Jó képregényről könnyű írni. Tibi valószínűleg mást gondol erről a képregényről, mint én, legalábbis az olvasása közben váltott messenger üzeneteinkből az jött le nekem. :D A mai képregény, amit elhoztam Nektek egy nagyot lépett. Ugyanis egy Dredd világához nagyon hasonló világban játszódik, ismerős karakterekkel, viszont mégis nagyon más, mint a megszokott 2000AD képregények.

Ez a The Fall of Deadworld, Kek-W és Dave Kendall közös képregénye, ami bedobta azokat a ziccereket, amiket az eredeti Dredd képregények alkotói sorra kihagytak. A Sötét Bírák végre tényleg olyanok, akiktől lehet rettegni, könyörtelenek, félelmetesek, és ezek mellett mélységet is kaptak a karakterek.

Halál bíró és bandája a Dredd képregények visszatérő főgonoszai, akiket folyton-folyvást meg lehet alázni, le lehet győzni. Interdimenzionális, emberfeletti képességekkel rendelkező lények, akik számára minden élet halálos bűn.

„Most látok igazán. Az élet és a halál közti öbölben élnek. Árnyék-lények, szörnyűbbet el sem tudsz képzelni náluk. Emberi húst viselnek, mint mi a ruháinkat. Egész világokat ítélnek el. És most érted jönnek, Fairfax! Ők küldték érted a szolgáikat a silver creek-i állomásra. Látom magam körül a nyomaikat, hallom a pókhálós hangjaikat a szélben. Téged máris elítéltek.”
(ford.: Bélu)

Deadworld egy nagyon élő kis világ… volt. Ugyanis egy rejtélyes betegség megfertőzi. Nem igazán tudni, hogy mi okozza. Némelyek csak rosszabbul érzik magukat, vannak olyanok, akik megőrülnek, miközben mások élve rohadni kezdenek. A növény- és állatvilág sincs biztonságban.

Fairfax bíró ebben a világban él, és a betegség elől egy farmerek lakta területre menekül. Ott lakik Jess Child és családja, akik sorban hullanak el. Bácsikája megbetegszik, apját és anyját legyilkolják, nagypapája pedig a Fairfax bíró védelmére tett kísérlet során hal meg, de utolsó szavaival megbízza a szakadárt, hogy mentse meg a lányt. Fairfax nem is tehet mást. Egy halott világban próbál életben maradni egy olyan gyerekkel, akit az őrültek csak „bíró gyereknek” neveznek, és az új, egyben pokoli rendszer egyetlen veszélyes ellenségeként tekintenek rá.

A képregényben a fejetlen, agyatlan, arctalan, szemtelen zombikon és a pszicho-képességekkel rendelkező Nővéreken kívül megjelenik Félelem bíró is, bár társai még az árnyékok között bujkálnak.

„Minden rémálmod, ami kisssss korodban kíssssértett, minden alkalom, amikor fázzzztááál vagy egyedül voltál… az mind én voltam.”
(ford.: Bélu)

Ahogyan mondtam, ez a képregény bedobta végre a ziccereket. Sötét, borzasztó, véres. Olyan hatalmas 18-as karikát kellene belevésni a borítóba, hogy ihaj. Egy olyan zombis hentelős „képregénytorta”, aminek a tetején lábakat növesztő, vért okádó koponyák ülnek cseresznye helyett.

Ebben a képregényben Halál és bandája tényleg könyörtelen gyilkosok, akik gyerekeket dobnak ki a harmadik emeleti ablakokon, és egész világokat ítélnek el, tűzzel, vérrel, sikolyok közepette. Szemeket nyomnak ki, torkokat harapnak el, és az egész világot lángba borítják.

Dave Kendall előszavában azt írta, hogy az egész egy rémálommal kezdődött, amit ő látott. Gratulálok. Sikerült elénk tárni ezt a rémálmot. Le a kalappal.

Csak erős idegzetűeknek ajánlott.

Bélu voltam. Sziasztok!

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is mangafan leszek, és azt sem, hogy mindjárt három kedvenc mangám is lesz. Nekem korábban teljesen kimaradt a dolog, tényleg kis kivétellel – ami az itthon anno huszonéve megjelent Dragon Ball füzetek első száma volt – soha nem fogtam a kezemben mangát.

