Mark Millar jó. Úgy tud írni, hogy amikor egy kötet (vagy run) végére érek, legszívesebben elölről kezdeném. Pedig nem (mindig) mélyenszántó gondolatok tömege. Sőt, néha nagyon nem. És természetesen nincs meg minden, amit valaha írt, nincs is ilyen szándékom. De például a Ha/Ver (Kick-Ass), a Kingsman - A titkos szolgálat (Kingsman: The Secret Service), Logan/Rozsomák: Vén Logan (Wolverine: Old Man Logan), Superman: Red Son (még nem jelent meg magyarul, lehetne Vörös Fiú, Vörösfi), de leginkább a Jupiter hagyatéka (Jupiter's Legacy). Utóbbinál valahogy úgy dolgozik az agyam, hogy a kötet vége felé el akarja felejteni a részleteket, a neveket, a szereplőket, csak hogy legyen okom újra és újra elolvasni. Az utolsó lapot tanácstalanul lapozom oda és vissza, mert nincs tovább. Egyszer már újráztam ilyenkor, de általában türelmesebb vagyok, és kap pár hónap pihenőt.

Itt "nyitok egy zárójelet". A Netflix készített egy sorozatot is a képregény alapján. Ami enyhe túlzás, mert rá sem ismertem. Pedig olyan csodálatosak voltak azok a felragasztott álszakállak, amelyek épp, hogy le nem estek a színészek arcáról. Nem mondom, hogy rossz, mert nem néztem végig. Túlzottan szeretem a képregényt, nem tudtam befogadni. És ezzel én is hozzájárultam ahhoz, hogy ne készüljön második évad. Mert van a Netflixnek egy olyan algoritmusa, amely szerint, ha valaki elkezd egy sorozatot, de 28 napon belül nem nézi végig azt az évadot, az egy hatalmas fekete pont a sorozatnak. Több cím is áldozata lett ennek a matematikának, szóval így kezdjetek bele bármibe is.

Meséljek róla? Hát jó. A történet több síkon fut. Hol a jelenben, hol a múltban vagyunk. Igaz, a váltakozás egy idő után abbamarad, így aszimmetrikus lesz a képregény felépítése. Ez egy ideig zavar, de aztán már nem érdekel, mert a cselekmény és a történések tempója magával sodor. A szuperhősök korában élünk, ahogy ez már megszokott. Na nem azért, mert körülöttünk röpködnek a feszülő műszálas szerkós egyének. Hanem mert van pár olyan képregény, amelyben érezhetően nemcsak a bűnüldözés és a szuperhősök fantasztikus bemutatása a cél, hanem az emberi oldal és nézőpont, a politikai és a társadalmi helyzetek ábrázolása is. Ezt lehet úgy is, mint pl. a Csodák kora (Marvels), amikor a hétköznapi ember látja és meséli történéseket. De ez a képregény nem ilyen. Itt azért tudunk azonosulni a helyzetekkel, mert ilyen helyzetekben élünk. Gazdasági válság, belpolitikai harcok, a szokásos. És akkor is érezhető a helyzet súlya, ha csak a szuperek szemszögéből látjuk. Ők is ebben a világban élnek, és sokan közülük azt vállalták, hogy ezt a világot jobbá teszik. A múltbéli szál a majd' száz évvel ezelőtti gazdasági válság idejére repít vissza minket, míg a jelen az konkrétan a jelen, ugyanis 2022 is szerepel a dátumok között. A képregény 2013-ban jelent meg, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Millar az új Nostradamus, viszont a történelem ismétli magát, és az emberek is folyamatosan elkövetik ugyanazokat a hibákat. Hja, én is.

