Mostanában eléggé beszippant a Transformers láz, annak ellenére, hogy a gyerekkori rajzfilmnézésen kívül több kapcsolódási pontom nem igazán volt, hiába jelent meg itthon már több képregény is. Az itthon megjelent füzetek kimaradtak az életemből, a Fumax néhány éve kiadott Éljen Megatron! című kötete pedig olyan se eleje-se vége sztori volt, azokat meg az elkanászodott seggem nem szereti.

Aztán véletlenül ráakadtam Daniel Warren Johnson (író/rajzoló) és Mike Spicer (színező) közös, 2023-ban indult képregényére, az Image Skybound képregénycéh utóbbi években ellőtt egyik legnagyobb dobására.

Egy autobotokkal és álcákkal teli űrhajó csapódik a föld egyik vulkánszerű képződményébe. Az űrhajó, mivel nem tud különbséget tenni köztük, random felébreszt/rendbehoz néhányukat, hogy aztán kitörjön a Kibertronon már jól ismert, robotok között eónok óta zajló végtelen polgárháború.

Csak ezúttal az ártatlan emberek is az óriás robotok közé keverednek, és itt igazán csak ők szívnak egy olyan konfliktus miatt, amihez semmi közük.

Optimus Prime és néhány társa kapcsolatot létesít a fiatal Carlyval és Spyke-kal, akik túl hamar rájönnek, hogy a háború valóban szar dolog. Hullik is minden, mint a légy, legyen az robot, állat, ember vagy medvedisznóember. Nincs mese, itt mindenki veszélyben van.

Ez a képregény nagyon betalált nálam. Nagyon jó a története, annak ellenére, hogy túl sok újdonságot nem hoz, de végülis szeretem, ha óriás robotok püfölik egymást. A karakterek szerethetők, nagyon jól felépíti őket akár néhány oldalon, így bárkinek az elvesztését megérzi az olvasó. Nagyon filmszerű az egész, dinamikus, mozgalmas, egy percig sem unalmas. Ez igaz a rajzokra is. Egyszerűen nem lehet betelni velük, és annyira eltalálta Johnson, hogy mikor kell egész oldalas panelhez nyúlni, hogy komolyan rázott a hideg egy-egy ilyen láttán. A színek pedig gyönyörűek. Az egész cucc fantasztikusan néz ki, egy kavalkád. Néha olyan monumentális gépszörnyek elevenednek meg a lapokon, amik önmagukban beindítják a nyálelválasztást.

Nem csoda, hogy Johnson 2024-ben nem egy, hanem két Eisner-díjat is nyert a sorozattal, amiről már olvasóink is tökéletesen tudják, hogy a képregényes világ legnagyobb elismerése (kapott egyet maga a sorozat, és Johnson a legjobb író/rajzoló kategóriában).

Szerintem is tökéletes ez a sorozat. Rohadtul élvezem, és a Tpb köteteket biztosan venni fogom. Rajongóknak nagyon is kötelező a beszerzése, aki pedig ismerkedne a Transformerek világával, jó helyen kezdené ezzel a sorral.

(B)

2024-ben jelent meg itthon Yusuke Osawa Fake Red című mangája, ami a keresztségben magyarul a Hamis Pók nevet kapta a Fumax Kiadótól. Kétféle formátumban kapható, egy puha kötéses, illetve egy gyűjtői keménykötéses változatban, ami színes borítórajzokat is tartalmaz.

Ez egy jó manga. 320 oldal, pörgős sztori, igényes megjelenés, szerethető karakterek. Főszereplőnk Ju, aki New Yorkban tengeti a hétköznapi geek középiskolások életét, mígnem egyszer egy sikátorban megtalálja Pókember elveszett jelmezét. Mi mást is tehetne, minthogy belebújik az álruhába, mert Pókember nélkül nem élet az élet New Yorkban.

Persze szupererő nélkül a felelősség tényleg túl nagy számára, így hamarosan segítségre szorul a bűnözés elleni harcban.

A képregény azért érdekes, mert a mai viszonyok közé helyezi a Pókembert. A közösségi média uralmának problémája, az emberek elhidegülése, a majmolás kap benne fontos szerepet, és hogy Ju igen nehezen létesít kapcsolatot bárkivel. Nincsenek barátai, a csaj, aki neki tetszik, fel sem ismerné az utcán.