Viszont megkérdőjelezhetetlen a mangák népszerűsége, ezért úgy döntöttük Tibivel, hogy nekünk is nyitni kell ebbe az irányba. Ugyanis a sokszázmilliós rajongótábor nem tévedhet. Ezért tavaly nyitottunk egyet kelet felé. Én az Attack on Titannel kezdtem el, ami megijesztett, mivel angolul több, mint 30 kötete jelent meg. A képi világa sajnos nagyon bejött, de pénz és helyszűke miatt el kellett engednem azt a sort.

Viszont, mivel tényleg halvány dunsztom nem volt az itthon megjelent mangák töménytelen választékáról, meglepetésként ért, hogy van olyan, hogy Mangafan Kiadó. Így hát bekóstoltam mindjárt jó pár címet.

Az Élnivel kezdtem, viszont egy-egy kötetet megrendeltem a Death Note-ból és a Hellsingből is. Ahogyan láthattátok februárban, egy rövid kis ízelítőt sikerült rittyenteni a Halállistáról, viszont a Hellsingről még nem, amiből immáron négy kötet csücsült a polcon. Írta és rendezte, khm… rajzolta: Hirano Kóta (Hirano Kohta).

A Hellsing világában léteznek vámpírok és egyéb természetfeletti lények, akik az emberek között élnek békében, viszont van néhány szakadár arc, akik úgy gondolják, hogy ha már vámpír vagy és halhatatlan, akkor az egyenes út minimum a világuralom felé. Ha egy vámpír ebben a világban megharap, akkor két út áll az ember előtt. Ha szűz volt, maga is vámpírrá válik. Ha nem, akkor a vámpír agyatlan zombi hadseregének egy tagjává, akinek élete a mesterétől függ.

A Hellsing, azaz a Királyi Protestáns Lovagrend egy szervezet, ami arra hivatott, hogy a Korona országaiban rendet tartson. Viszont nem csak ők, de a Pápa vatikáni titkos szervezete, a XIII. szekció, alias Iskariótiak is harcolnak az éj szülöttei ellen, és sokszor hozza őket össze a sors. Amikor viszont a Hellsing és az Iskariótiak útjai keresztezik egymást (mivel a római katolikus egyház radikális terrorelhárító csoportjának tagjai szerint minden egyéb vallás eretnekség), kő kövön nem marad.

A Hellsing titkos fegyvere Alucard, az ősvámpír, és az első kötetben általa vámpírrá alakított Seras rendőrnő. Az ő kalandjaikat követhetjük nyomon. Eleinte csak néhány csúnyasággal kell megküzdeniük, viszont amire a cselekmény beindul, már a Harmadik Birodalom fenyeget, amikor szupervámpírokból álló sereget akar a világra szabadítani. Lehet, hogy a Hellsing és az Iskariótiak összefognak a közös ellenséggel szemben?

A képregényben nem csak a fősodorbeli eseményeket, de az Iskariótiak két bérgyilkosának történetét is olvashatjuk. A Crossfire egy pap és egy skizofrén szamuráj apáca története, amint a terrorizmussal veszik fel a harcot.

A Hellsing egy látványosan véres, és egyszerre marha vicces, fiúknak szóló (sónen) manga. Szókimondó tartalom.

A szörnyvadászat nem piskóta.

Bélu voltam, sziasztok!

Néha lecsapok egy-egy digitális kiadványra is. Sőt, akár többre is. Biztos sokan ismeritek a Humble Bundle oldalt, ahol régebben leginkább PC-játékok miatt böngésztünk, és csomagokban egy rakás játékhoz juthattunk hozzá, kevesebb, mint egy darab áráért. Jó pár éve a játékokat már nem is nézem, viszont a könyveket és képregényeket nagyon is. A nagyon népszerű Marvel és DC kiadványok annyira nem hatnak meg, viszont gyakran kerülnek elő kisebb kiadók ajánlatai, olyan képregények, amelyeket már jó ideje vadászok, wishlist-en vannak (de nem akarnak olcsóbbak lenni...). Ilyenkor örülök, lecsapok, olvasok. Ha nem így lett volna most is, nem is írom ezeket a sorokat. Több oldalon és alkalmazásban is a kívánságlistámon csücsült jó ideje az Imitation Game - Alan Turing Decoded (2014-ben láthattuk a mozikban a filmet, "Kódjátszma" címmel, Benedict Cumberbatch főszereplésével, de a képregény inkább arra fókuszál, hogy hogyan vált Turing azzá, aki volt). Természetesen most nem erről írok, hanem egy másik kötet miatt, amit szintén nagyon szerettem volna elolvasni. Szerencsére ugyanaz a bundle tartalmazta mindkét... könyvet. Nem szívesen nevezem képregénynek, mert itthon ezt sokan összemossák a mikiegeres-szuperhősös kiadványokkal, viszont a médium ennél sokkal többet tud és nyújt. Lesz ez még így se. De elég a mellébeszélésből!

