Sziasztok Geekok!
Nem is tudom, hogyan kezdjem, olyan sok gondolat kavarog a fejemben ezzel az új Spawn kötettel kapcsolatban. Egyrészt nagyon szeretem a képregényt, és nagyon tetszik a hazai megvalósítása is, Spawn karaktere is a szívemhez nőtt. Viszont az utóbbi időben kicsit elindult egy irányba, amit valamiért nem tudok felfogni.
Miért vesszük be még mindig ezt a semmit? Todd McFarlane szerintem nagyon jó rajzoló, és eleinte, amíg nem csak a pénzt akarta összetarhálni, egészen jó író is volt. Csomó fantasztikus karakter, történet jelent meg a Spawn lapjain, és most? Mit is kapunk a 24. kötetben? Az eredeti megjelenés 201-225 számait rekord oldalszámban, 660 oldalas robusztus keménykötésben (kiadja itthon az Infinity).
Nem annyira borzasztó a helyzet, mint amennyire elsőre tűnik. Azon kívül, hogy néhány füzetnyi fejezetben tényleg történik valami, viszont a 25 fejezet nagyobb részében önismétlésbe bonyolódik az egész. Az új Spawn, Jim Downing nem tudja, hogy kicsoda, nem tudja, hogy mik a képességei, igazából semmit sem tud. És ezt kapjuk 25 füzeten át. Senki semmit nem tud róla, folyton megkörnyékezik mindenféle szerzetek, a fülébe suttog a Violátor, aki ezúttal Cogliostro szerepében tetszeleg. Értem itt ez alatt, hogy Jimnek a Bohóc olyan, mint Al-nek Cog volt, egyfajta mentor, segítség. Persze csak látszólag.
A történetvezetés borzalmas. Miért van szükség újra és újra ugyanazokra a szereplőkre, miért nem sikerül mást kitalálni, miért kell egyeseket keresztezni egymással? Semmi sem jön össze. Dögunalmas az egész sztori. Amúgy a mellékszálak, amik bemutatják Jimet, azok szerintem teljesen rendben vannak. De az, hogy már százszor megölt főgonoszokat hoznak vissza (igen, többes számban írom, mert többen visszatérnek), megbocsáthatatlan hiba, és teljesen érdektelenné teszi az egészet. Mi a történet tétje? Hogyan értelmezzük akkor a halált? Tudom, hogy még többen vissza fognak térni, ugyanis sikerült már 300 környéki számokat is olvasni. Komolyan mondom, kiábrándító az egész.
Az is kiábrándító, hogy megmagyarázzák, hogy Spawn anno a 100. részben miért tudta legyőzni a megalkotóját. Hát a horcruxok miatt! Hát persze, hogy azok miatt, mert Malebolgia szétszórta lelke darabkáit imitt-amott. Ezért nem teljes erejével csapott össze Spawnnal és Angelával.
Ja és nem is említettem a még nyilvánvalóbb lopást, amikor Spawn betér egy diszkóba, és éppen tuc-tuc zenére vérfürdőt rendező vámpírok között hentel. Mit gondolt Toddpapa? 2011-re elfelejtettük a Penge ikonikus nyitójelenetét? Ugyanis ez akkor jelent meg, a film meg tizennéhány évvel korábban.
A történet visszatér önmagába állandóan, és erre a legjobb példa a folyton visszatérő tévés riporterek hírmondása, akik ugyanazt szajkózzák, pedig ez korábban egyfajta kitekintős poén volt. Most ugyanazt ismétlik, mint Jim és baráti köre. Jim nem tudja sajnos, hogy ő kicsoda valójában, viszont nagyon jól tud kézrátéttel gyógyítani.
