1968-ban jelent meg Philip K. Dick kultikus hatású, a cyberpunk előfutárának tartott regénye, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal. Nem vagyok Dick rajongó, de ez az egyik regény, amit minden évben újrázni szoktam.

A regény főszereplője Rick Deckard, fejvadász, aki boldogan él feleségével és elektronikus bárányukkal egy olyan világban (1992-ben, vagy az újabb kiadásokban 2021-ben), ahol a Végső Világháború miatt az emberek többsége elhagyta az anyabolygót. A háború ugyanis nukleáris katasztrófával járt, a földet mérgező por fedi, mindent megesz a „szuvat” (ami a rothadás, a szemét beceneve, de sok helyen élőként van említve). Az állatok 90%-a kihalt az atomvillanásokban.

San Franciscoban a rendőrség munkáját fejvadászok segítik, akik fejpénzért irtják a szökött androidokat. Androidokat, akik nagyon hasonlítanak az emberre. A problémát az új Nexus 6-os agyi egység okozza, ami miatt nehezebbnek tűnik kiszűrni ezeket a „gépeket”. Deckardot viszont nem könnyű átverni.

A regény tökéletes válaszkeresés arra, hogy mi teszi az embert emberré. Lehet-e embernek tekinteni egy olyan mesterséges lényt, mint egy android, ami csak úgymond mímeli az emberi viselkedést. Egyáltalán tudhatjuk-e, éreznek-e ők igazán?

A regény nem ad választ erre, viszont az író segített azért nekünk. Deckard neve egyrészt rímel Descartes-ra, és ki ne tudná a híres mondást: „Gondolkodom, tehát vagyok”.

A mesterséges embereket az igaziaktól az empátia hiánya különbözteti meg, többször szóba kerül, hogy egy android képtelen a többi androiddal az összefogásra, csak magával törődik, simán feldobná a többit, ha magát mentheti ezzel.

Ezért is van az a bizonyos Voight-Kampff empátiateszt, ami az alany reakcióit méri olyan történetekre, amikre az androidok nem tudnak emberszerűen reagálni, mivel hiányzik belőlük az empátia.

Közben pedig ott van végig a kérdés, hogy ha mesterséges emlékekkel az androidokat lehet befolyásolni, akkor miért ne lehetne magát a főszereplőt is?

És hogy miért is írtam eddig ezeket a sorokat? Mert 1982. június 25-én jött ki az amerikai mozikba a Szárnyas Fejvadász, Ridley Scott fantasztikus filmje, ami ma így akkor pontosan 40 éves. Boldog születésnapot!

Egyszerűen nem lehet egyetlen bejegyzésben sem a regényt, sem a filmet teljes egészében bemutatni, ezzel már számtalan tanulmány foglalkozott (a könyv különböző kiadásaiban lehet olvasni a filmről is érdekes filozofikus értekezéseket).

Ridley Scott filmjének maximum inspirációt adott Dick könyve. Oké. A nevek, a fő cselekmény nagyon hasonlít a könyvhöz, de felsorolhatatlan, mennyi mindenben eltér az alapműtől. Az eredeti angol címe, azaz a Blade Runner egy korábbi Alan Nourse novellából jött, nála a bladerunnerek alsó lábszár híján pengéken futnak. Bővebben ezen a linken angolul lehet még olvasgatni róla: https://www.theverge.com/2017/10/4/16416082/blade-runner-name-backstory-ridley-scott-william-burroughs-alan-nourse.

A film cselekménye az android-vadászatra helyezi a hangsúlyt, itt azonban replikánsoknak nevezik őket. A replikánsokról az elejétől fogva tudni, hogy gyilkosok, ebben is eltér a könyvtől, mert ott azt a látszatot igyekszik az író fenntartani, hogy pusztán a létezésük, a másságuk miatt vadásznak rájuk, viszont a végére ott is kiderül, hogy gyilkoltak. A replikánsok katonáknak lettek kiképezve, ebben is eltér az eredeti történettől. Ezen felül kicsit robotikusabban mozognak, emlékezzünk csak a filmbéli Pris android halálára, amikor úgy vergődik, mint egy meghibásodott gép. A replikánsok szeme bizonyos szögben pirosan csillog, holott tökéletes hasonmásokról volt szó az eredeti műben.

