Hétköznapi Geekságok

4001 A.D.: egy Valiant univerzum esemény

2021. június 22. - Gubán Bélu

Sziasztok, Kedves Olvasók!

13.jpgA múlt héten egy kedves képregényes ismerősömnek hála hozzájutottam a Matt Kindt-fél Rai folytatásához, a 4001 A.D. című kötethez, ami a Valiant univerzum ezen korszakának  legmeghatározóbb eseménye.

A történet ott folytatódik, ahol a Rai 3. kötete befejeződött. Azt mondjátok, tartsak egy kis gyorstalpalót Raiból? Na, jó, legyen.

Az ötödik évezredben járunk, az orbitális pályán keringő Új Japánban, ahol egy mesterséges intelligencia uralkodik az emberek felett, de ez szerintük rendben van így. Kicsit elkényelmesedtek. Új Japán minden városrésze valami konkrét korszakot, vagy földrészt, országot, életérzést testesít meg, vagy csak egy külön funkciót. Rai Új Japán egy halhatatlan védelmezője, félig ember, félig gép, félig számítógépes program, aki ide-oda teleportál Új Japán wifi hálózatán keresztül, szolgál és véd.

Az Új Japánt vezérlő mesterséges intelligenciát mindenki csak Apának nevezi. Apa renoméja viszont a Rai 1-3. kötetében jelentősen lecsökkent, mivel nagyon sok mindenre fényt derít egy, az ezer év után először elkövetett gyilkosság. Ugyanis az áldozat Rai édesanyja. Rai barátai segítségével rádöbben, milyen sok bűnt követett el Apa az emberiség sérelmére, így15.jpg lázadást szítanak, és megalapítják Új Japán első terrorszervezetét. Nos, a harmadik kötet végén ott tartunk, hogy Rait a Földre száműzik, Apa pedig kezdi felszámolni a lázadást, ami Rai nélkül sajnos nem sok mindenre megy, ugyanis Apa a Raik egy új generációját állítja hadrendbe, aki már inkább pozitronikus gépember hibrid, mint az érzelmekkel bíró, emberi harcos.

A 4001 A.D. kötet itt veszi fel a fonalat, hogy lezárja az apával szemben folytatott látványos háborút. Rai a Földről visszatér az űrbe, hogy egy exopáncélba öltözve (X-O) vegye fel a harcot Új Japán robotsárkányával, majd benn a városban az Apa által ráuszított drónokkal, és magával a modernizált Raival, akiben végül Apa testesült meg. Mindeközben darabjaira hullik a világ, egy az Apába telepített gyilkos vírus miatt. Lehet-e ennek a háborúnak győztese egyáltalán?14.jpg

„Új Japán Édesapjaként elrendelem a 938-as Vadász szektor kidobását a Földre. Ez a huszonkettedik kitelepített szektor, tegnap este óta. Minden sírást, minden fájdalmat átérzek. Érzek minden halált…”
(Apa monológja, írta Matt Kindt, fordította jómagam)

A képregény továbbra is fantasztikus, látványos, izgalmas, és nagyon szórakoztató. Továbbra is dicsérnem kell Clayton Crain rajzait, nagyon illenek ehhez a modern, ötödik évezredi világhoz. Tényleg csak ajánlani tudom ezt a képregényt, mint ahogy a Rai korábbi (és újabb) részeit is. Bár az újabbaknak mások az alkotói, de sokkal több benne a finom humor, mint ebben az epic kardozós sztoriban.

A képek között a képregényből kifényképezett paneleket láthattok. Szerintem gyönyörűek, hangulatosak. Irány olvasni!

Bélu voltam, sziasztok!

Fantasztikus Négyes (Frike Comics)

Idén ősszel lesz hatvan éve annak, hogy a Marvel első igazi csapata papírra, majd az olvasók kezébe került. Az első szám 1961 novemberében látott napvilágot, alkotói Stan Lee (író) és Jack Kirby (rajzoló).  A történetet valamilyen módon mindenki ismeri: a csapat egy űrbéli küldetésen vett részt, ott sugárzásnak voltak kitéve, de elfelejtettek meghalni, helyette különböző emberfeletti tulajdonságokat kaptak. Reed Richards – Mister Fantastic, tudós, zseni, a csapat vezetője, a teste bármilyen alakzatot és méretet fel tud venni. Susan „Sue” Storm – Invisible Woman, aki idővel Richards felesége lesz, láthatatlanná tud válni, és láthatatlan erőtereket tud létrehozni. Johnny Storm – Human Torch, Sue öccse, lángokat tud létrehozni, illetve azokkal teljes testét bevonni, és repülni is. Ben Grimm – Thing, valamikor amerikai focista volt, Reed kollégiumi szobatársa, pilóta, a testét kőszerű képződmény borítja, szupererős és szinte mindent kibír. Nemcsak csapatként, hanem családként működnek, ezért (is) mindig jelen van az emberi tényező. Nem a tipikus szuperhősök, mert a kilétük nem titkos, mindenki ismeri őket, az első főhadiszállásuk a Baxter Building, ami a városban van. Szóval nincs titkolózás, rejtegetőzés.

A hazai kiadók is megünneplik ezt a kerek évfordulót, eddig három kiadvány jelent meg. Megjelenési sorrendben: Kingpin kiadó, BubiBolt és Frike Comics. Viszont a történetek megjelenése szempontjából más a sorrend, ezért most a Frike Comics kötetével foglalkozom.