Erin Williams "Commute: An Illustrated Memoir of Female Shame" (nagyjából: Ingázás - Egy illusztrált emlékirat a női szégyenről) nem egy szokványos képregény. Az érintett témák jelentős része nem igazán férfias, illetve a szerző inkább feminista, de mégis érdekes, érdekelt, és... tulajdonképpen nekem fura az ízlésem. Viszont szeretem, ha az olvasott mű szól is valamiről, mert időnk kevés van, kár lenne elpazarolni. Az elején kicsit - nem is tudom - zavart, hogy mutatgat az életéből, de kicsit céltalannak éreztem. Viszont idővel kiderült, hogy ez egy tökéletesen felépített történet, mindent úgy és akkor ismerünk meg, amikor kell. És amikor apránként összeáll a kép, megvannak az ok-okozati viszonyok, nagyon sok érzés és érzelem jön elő. Eleinte cseppenként, majd egyszerre, akár egy cunami. Vigyázat, spoilerek is következnek. De úgy érzem, nem sokan rohannak majd beszerezni ezt az olvasmányt.

Nagyon sok ember úgy tölti el hétköznapjai nagy részét, hogy reggel felkel, elvégzi a szokásos teendőit, beszáll valamilyen közlekedési eszközbe, és elindul a munkába. Mostanában "akad" otthoni munkavégzés is, de nem minden területen. Akár napi több óra is van, amit valamivel ki kell tölteni. Sokan zenét hallgatnak, olvasnak, sokan csak néznek ki a fejükből, mások pedig gondolkodnak, talán többet is, mint az egészséges mennyiség. Látjuk a többieket, és akaratlanul is beindul a fantázia is. Milyen lehet, mire gondolhat a másik? És van idő visszaidézni emléketek is. Tulajdonképpen ilyen hétköznapi az alaphelyzet, de ezt nem feltétlenül érdemes papírra vetni. Igaz, mindenki mást gondol, mást lát. Igazából csak úgy lehetne elmesélni is, ahogy le van írva és rajzolva. Fejezetekre bontva a folyamatot, és bár úgy tűnhet, az ingázás aktuális fázisa a fontos, az csak a keret. A képbe pedig bekerül az alkoholizmus, amely egy rakás elrontott kapcsolathoz vezet. Meg egy csomó majdnem kapcsolathoz, vagy majdnem szexuális együttléthez. Mert tipikusan "pillanatnyilag jó ötletnek tűnt" reakciók sora követi az ivászatot, csökkennek az inhibíciók, oldódik az ember, de aztán túl laza lesz, az agya és a teste is egy lagymatag masszává válik. És jön a reggel, a rosszullét, a bizonytalanság, hogy mi történt előző éjszaka, a (valós vagy vélt) bizonyosság, hogy nem történt semmi. És újra, és megint, és ismét. Ahogy haladunk előre az úton, a fejezetekben, úgy haladunk szépen visszafelé a főszereplő és szerző életében. Megjelennek személyek, felszakadnak sebek. A "kérlek, hagyd abba", de nem hagyta abba. A fiatal (még lány) kalandja, vonzódása, amiből sokat tanult. Például azt, hogy milyen, amikor fojtogatnak, és ez nem minden. Az alkalom, amikor egy ismerős unokatestvére elhurcolta egy udvarra. Nem csoda, hogy alkoholizmus, hogy bizalomhiány, hogy nem megy semmi. Hogy úgy néz a mellette vagy vele utazókra, mint potenciális... bárkik.