Kicsit konkrétabban. Egy fiatalokból álló csapat elindul egy sziget felé, ami talán nem is létezik. Legalábbis a térképek szerint. De a főhősünk (Sheldon Sampson) ragaszkodik hozzá, mert látta álmában, és a többiek hisznek a meggyőződésében. Az álom - és így a sziget - fantasztikus távlatokkal kecsegtet, és talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy elmondom: szupererőt kapnak. De a részletekért már olvasnotok kell! Sheldonból Utópia lesz (eredetiben: The Utopian), és csapatával jobbá teszik a világot. Persze saját elképzelésük szerint. De az akkori ötletek és felfogás működőképes napjainkban is? Hiszen nagyjából kilencven év telt el, generáció- és szemlétetváltás történt. Tudnánk úgy élni, ahogy nagyszüleink, dédszüleink? Nem. Utópia természetesen meggyőzhető, hogy új szelek fújnak, és az ő gondolatai már idejemúltak. Á, dehogy. Majd erőszakkal megoldják. És ez még csak a történet eleje. Mert a másik jobb? Meg "elmúlt akárhány év", "Te is, fiam, Brutus?", meg minden. A szokásos politikai körök, csak szuperképességekkel, ami egyszerre menő és veszélyes. Arra sincs garancia, hogy az új jobb, és ezért lehet akár sokkal rosszabb is. Mindig aktuális témák, mert mindig emberek vagyunk és maradunk.

Csak a felszínt karcolgattam, és így is elég hosszú lett, de a kedvenceinkkel mindig így van. És Frank Quitely nem akármilyen rajzairól - Peter Doherty színezésével - még nem is mondtam semmit. Összegzés: engem megkajált ez a sor, nem tudom megunni.

Ezt a cikket nagyon nem akarózott megírnom. Igazából mindig megfogant bennem a gondolat, de elvetettem, mert a témája nekem nagyon fájó. A blog jellege sokszor olyan, hogy az ember leírja az agymenéseit, de nálunk ez annyira nem volt ezidáig divat. Most kivételt teszek, és a teljes bejegyzést egyetlen embernek, és a róla kialakult gondolataimnak szeretném szentelni.

Ugyanis ma öt éve, 2017. július 20-án ment el Chester Bennington, a Linkin Park egykori frontembere, szövegírója, aki számomra legenda. Hiányát sosem fogja a rajongótábor kiheverni. A mostani sorok írása közben is Linkin Park best of lejátszási lista szól, és nem könnyíti meg a dolgomat.

A Linkin Park első nagylemeze 2000-ben jelent meg, Hybrid Theory címmel, melyik metal rajongó ne ismerné. A stílus valami új, nu metalként aposztrofált valami, meg rapcore (rock és rap keveréke). Én először 2002-ben találkoztam az albummal, egy idősebb unokatesóm adta a kezembe, hogy „nesze fiam, hallgass zenét is ne csak szart”. Egyébként a Hybrid Theory gyémántlemez lett, több, mint tízmillió darabot adtak el belőle az Egyesült Államokban. Hangzásában ez valami új volt, amit zabált a nép.

Meg kell mondanom, hogy anyáméktól azért valamicske zenei ízlést örököltem, mert nálunk Depeche Mode, Dire Straits, meg Iron Maiden szólt a háznál, sosem volt oda a család a rokonság köreiben nagy népszerűségnek örvendő mulatósért, vagy a magyar popzenéért.

Szóval Linkin Park. A második lemezük, a Meteora, amin olyan slágerek, tényleg slágerek voltak, mint a Numb, vagy a Breaking the Habit, 2002-ben jött ki. Ezeket még rádióban is lehet hallani a mai napig, amit nem is csodálok. Bár a keményebb nótáik hallatán szerintem a rádiós szerkesztők keresztet vetve imákat mormolnak, csak ne kelljen lejátszani.

Végigkövettem a zenekar minden megmozdulását, lemezeiket, karrierjüket, de soha nem láttam őket élőben. Chester mégis olyan volt, mintha mindannyian ismertük volna. Tudtunk a nem túl pozitív függőségeiről, hogy nehezen dolgozta fel a sztárságot, de egy valamit nagyon nem tudtunk róla, pedig minden dalából sütött, ezek pedig a gyerekkori traumái, a depressziója. Valamiért nem akarta róla azt elhinni a világ, hogy ő is lehet nagyon szomorú…