A borító fényes, a papír matt. Zseniális, nagyon finom, nagyon retro, minden lapozás egy plusz élmény. 84 oldalon az eredeti széria 68-71 füzeteit olvashatjuk, tehát négy darabot. És ez így egy kerek történet. Egyetlen negatívum, amit nyilván túl lehet élni, a formátumból vagy a formázásból adódik. A panelek picit belelógnak a gerincbe, a ragasztásba, így egy leheletnyi lemarad. És akkor…

A tartalom. Hatvanas évek, ez még (sokáig) a nagyon magyarázós korszak. Sokszor annyi információt akartak belepréselni egy panelba vagy buborékba, hogy – mai fejjel és szemmel – az már szinte káros. Más világ volt, azóta sokat gyorsult minden, és mi is megszoktuk/megtanultuk a képregényt olvasni, értelmezni, élvezni. Minden füzet elején összefoglalják az előzőekben történteket, igaz, csak az első oldalon. Ez logikus, mert két füzet megjelenése között eltelt sok hét, nem egyben olvashatták, ahogyan mi, most. A kiindulási pont: Alicia szereti Bent, de Ben fél, hogy elveszíti a nőt, a nem igazán emberi mivolta miatt. Alicia nem lát, igaz, de attól még… Ben mindenkori nagy vágya az, hogy ismét normális ember legyen, és ezen Reed nagyon sokat dolgozik, nagyon csekély sikerrel. Most azonban külső segítséget kapnak, Dr. Santini személyében, aki nagyon eredményes kutatásokat végzett az utóbbi időben, remélhetőleg most is előrébb billenti a helyzetet (képzavar, mert pont vissza kellene fordítani a folyamatot). De persze jön egy gonosz bácsi, aki el akarja pusztítani a csapatot, nagyon durva számításokkal és eszközökkel. Ezután pedig az következik, hogy mindenki beszerzi ezt a fantasztikus kiadványt, és elolvassa magának a történetet, mert egy valódi gyöngyszem ez a hazai képregények sorában!

Ja, és szeptemberre várjuk a folytatást. ;)

Spawn kills everyone - azaz Spawn kinyír (majdnem) mindenkit

Vasember: Te idióta! Nem tanított neked az anyád jó modort?
Spawn: Mit pofázol anyámról? Ő egy szent! Igazából… a pokolból jött… szóval nem tudom, hogy egyáltalán szentnek lehetne-e nevezni, de a fenét érdekli! Egész jónak mondható. És senki nem beszélhet így róla!
(részlet a Spawn kills everyone című képregényből (Image, 2016.), írta: Todd Mcfarlane, ford. Bélu)

Hú, gyerekek mit fogok én ezért tőletek kapni. Aki ismer, tudja, hogy Spawn egyik, ha nem a legnagyobb magyar rajongója vagyok, így lényegében bármi jöhet, ami Spawn. Van néhány figurám (az asszony szerint túl sok is), és még annál is több képregényem. Néhány évvel ezelőtt megjelent egy külalakra nagyon pofás, bár olyannyira sekélyes képregény, a Spawn kills everyone, amit így ki nem hagytam volna a gyűjteményből.

Spawn apukája, Todd Mcfarlane, és tudjuk, hogy többször összekülönbözött a többi kiadóval, közülük is leginkább a Marvellel. Tudniillik „Toddfathert” eleinte rajzolói munkákra (még a ’80-as évek vége, ’90-es évek eleje tájékán) a Marvel foglalkoztatta. Többek között neki köszönhetjük a spagetti-hálós Pókembert, de rajzolt Hulkot és az ő fantáziájának szüleménye Venom. Vagyis a szimbióta, ami Peterre mászik a Titkos Háború alatt egy gépből.

Nos, eltértem a lényegtől. Mcfarlane először akkor különbözött össze a Marvellel, amikor ő már nem csak rajzolni akart, hanem írni is, viszont ez annyira nem jött be, pedig kapott egy önálló Pókembert sort is, amit rövid úton beszüntettek. Független képregényt indított, ami szerintem senkinek sem ismeretlen, a Spawn-t, ami nekem az egyik kedvenc képregényem.

Mcfarlane élettörténetében számtalan jel arra mutat, hogy nem heverte ki, amikor a Marvelnél végül semmibe vették, vagy épp fordítva, ő volt paraszt, csak nem vallja be. Valamilyen szinten a saját bevallása szerint ő mindig szerette volna igazán megmutatni a nagyágyúknak, hogy ő is képes menő képregényt alkotni.

És most érkeztünk el az utóbbi évek történéseihez. Spawn hazájában (az Egyesült Államokban) az utóbbi években erős zuhanórepülésben van. Todd papa kedvét az sem nagyon dobhatta fel, hogy a Spawn film rebootja (remake-e?) anyagi okokból rengeteget csúszik, hol vannak színészek, hol nincsenek, igazából állandó hullámzásban van az egész. Hiába van népes rajongótábora a Pokolivadéknak, Mcfarlane nem látszik elégedettnek élete munkájával, annak ellenére sem, hogy mostanában a Spawn témájú figurák is hatalmas keresletnek örvendenek, nem egy jól sikerült kickstarter kampányt tudhat maga mögött.

És az a képregény, amiben minden frusztráltságának hangot adott, az a Spawn kills everyone! Egy igazi trash, lényegében válaszul a Marvel (szerintem túlértékelt) Deadpool kills sorozatára, egyfajta fricskaként, görbe tükörként. Szerintem annyira nem sikerült jól, mint ahogy azt a Főnök gondolta.