Az androidok is akciófilmesen máshogy viselkednek, nem bújkálnak, nem félnek semmitől, szeretnék felvenni tervezőjükkel a kapcsolatot, hogy a génjeikbe ültetett blokkokat, amik a 4 éves maximum életkorért felelnek, iktassa ki. Ezt a filmben a minden szempontól tökéletesebb faj megfékezése céljából iktatták be az androidok genomjába, miközben a könyvben arról volt szó, hogy a sejtcserét nem tudták megoldani a tudósaink, és ez a hiba kiküszöbölhetetlen.

Ridley Scott egy színes, neonfényes, túlzsúfolt Los Angelesbe helyezte a Szárnyas Fejvadász cselekményét, ami teljesen más, mint a könyvben. Nincs por, nincs „szuvat”, viszont van eső dögivel.

A film végleges változatában Deckardról kiderül (?), hogy ő is android, szerintem nem hagy maga után nyitott kérdést.

Nem azért írtam le ezeket az eltéréseket, mert rossznak gondolnám. Szerintem a könyv és a film teljesen különböző élményt ad, nekem legalábbis mindkettő nagy kedvencem.

A film legendás szereposztását is megemlíteném. Roy Battyt Rutger Hauer személyesítette meg, míg ellenfelét, Rick Deckardot Harrison Ford. A filmben Daryl Hannah a Pris nevű android lányt, Rachaelt pedig Sean Young alakította. Kiemelném még M. Emmett Walsht, aki Bryant felügyelő volt a filmben (olyan karakteres az öreg arca, hogy bárhol felismerhető).

Nagyon jó film ez, és remélem, sokak kedvet kapnak a könyv elolvasásához is. Mindenképpen megéri, mert hatalmas élmény mindkettő.

Bélu voltam, sziasztok!

Minden hónapra jut egy-egy évforduló. Ma egy 35 éves zseniális szart hoztam el nektek. Ugyanis 1987-ben ezen a napon jelent meg az Egyesült Államokban Mel Brooks rendezésében az Űrgolyhók (eredeti címén Spaceballs).

Ez a film bármikor újranézhető, a legismertebb Star Wars paródia, és most, hogy ismét megnéztem, végig mosolyogtam az egészet. Szerintem nagyon jó energiája van, és nem mellesleg marha fárasztó humora.

A nyolcvanas évek legnagyobb sztárjait sikerült felkérni a szerepekre. Itt van Bill Pullman, azaz Lone Starr, akire a filmes Űrlord erőteljesen hajaz. Morzsa kutya, bocsánat, ember-kutya keverék (jó buli lehetett) szerepében az a tragikusan fiatalon elhunyt John Candy szerepel, akit a Föld nevű bolygón mindenki szeretett, és szeret a mai napig. Lord Helmetet Rick Moranis alakította, aki felesége 1991-es halálát követően visszavonult a filmezéstől, mert a gyerekeire szeretett volna koncentrálni, pedig az egyik legfoglalkoztatottabb sztár volt ebben az időszakban. Vespa hercegnőt a kilencvenes évek egyik szexistennője, Daphne Zuniga testesítette meg, míg Mel Brooks, a komikus rendező-producer volt az űrgolyhók elnöke, akit még a wc-n és orgia közben sem hagytak nyugton a telefonhívásokkal.

A film a nyolcvanas évekre jellemzően minden másodpercben ütni képes, mindenhol valami rejtett üzenet, poén lapul.