Chester nem tudta elviselni a depressziót, nem beszélt erről, még a saját családja sem tudta, mi történik a lelkében (legalábbis a feleségének a halála után tett egyik interjújából erre emlékszem). Egyet az ő példáján keresztül is megtanulhattunk, hogy a depressziónak sajnos mosolygós arca van, nem biztos, hogy kiderül, mi zajlik egy szerettünk lelkében. De ha valami bánt, akkor el kell mondanod valakinek, aki segíthet feldolgozni, mert a lélek marha bonyolult dolog, amit egymagad lehet, meg sem tudsz gyógyítani. Chester rohadtul elrontotta, mert nem tudom úgy hallgatni a Numbot, a Leave out all the restet, a Heavyt, a My decembert, vagy akármelyik dalát, hogy ne kapna el a sírás.

Én nagyon szeretem a zenéjüket a mai napig, és soha nem fogom elfeledni Chestert. Remélem, ahol most van, békére lelt.

Bélu voltam. Sziasztok

Szóval Robotzsaru. Ennek most több apropója is van. Az egyik alap, és egyértelmű, hogy 1987. július 17-én volt a bemutatója. Vagyis 35 évvel ezelőtt, ami félelmetes. Igaz, pár évvel később láttam, de még akkor is gyerek voltam, most pedig... már nem. A másik apropója a Szárnyas fejvadász, amiről (pontosabban: amikről) Bélu nem is olyan rég írt párat. Konkrétan azért kapcsolható ide, mert a Blade Runner megihlette Edward Neumeiert (Robotzsaru egyik alkotója, a társa pedig Michael Miner volt). Az ember, amelyik robot, de öntudattal bír, így mégis emberi, és így tovább. A harmadik pedig az, hogy a napokban (ahogy az a Facebook-oldalunkon kiderült) az "új" Star Trek filmeket nézem. A 2013-as második film (Sötétségben - Into Darkness) egyik kulcsfontosságú szereplője Marcus admirális, akit Peter Weller személyesít meg, aki bizony maga Robotzsaru. És itt már nem írom, hogy Weller játszotta el, hanem ő volt. Ahogy pl. Christopher Reeve Superman volt. (Jöhetnek még példák, ha van kedvetek! ;) )

Rendezőnek a fura holland fickót, Paul Verhoevent kérték fel. Filmjei már az Egyesült államokban is ismertek voltak, bár vegyes fogadtatást kaptak. Az elképzelés nagyjából az volt, hogy egy európai sokkal amerikaibb filmet képes készíteni, mivel sokkal élesebben látja az eltéréseket, a társadalmat, mindent. Verhoeven elolvasta a forgatókönyv elejét, és egyből rávágta, hogy: Nem! A felesége viszont elolvasta az egészet, és meggyőzte, hogy ez nemcsak egy robotos-Frankenstein valami, hanem nagyon sok szinten működő dolog. Nem véletlenül szoktuk a házastársat a jobbik felünknek nevezni! És egyértelműen igaza volt.
Bár az alapsztori tényleg olyan... valamilyen robotos film, emberből lett, aztán megy a lövöldözés, de ez nem ilyen egyszerű. Aki még nem látta, az talán ne is olvassa tovább. Bár aki nem látta, jó eséllyel eddig sem olvasta ezt a bejegyzést. A helyszín Detroit, egy nem is olyan távoli jövőben. A bűnözés virágzik, a gazdaság hanyatlik, az OCP (Omni Consumer Products) vállalat nagyjából mindent megkaparint, még a rendőrséget is. Egy álomvárost kívánnak létrehozni, ami utópia, disztópia, meg minden hasonló, de először el kellene fojtani a bűnt. A rendőröknek viszont már mindene kivan, sztrájkkal fenyegetőznek, és erre az OCP kipróbálja az egyértelmű megoldást: egy harci robot bevetése. Igen, ez a fura szappantartó, amelyik csirkelábakon mászkál, az ED-209. A bemutató katasztrofális, viszont így egy újabb terv ütheti fel a fejét, a Robocop program. Ez emberre hajazna, és a gondolkodása is valamennyire emberi lenne, de tulajdonképpen egy parancsokat gondolkodás nélkül végrehajtó robot lenne. Mivel ez sem sztrájkolna - jöhet! Már csak egy önkéntes kellene.
Alex Murphy épp hogy átkerült az új körzetébe, Clarence Boddicker - hírhedt rosszfiú - sza..., nos, szitává lövi. Így meg is lett az önkéntes. Memória törölve, test teljesen lecserélve, remek fegyverrel felszerelve (ez eszperente lett), már indulhat is a tökéletes zsaru. Na de ez így nem jó, mert már van tökéletes zsaru, a jól kitalált ED-209, amiben sok pénz van, és a hadseregnek is el lehetne adni jó pénzért, meg satöbbi. Szóval jó lenne megszabadulni Robotzsarutól, és erre az OCP egyik fejese (az alelnök, Dick Jones) pont azt bérli fel, aki egyszer már végzett vele. Van itt minden: csalás, korrupció, fegyverek, drogok, bűnözők foglalkoztatása. Ám Robotzsaru nem sokat tud tenni Jones ellen, pedig már bizonyítékot is gyűjtött, mert az okosan beépített egy kivételt a programba, ami szerint nem tartoztathat le OCP alkalmazottat. Eddig is volt akció bőven, de innen lavinaként jönnek az események. Az utolsó percek fordulatait és csattanóit már csak azért sem lövöm le. Miért? Mert zseniális jelenetek.
Szóval a kis robotos történet végül egy cyberpunk disztópia lett, ahol a társadalmi problémák lépten-nyomon előtörnek, az "igazság" annak a kezében van, aki a pénzt és a hatalmat birtokolja, ahol nem félnek piszkosan játszani azok, akik a jó és helyes útra kellene tereljék az embereket, ahol szép hírekkel terelik el a figyelmet az akut gondokról, ahol... Várjunk csak! Ez most kicsit olyan, mint a pár nappal ezelőtti Transmetropolitan 3 bemutatónk. Na igen, a világ mindig így működött, és jó eséllyel így is fog, de mindig van remény!