Történetünk piszok egyszerű, és számomra több helyen a Deadpool skizofrén világát hozza. Spawn egy köpcös kisgyerek (?), vagy nem, aki az új filmjét szeretné a San Diego Comic Conon kicsit reklámozni. Viszont arra nem számított, hogy mindenütt más-más kiadók rajongóival találkozik, akik elszívják előle a levegőt, és nem hagyják érvényesülni az ő rajongóit.

Ha egyáltalán vannak neki ugye.

Nos, a képregény története nem érdemel sok magyarázatot. Spawn jön, lát, és kinyír mindenkit, akit ér. Végül még magával a képregény alkotójával, Mcfarlane-nel is találkozik, akit szitává lő, és a vérében fürdik meg.

Annyi legyen a javára írva, hogy van egy pár tényleg humoros beszólása, pl. amikor Ryan Goslingnak szólítja Deadpoolt.

A képregény rajzai túl szépek ehhez a henteléshez. A rajzok, a színek tényleg nagyon egyben vannak, meg a belezések, a szétlövések, a fejlevágások… nos, ezek tényleg rendben voltak.

További képekért, és tartalmakért nézzetek rá a faceboook oldalunkra.

Bélu voltam, sziasztok!

 

Köszönt a Babylon 5!

„A Babylon terv volt az utolsó reményünk a békére. Egy 5 mérföld hosszú önellátó világ a világűr egy semleges területén. Diplomáciai és kereskedelmi központ, amely negyedmillió embernek és földönkívülinek ad otthont. Egy világítótorony az űrben, egyedül a sötét éjszakában. Ez volt az emberiség harmadik korának hajnala. A Nagy Háború éve köszöntött mindannyiunkra. Ez az utolsó Babylon állomás története. 2259-et írunk. A helyszín a Babylon 5”
- John Sheridan kapitány 

J. Michael Straczynski neve a magyar képregényrajongóknak is ismerős lehet, ugyanis a Pannini által itthon is kiadott, A Hihetetlen Pókember című, 27 részt megélt képregény sorozatban javarészt az ő, igencsak elmeháborodott írásait olvashattuk a hálószövőről. Straczynski, aki nevének leírása már egymagában felér egy műveltségi vetélkedővel, személyes véleményem szerint a Pókember képregényeket a „klón saga” utáni nehéz helyzetből nemhogy kimentette, hanem azzal a kozmikus és természetfeletti vonallal amit kitalált hozzá, inkább még két lapát földet rádobott Pókember sírjára.

Hogy miért írom ezt le, amikor érezhetően megvetés van bennem ez iránt az ember iránt, aki képregényes pályafutásom kedvenc hősének füzeteiből pöcegödröt csinált? Azért, mert most ezt az embert az egekig fogom dícsérni valami miatt, ami annyira korszakalkotó volt, olyan összetett és mégis lebilincselően élvezetes, hogy meg kell emelnem előtte a kalapom.  JMS ugyanis szülő atyja volt annak a sci-fi sorozatnak, amely 5 évadon, megannyi képregényen, spin-off sorozaton és egész estés játékfilmen keresztül egy utópisztikus mégis reális világot teremtett, ez a sorozat pedig a Babylon 5 volt.

J. Michael Straczynski a 80-as évek második felében épp befejezte a "Power Kapitány" sorozat írását és egy ideje két különböző sci-fi sorozat ötletén gondolkozott. Az egyik egy hatalmas űr saga lett volna, egy "Gyűrűk urá"-hoz hasonlóan nagyszabású galaktikus eposz, melynek a költségvetése egy mozifilméhez mérhető. Straczynski, az örök sci-fi rajongó és író egy mítikus történetet szeretett volna elmesélni, melyet nem csak a saját kocka-rétege élvezhet, hanem a televízió közönségének nagy része.

A másik egy gyakorlatias, helyszín központú történet, mely egyetlen űrállomásról szól, ahová megérkeznek a szereplők és ahol folyik a cselekmény, így az ötletet el lehetne adni elfogadható televíziós műsorként. Mindig is zavarta a költekezés, amit látott más produkciókban, és érezte, hogy meg tudná mutatni az iparnak, hogy felesleges költségek nélkül lehet minőségi tudományos fantasztikumot vinni televízióra. Látta, hogy mi történt a "V"-vel, mely alkalmankénti mini-sorozatnak indult a Warner Bros. támogatásával az NBC televízió hálózaton az Egyesült Államokban. Mikor az NBC megpróbálta hetente vetíteni, olyan pénzügyi katasztrófát okozott, hogy az NBC és a Warner is évekre elfordult a televíziós sci-fi-től.

Straczynski felkelt egy nap és a zuhany alá állt. Mindig is úgy gondolta, hogy egy kellemes, forró zuhany a megfelelő hely a gondolkodásra, mélázásra és elmélkedésre. Aztán valahol az elméje mélyén a két külön ötlet kezdett egybeolvadni. Straczynski hirtelen ráeszmélt, hogy elmesélheti a galaktikus meséjét egy űrbázis segítségével, mely körül erős karakter orientált történetszál alakulhat.

Kiugorva a zuhanyzóból (remélhetőleg időt szakított a törülközésre) Straczynski rögtön a szövegszerkesztője felé vette útját és elkezdte kiönteni a hirtelen rázúduló ötletrohamot. Abban a pillanatban a "Babylon 5" egy alakot öltött álom volt.