Könnyen és gördülékenyen olvasható, néha lazán vicces, utólag bárhol fellapozható képregény, viszont a gombóc sokáig ott marad a torokban. Kellenek ilyenek, nagyon kellenek. De olvasók is, akik ezt befogadják és felfogják.

Sziasztok Geekok!

Láthattátok mostanában, hogy sikerült lecsapni egy utolsó (?) darab gyűjtői limitált stb. stb. Conan, a barbárra, amit a Képes Krónikák Könyvkiadó hozott el nekünk 2021-be. Egyébként kétféle formátumban jelent meg. Elsődleges célunk, hogy ne csak nézegessük, ami a polcon van, hanem el is szeretnénk olvasni. Elolvastam tehát ezt a robosztus darabot. Gyűjteményem talán legnagyobb képregénye, már ami a méreteit illeti.

A képregény gyönyörű óriási nagy alapú keménykötéses megjelenést kapott. A fedőlapja nagyon elegáns, elején egy skeccs-szerű rajzzal, arany felirat hirdeti Conan, a barbár nevét, a hátulján pedig egy fekete-fehér rajz, amin a kimmériai éppen egy óriás majomnak látja el a baját.

Tibivel magunk között csak „fhanszia Conannek” hívott képregényt három olyan alak rajzolta, akiknek a nevét nehezen tudnánk kiejteni, és mindannyian remek munkát végeztek a rajzokkal.

A képregény történetei Robert E. Howard novellái alapján készültek. És ahogyan a Lovecraft antológiánál ki voltam akadva, hogy mennyire rosszul sikerültek – szerintem – azok az átdolgozások, itt lehidaltam, hogy mennyire jó ez a könyv. Eleve ott kezdődik, hogy három novella képregényváltozatát kapjuk meg egy több, mint 180 oldalas kötetben. Ezt nevezem.

Az első történetben egy dél-amerikai dzsungelhez hasonlító helyszínen járunk, ahol a civilizált telepesek szeretnének végleg megtelepedni, de a földjüket védő bennszülöttek ezt nem igazán nézik jó szemmel, és egy hatalmas háború kerekedik ki az egészből. Conan itt zsoldosként jelenik meg, mint ahogyan a második történetben is. A rajzok szerintem nagyon elütnek a megszokott Conan ábrázolástól. Itt egy idősebb kimmériait kapunk, de egy cseppet sem puhányabb, mint fiatalabb kiadásai.

A második történetben egy hercegnő kér segítséget a zsoldos Conantől, aki élne-halna már végre egy kis kalandért. A hercegnőt álmában egy sötét rém kísérti, és mindenféle piszkos dolgokat súg a fülébe. Kiderül, hogy egy ellenséges nép varázsló-uralkodója kísérti szegényt. Conan persze kapva kap az alkalmon, és segít a gyönyörű nőnek.

A harmadik történetben egy összevisszaságot kapunk, azt se tudni, ki kivel van. Conan itt valamiféle martalóc, akit felbérelnek, hogy megöljön egy varázslót, viszont… a végén már a varázsló a jó, aztán meg mégsem… Ki érti ezt?

A képregény szerintem nagyon újfajta módon tálalja ezt a három novellát. Az alkotók kicsit sem féltek hozzányúlni a karakterekhez. Például két képkocka erejéig megjelenik a teltebb idomú Vörös Szonja is, akiről inkább elhiszem, hogy lekever egy hatalmas sallert, mint a már megszokott vékonyka lányról. Idétlen és nagyon vicces. És ami azt illeti, az alkotók nem fukarkodtak a szexuális tartalom megjelenítésével sem, sok bőmellű hölgyet láthatunk a lapokon.

Egy bosszantó dolog van azért a kötettel kapcsolatban. Sajnos az utolsó fejezetben akármilyen kevés is a szöveg, azért megért volna egy (jónéhány) átolvasást a lektortól, mert több helyen elírás van a szövegben. Kimaradtak betűk, vagy éppen több volt belőlük a kelleténél. Ezt egy gyűjtői igényességgel készült képregény alkotógárdája szerintem nem engedheti meg magának. Talán ez az egyetlen szálka a szememben.

Na, jól van, elég volt a szőrszálhasogatásból. A képregénynek az alap változata még kapható elég sok helyen, szóval érdemes rá lecsapni. Conan rajongóknak kötelező darab.