„Utálom az egészet!” Idézhetném kedvenc Spider Jerusalemünket, ha a legkedvesebb mondatát emelném ki a Transmetropolitan 3. kötetéből. Utálom, hogy a sorozat végére értem, viszont bármikor újra lehet olvasni, mivel itt fog héderezni a polcon.

A Transmetropolitan harmadik kötete rengeteg gondolatot ébresztett bennem. A képregény, lehet sokszor öncélúan bunkó, trágár, ennek ellenére rengeteg mondanivalója van. Na de miben tudja még a harmadik kötetre is fenntartani az olvasó figyelmét ez a képregény.

A harmadik kötet cselekménye rendesen eltér az eddigiektől. Sokkal akciódúsabb, ezáltal kevesebb olvasnivalót ad. Két este alatt elolvastam ezt a monstrumot, viszont főleg azért tartott eddig, mert rengeteg olyan kép volt, amin elidőztem. Vagy azért, mert nagyon szép volt, vagy, mert sírva röhögtem rajta. Továbbra sem hiszem el, hogy Darick Robertson létezik, zseniálisak a rajzai. Nem tudom elmondani, micsoda igényességgel dolgozott, miközben a színek továbbra is fantasztikusak.

Spider testi és lelki állapota az utolsó kötetre eléggé megroggyan, annak a pár mázsa különböző fajtájú pszichotikumnak, amit elfogyasztott a városba érkezése óta, és egy fertőzésnek köszönhetően. A történet nyilván erre hegyeződik ki, és a Callahan elnökkel folytatott személyes háborújára. Ugyanis az épp regnáló elnökről még több információ jut kedvenc köcsög újságírónk birtokába. Nyomozgat, rejtőzködik, a rosszéletű segédeivel együtt. Néhány új szereplőt is megismerhetünk, akik a nagy képhez adnak hozzá még többet.

A cselekményről ennyit. Nem is igazán akarom feszegetni a spoileresség határát. Mit adott nekem a harmadik kötet? Egyáltalán az egész sorozat?