A történet nagy vonalakban a következő:
2258-ban járunk, a Babylon 5-ön, egy öt mérföld hosszú, űrállomáson. A Babylon 5 semleges központként üzemel, ahol a különböző bolygók lakói megoldhatják egymás közötti konfliktusaikat. Az űrállomás kapitánya John Sheridan, aki fáradságot nem ismerve igyekszik megőrizni az emberiség és a többi bolygó közötti békét. Legénységének tagjai: a helyettese, Susan Ivanova, Michael Garibaldi, a hajó biztonsági főnöke és Dr. Steven Franklin, az űrállomás orvosa.

A nagy Minbari-Földi Szövetség közt vívót háború után .  A békére való törekvés miatt jött létre a Babylon terv. Az első három felrobbant , a negyedik eltünt, majd 5 állomás vált be amely úgy tűnt élhetővé válik. Ide küldik az ismert fajok a nagyköveteiket hogy megpróbálják megoldani a fajuk közötti konfliktusokat. Az állomás emberi személyzet irányítja sőt a a Földi Szövetség tagja de valójában egy független hely. Mint már írtam a fő történés az ősi  faj ellen vívott az  Árnyakkal szembeni háborúról szól. A felkészülésről és az ebből következő nagy harcól. Valamint az emberi faj belső visszájáról ami polgárháborúba torkollik.

Bár igazsághoz hozzá tartozik hogy az első évadban még nem Sheridan volt az állomás kapitánya, hanem Jeffrey Sinclair kapitány aki az első évad végén távozik a  sorozatból saját kérésre. Itt tenném hozzá nem egyedi eset hogy egy főszereplő távozik a sorozatból. Úgy volt alakítva a történet hogy bármikor kitudjanak szállni belőle de lehessen pótolni más karakterekkel. A történet két részre osztható : a nagy háború Árnyak-Vorlonok-Fiatal fajok közt és a Babylon 5 ás a Földi Szövetség közti konfliktusra.  Erre építik a fő vázat és mivel ez az a sorozat ahol szinte jelen sincsenek a töltelék részek így majdnem mindegyik rész a nagy egész része.

És pont ez az aspektus a történet zsenialitása. Minden mindennel és mindenkivel összefügg. JMS úgy köt át és utal vissza egy első évadban történt látszólag érdektelen dologra a negyedik évad közepén, hogy amikor ráébredsz a dolog valódi jelentőségére, az állad úgy esik a padlóra, hogy átszakítja azt és Kínáig meg sem áll. A háttér, az egyes népek látszólag egymástól külön síkokon mozgó mítosza és legendáriuma végül összefonódik és értelmet nyer. És itt muszáj megemlítenem Jeffrey Sinclair kapitány sorsát és végzetét. Amit látnotok KELL és muszáj vele együtt átélni!

A Babylon 5 a nagy rácsodálkozások sorozata. Lehet nem tűnik elsőre olyan monumentális saganak, mint a Star Wars, a karakterei nem archetípusok, mint a Star Trekben és nem záporoznak a poénok, mint a Csillagkapuban. A B5 a sci-fi műfajban olyan, mint a fantasy-ben a Trónok harca. Ármányok, árulások, brutális realitás, olyan érzést adva a nézőnek, mintha pontosan ezen jövő felé száguldanánk fénysebességgel. Míg az árnyak utól nem érnek...

Én Ádám voltam! Nyomás darálni a sorozatot.

Walking Deadről szabadon

Halott de még élvezzük…

Hogy is jön a mai cikkemhez a fenti mondat? Ha a képgalériánkba néztek, meg is tudhatjátok azonnal. Mai témánk: The Walking Dead, minden szemszögből.

197754777_265672708685335_737777021294396521_n.jpgKinek mi jut eszébe a Walking Deadről? A filmsorozat, ami meghozta Robert Kirkmannek és képregény-sorozatának az igazi hírnevet? A játékfigurák, vagy a regények? Szerintem az AMC sorozata nélkül ma én nem is tudnám, hogy valaha is létezett Walking Dead. Le is írom, hogy miért.

A filmsorozat első évada Frank Darabont rendezésében szerintem nagyon erős volt. Telis-tele volt a sorozat jó színészekkel, végig pörgős horror-hentelés volt. Mellesleg pedig rengeteget kellett várni a második évadra. Ha jól emlékszem, 2012. nyarán találkoztam az első résszel, és a következő őszig kellett várni a következő évadra. Egyébként a sorozat 2010. óra futott, és ha jól tudom, spinoffokkal együtt még a mai napig is fut.

Szóval ilyen formában találkoztam a Walking Deaddel először, viszont ekkor még nem tudtam, hogy eredetileg képregényadaptációról van szó (ez 2003-tól futott eredetileg). Akkor már magyarul is elkezdett megjelengetni a sorozat, az angol TBP-k mintájára, 6 füzet/kötet tartalommal, kb. 120-130 oldalas hosszúsággal. És ráfüggtem a témára. A képregénysorozat messze meghaladta összetettségében a filmsorozatot. Egyrészt senkit nem kímélt, és még a csecsemőgyilkosságot is bevállalta, amit képernyőn nem mertek (Rick újszülött lánya csúnya véget ér, amikor a kormányzó egyik pribékje agyonlövi az anyjával együtt).

Addig pedig nem is olvastam fekete-fehér képregényt. Tehát igazából teljesen új volt nekem ez a kinézet, és Tony Moore rajzaival az első kötet teljesen megfogott, aztán Charlie Adlard is vitte tovább a hasonló stílust, de Moore rajzai szerintem jobban ütöttek, részletesebbek voltak.