Mi történt a harcokkal? Miért van az, hogy a Violátor éppen összecsapna Spawnnal, majd egy snitt, és egy kocsmában borogatják egymást, miközben sört isznak. Miért ez az alibizés? Alig van benne valamirevaló démon. Egyébként, amik benne vannak, kinézetre teljesen rendben vannak, a kedvenc rajzaim ebből a kötetből azok, amiken valamiféle szörny, vagy démon látható. Mert amúgy a kötet rajzai csapnivaló tracelések. Annyira látszódik, hogy élő modelleket rajzolt körbe Szymon Kudranski, hogy borzasztó, és a karakterek elütnek a rajzokon a háttértől. És az egészben vagy részben ismétlődő panelek is nagyon szembetűnők, már-már zavaróak.
És hova tűntek a színek? Minden sötét, fakó, mattos fos, szürke mindenki, olyan élettelen az egész.
Mindezek ellenére megveszem majd a Spawn következő részeit, mert rohadtul kíváncsi vagyok Jim Downing sorsára. Remélem, valaki rendesen kibelezi majd. De hogy valami jót is írjak az egészről. A Violátor jó, továbbra is, és a hajasbaba bőrbe bújtatott démon is. Jim múltjának részleges megismertetése is elment a végén, viszont hogy ez megint egy régi és halottnak hitt gonoszhoz köthető, már felháborító. Miért kell mindenkit feltámasztani?
Na, mindegy, parttalan a vita magammal. Nem is folytatom inkább.
Bélu voltam, sziasztok!
Ismét véget ért egy Robert Kirkman széria. A Walking Dead után az Oblivion Song a 36. füzettel köszönt el, én előrendelésben szereztem be a hat részt magában foglaló hatodik TPB kötetet. Megvallom, nagyon a szívemhez nőtt a sor, és kicsit kár, hogy vége lett.
Egy szerintem fantasztikus sorozat, érdekes lényekkel, akciódús cselekménnyel. Kirkman itt is arra helyezi a hangsúlyt, hogy megmutassa, mivé válnának az emberek, ha egy szokatlan helyzetbe kerülnének. Nathan és Ed karakterei messze a legjobban kidolgozottak a sorozatban, mindenki más háttérbe szorul, kicsit egydimenziósak, csak jelen vannak. Az egyik főgonosz, Dakuul viszont kifejezetten menő volt. Ő volt a Gozan, az ugyanígy hívott hadsereg főparancsnoka, akivel Nathan életre-halálra vív párbajt fénykarddal. Igen, fénykarddal, vagy valami ahhoz nagyon hasonlító fegyverrel. Túl sok minden történik a sorozatban, amit lehetetlen egyetlen bejegyzésben részletesen összefoglalni, ezért ez a pár sor legyen most elég az előzményekről.
Az utolsó kötetnek nehezen álltam neki. Nem tudtam, hogy újrázni kellene-e az egész sort, vagy emlékszem az utolsó kötetre eléggé. Ahogy beleolvastam, rájöttem, hogy emlékszem, pedig elég rég volt már 2021.
Ui.: miközben keresgettem a képeket neten, rátaláltam néhány cikkre, amik szerint Robert Kirkman tárgyal az Oblivion Song megfilmesítésének lehetőségéről. A képregény megfilmesítése jogainak eladásáról már egy stúdióval tárgyalt, és így, mivel Kirkman a Skybound alapítója, producerként több ott dolgozó név is szóba került (köztük David Alpert, akinek a neve a Walking Dead stáblistájáról lehet ismerős). Egyébként Nathan Cole szerepére Jake Gyllenhaal került szóba. Remélem, megvalósul egyszer.
Ha Batmanre gondolok, nekem inkább a filmek ugranak be, mint az a néhány évtizednyi képregény, ami a Denevérember kalandozásait ecsetelgeti. Az utóbbi években próbálom legalább egy kicsit behozni a lemaradásom, több kevesebb sikerrel. Sajnos, vagy nem, a gyerekkorom a Batman filmekre (is) összpontosult, és a kedvencemet nemigen tudnám megnevezni a régiek közül. Az biztos, hogy az első 1989-es Tim Burton mozit és a Val Kilmer főszereplésével készült Mindörökké Batmant láttam a legtöbbször és imádom őket.