Egyrészt társadalomkritikát. Kábítószer és egyéb bűnözésről, prostitúció különböző formáiról, a kilátástalan helyzetben lévő rétegek mindennapi harcairól, amikből sokunknak szerencsére nem jutott ki. Ezen felül az is elgondolkodtató, hogy mégis mekkora hatalom rejlik a médiában, akaratbefolyásolás tekintetében. Ebből a szempontból szerintem, ismerve a mai környezetet, teljesen tökéletesen öregedett a képregény.

Elhatárolódom magamtól. Szóval a képregényben akié a média, ami mai viszonylatban is a negyedik hatalmi ág, ez megkérdőjelezhetetlen tény, az diktálja a valóságot. Ez a Transmetropolitanben és a nem olyan régen látott/olvasott Boysban is kiemelést nyert. Bármit képesek eltussolni, más színben feltüntetni, embereket ellehetetleníteni, még akár gyilkosságokat is sikerült a média bűzös pöcegödrébe temetni.

Az is csak kitaláció, hogy ha eleget szajkózod a hazug szarságaidat, akkor beveszi a nép, két kiskutyás-kismacskás cukiskodás, egy állatkertben született kispanda, az éppen aktuális álompárról való szerelmes ömlengés, és „ZS” kategóriás celebkedés közepette el is felejtik, hogy az életük semmivel sem lesz jobb, a fizetésük napról napra kevesebbet ér, hogy nem nézed őket semmibe sem. Minden csak kirakat, látszatemberek élik a bérelt életüket, miközben arról standupolnak, milyen boldogok azzal a nővel, akivel két hét múlva már külön vannak, mert ugye nem működött. De amíg ezekkel foglalkoznak, addig se foglalkoznak mással. Erre van igény.

Természetesen a képregényben van így. A valósággal bármilyen egyezőség a véletlen műve.

Üdvözöl Titeket: Spider Jerusalem, aki utálja az egészet.

Ismét egy filmes évforduló, és számunkra kedves. Egyrészt a címszereplőt alakító színész személye, másrészt a film minősége miatt is. 2012. július 11-én láthatták először a Dredd című filmet a San Diego Comic Conon.

A főszereplőt alakító Karl Urbanról már számtalanszor áradoztunk. Rengeteg filmben szerepelt, és fantasztikus színésznek tartjuk. Azért írok többes számban, mert Tibi is szerelmes Karlba, nem csak én.

Vagy lehet Tibi Lena Headey-t mondta a film kapcsán. Mindegy is.

A helyszín Mega-1 (1-es Metropolisz), a 21. század vége, 22. század eleje. De ezt már mindenki tudja. A probléma, hogy egyetlen városban 800 millió ember él, és percenként 17.000 bűneset történik, amiknek csak a 6%-ával tudnak foglalkozni a bírók, akik egy személyben ítéletvégrehajtók is

A filmben először találkozik Dredd és Anderson bíró, utóbbi újonc, és telepata képességekkel rendelkező mutáns. Dreddre is akasztják, csak hogy rontsa körülötte a levegőt. Dreddtől függ, hogy bíró lesz-e Andersonból, vagy sem, és eleinte nagyon nem szíveli.

Anderson kiválasztja az első megbízatásukat, hármas gyilkosság az egyik blokkban. Néhányan lenyúzva fejest ugrottak a betonba 100 emelet magasról. Szuper módon indul a dolog. Dreddék őrizetbe veszik Kayt, aki Anderson szerint a gyilkosságokért felel. Aztán kitör a pokol.

A blokkot háborús üzemmódba állítják, és bezárják. Dreddék csapdába esnek egy olyan városrészben, ahol mindenki rájuk vadászik. Ez veszélyes… Ja, nem, ez gyanús. Szóval gyanússá válik, hogy miért kockáztat a helyi kábítószerkartell vezetője, Mama egy tömegmészárlást, csak hogy elkapjon két bírót. Talán azért, mert az egész várost akarja, egyszer, ha megengedheti magának. Egyelőre már néhány bírót megvett.