A történet szerint az űrgolyhók felélték a bolygójuk levegő készletét, és szemet vetettek a békés Druidia bolygóra, ahonnan ki akarják szippantani egy hatalmas űrporszívóval a zokszigént. Vespa hercegnő elmenekül a bolygóról, mivel hozzá akarják adni a folyton álmos Valium herceghez, de ezzel pont az űrgolyhók kezére játssza magát. A király megbízza Lone Starrt, hogy mentse meg a hercegnőt az űrgolyhóktól, és az se baj, ha a Mercedes típusú személyűrjárművet is hazaszállítja épségben. Lone Starr és Zsemle Morzsa elvállalja a munkát, kell nekik az űrdollár, mivel tartoznak Pizzának (a’ la hut). Lone Starr a hercegnő menekítés során kitanulja, hogyan használja az Erőt… khm… Schwarzot, az űrgolyhókos cuccokkal csencselő Joghurttól. A végén összecsap Helmettel, aki elmondja neki, hogy ő az apja unokaöccsének az unokabátyjának a régi szobatársa, ezért az égadta világon semmiféle rokonságban nem állnak egymással, ezért meg kell halnia.

A film senkit és semmit nem kímél. Aki nem látta, az is hallotta már a filmből ismert szállóigéket, mint például, hogy „balfaszok vesznek engem körül”, vagy „fésüljék át a sivatagot, de sűrű fésűvel”. Utóbbi szállóige szerepelt a Boba Fett sorozat egyik részében is, amikor a tuskenek fésülgetik a homokot, ekkor felröhögtem.

Vita tárgyát képezi, hogy Bill Paxton ismert-e arról, hogy mindhárom ikonikus szörny megölte-e, viszont azt senki nem emlegeti, hogy John Hurtöt kétszer is megölte az Alien. Ő volt az, akiben kikelt a Nyolcadik utas, és az Űrgolyhókban egy gyomorrontás végez vele egy bolygóközi kricsmiben…

Nem tudom, mit írhatnék erről a filmről többet, emlékezzetek rá, és nézzétek meg.

Bélu voltam. Sziasztok!

Gyerekkoromban rajongtam a vadászgépekért, járattam a Top Gun magazint is, még meg is vannak a gyerekszobám szekrényében, bár elég régen vettem őket elő, de összességében megdobogtatják a szívem a repülőgépek. Néhány héttel ezelőtt a Top Gun második részét is sikerült megnézni (az első résszel egy napon), így feléledt a vágy ismét a repülőgépek iránt.

Erre jött velem szembe Az Öreg Tigris, aminek az elején valami világháborús matuzsálem virít, mindenféle csimbumcirkusz közepette. Pozsgay Gyula írta és rajzolta ezt a képregényt, és így elolvasva, jól a szívemhez nőtt.

Pozsgay a nagyapjáról írta a képregényt, aki az Öreg Tigris géppuskakezelője volt (lövésznek is hívhatjuk). A nagyapa naplója alapján készült, egy 1944. október 23-i légiütközetről Orosháza környékén. Ennek során a magyar hősök egy Me 210 Ca-1 típusú (Messerschmitt gyártmányú) kétmotoros alsószárnyas gyorsbombázóval veszik fel a harcot a támadó szovjet Jak-9 típusú vadászgépekkel. A bombázók igazából nem erre lettek kitalálva.

A gépek között felszereltségben nem kis különbség volt, és a szovjetek létszámfölényben is voltak, viszont a vitéz Orbán József törzsőrmester által vezetett gép (a géppuskáknál Vörös Tibor szakaszvezetővel, ő az a bizonyos hős nagypapa) felvette a harcot velük.

A légi harc néhány percig tartott, viszont erről kaptunk egy jó háromnegyed órás olvasmánynak beillő, nagyalapú albumot, gyönyörű rajzokkal. A képregényben inkább a történetmesélés dominál, leíró szövegbuborékokkal, egyébként párbeszédekben szegénynek mondható. Csak ami a légi ütközet közben elhangozhatott, néhány szitokszó, meg egymás női felmenőinek emlegetése olvasható benne. Egyébként az elején szépen felvezeti a helyzetet, hogy kb. hogy is állt a háború ekkortájt. Kapunk szépen masírozó szárazföldi egységeket, harckocsikat pocsolyákban, meg minden, ami militari. Nekem ez a rész is tetszett.