Bélu voltam. Sziasztok!

A piros az új fekete. Ezt nem a divatdiktátor mondja belőlem, mert bennem nem lakozik olyan. De kérdezhetném mondjuk azt, hogy: kívül piros, belül fekete - mi az? Igen, a Diabolik fekete gyűjtemény második kötete piros borítóval, ami nagyon elegáns külsőt kölcsönöz neki. És a jövőben egyéb színekkel is találkozhatunk majd, ha minden igaz. Azt hittem, az első kötetet nem lehet überelni, az elegáns és robusztus feketét, de ez a piros még szebb! Gyakran csak nézegetem, ki sem nyitom. A mérete miatt könnyen fogható, hordozható, nagyon jó ez a formátum! És nem is fogy el olyan gyorsan, mint a normál terjedelmű Diabolik kötetek. Nyilván gyűjtőknek mindenképp ajánlott, de az alkalmi olvasóknak is, vagy azoknak, akik szeretnének egy szép és izgalmas kötetet elővenni a táskából, nagyobb zsebből. Bocs, de nem tudok betelni vele! :)

Négy történetet olvashatunk ebben a kötetben, amelyeket a hazai rajongók már olvashattak az elmúlt években (a Diabolik 11, 8, 10, illetve 12 számokban). Nem mindig olvastam megjelenési sorrendben az eddigi köteteket, és igazából nem is szükséges, nem egymásra épülő sztorik. Aki nem ismeri Diabolikot, annak most nem lesz gyorstalpaló. Volt már, az előző kötet bemutatójában, illetve a 388. oldalra lapozva találunk egy ilyet. Találunk még két interjút a részek között, illetve Ginko (ejtsd: Dzsinko) felügyelő bemutatását, aki a kötetek harmadik legfontosabb szereplője. Az első persze Diabolik, a második Eva Kant, csak utánuk következhet "a jó oldal".

No, nézzük át gyorsan, mit is találunk ebben a kötetben! Próbálok minél kevesebbet spoilerezni, mert kár lenne. Bár én élveztem a pár hónapon belüli újraolvasást is, de nem vagyunk egyformák. A kötet első része "Az utolsó hajsza", amelyben látszólag Diabolik megzakkant, és halálba hajszolja az autós üldözőjét. Majd megint. Nem mellesleg rendőrök az áldozatok. Azt tudjuk, hogy extrém esetben Diabolik akár gyilkol is, viszont itt nem rajtaütés van, és egyéb indíték sincs. Tehát valami nem stimmel. Pörgős, akciódús, remek nyitás! Ezt követi a "Halálos ítéletek" című történet. Ismét gyilkosságok követik egymást, az elején nem tiszta, hogy egy igazságosztó, vagy rablás és haszonszerzés a cél? Főszereplőnk nyomozásba kezd, nehogy már a rendőrök tegyék ezt... Kicsit lazább, néha viccesebb történet, de ez is jól áll az egésznek. A harmadik az "Eva nyomában", és a cím olyasmiről árulkodik, hogy Fräulein Kant valahol van, valamilyen zűrbe keveredett, esetleg eltűnt. És így is van, de a körülményeket nem árulom el. Kedvenceim között van ez a kötet (itt: történet), többszörösen kilátástalan helyzetet kell megoldania mindkét főszereplőnek, és van "pár" csöbörből vödörbe szituáció. Sérülés is akad bőven, ami még jobban megnehezíti a... az amúgy is nehezet. Apropó: sérülések. A negyedik és egyben záró részben - "Maszk nélkül" - egy komoly sérülés miatt Diabolik kénytelen maszk nélkül létezni, heteken keresztül. Ami több okból is nehéz: Diabolik lényege az álcázás, a maszkok, illetve mindenben a kihívást vagy az értékek megszerzésének lehetőségét látja és keresi. De hogy lehetne pihenni, eseményektől távol maradni, ha egy jól megtömött széf van a környéken? A válasz egyszerű: sehogy.

Ha ez lehetséges, ez a kötet még jobban tetszett, mint az első, tehát csak ajánlani tudom. És azt mondtam már, hogy bitang jól néz ki? :D

Aki még nem olvasta a 4001 A.D. cikkeimet, az most itt és itt megteheti. Nem ismételném meg nagyon magam, mert az uncsi lenne, szóval a mai kötet bemutatójával csak úgy belecsapunk a lecsó közepébe.

