Sziasztok!

Biztosan hallottatok már róla, hogy hamarosan megjelenik itthon a Dredd bíró – Eredet című képregény, eredeti címén Origins. Ahogyan azt már a Dredd képregényektől megszokhattuk, minden mindennel összefügg, és ez az Eredet esetében is fennáll. Lényegében az Eredet, annak ellenére, hogy egy nulladik történet látszatát keltheti, a 2000AD Magazinban 1978-ban megjelent Átkozott Föld Sagának (Cursed Earth Saga) a folytatása lehetne, ami az eddigi magyar kiadásokból viszont kimaradt. De ha nem is hívjuk annak, nagyon-nagyon összetartozik ez a két sztori.

Az Átkozott Föld a 2000AD Magazin 61-85 progjaiban jelent meg, egy igazán korai Dredd történet. Azóta elég sok változatban kiadták, nekem megvolt egy zsebkönyv változat, amit bárhova magaddal vihetsz, viszont megvan a 2016-ban megjelent Uncensored (cenzúrázatlan) verzió. Hogy miben különbözik a kettő? A cenzúrázatlan változatban 16 oldallal több történetet olvashatunk, amiket anno betiltottak… Másrészt pedig ebben az újabb kiadásban minden fejezet kezdőoldala ki van színezve. Egyébként a képregény fekete-fehér.

Az Átkozott Föld szerintem a legjobb Dredd történet, bárki bármit mond. Oké, Caligula bíró is közvetlenül ott lohol a nyomában, de ehhez semmi sem fogható. Olyan nevek dolgoztak rajta, mint John Wagner (ki más, hisz ő Dredd egyik apukája), Brian Bolland, Mick Mcmahon, Pat Mills, és nem utolsósorban Chris Lowder. Bolland és Mcmahon a kedvenc Dredd rajzolóim egyébként, szóval ultra love ez a kötet.

Hogy ne lőjem le a poént, próbálom spoilermentesen beharangozni ezt a cuccost, reményeim szerint hamarosan megjelenik majd ez is magyarul, és mindenképpen azt szeretném, ha minél többen olvasnátok Dreddet.

A történet kiindulópontja, hogy Dreddet és kis csapatát Mega-City 2-be vezénylik, mert a városban egy járvány tör ki, ami akár a világ pusztulásához is vezethet. Ezért lényegében ellenszert kellene szállítaniuk a másik városba, ez nem tűnik nagy dolognak. Viszont Dreddnek egyetlen lehetséges útvonala adódik a másik Megába: keresztül az Átkozott Földön. Az Átkozott Föld a megavárosokat egymástól elválasztó sugárzó pusztaság, ami az atomháborút követően világunkból megmaradt, és megszámlálhatatlan veszélyt tartogat. Épp ezért Dredd nem csak bírókat vesz maga mellé, hanem az egyik bandavezért, Spikes Harvey Rottent is, aki a különböző poénokért fog felelni. Imádom a csávót.

Minden utcasarkon Dreddék életére törnek, már ha lenne utca az Átkozott Földön. A képregényben olyan lényekkel találkozhatunk, mint a már jól megszokott mutik, vámpír droidok, egy űrlény, aki csak haza szeretne menni és az őslényparkból kiszabadult T-rex, Satanus, aki bosszút akar állni az emberiségen a megpróbáltatásaiért (megjegyezném ez ’78, Crichton könyve pedig 1990-es). És ami a cenzúrázott változatból kimaradt, Dreddék belekeverednek a „Macdonalds” (tényleg így írják) és Burger King birodalom közti háborúba is.

Komolyan mondom, ez egy kihagyhatatlan történet, viszont amíg itthon nem jelenik meg, azért van pár Dredd kötet, amit még be lehet szerezni. Szóval hajrá!

Bélu voltam. Sziasztok!