Kövezzetek meg, de nekem a Dredd sokkal jobban tetszik, mint az eredeti film, a Sylvester Stallone főszereplésével készült 1995-ös Dredd bíró film. Egyrészt a cselekménye teljesen követi a képregények sémáját, hasonló egyszerűségű, igazi, vérbeli akciófilm. A helyszínek, a lepukkant blokkváros teljesen olyan, amilyennek lennie kell. Hogy Dredden végig fenn marad a sisak, ugyancsak a karakter része. Ő a törvény, nem láthatjuk az arcát, ahogy a képregényben sem mutatja meg sosem (pl. amikor az átkozott földre száműzik a Necropolis előtt, ott is hatalmas kalappal fedi az arcát, nehogy látható legyen). Tudom, hogy ez utóbbi csak kis apróság, de ezzel nagyon sokat lehet tenni az élmény érdekében.

Az akciók is nagyon látványosak a filmben, és a speciális effektek is rendben vannak szerintem. Van itt napalmmal bűnöző égetés, lerobbanó kéz (az idióta nem tudta, hogy a lawgivert csak a bíró használhatja, más kezében visszafelé sül el), kábítószeres flash időlassítás, agykisütés szájon át, golyószórós tömeggyilkolás, robbanások (kabumm!), speckó veretős zene.

Karl Urban zseniális színész, és ezt a Dreddben is megmutatta már (meg korábban még számtalan szerepében). Még a szája is tökéletesen áll, annak ellenére, hogy nem látjuk az arcát, mégis játszik, és tökéletesen teszi. A mozgása, a testtartása, mimikája, ez a faarc, a szájtartás mind-mind olyan, amilyennek Dreddnek lennie kell.

Mit is írhatnék zárszónak? Csak azt, hogy nézzétek meg a filmet. Jó szórakozást!

Bélu voltam, sziasztok!

Nem gondoltam volna, hogy az új Marveles Star Wars érában lesz olyan képregény, amire azt mondom, hogy mind rajzban, mind történetben megüt egy értelmesnek mondható mércét (a minimális elvárásom az, hogy ne okozzon szemrákot). Láttam, hogy a Szukits Kiadó kijött egy fejvadászos – folytatásos – történettel, és ránéztem, mit tud. Paolo Villanelli rajzai bejöttek, már amit a neten láttam, és most, hogy kézbe vehettem a magyarul megjelent képregényt, még jobban tetszenek a rajzai. Ez a Fejvadászok, a Galaxis Legjobbjai (írta: Ethan Sacks).

Maga a képregény borítója szerintem megkapó. Vannak rajta, mily meglepő, fejvadászok, köztük Bossk és Boba Fett, meg egy Terminátor csávó. Szépek a feliratok is, meg ez a fekete keret is nagyon jól áll neki. Szóval baba cucc.

A történet szerint réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban egy küldetés során árulás történik a fejvadász bandában, ami miatt kitaszítottakká váltak. A tagok betűrendben Boba Fett, Bossk, Nakano Lash, T’ongor és Valance. Nakano Lash, az egyik legrégebbi fejvadász gondol egyet, és megöli a megbízójukat. Ami egy fejvadász banda esetében – meg úgy általában sem – illő dolog. Boba és társai ezért eléggé berágnak Lashre.

A történet főszereplője Valance, a Terminátor csávó, és T’ongor kishúga, aki bosszút forral Nakano Lash ellen. Igazából mindenki rá vadászik, nem igazán értik, miért kellett neki eltérni a tervtől, ezzel csőd szélére és halállisták élére tenni a banda tagjait.

A képregény története nem egy nagy vaszisztdasz, egy – szerintem nagyon jól időzített – fordulaton kívül. Már-már sok volt a romantizálásból és érzelgősségből, amikor Boba Fett megérkezik ajtóstul a házba, és elrendez dolgokat… Nem árulhatok el többet. Amúgy a Birodalom Visszavág után járunk, amikor is burjánzik a galaktikus maffia. A történet két család közötti háború kellős közepébe repít minket (kis shakespeare-i áthallás van a sztoriban).