Az ilyen kiadványok miatt ki merem bátran jelenteni, hogy igenis van létjogosultsága a történelmi témájú képregényeknek. Hozzám ez a repülős téma eleve nagyon közel áll. Szerintem egy ízlésesen tálalt megemlékezés néhány olyan hősről, akik már csak a naplókban, esetleg emlékeinkben élnek, viszont akiknek a nevét érdemes megismertetni az olvasókkal.

Ez a keményfedeles album minden gyűjtemény éke lehet, és ezt többször el fogom olvasni. Már csak a rajzok jobb felfedezése miatt is. Akciódús, fényes, eposzi.

Bélu voltam, sziasztok!

Nem mondom, hogy én vagyok Lakatos István Művész Úr legnagyobb rajongója, de az biztos, hogy nagyon szeretem a munkáit. A polcon van egy Lencsilány, egy Mesék az ágy alól, egy ekszklúzív Spongyabob és Patrik rajz, valamint eldugva, fénytől védett helyen egy eredeti Lencsilány oldal. Ezekhez csatlakozott most a rájás GERBAUD (frappáns, de kellemetlen) című Lakatos képregény.

István (elnézést, hogy itt leistvánozom, de párszor találkoztunk már, mert falumbéli, és házhozszállítást is szokott nekem vállalni, és szoktunk ilyenkor beszélgetni is, de nem árulhatom el mikről, mert akkor megharagudna, hogy kikotyogtam a műhelytitkait)… hol is tartottam? Túl hosszú lett a zárójel.

Szóval István munkái a kedvenceim, író, rajzoló, és most már kiadóként is működik, ő ilyen multifunkciós bicska. Mindenhez is ért, bámulatos, ahogy magáról állítja.

Mivel követem az oldalát, így állandóan tanúja lehetek a különleges humorának. A rájás GERBAUD-ban megjelenő néhány képét már láttam, például a pókot, vagy mit, ami elég rusnya és büdös. De rendszeresen posztolt a fából készült kis Jankóról is. De itt láttam, hogy készül az új képregény, posztolt az ekszklúzív borítóról, és amikor megjöttek neki a kiadványok, posztolt az ujjáról is képeket, a háttérben az elmosódott képregényekről. Így egyből tudtam, hogy nekem ez kelleni fog, annyira észveszejtő volt a marketing.

Aki ismeri a Lakatos-féle képregényeket, az a zserbóban sem fog csalódni. Mit írhatnék róla? Igényesen megrajzolt, elborult humorú, randomnak tűnik olykor, de mégis valahogy egyben van az egész. És a végén találkozhatunk egy régi ismerőssel is. Az egésznek kettős hangulata van, van egyfajta búskomor atmoszférája, amellett, hogy végig röhögtem az egészet.

Az ekszklúzív kartonált képregény az alkotótól még megvásárolható, ha még nem fogyott el. Remélem, hamar elfogy, és készülhet a következő csoda.

A mellékelt képeket a Művész Úr facebook oldaláról szedegettem le.
(forrás: https://www.facebook.com/lakatos.istvan.52)

Bélu voltam, sziasztok!

A legrosszabb ebben az Anderson képregényben az volt, hogy hamar a végére értem. Ez majdnem minden szórakoztató képregényre igaz. Alan Grant és John Wagner 2000AD berkein belül alkotott képregényeire meg még inkább. Főleg, ha olyan emberek csatlakoznak hozzájuk a cerkájukkal, mint Ian Gibson, vagy Barry Kitson.

A Judge Anderson - Hour of the Wolf kötetben két sztorit olvashatunk az Apokalipszis háború utáni eseményekből, Cassandra Anderson főszereplésével. Anderson a Dredd bíró sorozatban is egy igen erős karakter, sokszor rajta áll vagy bukik egy küldetés sikere, nyilván az esetek többségében Dredd hordja az Igazságosztót. Azt tudjuk, hogy Anderson képességeivel lehet csak legyőzni Halál bírót és brancsát, a jóképű és kedves sötét bírákat.