Számok, dátumok, évfordulók. Általában ezek vezérelnek minket, sokkal többször, mint szeretnénk. Néha csak egy-egy "kerek" évforduló kapcsán kapjuk fel a fejünket, és mondjuk automatikusan, hogy "Nem létezik, hogy ennyi idő telt el!". Írók, színészek, zenészek és egyéb művészek hagytak már itt minket, és bár sokuk mély nyomot hagyott bennünk, de nem mindig tudjuk, mikor születtek, mennyit voltak itt, hány év telt el. De ez nem is baj, nem lehet mindenre emlékezni. Napokkal ezelőtt egy bizonyos névre kaptam fel a fejem, ami természetesen egy dátum kapcsán, szeptember huszonötödikén merült fel. Egyszer majd eljutok oda is.
Nagyjából nyolcéves voltam, amikor elmentünk moziba. Ez a nyolcvanas évek derekán volt, és akkoriban nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy mi való a gyereknek, korhatáros film, vagy akármi. Eleve a cenzúra sok mindent kiszűrt, mire a közönség elé kerülhetett, de aztán már nem annyira foglalkoztak vele. De mindegy is, most nem ez a lényeg. Gyerekként fantasztikus élmény volt az a film, még egy rövid "esszét" is írtam róla. Lehetett akár hat mondat is, amit másodikosként papírra vetettem. Könyvről kellett volna, de ez számomra sokkal nagyobb kulturális élmény volt. A moziban újságírók vadászták a híreket, sokszor veszélybe kerültek, de volt egy ember, aki más volt. Sokkal jobb és több volt mindenkinél, és sosem hazudott. Ami nem teljesen igaz. Mert ő nem egy madár, nem egy repülő, hanem Kal-El volt, vagyis Superman. És abban a mivoltában nem hazudott, de amikor magára öltötte a hétköznapi ember álruháját, a bénácska Clark Kent szemüvegében járt-kelt az emberek között, akkor bizony keményen sunnyogott. És bár hihetetlen erővel rendelkezett, mindent hallott, mindent látott, a szemével sütött, a leheletével hűtött, de leginkább az nyűgözött le, hogy repült! Az igazi szabadság. Csak úgy. Fogta magát, és a levegőbe szállt. Számtalanszor próbáltam meg otthon is, de nekem nem jött össze. Viszont Christopher Reeve nevét egy életre megjegyeztem. A születésének dátumát akkor nem tudtam, később viszont volt mit elfelejteni. 1952 szeptember 25. Van egy másik dátum is: 2004 október 10. A nap, amikor Christopher Reeve itt hagyott minket. A nap, amikor Superman meghalt. Mert sokan játszották el a kriptonit, előtte is, utána is, de ő nem csak eljátszotta.

• 
• 

1996. 25 év telt el azóta. Mark Waid és Alex Ross megalkottak egy négy részes képregény sorozatot. Egy alternatív jövőről szól. Egy olyan jövő, ahol az Igazság Ligájának tagjai többé-kevésbé hétköznapi életet élnek. Visszavonultak, évtizedekkel a történés előtt, és a helyükre új bűnüldözők léptek, akik korántsem a békés megoldásokat keresik, hanem agresszív módon érvényesítik az igazukat. Az emberekben a félelem uralkodik, és ez érthető. Nos, ez az alaphelyzet. Itt is lehet kalandozni kicsit vallási vonalon, mert a cím is erre irányít minket, illetve több főszereplő is. A cím: Kingdom Come. Ez egy részlet egy eléggé ismert imádságból, amely angolul így hangzik: "Our Father, Who art in Heaven, hallowed be Thy name, Thy kingdom come [...]". Vagy ahogy mi ismerjük ezt a részletet: "Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod [...]" Thy kingdom come - jöjjön el a Te országod. Ez a megközelítés is rögtön két utat jelöl ki. Az egyik, ami egyértelmű, hogy egy vagy több istenség dönthet az emberiség sorsa fölött. Mert ezek a szupererővel megáldott hősök bizony néha inkább istenek, mint emberek. Főleg akkor, ha nem is a Földön született... A másik pedig "az eljövetel", aminek az egyik feltétele lehet akár az általunk ismert világ vége is. Vagyis az apokalipszis. És itt visszakanyarodunk egy másik főszereplőhöz, aki lelkész - tehát marad a vallási vonal. És ez a lelkész lehetőséget kap, hogy megfigyelőként legyen jelen a világ számos pontján, tapasztalja a jót és a rosszat (ami sosem fekete vagy fehér, és az igazság sem abszolút), és egy kibontakozó háborút vagy éppenséggel magát az apokalipszist szemlélje. A végén úgyis minden jóra fordul? Ezt nem ígérhetem.
Láthatunk egy Supermant, aki megöregedett, talán megtört, de a testi ereje nem csökkent. Úgy tűnik, nyugdíjas éveit éli. „Otthon” van, farmerkodik, gazdálkodik, műveli a földet. Kiszállt a hős bizniszből. Vagy inkább elmenekült. Egy pillanatnyi gyengeség volt, ami sok minden lehetett. Félelem? Gyávaság? Óvatosság? Egy pillantás a jövőbe? Nem ilyen egyszerű. De hosszútávon az eredmény mégsem a várt lett. Az új hősök és ellenfeleik küzdelme, illetve azok mellékhatásai romboló hatással vannak a Földre és lakóira. Meddig mehet ez így tovább? Elárulom: nem sokáig. Superman ismét kezébe veszi a dolgokat és az irányítást, és megpróbálja jóvá tenni a vélt hibáját. Persze a módszerek vitathatóak, de olyan nincs, hogy valami mindenkinek tetszik. A másik oldalon nyilván megjelenik egy (vagy több) csoport, akiknek ez végképp nem jön be, és szövetkezni kezdenek ellene. És olyan szövetségesek kerülnek képbe, akikre végképp nem számítunk. Van, akit a jószándék, van, akit a hatalom vagy a profit vezérel. De ezek a hatalmi harcok általában rossz irányba mennek, és magukkal sodorják az ártatlanokat is. Jelen esetben az egész emberiséget. Ne feledjük, ez egy alternatív jövő, minden lehetséges, senki sincs védve vagy biztonságban. Csodálatos, félelmetes, epikus.
Egy apróság maradt még a végére: az eleje. A kötet elején ez áll: „CHRISTOPHER REEVE-nek, aki miatt elhisszük, hogy egy ember képes lehet repülni.” Pontosan az, amit én gondoltam gyerekként. Azóta talán másképp gondolom. De csak talán.