A képregény rajzai szerintem messze felülmúlják a megszokott Marveles SW képregények rajzainak minőségét, bár van bennük néhol kivetnivaló. Összességében lendületes rajzok, ahogyan a történet is. És nem vitték túlzásba a Photoshopot meg a krómozást, meg a csillogó arcbőröket.

Nem sok üresjárat van benne. Kár, hogy gyorsan vége lett az első kötetnek, és az is, hogy Boba Fett viszonylag keveset szerepel benne, ellenben a nem jogdíjas Terminátor csávó annál többet. Viszont a vége arra utal, hogy most már Bobára fog fókuszálni a sztori. Merem remélni.

Összességében ez egy teljesen vállalható képregény. Valószínűleg folytatni fogom a sort.

Bélu voltam. Sziasztok!

U.i.: Eszetekbe ne jusson elárulni egy fejvadászt.

Én megértem, hogy már csömörötök van a Szárnyas Fejvadásztól, de még ezt az utolsó alkalmat bírjátok ki. Szárnyas Fejvadász hetünk utolsó etapjában egy olyan képregényt hoztam el nektek, ami címében Blade Runner, viszont…

Ez a Blade Runner 2019, amit itthon a Magnum Opus adott ki. Michael Green írta, a maga módján, mondhatni. Igazából nagyon csalódott vagyok, aminek Bianka nagyon örül, mert így egy képregénnyel kevesebb fog a polcon ülni…

A képregény egy női fejvadász, Ash történetének kezdetét meséli el. 2019. Los Angelesében ugyanis ő a halljakend, ő van kikiáltva a legjobb fejvadásznak… tudjuk, ki a legjobb, de mindegy. Már hogy lenne ő a legjobb, ha a gerince helyén egy akksis protkó van, ami küldetés közben lemerül, ezzel hatalmas fájdalmat okozva a nőnek? Teljesen hihető. Az, hogy nincs a hölgynek gerince, azon lépjünk túl, mivel ez egy scifi. Talán az.

Marha gyenge eresztés ez. Na de folytassuk. A nem igazi Szárnyas Fejvadász kiiktat egy androidot, akit rávesz arra, hogy kivágja a saját szemét és elvágja a saját torkát. Nos. Tudjuk, hogy az androidok minden másnál jobban becsülik a saját életüket. Szóval már ez az alapszitu is borzasztóan sántít.

A csaj kap egy újabb megbízatást, igazából, mivel a legtöbb androidot kiiktatta, ezért másfélét, mint általában szokott. Eltűnt személyek után kellene nyomoznia. Na, ez se nagyon állja meg a helyét, mivel Deckard, amikor nem volt melója, marhára csak a közalkalmazotti bért kapta, miközben malmozott a haverjaival. Fejvadász, nem gyerekfelvigyázó.

Az androidokról annyit, hogy ezek közel sem azok a tökéletes lények, mint ahogyan már megismerhettük őket a többi műből, itt ilyen totyakos alakok is vannak. Közel sem nevezném az ilyeneket tökéletes lénynek.

Nos, a történet egy fabatkát nem ér, de beszéljünk akkor a képi megvalósításról, ami szerintem közepesnél csak egy kicsit erősebb. Több helyen alibipaneleket láthatunk, arcokat, mindenféle háttér nélkül. Ez szerintem gáz. Azt sem szeretem a képregényekben, ha több egész oldalas, vagy kétoldalas panelt látok. Főleg, ha a rajzok középszerűek. Másnál még elmegy. És egyáltalán hol vannak a színek? Mégis mi ez a halovány seszínű izé? Hol vannak a neonfények?

A magyar kiadó munkájára nem lehet panaszunk, a képregény szép, nagy alapos, keményfedeles kötet, szép a megjelenése, kár, hogy a belbecs az csak Nexus 2 a 10-ből.

Ja és a fordításról csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy az androidokat „kiiktatják” minden eddigi fordítás szerint, nem „nyugdíjazzák”. Értem, hogy „retired” volt oda írva, de legyünk már hűek az eddigi szövegekhez. A kiiktatásnak pont az a tartalma, hogy ezek az androidok nincsenek emberszámba véve, ami az egész történet legfőbb problémáját veti fel.