Ilyen viszonyok között a fiú mégis úgy dönt, nem érett meg az emberiség a pusztulásra, felölti hát a maskarát, és futkározik kicsit bolond ökör módjára.

A képregény nagyon kellemes olvasmány. Mondhatni könnyed. A szereplők közti feszültséget evidens módon oldja fel, nem önismétlő, következetes, Ju pedig teljesen hétköznapi problémákkal küzd, így akár a mai tinédzserek is könnyen magukra ismerhetnek benne.

A képregény rajzai pazarok, ahogyan egy átlag mangától megszokhattuk. Igazából sokszor nem értem, hogy képes valaki ilyen gyönyörű dolgokat alkotni, de próbálom felfogni, hogy igen.

Jó nézelődést a galériában.

2024-ben belekóstolhattunk a Frike Comics jóvoltából Dragonero és Conan közös kalandjába egy kis füzetke erejéig. Ezt hoztam el ma nektek.

Sajnos a füzetben lévő képregényt nem több, mint 10 perc alatt elolvastam, még úgy is, hogy némelyik képet nézegettem is huzamosabb ideig. De felvidít a tudat, hogy jön a folytatás is hamarosan, 170 oldalasnak ígért monumentális kötettel búcsúzik a Frike Kiadó Ian Aranilltól. Ez egyúttal szomorú is, mivel hiába rajongok annyira a sárkánygyilkos és barátai kalandjaiért, nem lesz, aki kiadja a csekély érdeklődésre tekintettel.

Na, de vissza a Conannerora. Luca Enoch és Stefano Vietti alkotta ezt is, izgalmasnak tűnik, hogy két ennyire hasonló, mégis különböző karaktert egy közös kalandra hívnak. A füzetben olvashatunk is erről, a főszereplők képregényes történetéről, megalkotásukról, világukról, hasonlóságukról és különbözőségeikről.

Néhány oldalon Robert E. Howard és az olasz alkotók munkássága is bemutatást nyer, továbbá vázlatokat is nézegethetünk. Remélem a végleges kötet majd valóban méltó emléket állít a tragikusan fiatalon elhunyt írólegendának, és a nálunk hamvába holt Dragonero sorozatnak is.

Ismerve a kiadót, erre nagy az esély. Szóval... Egyébként is láttam, hogy micsoda gyönyörű kiadásai vannak ennek a sztorinak. Jó lenne valami olyasmit látni a kezeim között.

A sztoriról túl sokat nem tudok egyelőre írni. Erondárban megnyílik egy dimenziókat összekötő sárkánykapu, amin keresztül Hübériából átesik Conan és serege, akik hamusivatag közepén megharcolnak a vérfiakkal, pedig sárkányra mentek villantóval. Miután Conan a fürkészek fogságába esik, már csak egy rövid bemutatkozásra futja tőle Ian felé. Snitt.

Jöhet is a folytatás.

A 32 oldalas Sárkány Árnyéka füzet 500 db-ra korlátozott példányszámban jelent meg, a 312-est ne keressétek... ;)

(B)

Sok képregényből sólyomszemezgethetnénk, de ma a Bubi Bolt Sólyomszem – Barton és Bishop sorozatát mutatom be nektek. Tibi javaslatára szereztem be a teljes sort, mert ő ismeri az ízlésemet, és ezt bátran ajánlotta. Szóval tesó, ez ma necces lesz. Vágjunk is bele, tesó.

Matt Fractiont itthon nem annyira promotálják, pedig lehetne. Nagyon laza a stílusa, és egyszerre filmszerű és életszerű is valahogy. Ehhez nagyon jól asszisztálnak a történet rajzolói, a minimál kinézettel.

A Sólyomszemek közös sztorija nem egy világmegváltó valami. Barton egy lakbéremelés miatt rág be a ruszkikra, akik felvásárolták az egész lakótelepet. Clint tehát védelmébe veszi a lepukkant bérház lakóit, mert jót akar tenni.

Persze ez nagyon nem tetszik a lakásmaffiának, és mondhatni egy kisebb háború tör ki Barton miatt.

Bartonnak és Bishopnak nincs szuperképessége, csak sokat ittak célzóvizet. Így egy párszor beverik a pofájukat a nagy leszámolás előtt. Éppen ezért izgalmas, mert szereplőink valamennyien sebezhető átlagemberek. És nincsenek is biztonságban.