• 
• 
• 
• 
• 

Mindenki, aki a ’90-es években volt gyerek tudja, mi volt az, ami hajnalok hajnalán kivetett minket az ágyból, és nem arra gondolok, hogy édesanyám néha leejtette a lábast a konyhában (volt ilyen is).

Amennyire emlékszem, minden vasárnap reggel megszólalt a bűvös harci induló, az a bizonyos „Tini Nindzsa Harci Teknőc, elszánt és gyors, csodahős”. Igen! Nekem ez a mese (rajzfilmsorozat) jelentette a Tini Nindzsa Teknőcöket, no meg a rengeteg bóvli bootleg kioszkos gumiteknős. :D

Hála Istennek, felnőtt a „’90-s Kids” generáció, így lehet minket bombázni mindenfélével, mert most már van pénzünk rá, hogy mindent is megvegyünk. Kevés olyan képregényt tudok felhozni, ami egyszerre nosztalgikus, és egyszerre új. Hogy mi is ez? A Holdkelte Stúdió Tini Nindzsa Teknőcei, ami eredetileg az Amerikai IDW kiadó gondozásában jelent meg (2011-ben indult a sor).

A Holdkelte Stúdió kétféle változatban hozta el nekünk a Teknőcöket, van egy gyűjtői keményfedeles és egy sima keményfedeles változat. Nekem a gyűjtőik vannak meg, mert brutálisan szépek a borítóik (mondanám úgy, hogy ezek tetszettek jobban). A képregény több részét (4-5) tartalmazza egy kötet, emellett borítóvariánsokat és vázlatokat is kapunk.

Tibivel megegyeztünk, hogy ez a „Teknyőcös sor” egy marha jó reboot. A Teknőcök mutációjának és a köztük és Szecska mester között lévő kapocsnak a reinkarnációs magyarázata nekem nagyon bejött. Aki még nem olvasta a történetet, Yoshi mestert, feleségét és 4 gyermekét kivégezte a Fürge Láb Klán, még több száz évvel ezelőtt, és amikor a laborban szuperintelligens állatokat hoztak létre, a patkány és a teknősök testében reinkarnálódott a Yoshi dinasztia. Szerintem állati.

A sorozat most a 4. részénél tart. A harmadik kötet egy minisort tartalmaz a Tekik egy-egy önálló kalandjával, a 4. részben pedig minden karakter a helyére kerül. Minden ismerős karakter. Mert lehet, hogy ezúttal nem teljesen úgy néznek ki, mint ahogy régről emlékszünk rájuk, mégis kiráz a nosztalgia libabőre, ahogy egymásnak feszül a két (több) oldal.

Minden fejezet máshogy néz ki, mivel változó a rajzolók személye. Igazából, ha nem egy kötetben lennének, nem is zavarna, nekem kicsit fura, hogy nem egy személy rajzol egy sort. De ez nem von le semmit a rajzok fantasztikus kinézetéből. Néhol élők, máshol festményszerűek, olykor pedig olyanok, mint a rajzfilmben anno.