197337132_383357499759958_1840023683102142343_n.jpgKedves olvasóink feltehetik a kérdést, és alappal, hogy mégis milyen lelki világa van ennek az embernek, aki ilyeneket olvas… Számomra a Walking Dead-et nem (csak) az állandó hentelés tette vonzóvá, hanem éppen a karakterek összetettsége, és a rengeteg beszélgetés, ugyanis ez egy vérbeli dráma sorozat, zombis csomagolásban. Kirkman igazából zseniális drámaíró, és ahogyan azt az Oblivion Songban (jelenleg is futó sorozatában) is megfigyeltem, szereti a karaktereit idegen helyekre, helyzetekbe csöppenteni, hogy megtudjuk, miként is viselkednének az átlagemberek teljesen szélsőséges szituációkban.

Rengeteg Walking Dead cuccom van. Egyrészt a teljes képregénysorozat, különböző formátumokban és nyelven. :D Tudom, elég ciki, de az utolsó 50 füzetet magában foglaló ezer oldalas compendium ötödáron volt, mint a TPB-k, és így nem lehetett kihagyni. És türelmetlen is vagyok a magyar megjelenésekkel kapcsolatban (meg anno berágtam, hogy a magyar készítők másfél-két évre eltűntek a Föld nevű bolygóról, és a rajongókat nem igazán tájékoztatták a későbbi megjelenésekről).

Az eredeti 193 számot megért képregénysoron felül két Negan különszám is a gyűjteményem részét képezi, és szemezek még az The Alien című könyvvel is, habár az már nem Kirkman, de Vaughan, és őt is szeressük.

Volt szerencsém a regénysort is elolvasni anno, viszont az első 4 könyvön kívül, ami a kormányzóval, és bukásával foglalkozik, a többi már irtó nagy blődségnek hatott, és megharagudtam az egyikre, amiért elbúcsúztam az egész sortól (talán egyszer egy másik cikkben beszámolok róla, mi is volt a problémám vele).

A Mcfarlane játékgyár által megjelentetett figurák közül három 10 inch méretű (Rick, Daryl és Michonne), a képregényes 3,75-ös figukból 4 színes széria, néhány black & white figura, a filmes szériából az első motoros Daryl, Andrea és Zombie Merle díszíti a polcomat. A kis figurák előnye, hogy rengeteg mozgathatósági pontjuk van, és ami még a comic series figurákra jellemző, hogy teljesen, tényleg teljesen visszaadja a képregény karakterek vonásait. Tényleg gyönyörűek, annak ellenére, hogy viszonylag egy elérhetőbb árkategóriát képeztek a megjelenésükkor.

196859945_315338196750962_1725424444182706813_n.jpgViszont ezeket a Color Tops majomkodásokat nulla mozgathatósági ponttal elengedtem már az elején. Egy sincs belőlük, de amerikai csoportokban szanaszéjjel oltották ezeket a figurákat (szobrokat). Igazából ez is az oka annak, hogy egy darabot sem vettem belőlük.

Ez lett volna a rövid TWD franchise bemutatóm, már ami engem, mint gyűjtőt illet. Ugyanis még rengeteg, figura, különböző társasjátékok, és egyéb nyalánkságok vannak még. Én a jövőben a Walking Dead képregények terén tervezem bővíteni a gyűjteményt, esetleg 1-2 első szériás képregényes figurával.

Remélem meghoztam a kedvetek a gyűjtéshez.

Bélu voltam. Sziasztok!

Sweet Tooth - Az édesszájú

Rákerestem a Sweet Tooth-ra, és legalább egy tucatnyi írást találtam. Logikus, mert pár napja kaptuk meg Netflixen az első évadot, ilyenkor beindul a kritikus és a rajongó szellemiség is. Meglovagolva ezt a hullámot: inkább a képregényről írok. ;) Bár élvezhető a sorozat is, de megannyi eltérés van az alapműhöz képest, így egy kis kóstoló után feladtam. Nem rossz, de nem ugyanaz. Ez egy olyan képregény, amire azt mondom: annyira jó, hogy lehetne Image Comics kiadvány is! :D Na ja, nagyon fura ilyet olvasni a DC Comics (azon belül Vertigo, most már Black Label) háza tájáról. Tipikusan Image, akárhogy is nézem. Az eredeti sor 2009 és 2013 között került kiadásra, és 40 füzetet töltött ki. Ezt követte tavaly egy hat részes minisorozat (The Return). Az író és egyben rajzoló a kanadai Jeff Lemire.

A sztori egy tipikus posztapokaliptikus vonal, kisvárosi környezetbe elhelyezve. Többször találkoztam azzal, hogy ez a képregény a "Mad Max találkozása Bambival". Ha az előző mondatot összekapcsoljuk azzal, hogy a Netflix sorozat magyar (al)címe "Az agancsos fiú", akkor már meg is van, hogy miért. Adott Gus, a főszereplőnk, aki talán kilenc éves, ami talán nem is olyan biztos. Az viszont biztos, hogy szereti az édességet, ezért is kapja a Sweet Tooth, azaz Édesszájú becenevet. Az apjával él egy elszigetelt helyen, egy házikóban, a semmi közepén, viszont az apja már nem sokáig gyarapítja az élők sorait. Az "öreg" hívő, de ért a növényekhez, gyógyításhoz stb., és ezeket megtanulja Gus is.