Ez a sorozat letehetetlen olvasmány. Szerethető karakterek, fordulatok, köcsög, ironikus humor jellemzi. Fractiont rohadtul nem érdekli, hogy mit beszél a francia bérgyilkos, és simán üresen hagyja a buborékot egy „francia karattyolás” szöveggel. Érted tesó. Lusta, mint a kaki, és mégis működik az egész. Csak lazán tesó.

Barton egyáltalán nem egy Marvel moziverzum-féle semleges faarcú alak, hanem egy igazi szerethető balfék, egy átlátszóan műmájer csávó. Azért őt sem kell félteni. Ellenfelei pedig a suttyófalvi oroszrulettes-susogós melegítős tesók.

Főleg azért is nem kell félteni, mert egy olyan erős csaj védi, mint Kate. Akinek nem csak pénze, de talpraesettsége is akad. Az egyik kötet teljes egészében az ő magánnyomozósdijáról szól, ott tényleg minden oldalon nyomhatsz egy arcpálmát, ha érted, annyira béna ő is. Fiatalos humor, lehengerlő történet.

De azért tesó, ebben a sorban sok dráma is elrettenti az olvasót, tesó. Szóval lehet nem árt bekészíteni a zsebkendőket is az olvasáshoz. Pont azért, mert az átlagembereknek egyáltalán nem átlagosak a problémáik.

Szóval jó összetett ez a sorozat. Sajnos az első kötet már nem kapható a kiadónál, viszont a másodiktól felfelé még igen. Szóval ha belekóstolnátok, érdemes lecsapni a még kapható részekre.

Cső tesók.

(B)

Öregszem. Vagy már öreg vagyok. Nézőpont kérdése. Szentimentális, testileg lassuló, feledékenységben gyorsuló. Mire a bekezdés végére érek, már nem tudom, mit írtam az elején. És egyre több emlék tör elő, köztük szépek is.

Gyerekkorom filmjei még fekete-fehérben tündököltek a képernyőn. Hollywood jelenléte eltörpült a francia filmek mellett, amelyek sokkal jobban és szebben adtak át mindent. Brigitte Bardot, Romy Schneider, Annie Girardot, Jeanne Moreau, Jean Marais, Jean Gabin, Alain Delon, Jean-Paul Belmondo, Louis de Funès, Fernandel, Yves Montand - így hirtelen. Az öregedésem jele pedig az, hogy ők "elfogynak".

Bár nagyon szerettem a fentebb említetteket, de azért volt pár, akit jobban. Sajnos most pont egy ilyen hagyott itt minket. Mert gyerekként szerettem volna Delon lenni. Nem Zorro, nem a Fekete tulipán (na jó, de), nem Rocco (ő tényleg nem), és még sorolhatnám. Hanem Alain Delon. Van egy kisiskolás kép (elsős vagy másodikos lehettem), ahol beszívtam az arcom, hogy vékonyabbnak tűnjön, mert előtte egy-két héttel láttam egy filmet, és nagyon bennem maradt az az arc. A szépség, az érzelmek, a fájdalom, a boldogság, de igazából egyszerre minden. Aztán később már szabadabb volt az információ áramlása, és elég gyakran derült ki az is, hogy Delon egy igazi úriember is. És akkor ismét ő szerettem volna lenni. Vagyis olyan.

Az emlékek maradnak, a filmek szintén. Alain Delon pedig... Élt 88 évet, és köszönünk neki mindent!

A Bubi Extra #16-#20 füzeteiben jelent meg Kaare Andrews Csodálatos Fantáziavilág című története. Ő írta, rajzolta, színezte, ő volt a portás és a taki néni is.

Nem igazán tudom hova tenni ezt az öt fejezetes minit. A rajzok gyönyörűek, a humora is rendben van, a történet kicsit sántít, ha nem is teljesen, de a vége mindenképpen.

A kiindulópont, hogy a különböző korszakokban élő három szuperhős az éppen aktuális harca közepette egy másik világban találja magát. Pókember, Amerika Kapitány és Natasha – akik ekkor nem ismerik egymást – mindenféle varázslénnyel találkoznak, de a slusszpoén az az, hogy SPOILER

itt mindenki halott, tehát hőseink is.