Anderson bírónak ugyanis pszi képességei vannak. A pszi-divizióban szolgálnak a Mega-1 számára hasznos mutánsok. Telepaták, telekinetikusok, meg a teletabik. Az Anderson – Psi Division történetekben ők a főszereplők.

A Hour of The Wolf történetben az Apocalypse Wart követően járunk közvetlenül. Keleti Mega ügynökei évekkel ezelőtt beszivárogtak Mega-1 lakosai közé, akik közül néhányan pszi képességekkel is rendelkeznek. Így elindul egy titkos küldetés, aminek első célpontja Cassie, majd miután őt kiütötték, mindenki más… ugyanis az ügynököknek ki kell szabadítaniuk a rejtélyes farkast a Mega-1 börtönblokkból.

Dredd is megjelenik a képben, egy rövid szösszenetben, ugyanis egy mutáns halbékamókusmajmot kell levadásznia kedvenc bírónknak, ami természetesen embert ölt. Vicces, mert magára Agytörzs emberként hivatkozik a drága, micsoda művésznév. (Ezzel a gyíkagy sztorival sok képregényben lehet találkozni. Eszerint az emberek, mivel a hüllőkkel közös ősöktől származunk, rendelkeznek egy primitív gyíkaggyal, ami dominanciája esetén ösztönszerű lénnyé változtatná az alanyt. Találkozhattunk az ötlettel például a Vedlés című Pókember történetben is.)

A gyíkemberes sztori viszont itt nem ér véget, ugyanis Anderson, amikor dizsibe megy barátnőjével, és szexin vonaglanak a 22. századi mulatósra, egy kocsmai bunyó kerekedik, aminek során egy állampolgár megöl egy másik állampolgárt, látszólag indíték nélkül. Aztán fény derül egy üzleti körre, akik egy őrült tudóst pénzeltek, majd pedig hagyták, hogy elvigye az agyvérzés, látszólag… vagy nem látszólag. Szóval van valami kapcsolat a különböző gyilkosságok között.

Ezek a nyolcvanas évek nekem nagyon bejönnek képregény-ügyileg. Imádom ezeket a pofon egyszerű sztorikat, ezekkel a tökéletesen kimunkált rajzokkal. Kitson rajzai nagyon „bollandesek” (Brian Bolland sokat rajzolt Dreddet is, az egyik kedvenc alkotóm), Ian Gibson pedig nagyon Halo Jones-osra vette a figurát, egyszerűen gyönyörű Andersonokat és barátnőket rajzolt nekünk.

Rajzban talán a vége felé David Roach tracelésre hajazó fekete-fehér rajzai nem mindenhol jöttek be, de csak elvétve mondanám ezt. Az esetek többségében marha jókat rajzolt ő is.

Alan Grant nagyon jó Dredd író, és mellesleg Strontium Dogot, és egy Dredd-Stronci közös crossovert is olvastam tőle. Nagyon jól építi a világot, egyszerű a szóhasználata, és a cselekmény is folyamatos, tök logikus. Wagner pedig Dredd egyik apja. Ki értené jobban ezt a világot, mint ő? Egyébként Grant és Wagner közösen használt írói álneve T. B. Grover volt, „aki” itt író robotként többször feltüntetésre került. Biztos unták olyan sokszor leírni a nevüket.

Szóval, ha valakit érdekel a sztori, a 2000AD 520-531, 587 és 614-622 progjaiban jelent meg. A könyv, ami nekem van, Judge Anderson – Hour of the Wolf TPB (Rebellion, 2003.)

Bélu voltam. Sziasztok!

A Szegedi Képregénybörzén vásároltam Bayer Antal bácsitól egy Barbarella TPB-t, amit már láthattatok az instagramon. Elolvastam, és jöhet is róla valami kis szösszenet ugye? Ugye.