A srác álmodik, de ezek az álmok inkább víziók (hogy mikor mennyire jönnek be ezek a dolgok, az lassanként kiderül). Például egy nagy emberről, aki rosszat akar tőle, neki. Amikor egyedül marad, mert az apa is elkapta a bizonyos kórt, ami jelentősen csökkenti a Föld népességét, próbál egyedül boldogulni, de elég gyorsan rátalálnak, és rá is támadnak. Mert egy agancsos fej mindig szép trófea, hát még ha az egy fiú fején van! Mert a kórral egyidőben megjelentek az úgynevezett hibridek is, azaz olyan gyerekek születtek, akik részben emberi, részben pedig állati tulajdonságokkal rendelkeznek. A támadást úgy ússza meg, hogy megjelenik az a bizonyos nagy ember (Thomas Jepperd, jó eséllyel a Marvel Punisher karaktere szolgált alapul vagy ihletként), aki megmenti. Majd magával is viszi, mert egyedül nincs esélye a gyereknek. Majd megint megmenti, és megint... Mindig így lesz? Na, ezért kell elolvasni a képregényt, mert ez csak a kezdet, egy kis laza bemelegítés. Fordulatokban bővelkedik, és még ha nem is tartja végig a szédületes tempót, de mégsem válik unalmassá. Pedig egyértelműnek tűnik, hogy csak kétféle vége lehet. Na de melyik? És hogy? Nem mindegy! :)

A rajzok nagyon jól adják át az egész hangulatot. Az mindig pozitív lehet, amikor az író egyben a rajzoló is, mert - bár sok zseniális ellenpélda van - az író tudja pontosan és tökéletesen, milyennek szeretne látni egy karaktert, egy jelenetet, vagy az egész világot. Nagyon komor és szomorú, de a boldog pillanatok nagyon feldobják az egészet, és teljesen átérezhető. Gus egy gyerek, aki túl korán válik felnőtté, de ennek ellenére mindig gyerek marad. Kicsit mind magunkra ismerünk ebben a karakterben, de ha nem... akkor valószínűleg nem is olvassuk el a képregényt. Sőt, egyéb képregényt sem.

Sajnos magyarul nem adták még ki, és jó eséllyel nem is fogják. Tehát akit érdekel, az kénytelen lesz angol nyelven beszerezni majd elolvasni. Amúgy is teli van olyan nyelvi fordulatokkal, illetve olyan nyelvtani megoldásokkal, amik szépen kiemelik az egész életérzést, viszont fordításban nehéz lenne visszaadni. Nos… Ne csak nézzünk, olvassunk is! ;)

Kalmár Tibor tollából

Loki képregénybemutató

Sziasztok Kedves Olvasóink!

Az utóbbi időkben mindenki Loki lázban lángol, köszönhető ez a sorozatnak, amit még nem volt szerencsém elkezdeni, de ami késik, az késik.

A csapattal mi inkább a képregények pártján állunk, ha össze kell vetni a képregényfilmekkel, vagy sorozatokkal. A közhely, hogy a képregény jobb, nálunk napi mantra. :D Kinek mi, de mi bátorítunk mindenkit az olvasásra, és ha már Loki, mit is hozhatnék ma nektek, mint a Csínytevés Istenének önálló minisorozatát, amit itthon 2018-ban a Fumax Kiadó adott ki, gyönyörű keménykötésben.

Nekem a Marvel képregények közül az északi istenségek mitológiáit feldolgozók nagy kedvenceim. A Thor, a Mennydörgés Istene számomra a legjobb Marvel képregény. Miért hozom ezt fel? Mert Esad Ribic festményei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ezek a képregények maradandó élményt okozzanak.

A Loki képregényben megtudhatjuk, milyen nehéz mindenek atyjának lenni, főleg ha Loki lesz az... mondhatjuk, alkalmatlan a tisztségre, és eléggé fárasztja is a dolog. Az alattvalók piszlicsáré ügyeikkel fordulnak hozzá, hogy tegyen köztük igazságot, ami valljuk be, elég nehéz és unalmas feladat.

Na de hogy kerül Loki Asgard trónjára? Hát úgy, hogy minden asgardi istent tömlöcbe vettet, valószínűleg egy lázadást szítva a birodalmak között. De miért olyan jó ez a képregény, ahol az eredetileg gonosz karakter már az elején győzedelmeskedik?

Ebből a képregényből Loki egy másik arcát ismerhetjük meg. Azét a Lokiét, akit elrabol a mindenek atyja, miután levágta apját egy csatában, majd úgy neveli fel, hogy abban igazán semmi köszönet nincs. Végigkísérhetjük Loki emlékein keresztül a gyerekkorát, majd a lenézett istenke kínkeserves, megpróbáltatásokkal teli felnőtté válását. A mellőzött barátot, a plátói szerelmest, de szeretett testvért. Megismerhetjük az uralkodót benne, és rajta keresztül már megint azt a hülye multiverzumot, ahol minden Lokinak ugyanaz a sors jutott.

A történet egy hatalmas kérdést hagy hátra maga után. Vajon Loki eredendően bűnös lelkű, vagy a környezete tette azzá? Mindenesetre lehet valami igazság abban, amit Loki olvas a családja fejére. A  történet végén már éppen kiderülne az igazság, de akkor már késő.