SPOILER VÉGE.

A történet megint valami elcseszett multiverzumos izének tűnik első körben, de nem annyira az. A főgonosz motivációját, és valahogy a történet lezárását nem értem. Vagy az én felfogásom gyenge, vagy ennyire bonyolult tényleg az egész. Vagy az van, hogy az író akadt meg a lezárásában, és nem lett egyértelműen elmagyarázva. De ne ijedjen meg senki, azért sikerült néhány zombit beledobni.

Sajnos a katartikus élmény nálam emiatt elmaradt. Pedig szépek a rajzok, gyönyörűek a színek, részletes minden, a viccei is ütnek. Aztán valahogy elmúlik az a kezdeti lazasága. Pedig igyekezett az alkotó az ábrázolást maximumra hozni, a három hős idősíkjai sajátos stílusban vannak megrajzolva, es kedves, szerethető karakterek találkoznak, valamint a képregény alapötlete sem rossz.

Szerintem túl nagyot akart Andrews alkotni, és valahogy ez félrement. Izzadtságszagú, túltolt epikusság érzete lett. De ha valaki érti a végét, világosítson fel kommentben. Hátha csak én vagyok ennyire hülye.

(B)

Ezer éve már, hogy a fiókban hevertek gyerekkorom Szukitsos füzetei, amelyekből egy-két éve kiszórt még a kiadó párszázas ajánlatban néhány címet. Gondolom a raktár sarkában találtak egy dobozzal, jóárasították tehát, teljesen érthető. Ilyen füzetek jönnek most. Tehát Retro a köbön, mit is olvastunk a Szukits Kiadótól 25 éve.

Terminator – Tűzvihar (1999.)

Sajnos csak egyetlen füzet van meg belőle, de nagyon jó felütése ez egy mininek. Itthon nem jelent meg a teljes sor, csak három a négyből. Eredetileg Dark Horse kiadvány volt Tempest címmel, a kilencvenes évek elején. Egy emberi osztag betör a Skynet egyik központjába, majd visszautazik az időben, valamilyen okból, utánuk meg egy pár meztelen Téezres. Látványos jövőbeli akciók, jó duma. Mára egy vagyon beszerezni a folytatást. Valószínűleg nem is fogom összevásárolni, de jó volt kinyitni ezt a 25 éves füzetet.

Aliens vs. Predator – A préda (1999)

Szintén a kilencvenes évek elején indult az AvP sorozat, a Préda első füzete Randy Stradley író és Phill Norwood rajzoló munkája. A képregényből szintén az első szám van csak meg. Itthon ez is csökevényesen jelent meg. A sztori szerintem fenomenális. Két pilóta beszélget űrutazás közben az evolúcióról, és arról hogy a természetben nincs etikus viselkedés. Az erősebb faj nyer, él túl, a gyengébb elbukik. Ők az embert a legerősebb fajnak gondolják, ami mindennel megbirkózik... Közben a predator hajóján egy alien királynő új tojásoknak ad életet, amik egy idegen bolygón landolnak, hogy a predator levadássza a később kikelt lényeket. Közben a predatorok vezetőt választanak. Tökéletes összhangot alkot a rajz a történetmeséléssel. Ezt olvasnám tovább bakker.

Aliens – Idegenek a Földön (1999. Eredeti címe: Outbreak)

Két füzet van meg ebből a gyöngyszemből. Gyönyörű borítója van mindkettőnek. Igencsak kóstoló ez így, mert be se indult a sztori igazán. Anno volt Steve Perrynek egy regénysorozata, ami alapján ezek a képregények készültek, és a Lidérces utazással együtt én ennek a regényváltozatát is olvastam. A két füzet a Földön játszódik, visszautalva a Rim-en történtekre, amikor is egy katonai osztag az alienek által elözönlött égitestről egyetlen lányt ment meg, nagy áldozatok árán. Wilks tizedes ismét küldetésre indul, hogy a Földre hozzon egy mintapéldányt a kapzsi pénzembereknek, és az elmegyógyintézetben lobotómiára váró Billiet is magával viszi. Itt ért véget a második füzet.

Gyönyörű alien rajzok, és felejthető emberalakok jellemzik ezt a képregényt. Valszeg soha nem fogom végigolvasni. Ez a két füzet sok régi emléket visszahozott.