Nem tudtam semmit Jean-Claude Forest francia író-rajzoló képregényéről, csak amit Bayer Úrtól megtudtam ott az asztalánál. Sokat mesélt ott a különböző kis kiadványairól, erről is, de blog kompatibilisnek ezt tartottam a leginkább, de nem kizárt, hogy egy csomagot a rövidekből is be fogok szerezni tőle. A Barbarella második kötete egy önálló sztorit tartalmaz a kishölgy kalandjaiból.

Barbarella 1962-ben jelent meg először stripekben, majd ’64-ben önálló kötetet kapott. A wikipédia szerint az első pornográf képregényként tartották számon, viszont ez korántsem igaz (1940-ben már jelent meg pőre képregény a tengerentúlon). 2017-ben újraindították a sorozatát, ami (elvileg) máig fut.

Nem tudtam, hogy mibe vágom a fejszémet, ezért meglepetésként ért a képregény sztorija, és megjelenése is. Barbarella egy cirkuszt igazgat, viszont ez ilyen interdimenzionális és bolygóközi cirkusz, mindenféle furcsa lénnyel. Barbarella a társulat szépsége (tényleg szépen van rajzolva), társai Golyóbis, Kisember, Mechanik, meg Abajg. Meg van egy húsevő óriás füle is, aki tudja az utat az űrben.

Összességében egy nagyon elborult történet, több-kevesebb erotikával. Barbarella finoman szólva is szexuálisan szabados életet él, elég sok mindenkivel létesít szexuális kapcsolatot a képregényben, amire minden esetben egy levetkezős panel utal, magát az akciót nem mutatja meg nekünk, mégis mit képzeltek… Lényegében mindig találnak alkalmat a képregényben, hogy Barbarelláról lekerüljön a ruházat, és megmutassa dús idomait.

Ahogy mondtam, egy nagyon elborult történetről van szó, nehéz szöveggel. Mondjuk érthető is a dolog, hogy egy idegen bolygón máshogy hívják a dolgokat, mint nálunk. És sokszor nagyon máshogy is működnek a dolgok, mint ahogy mi azt gondolnánk. Elborult, és színes világot épít fel annak ellenére, hogy fekete-fehér a képregény. Vannak itt humanoid robotok, kétéltű emberek, óriáscsirkék alatt lakó idegenek, embertestű és viharfejű lények, akik rátámadnak az arra járókra, és óriás kukacok, amiken lehet lovagolni. Eleve Barbarella cirkusza rengeteg fenomént vonultat fel, szóval idegen lényekben nincs hiány.

Viszont elég csapongó a sztori. A fő szál egy bolygó elfoglalása, ahol az idő máshogy működik, mint egyébként, ezért egy hét bolygón töltött idővel a külvilágban 20 év telik el. Közben viszont Barbarella, ahogy mondtam, ide-oda csapódik, hol rabságba esik az időben, hol prostitúcióra kényszerítik, majd királynővé koronázzák, miközben körülötte, tőle függetlenül történnek a dolgok, és minden megoldja magát.

Néha viszont nagyon felröhögtem az egész képregény abszurditásán. Olyan random dolgok történnek néha benne, hogy muszáj volt egy facepalmra leállnom.

Összességében szórakoztató képregénynek találtam a Barbarellát, de néha elég fárasztó. Aki szeretné magát lefárasztani egy másfél-két órás olvasnivalóval, és szereti a rajzolt kerekded idomokat, annak jó választás lehet ez a francia sci-fi szoftpornó. Itthon a Nero Blanco Comix adta ki.

Bélu voltam. Sziasztok!

Nehéz olyanról írni, amiről már mindent leírtak. Volt rá idő, kereken 40 év. Hiszen ma lett ennyi idős ez a film. Na jó, ez kicsit csalás, mert amikor ezeket a sorokat írom, még 15 nappal az évforduló előtt vagyunk. De nem is nehéz róla írni. Mert nem olvastam róla túl sokat, illetve mert nem láttam túl sokszor. Annak a kevés megtekintésnek pedig sok éve. Szóval most szépen megnézem, felnőttfejjel először.