Mindenkinek ajánlom a Loki képregényt. Nagyon jól építi a főszereplő karakterét, és bővebben beenged a csínytevő istenke lelki világába, hogy a végén keserédes érzésekkel csukjuk be a könyvet.

Bélu voltam, sziasztok.

Utolsó Előtti Huszár

Sziasztok!

A héten magyar képregény hetet tartottam nektek. :D Kedden elhoztam nektek a Lencsilány balladáját Lakatos István rajzolókájából, ma pedig bemutatom nektek Varga Bálint Bánk és a Tuli Család közös hungaropannon népi nemzeti magyar képregényét: Az Utolsó Előtti Huszárt! Olvassátok szeretettel a bemutatómat.

Sose bánom meg, amikor magyar kézműves képregényt vásárolok, és ez az Utolsó Előtti Huszár kapcsán is így van. Anno a rendezői változatnak nevezett kiadást vettem meg, gyönyörű kemény kötésben. A kötet tartalmazza a nulladik és az első részt, borítóterveket különböző jobbnál jobb vendégművészektől, forgatókönyvet, terveket, vázlatokat, és egy novellát a Huszáros univerzumból.

Ahogyan mondtam, erre a képregényre is a kézműves igényesség jellemző, minden lapján érezhető az a rengeteg meló, amit ebbe belefektettek. Ez nem egy hétköznapi tucattermék, már első ránézésre megállapítható.

 A mellékelt képeken látható néhány panel, borító, amik nekem a legjobban tetszettek, és ezekkel nem lövök le semmilyen poént.

A Huszár egy alternatív múltban játszódik, ahol a huszárok és a banyák egymás ellen harcolnak. A Csillagszemű kalandjait követhetjük nyomon egy igazán látványos, néhol horrorelemeket felvonultató képregényben. A magyar mitológiából, monda- és mesevilágból ismert nevek, alakok tűnnek fel a képregény lapjain, ami megmosolyogtató, és kedves dolog szerintem.

 Az már nem annyira kedves SPOILER!!!

 

hogy a kisgömböc, miután szétrobban halott véres lelkek kelnek ki belőle, végükön egy csecsemővel, aki Áronunk simán fejbeszúr. ÁMEN!

 
SPOILER VÉGE!

A képregény annak ellenére, hogy rövid és nem igazán mutatja be a karaktereket, egész jól építi az atmoszférát. Ami nekem problémát jelentett, hogy nagyon rövid a fő történet, és már most olvasnám a folytatását. Szóval a készítőknek mondanám, hogy lehet belehúzni.

Meg azt is tetszett, hogy kicsit ezek a huszárok bugaciak. Ilyennek kell lenniük. Ami viszont számomra kicsit furcsa volt, az akció nélküli nulladik rész. Azért ott lehetett volna kicsit gyilkolászni azt a Hétszűnyű Kapanyányimonyókot… Bár ott meg a hős huszárkapitányt építik fel, ugyanis ő egy kézzel is kicsavarja a palacsintából a lekvárt. Ezt jobb tudni azért.

Végül egy kis idézet, ami bennem hiányérzetet keltett csöppet, mert egy banyával sem harcoltunk az első részben, de engedjük el… ez egy füzetnyi képregény, rengeteg, tényleg rengeteg extrával, nagyon igényes kivitelben.

„Kérem, ha ezt látja, ne jöjjön fel a padlásra! Senki nem menjen a közelébe! Csak égessék el a házat! És ha látják azt a vénasszonyt…
Égessék el azt is!”

Köszönöm, hogy ma is velünk tartottatok egy kis képregényes utazásra.

Bélu voltam, sziasztok!

Hajsza a csillagokon túl

A 90-es évek végén robbant be kis hazánkba a sci-fi műfajának egy ausztrál gyöngyszeme, amely remekül pótolta az űrt az éppen befejezett Star Trek sorozatok és az akkor még csak tervasztalon elképzelt Battlestar Galactica reboot között. Ez pedig a Farscape, vagyis ahogy nálunk vetítettek, a Csillagközi Szökevények című széria volt. A Csillagközi Szökevények minden bizonnyal egyike a legjobb, és legérzékenyebb sci-fi sorozatoknak. Nem figyel különösebben a megfelelési kényszereknek, kellőképpen elvetemült, és nem utolsósorban pokoli jó, olykor kellően szarkasztikus és sötét humor jellemzi a sorozatot.

A pénzt nem sajnálták hozzá, ez látszik már a pilot epizódból is és rendkívűl igényes technikai és animációs megoldások teszik ezt a sci-fit valódi sci-fivé, na meg nyilván, a szereposztás. Meg a rendező. Meg még mittudoménmi, amihez nem értek.

A sorozat háttér története elfér egy müzliszelet papírján. John Crichton földi űrhajóst elnyel egy féreglyuk egy új, kísérleti hajtóművel felszerelt sikló tesztelése során. Megannyi vérfagyasztó idegen életforma között talál magára, közben üldözni kezdi egy hihetetlen nagy szuperhatalom, amihez képest a Föld labdába sem rúghat. Haza nem találhat, ha igen, akkor sem merne. A hajó, amin laknak, még élőlény is ráadásul, aztán van még szerelem, ármány, gyilkosság ezerrel, akció, minden, amit ember kitalálhat.

Nem lenne a Földön született film, ha ne lenne erős társadalmi paródia benne, gondolom, láttán minden republikánus és demokrata lerágta a tíz körmét, szinte mintha Európára tervezték volna ezt a filmet, pedig nem. Csak majdnem-normális emberre, és így sikere is volt, és van.