Ez a sor tökéletes mindenkinek, akik érdeklődnek, vagy régen érdeklődtek a Teknőcök iránt. Az alkotók tökéletesen eltalálták azt szintet, ameddig a haladó Teknőc rajongó gyomra még beveszi a változtatást, és teljesen alkalmas lett így arra is, hogy új kisteknőcöket vonzzon be a képregények világába ezzel a trendi megjelenéssel, látványvilággal, mai, hétköznapi és nem annyira hétköznapi problémákkal.

Annyi a bajom vele, hogy nagyon gyorsan elfogyott. Én várom a folytatást, remélem hamarosan olvashatjuk a következőt.

Bélu voltam, sziasztok!

A Paper Girls egy... milyen is? Miért kellene besorolni? Szeretjük a rendszert, a rendet, a folyamatokat, a biztonságot. Szeretjük azt gondolni, hogy tudjuk, mi vár ránk a következő pillanatban, holnap, jövőre. Aztán a valóság mindig kicsit más. Néha olyan dolgokat produkál, amiket nem is hiszünk el. Pedig mi csak éljük a szokásos kis életünket, végezzük a dolgunkat. Ha mégis kalandra vágyunk, elmegyünk egy kalandparkba, felmászunk egy nagy kőre, leugrunk valahonnan gumikötéllel a lábunkon. Pedig sokszor tényleg elég egyet sétálni, és az élet megoldja az unalmas pillanatokat. A kamaszok életére ez többszörösen igaz és érvényes, mert minden lépés kaland és veszély. Aztán felnőttként lesz mire visszagondolni, és utólag félni. Valami ilyesmi a Paper Girls.

Mi is ismerjük a diákmunkát, a nyári munkát. Szórólapozunk, gyümölcsöt szedünk, étteremben, kajáldában dolgozunk, pénztároskodunk, polcot pakolunk, ruhaboltozunk és így tovább. Nincs ez másképp a fejlett kapitalista tengerentúli világban sem. Láttuk már számtalanszor filmekben, sorozatokban. Már kicsi gyerekként is kimennek a ház elé limonádét árulni, sétáltatják a szomszéd kutyáját, levágják a füvét, segítenek a bevásárlással, kocsit mosnak. Meg egy fura dolog, amit mi nehezen képzelünk el. Hajnalban jön a szállító, a gyerek átveszi a nagy pakkot, majd a csomagból szépen kiszedegeti a friss reggeli újságot, szépen összehajtogatja vagy feltekeri, ha esik, bezacskózza, bepakolja a táskájába, majd felpattan a bringájára. Ezt követi az, amit mi itt közép-keleten nem tudunk elképzelni. Az újságot az útról - bringázás közben - az ajtó elé dobja a kihordó. Itthon az van, hogy "ami az utcán van, az szabad préda". Valamelyik szomszéd biztos nagyon értékelné az előfizetésünket, mi pedig legkésőbb az első hónap után azt le is mondanánk. Ott ez működik, a mai napig. (Gondolom azért valamelyest megcsappant erre az igény, mert dől a netes kontent, a nyomtatott sajtó túl van a fénykorán.) És teszik ezt a gyerekek alig pár centért, mert így már nagyon korán megtanulják, mit jelent a pénzért megdolgozni, milyen nehezen lehet azt megszerezni, blabla... Ez van. Ja, és amikor végeznek a körrel, hazamennek, majd elmennek iskolába. Nem olyan egyszerű ez, mint elsőre gondolnánk.