Batman (Michael Keaton) nyilvánvalóan a tervük mögé lát, és meg akarja akadályozni az egészet, amiben segítségére (?) lesz a Macskanő (Michelle Pfeiffer) is. Köztük egy romantikus szál alakul ki, viszont eleinte nem tudják, kivel is állnak szemben.
Amin kiráz a hideg, az DeVito játéka, amikor már Pingvin a végét járja, és egyszerűen hiába utálom szegényt, mégis szeretem. Ahogyan Christopher Walken is zseniálisan hozza a főgonoszt, a maga pökhendi, mindenkit lekezelő stílusával. Mindenki lubickol a szerepben, látszik, hogy egyikük sem vette fél vállról a helyzeteket. Pfeiffer Macskanője iszonyat kemény. Amikor „halála után” visszatér a lakásába, és annyit mond : „Szia Drágám, hazaértem… eh… már megint elfelejtettem, hogy egyedül élek”, majd minden rózsaszín naiv kislányos cuccát ledarálja, szétvágja, összefirkálja, lefújja spray-vel miközben szól a drámai zene, és rájössz, hogy Selina halott, már csak a Macskanő létezik. Hihetetlen színészi játék ez ettől a zseniális művésznőtől.
Olyan mondatok hagyják el a színészek száját a legkomolyabb jelenetek közepén, hogy
Nemigen volt még olyan, hogy Bianka azt mondta egy sorra, hogy erre elő lehetett volna fizetni. Igazából egyetlen egyre, ami se nem képregény, se nem figura, hanem egy magazin egy-egy karakter sisakjával, olykor fejével (pl. C3-PO fejét nem nevezném sisaknak, viszont nagyon meg fogom szerezni). Ez a DeAgostini Star Wars sisakgyűjteménye.
Na de. Összességében a füzetek lekötötték a figyelmem, és jó újra meg újra látni a filmekből ismert jeleneteket, akár így kinyomtatva is. Boba Fettnél még az új sorozattal is aktuálizálták a történetét, így jó naprakész végülis. Ami viszont szerintem megbocsáthatatlan, hogy azt a bizonyos mondatot, hogy „Nem. Én vagyok az apád!” sikerült „Luke, én vagyok az apád!”-ként idézni.
Stjepan Sejic képregényei szépek. Ezen kívül nem sok jót tudok róluk elmondani. Nem értem, miért próbálkozok mindig a képregényeivel, de az én hibám. Nem tetszenek. Nincs ez sajnos másként a Death Vigillel, másnéven Virrasztókkal sem, ami itthon sorszámozottan került kiadásra a Fumax Kiadónál.
Összességében nem is lett volna baj a képregénnyel, az elején. Nagyon szépek a rajzai, Stjepan Sejic tud, az biztos. Érdekes ez a vegyesnek tűnő technika, a photoshoppal ízlésesen felpimpelt rajzok. Kár, hogy Sejic nem tud rendes történetet, vagy lezárást írni.
Régen nem szerettem a majmokat. Gyerekkoromban minden hétköznap délután ment az egyik kereskedelmi csatornán a Charlie, majom a csalánban, vagy családban, amit kifejezetten rühelltem. Igazából az undoromat az váltotta ki, hogy nem tudtam hová tenni a majom emberszerű viselkedését. Sok év telt el azóta.
Az első néhány részben Don Uggie Apelino és öltönyös bandája lövöldöznek a csikágói írógéppel mindenfelé, amíg nem likvidálja őket Dredd, ami eltart néhány progon át, mivel a Donnak elég kiterjedt maffiája van.
Harry Heston története nekem nagyon tetszett, kicsit a kövesd az álmaidat, és minden sikerülhet. Ha-ha-ha. Viszont a karakter születésének története szíven ütött. Ugyanis Jake Lynch rajzoló és Stewart Perkins találta ki a karaktert. Ők régi barátok voltak, díjat nyertek 1999-ben egy közös képregényükkel. Jake Lynch rajzai szerintem fenomenálisak, kicsit Capullo Spawn rajzait idézik, miközben kicsit vastagabb kontúrokkal dolgozik. Igényes, annyi szent. Stewart Perkins pedig hatalmas képregényrajongó volt, és a 2000AD Kiadónál egyfajta zseniként tartották számon (John Wagner egyik tanácsadója volt, mert hatalmas lexikális tudása volt a képregények terén). Perkins nagyon örült volna, ha Heston bekerülne a Dredd Megazinba, viszont – mivel hivatásos katona volt – nem érhette meg a karakter megjelenését. Egy gyakorlat során váratlanul hunyt el szívroham következtében. Rá négy hónapra jelent meg Heston a Judge Dredd Megazine-ban.