Van egy csudálatos szerelem a filmben, a főhős Crichton és az erősen rokon harcos-faj szülötte Aeryn Sun között. Ez a filmben sem sikerül, majdnem plátói a szerelem, egyébiránt is üldözi őket mindenki, akiknek amúgy nem sok okuk van erre, de hát sci-fi.

Jók a mellékkarakterek is a filmben, a par-excellence harcos, (D’Argo), az intergalaktikus papnő (Pa’u Zotoh Zhaan), az intergalaktikus orgyilkos lotyó (Chiana), a haspók császár (XVI. Rygel), az inter…izé ősellenség (Scorpius), és még sok más. Vizuálisan szép, néha undorító, néha elálmélkodunk rajta, minden benne van, ami egy vérbeli sci-fihez kell.

És még egyszer érdemes kiemelni a sorozat humorát, néha önmagára visszacsatol, néha aktuálpolitikára, még Bugs Bunnyt sem kíméli időnként, pedig az tényleg ikon Amerikában. És a fene egye meg, van valami kellemetlen valóságíze az egésznek.

Ha eddig nem láttátok, feltétlenül tegyetek vele egy próbát. A sorozat külön pikantériája, hogy a Csillagkapu széria gyakorlatilag a Farscape befejezése után minden fontosabb színészt átvett, szóval brutál dolog látni őket ugyanabban ám mégis más szerepben.

Ádám voltam. Köszönöm, hogy elolvastátok az írásom. Mars sorozatot darálni!

Lencsilány

Sziasztok!

Az nem titok, hogy nagyon szeretem a magyar képregényeket. Szerintem érdemes is támogatni a magyar alkotókat, mert a hazaihoz semmi sem fogható. A mi íróink, rajzolóink valahogy máshogy látják a világot, ami nekünk ismerős, másoknak pedig lehet nagyon idegen.

Egy bejegyzésben lehetetlen bemutatni az összes képregényemet, ami magyar alkotók keze munkája, de az idők folyamán majd tervezek ilyen témájú bemutatókat. A héten ebből kettőt olvashattok. Ma a szerintem itthoni képregényes körökben már kultikussá vált Lencsilány kerül sorra.

A Szépirodalmi Figyelő 2019-ben ismét megjelentette Lakatos István hiánycikknek mondható Lencsilány képregényét. Egyételmű volt, hogy egy ilyennek lennie kell a polcon, mert Lakatos.

A Művész Úr neve garancia a minőségre. Ami engem illet, én beleszerettem a karaktereibe, rajzaiba, történeteibe. Először a Mesék az Ágy Alól című kötetével találkoztam, ami kellemes kesernyés humorú. Ebben a kötetben találkozhatunk a tökéletes chilis bab receptjével, ami nem fingat, bár a rajzolt István meg sem tudja kóstolni a főztjét, mert megeszi a T-Rex, ami beszabadult a konyhába. Amióta ismerem a Mester műveit, két eredeti rajzot is beszereztem tőle. Az egyik rajzon beszívott Spongyabob látható a szét-technokolozott Patrikkal, a másik pedig egy eredeti Lencsilány rajz, ami a képregényben is látható (a Pókos történet egy oldala).

A Lencsilány második kiadása egy nagyon csalogató akció keretében került a birtokomba, az alkotó dedikálta mindenkiét, aki rendelt a kiadótól, és mindenki kapott bele valami „Lakatosos” rajzot is.

A képregényben több rövid történetet olvashatunk Lencsilány kalandjaiból. A címéből arra következtetnél, hogy ez valami mesekönyv-szerű dolog lehet, de rendkívül nyomasztó, keserédes hangulatú alkotás. Az alkotó rajzait egyébként messziről fel lehet ismerni, annyira egyedi a stílusa (az Utolsó Előtti Huszár borítótervei között is láthatunk Lakatos borítót, hát mit van mit mondani, ránézel, és egyértelmű a dolog, hogy ki rajzolta).

Lencsilány és Lencsibabája kalandjai olyanok, mintha az író elméjében barangolnának, mindenféle mesehőssel találkoznak, hogy aztán olyan vége legyen a történeteknek, amire végig számítottunk, csak bíztunk benne, hogy elkerülhető.

Lencsilány gyermeki naivitással, bizalommal fordul az őt körülvevő veszélyesnek tűnő lényekhez, akikről mindig kiderül, hogy annyira nem is, vagy egyáltalán nem gonoszak. Legyen szó a kisgömböcről, a ronda szőrös pókkirályról, a filmben ragadt szörnyetegről, mind szerethető, de meg nem értett lényeknek bizonyulnak. Lencsilány a nyitottságával, elfogadásával viszont megváltoztatja a róluk alkotott képet, még ha csak saját maga és az olvasó számára.

A Lencsilány utolsó fejezete pedig annyira depressziós képet mutat, hogy muszáj volt elolvasni az azt ihlető novellát is (Csáth Géza: A fekete csönd). Engem ezek a kis finomságok mindig hozzáolvasásra késztetnek, most sem volt ez másként.

Mondanom sem kell, ajánlom a képregényt, ahogyan a Mesék az Ágy Alólt is. Minden perce élmény, amíg az ember ilyen szép képregényeket tarthat a kezében, és elkalandozhat a mesék e torz világában.

Zárásként pedig csak kis idézet a képregényből:

„Miért sírsz, Lencsilányka?
Ma is meghalt egy kis barátod?”

süti beállítások módosítása