• 
• 
• 

Brian K. Vaughan neve (remélem!) ismerősen cseng a hazai olvasók fülében is. Magyarul megjelent tőle pl. Y, az utolsó férfi, Saga és egy NMK Dr. Strange. Reméljük, lesz valamikor pl. Ex Machina is, de X-Mentől Amerika kapitányig, Batmantől Zöld lámpásig mindent írt már. Sőt, Swamp Thing és Buffy is volt. Na, mindegy. Egy fura fazon, fura ötletekkel. Furák, de hihetetlenül jók.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A helyszín: Stony Stream, Ohio. 1988 november elsején lépünk be Vaughan világába, hajnali 4 óra 40 perckor az egyik főszereplőnk éppen az újságokat készíti elő a kihordásra, majd bringára pattan. Akaratlanul is eszünkbe jut pár dolog. Gyerekek bringán, a nyolcvanas években? E.T., Donnie Darko. És mostanában Stranger Things. Viszont a képregény több hónappal a sorozat előtt került piacra, szóval ez kiesik. De valahogy mégsem. Szóval november 1., ami Halloween után van pár… perccel. A "menő srácok" még nem értek haza az éjszakai bulik vagy randalírozás után, és egy újságoslány ideális alany egy kis kötözködésre. És ekkor: menő lányok, biciklin, újságokkal. Itt már összeállt a főszereplők "csapata", jönnek a bemutatkozások, majd valamilyen fura beöltözött alakok. Biztos ők is srácok, akiknek hosszúra nyúlt az éjszakája. Vagy mégsem? Amikor a lányok egyike bajba kerül, a többiek megpróbálják felkutatni a fura támadókat. Helyettük először egy gépet (?) találnak, majd meglesznek a... valahogy beszélő fickók is. (Ezen a ponton a magyar kiadásban szépen vissza lehet lapozni a kötet elejére, és visszafejteni a karaktereket. Már akinek van kedve és türelme ehhez.) Lesznek majd másképp beszélő fickók is, de hogy ki kinek a mije, az nem egyértelmű. Sokáig nem az. Próbálom kerülni a lényeget, mert minden csak elvenné a felfedezés élményét, csökkentené az izgalmat, azt pedig nem akarjuk. Viszont: abban mégis csak van valami, hogy a nyolcvanas évek bringásai nagyjából hasonló úton járnak. Kalandos, horroros, apokaliptikus, hétköznapi hősös. De nem lesz ám mindig kiszámítható, ettől nem kell félni!

Tibi

1996 október harmadika óta sok mindent másképp látunk, hallunk érzünk. Na jó, nem feltétlenül azóta, mert nem mindenki láthatta a premier napján Danny Boyle alkotását. Legnagyobb alkotását, ami Irvine Welsh azonos című könyve alapján készült. Én például 17 éves voltam, és egy haverral megbeszéltük, hogy valamikor tíz óra után találkozunk, és megnézzük a filmet. Az nyilván nem zavart, hogy iskolában kellett volna lennünk. Ráadásul ő már látta egyszer, és hihetetlen vicces filmként beszélt róla. Én... nem.

Renton, Spud, Betegfiú, Tommy, Begbie története nem vígjáték. Nyilván vannak vicces pillanatok, vagy olyanok, amelyeken nevetünk, de talán kínunkban vagy mert nem tudunk jobbat. Ez a történet maga az élet. Nem mindenki élete, de van, aki ezt választotta. Vagy nem választotta, de ez jutott, jobb híján. De ne süllyedjünk ilyen letargiába, mert az élet szép. Válaszd az életet! "Choose life!" - mondta egy szlogen, amit a nyolcvanas évek Angliájában kezdtek el használni egy drogellenes kampány részeként. Persze a szlogenek és a programok nem győzik meg a célközönséget. Amikor már benne vagy, úgyis mindegy. Pedig olyan sok minden egyebet lehetne választani. "Válaszd az életet. Válaszd a munkát. Válaszd a karriert. Válaszd a rohadt nagy TV-t. Válaszd a mosógépeket, kocsikat, CD lejátszókat és elektromos konzervnyitókat." De mégis mindig a rossz utat választod.

A nyolcvanas évek végén vagyunk, a helyszín Edinburgh. Renton, és legjobb barátja - a James Bond mániás - Betegfiú, na meg a nagyon fura Spud heroinfüggők. A jófiú Tommy és az ultraerőszakos Begbie elég gyakran beszólnak nekik, mert ők nem szennyezik a testüket azzal a szeméttel. Cserébe láncdohányosok és (túl) gyakran kerül beléjük alkohol. Az biztos jobb. Na, mindegy. Renton többször is megpróbál lejönni a szerről, csak... mindig kell még egy lövés. Az utolsó. Mindig az utolsó. Ez velünk is így van. Mindig van valami, amit megfogadunk, hogy soha többé. Kész, ez volt az utolsó! Az utolsó cigi, az utolsó berúgás, az utolsó csoki, az utolsó fölöslegesen megvásárolt ruha, cipő, kütyü, képregény, figura, akármi. És mindig követi egy másik utolsó. Csak akkor szabadulunk meg az egyik függőségtől, ha belefogunk egy másikba. És kezdődik minden elölről.

Az biztos, hogy mióta (pár nap híján 25 éve) megnéztem ezt a filmet, több dolog végérvényesen beégett vagy megváltozott a fejemben. Ha felcsendül Iggy Pop - Lust for Life című nótája, rögtön beugrik pár jelenet és gondolat. Egy másik klasszikust idézve: "A drog rossz, értem?". Amikor végbélkúpot látok, eszembe jut Skócia legrosszabb vécéje. A macskaürülék toxoplazmózist okozhat. Ewan McGregor mindig jó, legyen az Star Wars vagy egy biztosító reklámja. Ja, és a jó fiú nem mindig jó. Viszont a rossz mégis rossz.