A ma 25 éves Spawn mozifilm szerintem minden rajongónak jelent valamit. Számomra nem igazán a film volt, ami meghozta a kedvet az Ivadékhoz anno. Igazából az utóbbi néhány évben izgultam rá a karakterre, amikor néhány füzetet újonnan be lehetett szerezni a feltámasztott magyar megjelenésnek hála. Aztán a keményfedeles kiadás még jobban belopta magát a szívembe.
A fő probléma a cselekmény átírása, leegyszerűsítése, és a színészek teljes érdektelenségbe fulladása a film során (valószínű úgy álltak hozzá, hogy ez egy B kategóriás fos lesz). Ezeken kívül azért Spawn (Michael Jai White) mozgása is hagy némi kívánnivalót maga után.
A színészek közül Michael Jai White szerintem teljesen jól hozza a figuráját, és John Leguizamo bohóca iszonyat vicces. Lényegében ez a film egy Violátor vígjátékként tök jól működött volna, mert a csávó a maximumot hozza ki magából az egész film alatt. Undorító karakter, és egyben nem tudod levenni a szemed róla. Lubickol a szerepben.
Nem olyan régen volt a Képregényfesztivál, ezen alkalomból minden évben rengeteg újdonságot jelentenek be a kiadók. Nekem a kedvenceim a Frike Comics, és az Anagram Comics, akikkel úgy gondolom, nagyon könnyű jó kapcsolatot felépíteni. Jó, nem megyek bele romantikus ajnározásba. Az olaszok idén nagyon kitettek magukért, amikor bevállalták a Color Zagor kiadását, és vállalták a közreműködést a neves olasz rajzolónak, Walter Venturinak az Olasz Kultúrintézet által a Képregényfesztiválra való meghívásában.
Nem tudom, miben áll a Zagor történetek sikere. Nincsenek túlbonyolítva, követhetőek, nincsenek benne szuperhősök se, meg multif@szomok sem. Zagor egy kőbaltával elnáspángol mindenkit, miközben ha tarkón vágják, az se kottyan meg neki (na, jó, lehet néha mégis). Egy átlagosnak nem mondható erejű férfi ő, akit csak a becsület és a hősködés, no meg az ártatlanok védelme érdekel.
A 21. században olyan mértékben megnőtt a bűnözési ráta, hogy az igazságügyi rendszernek teljes átszervezésre van szüksége, hogy felvegye a harcot vele. Fargo bíró javaslatára létrehozzák az igazságügyi osztályt, ahol olyan bírókat alkalmaznak, akik egyszerre rendőrök, bírók, és ítéletvégrehajtók is.
A képregény első oldalain meghökkenve tapasztalhatjuk, hogy mennyire zavarja az embereket a rendőr-bírók megjelenése, ezért egy tüntetésen elszabadul a pokol, az egyik bíró kénytelen lesz kiverni egy lázadó szellemű jóember fogait, ami miatt a tömeg lincshangulatba kerül. 
Michael Carroll ismét bizonyította, hogy jó Dredd író, John Higgins rajzai pedig fenomenálisak. A rajzok olyanok, amiken elidőzik a szem, és nem csak akkor, amikor a latexbe bújtatott Glover bírónőt mutatják nekünk hátulról. Jake Lynch Dreddje kicsit négyszögletesre sikerült, viszont szerintem ezek a karikatúraszerű-izék nem olyan bántóak a szemnek, mint egy Dean Ormston firkálás (pl. a Judgement Dayben, pfej). Szépnek semmiképpen sem mondanám.