De még előtte röviden összefoglalom a gyerekkori emlékeim a filmről. Nem sok, de az legalább rossz. És úgy gondolom, elég soka vagyunk ezzel így. Voltak gyerekek, meg egy bűnronda lény, akinek világít az ujja, és nyúlik a nyaka. Haza akar menni, szekrényben rejtegetik, és nagyjából ennyi. Az a fura cucc inkább félelmetes, és jó eséllyel a gyerek agya elnyomta a többi részletet vagy emléket, már amennyire sikerült. Megnézem, aztán majd kiderül, mit kellett elfelejteni.

Megnéztem. Majd' negyven év után ismét megnéztem. Nem mondom, hogy rossz. Azt sem, hogy ez feltétlenül a világ legjobb filmjei közé tartozik. Az akkori felnőttek másképp látták, főleg itt, közép- és/vagy kelet Európában. Láttam a szüleim, mások szüleit stb. Nem voltak túlzottan odáig érte. A gyerekek szintén nem, mert inkább félelem vagy undor a reakció a címadó-főszereplő irányába. A streamer (mostanában már ezt használják/használjuk a "streaming szolgáltató" helyett, azért is, mert van olyan, ahol a "téka" csak egy mellékszál) amelyiknél néztem, 7+ besorolást adott neki. 1984 után PG-13 besorolást kapott, és ez talán reálisabb. Elvileg családi film, de...

Szóval megnéztem. Lesz spoiler, ha 40 év után még mehet. De nyilván lehet, azok miatt, amiket eddig írtam. A film több jelenete visszaköszönt az évek során egyéb filmben, sorozatban. Egy Stranger Things néző vagy rajongó már a film elején megörül annak, hogy a gyerekek egy asztal körül szerepjátékoznak. Az E.T.-ben Tunnells & Trolls, a S.T.-ben Dungeons & Dragons van terítéken. Tök érdekes így, visszafelé megfejteni, megtalálni az ilyen utalásokat, tisztelgéseket. Szinte ezért is érdemes megnézni. Vagy a szellem jelmez. Vagy a szőke paróka. Vagy a bringás száguldások. A saját gyártású kommunikációs eszköz. Á... sok van. És ez csak a S.T. Na jó, de miért lett ekkora nagy kultusza? Akkoriban nagyon ment a sci-fi, sokan próbálkoztak már előtte is, kisebb vagy nagyobb sikerrel. Aztán ott van a "van-e élet a Földön kívül?" téma, ami sosem kopik el. Gyerekeket szerepeltetni, főszerepbe rakni - szintén menő. Sőt, cuki is. És akkor jön a pozitív hozzáállás. Nagyon sok film arról szól, hogy jönnek az idegenek, agresszív és ellenséges lények, el kell őket üldözni, le kell őket győzni. Erre jön egy ilyen izé, tök kedves és kíváncsi, gyerekekkel barátkozik. És nyoma sincs negativitásnak, egyik oldalról sem. Sőt, a kis Elliott és a földönkívüli között olyan erős lelki kapocs lesz, ami a fizikai létezésükben is megnyilvánul. De a legnagyobb meglepetés még hátra van. A sok ügynök, egyenruhás és szkafanderes ember, amikor minden nagyon rosszra fordul, minden erejüket arra fordítanak, hogy megmentsék az idegent. Szó szerint minden tőlük telhetőt megtesznek. De mégis jön a halál. Majd az, ami reményt ad, és sok vallás alapja: a feltámadás, és így akár az örök élet.

Ezek szép dolgok. Valószínű, hogy jókor pattant ki a történet Melissa Mathison fejéből. És kellett hozzá Spielberg is. Meg John Williams zenéje. Ma már nem lenne akkora durranás. Esetleg, ha ugyanaz lenne a kontextus, a retro feeling dobna rajta valamelyest. Sosem tudjuk meg. Azt viszont igen, hogy kicsit megkedveltem, már nem félek tőle, és egy kicsit jól is esett megnézni.