Vége van a Szárnyas Fejvadász hetünknek, remélem jól szórakoztatok, én a filmeken és a könyvvel igen, ezt a mait meg hagyjuk is.

Bélu voltam. Sziasztok!

Szárnyas Fejvadász hetünk második, de nem utolsó állomásához érve úgy gondoltam, hogy az 1982-es alkotás folytatását hoznám el nektek. A filmmel kapcsolatos viszonyomról annyit, hogy a cikk írásához néztem meg először, sosem volt rá alkalmam igazából, bár tudtam, hogy létezik.

A filmet Dennis Villeneuve rendezte, és szerintem egész remek munkát végzett. Nagyon jól sikerült visszaadnia azt a cyberpunk világot, amit Philip K. Dick anno megálmodott, sőt, megkockáztatom, látványvilágában inkább hasonlít a könyvben leírtakhoz, mint akár az első film. Itt van por, van „szuvat” és van kilátástalanság.

Igazi keverék kutya ez, mert zeneiségében meg visszaköszönnek Vangelis dallamai, holott Hans Zimmer a zenei felelőse. Zimmer zenéit pedig nagyon szeretem.

A fő cselekményszála a Ryan Gosling által alakított K detektív körül forog, aki akaratlanul is belecsöppen egy világrengető felfedezésbe. Ugyanis egy kiiktatott android háza táján egy rejtélyes ládát talál, amiben egy szülés közben meghalt nő csontváza pihen.

A laborvizsgálatok megállapítják, hogy a nő android volt, ami nem annyira jó hír, ugyanis a mesterséges és az „igazi” közötti határvonal elmosódása egy polgárháborúhoz vezethetne, amiben a rendőrség nem annyira érdekelt.

K detektív, aki maga is replikáns, nyakába veszi a lábait, és nyomozni kezd: ki a rejtélyes replikáns nő, aki gyereket szült? Mi történt a gyerekkel? A nyomok egy emberhez vezetnek végül, aki nem más, mint Rick Deckard…

Szokásomhoz híven nem szeretnék semmilyen poént lelőni a filmről, mert aki még nem látta, annak új, hiába telt el a bemutató óta majd’ öt év.

Annyit elárulok, hogy a film rengeteg fordulatban bővelkedik, talán eggyel-kettővel több is van belőle a kelleténél.

Igazából annak ellenére, hogy a film a határok elmosását kívánja előtérbe helyezni „a mi az ember?” kérdésében, mégis valahogy sikerült az androidokat nagyon távolinak ábrázolnia. Itt főleg az zavart, hogy a replikánsok Nexus akárhanyadik verziója szerintem hidegebb, mint elődei voltak, holott éppen az volt a cél, hogy minél emberibbet alkossanak. Úgy tűnik, ez a célkitűzés 2049-re elhalt.

A film majd’ három órás játékideje kicsit soknak bizonyult nekem. Sok a csöndes-nyugodt jelenet, ahol alig hangzik el bármi is. Ryan Gosling jól hozza ezt a komoly, halk szavú alakot, de lehet már túl jól is.

Ana De Armas szerepére kitérnék, ami a 2013-as Her (A Nő) című filmből ismert mesterséges intelligencia, Samantha átemelése a Blade Runner világába, annyi különbséggel, hogy itt vizuálisan is megjelenik a nő, hála istennek. Kicsit zavart, hogy ezeket a jeleneteket már láttam abban a filmben, és még a prostituáltas „beleköltözős” jelenetet is lenyúlták onnan. Hát mit ne mondjak.

Jaj, megint megérkezett a fikázós énem, ezért elnézést kérek. Összességében a film teljesen élvezhető volt, bár több logikai bukfencet tartalmaz, és lopott jelenetet, ötletet is láthattunk benne.

Nézzétek meg a Her-t (magyarul: A Nő), marha jó kis romantikus film az a mesterséges intelligencia és az ember viszonyáról, a virtuális világ térnyeréséről.

Azért ha van kedvetek, a Szárnyas Fejvadász 2049-et is megnézhetitek, mert annyira nem rossz cucc ez.

Bélu voltam. Sziasztok!