Régen éreztem olyat, hogy milyen kár, hogy egy képregény-sorozat véget ért. Lehet, hogy soha sem? Nagy volumenű soroknál, amiket végig követtem, mint a Walking Dead, vagy az Oblivion Song, biztosan. Viszont a Star Wars Legendák – Hagyaték (Legacy) sorozatnál most a legjobban.

John Ostrander és Jan Duursema sorozata 2006-2010 között futott első körben. Viszont itthon a Szukits rövid időn belül kiadta három hatalmas terjedelmű kötetben. Ugyanis összesen 56 részt kellett sűríteni szép keményfedeles könyvekbe.

Nem gondoltam, hogy a Vérvörös Birodalmat (Crimson Empire) bármi letaszíthatja nálam a trónról, ami az SW képregényeket illeti. Mégis. A Hagyaték mind történetvezetésben, mind rajzban felülkerekedett rajta. Utóbbiban nem nehéz, Kir Kanos bosszúhadjáratának azért sok vállalhatatlan panelje volt, azért többségében tűrhető-szép skálán mozgott, de a történet nagyon oldschool, nagyon az a bizonyos régi Star Wars, a gyerekkorunk hangulata.

Most meg itt van ez a Cade Skywalker, aki minden, csak nem méltó felmenői nevére. Kábítószerfüggő kalóz, nem egyszer poligám, becstelen, olykor gyáva, boldogan él a sötét oldal hatalmával. Szerethető? Rohadtul.

Cade egy olyan időszakban él, amikor a birodalom két részre szakadt, a Sith és a „normál” birodalomra, emellett a lázadók Szövetsége is működik. A sithek ezrei felülkerekedtek a jediken, aminek hatalmas káosz lett a vége. Itt döntsd el, kinek az oldalára állsz. A képet árnyalja a yuzhaan vongok, egy invazív idegen faj jelenléte, akik anno egy véres háborút vívtak a messzi-messzi galaxis lakóival (ez a Star Wars – Invasion sorozat, egyelőre magyarul nem jelent meg), és tevékenységük következményei máig kísértenek.

Nagyon kérdéses, ki éli túl ezt az egész háborúsdit, népirtósdit. Mert a sithek nagyon beizzították a kohókat. Itt egyértelmű, ki a főganaj, és az Darth Krayt, a félig rothadó férges csávó, és fiúbandája, a Back Sith Boys. Ja meg feltámad egy néhányezer éves sith, aki egy jedi amulettjébe zárva várja szabadulását. Nagyon összetett az egész.

A képregény eseményei folyamatosan eszkalálódnak, kis harcoktól egészen egy hatalmas háborúig. Néha nehéz követni, ki kivel is van. A főszereplők hűek önmagukhoz, viszont néha okozott igen nagy meglepetést is a sztori. Sokan nem csak az ellenfelekkel, de önmaguk sötét oldalával is harcolnak, viszont olyan nem fordulhat elo , hogy valaki szürke legyen. A lezárás pedig sötét hangulatú, simán jöhetne még folytatás.

Néhány gondolat a kötetekről. Kicsit túlsúlyosak lettek, és már elég nehezen kezelhetők. Az embernek a csuklója kicsit belefájdul a végére. A terjedelem miatt nehezen lapozhatók. Az első kötet nekem nyomdahibás volt, a kiadó kicserélte. A harmadikban találtam több beírási hibát, és egy panelen szellemként olvasható az eredeti angol szöveg. Nem nagy gond, ez már nálam marad. Csak furcsa ez egy 17.000,-Ft borítóárú képregénynél. Sietős volt a megjelenés.

Sokan írták már, hogy jó folytatásokban bővelkedik a Star Wars eu (expanded universe), viszont a Disney Marvel sarlacc szörny ezeket mind kukázta, ejnye-bejnye. Szerintem érdemes ezeket a történeteket elolvasni, és megfelelően a helyükön kezelni. Én speciel imádom az eu sztorikat, jobban, mint a fősodorbeli Charles Soule szarokat Salvador Larroca photoshop tracelésével, de amíg nem én vagyok Kathleen Kennedy, ezekből nem lesz sose film.

De minek is? Tökéletes történet, rajz, színezés, ezt csak elrontani lehet.

(B)