Ennyi év után is működik ez a film? Nem olyan rég néztem meg, és a válasz egyértelműen: igen! Úgy tűnik, hogy a világ fejlődik. De igazából olyan apró változások vannak, hogy az szinte fáj. Az emberek ugyanúgy emberek maradtak. Ugyanazok a hibáink, a gyengeségeink. Ugyanúgy függők vagyunk, de azóta még több dologtól. Vajon hányan mondták 20-30 évvel ezelőtt, hogy én nem leszek ilyen! Most pedig a hétköznapok posványából segédeszközök használatával akarnak kimászni. Akarunk kimászni. És olyan jó látni, hogy vannak nálunk sokkal szerencsétlenebb emberek is, mert ez reményt ad. De. Mert mindig van "de". Lehet jó döntést is hozni adott pillanatban, hátat fordítani mindennek, egy új és jobb életet élni. "Rossz ember vagyok, de ezen változtatok, megváltozom. Ez volt az utolsó ilyen eset. Mostantól tiszta leszek, kihúzom magam, és az életet választom. Már alig várom. Olyan leszek, mint maguk, lesz állásom, családom, rohadt nagy TV-m, mosógépem, kocsim, CD lemezem, elektromos konzervnyitóm, jó egészségem, alacsony koleszterinszintem, biztosításom, jelzálogom, első otthonom, szabadidőruhám, háromrészes öltönyöm, kvízjátékom, szemét kajám, gyerekeim, séták a parkban, rendes munkaidő, golfpartik, kocsimosás, elegáns kardigánok, családi karácsony, rendes nyugdíj, adómentesség, csatornapucolás, és a végén, ha már nincs semmi, a halál."

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Howard Phillips Lovecraft a huszadik század első felének fantasztikus írója, a sci-fi, a fantasy, a horror műfajának egy jeles alakja. Munkássága legnagyobb teljesítménye sokak szerint a kitalált mitológiája volt. Kinek ne rémlene Cthulhu neve? Aki elég megátalkodott, Nyarlathotep, vagy Azatoth istenségek nevét szokta mormolni elalvás előtt. Van ilyen köztetek? Ma meghívlak Titeket egy utazásra a valóságon innen, az őrületen és az álmokon túl.

A mai cikkem apropója, hogy idén októberben megjelenik itthon az első Lovecraft képregény-antológia a Szukits Kiadó gondozásában. Egyébként is régóta szemeztem az íróval, ezért beszereztem az Onnan túlról című novelláskötetet a Helikon Zsebkönyvek sorozatból. Rengeteg horror csemegét tartogat a kicsike.

Lovecraft novelláinak többsége egy irányba mutat. Ezt már az elsőnek az elolvasása után éreztem. Szépen építkezik mindegyik, a mesélő maga sem tudja, mi a valóságos, és mi a képzelet, mi játszódik csak az agyában. Épeszű-e egyáltalán? És a végén egy olyan csattanóval veri arcon az olvasót, hogy még a szomszéd is belenyikkan.

A háttérben mindig valamiféle borzalmas, emberi ésszel fel nem fogható felfedezés húzódik meg, ami a rejtélyes eseményekre magyarázatot adhat. A mesélő áll mindig a középpontban, vele történnek megmagyarázhatatlan, és természetesen bizonyíthatatlan dolgok. Rejtélyes eltűnések, halálesetek, boszorkányság, sátánizmus, fekete mágia, egy teljes mitológiai háttér.

Szellempatkányok motoszkálása a falban, félig ember, félig patkány kísértet, egy tudományos felfedezés, ami ledönti a mi dimenziónk és egy fertelmes lényekkel zsúfolt dimenzió közti falakat. Egy temetkezési vállalkozó, aki beszorul a kriptába, és rejtélyes sebekkel a lábán tér vissza a városba, a festő, akinek a modellje maga az ördög egyik háziállata, boszorkányszombat, ahol gyermekeket áldoznak a túlontúli világ urának, aki a világegyetem középpontjában él. Egy telefon, amibe az eltűnt barát helyett egy rejtélyes lény szól bele…

Ez rettenetes, iszonyatos, borzalmas. Tehát szuper. :D

Mi már várjuk a Lovecraft Antológia képregény-változatát is. Rettenetesen. Borzalmasan. Iszonyatosan.

