1. Szerezd meg hát mind!

Minden magyar megjelenés összes kiadásának megszerzése egyrészt szerintem lehetetlen, másrészt pedig nem létezik olyan személy, aki minden iránt ugyanolyan rajongással érdeklődne. A keserű igazság az, hogy szembesítenünk kell magunkat a problémával: nem szerezhetünk meg mindent, amire rákívánunk. Amennyiben mégis minden kell, akkor szembesülhetünk a második problémával:

2. Asszony: „Mégis hova akarod te rakni azt az 500 oldalas HC omnibust?”

Háát… jó kérdés. Képregénygyűjtőként észrevettem, hogy a lakásban sok olyan falfelület van, amire lehetne még polcokat eszkábálni. Ha elfogy a szabadon maradt falfelület, még ott van az ágyneműtartó, a konyhaszekrény, vagy beépíted az erkélyt, és még oda is lehet telepíteni egy-két képregényes dobozt.

3. Füzet? Hc? Tpb?

Most komolyan, nem tökmindegy? Miért kérdezitek állandóan? :D Nekem személy szerint mindenből van vegyesen. Kedvenceim egyértelműen a HC-k (bizonyos vastagságtól), de rengeteg füzetem és Tpb-m is van. Egyértelmű, hogy pl. a ragasztott papírkötésű compendiumok/omnik például sokkal olcsóbbak, mint keménykötésű barátaik, viszont egy oldalszám felett szerintem kezelhetetlenek. Egyébként sem a buszon, vonaton fogod olvasgatni a tizen-x-ezres képregényedet, de például a Walking Dead 4. Compendiumával, ami 1100 oldalas, már a csuklómnak igazán meggyűlt a baja a kanapén olvasás közben is.

4. DC vagy Marvel?

Most komolyan, nem tökmindegy? Én személy szerint (tudatlanságom folytán) az idők kezdetén elhatároztam, hogy nem veszek DC-t. Ja. És a Sandman nem Dc, meg a Watchmen se, csak hogy a két kedvencemet említsem… És ha már a kettő közül kellene választani, akkor azt javaslom, hogy válasszunk harmadikat is, meg negyediket is. Számtalan kiadó van még a világon, amiknek a műveit jó szívvel tudjuk ajánlani. Ha van ezzel kapcsolatban kérdés, kommentben jöhet. Igyekszünk megválaszolni.

5.  Kifogytam a problémákból.

Amennyiben további a képregénygyűjtőket érintő problémák jutnak eszetekbe, ne habozzatok, írjátok meg kommentben!