Bélu voltam. Sziasztok!

Megnéz az ember pár filmet, sorozatot, és a - szinte bármelyik - streaming szolgáltató máris ajánlja a jobbnál jobb neki való tartalmakat. Algoritmusok dolgoznak címkék alapján (leegyszerűsítve), és így történt, hogy nekem már jó ideje különböző animéket tol. Mert néztem sci-fit, képregényes adaptációt, animációs filmet, és ami végképp megkoronázta a dolgot az a Kill Bill, amiben van Japán is, meg harc is, meg gyilok is. És bár vannak fenntartásaim bizonyos dolgokkal szemben, de próbálok/igyekszem nyitott lenni, mást is kipróbálni. Negyvenesként nem mindig könnyű, de a kíváncsiság mégis győzedelmeskedik. Ezért is nyomtam rá a One Punch Man első epizódjára. Amúgy különböző webshopok is bőszen ajánlgatják a mangát, szóval jó ideje "erőlteti rám" magát.

Kicsit utánaolvastam, és itt szó szerint utána, mert először megnéztem. Kiváncsi voltam, hány évvel maradtam le pl. erről. Kiderült, hogy a manga 2009 óta létezik, az anime pedig 2015 és 2019 között került a képernyőkre. A szerző ONE, aki egy rakás díjat is begyűjtött ezzel a web mangával, illetve a Mob Psycho 100 cíművel is. Ezeket az internet árulta el nekem, fogalmam sem volt. Azt viszont tudom, hogy a velem nagyjából egyidős "fiatalok" részben animén nőttek fel. A kilencvenes évek elején szinte ellepték az európai képernyőket, és nem volt ez másként itt, keleten sem. Amik hirtelen beugranak: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer..., 80 nap alatt a Föld körül Willy Foggal, Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal, Csip-csup csodák, Maja, a méhecske, Könyvek könyve. (Bélu mondta, hogy Múmin is volt, és teljesen igaza van. Csak nekem az nem jókor jött, és inkább hanyagoltam. Most viszont érkezik képregényben magyarul - Nimue kiadó -, kap egy új esélyt.) Ezek valamilyen-japán koprodukciók voltak, ezért sajátunknak éreztük, de tulajdonképpen japán stílusú rajzfilmek voltak. Na, megint elkalandoztam.

Szerintem túl magas elvárásokkal indítottam el a One Punch Man első epizódját.  De ez az én bajom. Van ez a furafejű kopasz fickó, akin lóg egy pelenka. Nem, pelerin. Eléggé aránytalan a feje, vagy nem is tudom. Eleve nem tudom komolyan venni, bár sokszor nem is ez a cél. Inkább ilyen laza, poénkodó, groteszk és komolytalan karakterek vannak felvonultatva. Például a rákember, aki egy nagyállú gyereket keres, aki mellbimbókat rajzolt a páncéljára amíg ő aludt. A gyereknek meg konkrétan két farpofa van az állán.  Na, szóval van ez a Saitama, aki mindet és mindenkit elintéz egy ütéssel. Ez persze nem mindig van így, ezért máris bukta az egész koncepció. Mert ő ilyen. Ilyen... hobby-szuperhős. Ő akart lenni a legerősebb, ezért sokat edzett. Annyit edzett, hogy kihullott a haja. Oké... Aztán kezd kicsit unalmas lenni az élet, mert mindenkit legyőz. Általában egy ütéssel. Aztán rájön, mi a cél: méltó ellenfeleket találni, és azokat legyőzni. Közben egész finom metal dallamok és riffek szólnak, ez nagyon tetszett.

• 
• 
• 

Van egy olyan érzésem, hogy ez megy sok epizódon keresztül. Vagy akár végig. Hatalmas vagy nagyon erős ellenfelek, akiket Saitama jól legyőz. Szerintem itt megállok egy jó időre, ez az első rész így volt kerek, megvan a lényege, nyugodtan alhatok.

Tibi

Update: Megnéztem a második részt is, valamennyit a harmadikból is és nagyjából igazam lett.

Újabb update: Megnéztem még pár részt. Szinte teljesen igazam volt/van, és néha úgy tűnik, semmiről sem szól egy rész. Annyira nem veszi magát komolyan, és annyira parodizálja az egész szuperhős műfajt, hogy az már szinte jó. Túltolt gonosz zsenik, feltörekvő B-kategóriás bűnözők, néha profi, néha nagyon amatőr önjelölt hősök. A főszereplőnk pedig szinte Steven Seagalban tolja, nehéz kimozdítani a magabiztos de érdektelen állapotából. Na jó, egy ütés erejéig mégis. Lehet, hogy kezdek rákattanni?

Még egy update: Túl a nyolcadik részen... :D Vannak mélypontok, nem mondom, de összességében sorra veszi a szuperhősös világ(ok) elcsépelt badarságait, és görbe tükröt állít, parodizál, karikatúrát készít. Felismerhető benne sok minden a nyugati képregényekből is, meg úgy általában. Akaratlanul is kibukik az emberből a nevetés. Saitama mély gondolatai pedig... Na, az sem semmi. :D Szóval beszippantott, pedig nem volt tervben. És a manga első kötetét is megrendeltem.

Utolsó update: Mivel nem siettem el a poszt élesítését, volt idő mindenre. Végeztem az első évaddal, mert… nincs megállás! Kapott pár vezérszálat is az évad, és természetesen végig vicces és élvezhető maradt. Ami hiányzik: az elején nagyon metal volt a zene, ez a végére már szinte teljesen kikopott. De ettől függetlenül azt mondom, ajánlott a sorozat. Sajnos. :D

• 
• 
• 
• 

Az 1988-ban indult Hellblazer sorozat a Vertigo leghosszabb ideig futó sorozata volt. Főszereplője John Constantine, a démonvadász. Alapjait nézve horror, nekem a Sandmanhez hasonlít kicsit látványvilágában. Már ami a mai alanyunkat, a Fumax által 2019-ben kiadott Hellblazer – Káros Szenvedélyeket illeti.

John Constantinet én a Keanu Reeves főszereplésével készült filmből ismerem, és most, hogy elolvastam ezt a képregényt, azt kell mondanom, hogy ez jobb, mint a film volt. A képregényt Garth Ennis (most már kedvenc íróm) írta, és William Simpson rajzolta.

Constantine-nak ezúttal egy olyan ellenséggel kell megküzdenie, amivel szemben nincs semmiféle orvosság. Ez a végstádiumú tüdőrák. A maga minden borzalmával együtt. Hiába próbált jó emberként élni, rengeteg rossz dolgot tett, és az ördög a lelkére pályázik, ami nem tetszik főhősünknek.

A tüdőrák elég komoly dolog, viszont Constantine nem igazán békél meg a halál gondolatával. Fejébe veszi, hogy ha törik, ha szakad, de túléli ezt is. Végülis minden sz@rral megküzdött már, ezzel is meg tud nem?

Angyalokat, mágusokat keres meg, hátha valaki tudná a rák ellenszerét. Amikor már reménytelenné válik a helyzet, elbúcsúzik barátaitól, szeretteitől, és mindent feltesz egy lapra.

A képregényben a betegséggel járó minden testi és lelki szenvedést megmutatják nekünk az alkotók. William Simpson azt mondta, hogy elborzasztja, Ennis miket rajzoltat le vele. Azért szép munka volt ez a cucc.

Ennisről tudjuk, amellett, hogy szeret suttyóságokat írni, a drámával is jól bánik, és ha már teljesen mélyrepülésbe helyezte az olvasót, ismét felemeli fantasztikus humorával.

A kötet rendkívül szókimondó, és a nyugalom megzavarására alkalmas rajzokat tartalmaz. :D

Nekem ismét furcsán hatott, hogy a kiadó egy ilyen in medias res-szel indít, a kötet a Hellblazer 41-46. számait tartalmazza, így egyáltalán semmit nem tudsz meg Constantine démonvadász életéből, csak a szenvedős haldoklásából. Ez magából a kötet értékéből semmit nem von le, mert egy teljes, önálló történetet mesél el nekünk.

„Aztán mintha tökön rúgtak volna, belém nyilallt, mit tettem, hogy majdnem mit okoztam, összeomlottam, nem sok választott el tőle, hogy őrjöngve menjek a diliházba. Egyetlen dolog jutott eszembe, ami feloldozást adhat. Egy kétnapos, magányos piálás. Ahol úgy szétcsapom magam, hogy utána minden mindegy, és semmi nem számít, csak a tompa fájdalom a koponyámban. Nos, bevált. Sz@rul vagyok, mintha valami sz@rházi betonnal bélelte volna ki a gyomrom, a fejemet meg belenyomta volna egy vödör csulába.”
(Ford.: Sepsi László)

Olvasásra fel, ezt se hagyjátok ki.

Bélu voltam. Sziasztok!