Ez a Valiant Kiadó 4001 A.D. történetfolyamának egyik oldalági, egyben utolsó kötete, a Beyond New Japan.

A TPB képregénykötet összesen 4 történetet tartalmaz, egy X-O Manowar, egy Bloodshot, egy Shadowman és egy War Mother történetet. A szép ebben, hogy az X-O Manowaron kívül a többiekről semmit sem tudtam (csak hogy Bloodshot itthon megjelent sztorija nem volt túl veretes), és ennek ellenére lebilincselő és egyben lehangoló volt a képregény olvasása. A lehangoltság azért volt, mert sajnos 4001-be többé új történetekkel nem utazhatunk, maximum, ha folytatják az új Rai történetét (az valamivel utána játszódik).

A kötet X-O Manowaros része a New Japan felemelkedése utáni közvetlen eseményeket mutatja be nekünk. Ahhoz, hogy egy kontinensnyi űrhajó felemelkedhessen, hatalmas energiákat kellett Apának mozgósítania, emiatt természeti katasztrófák sora következett be, cunamik, földrengések, a kriptovaluták teljes összezuhanása.

Az emberek háborút indítanának ezért Apa ellen, aki/ami Új Japán mesterséges intelligencia uralkodója. Ehhez nem is lenne jobb eszköz, mint az X-O páncél, viszont Apa rövid úton rendet tesz az óriás robotokkal életére törők között. Bimm-bamm-bumm, az X-O páncél többet nem is repül, csak rozsdásodik az évezredeken keresztül.

Bloodshotról tudjuk, hogy egy tesco gazdaságos terminátor. Szóval nem is kell tőle túl nagy sztorikra gondolni. Viszont ebben a kötetben van egy kis csavar. Ugyanis 4001-ben már csak Bloodshot létezik, a nanotechnológiás részecskehalmaz, aki önálló személyiségként gondol magára, és Ray, az eredeti személyisége halott. Tudjuk, hogy Apa nem csak Blooshotot, de Rayt is megmentette, a Rai legeslegújabb 2019-es sorának második kötetéből, amikor is egy háttérben megbúvó vírusként éldegél egy merevlemezen. A Rai alkotói azért többet tettek Bloodshot karakterébe, mint az eredeti írói összesen.

Shadowman sztorija egy női loát (vudu halálistent) mutat be nekünk, aki az emberek és a túlvilági lények közötti egyensúlyt teszi rendbe. A War Mother meg egyfajta fosztogató katona, aki New Japan földre hullott romjai között egy kisgyereket talál.

Mind a négy történet New Japan árnyékában játszódik, és rengeteg kérdést vet fel. Főleg a Bloodshot sztori kibontása érdekel engem a legjobban (sose gondoltam volna), remélem kapunk még Rait, és erre lehetőségem lesz.

Bélu voltam, sziasztok!

Nem nagyon terveztem Valentin napi posztot a blogra, de ha már az élet úgy hozta, segítek nektek átvészelni a csokigyártók és virágárusok ünnepét egy romantikus vígjátékkal, mivel a feleségem azt mondta, hogy mozizni kellene, és írjak is már valami cikket.

El is megyünk mozizni, a „Vegyél el” című – valószínűleg – világmegváltó romkomra, ami, kapaszkodjatok meg, egy Bobby Crosby nevű alak képregénye alapján készült. A neveket a film leírása alapján megváltoztatták, és az alapszituációt egy kicsit modernizálták, azért 2007, amikor a Marry me megjelent, még nem volt akkora divat a likevadászat és az instaprostitúció.

Szóval rákerestem erre a Marry me-re, hogy mégis mi a szösz ez. Egy viszonylag jól megrajzolt képregény. A története szerint Stasia egy popsztár, szerelmi élete romokban hever, ezért teljesen kiakad. Britney-zett is egyet, már ami a rövid házasságot illeti, meg úgy általában a férfiak nem maradnak meg sokáig mellette. Stasia teljesen idegzsábát kap, ha csak arra gondol, mit fognak róla írni a lapok, és hogy mégis mi lesz vele, amikor elkezd ráncosodni minden olyan része, ami még ma feszes. Valószínűleg nem lesz annyira kapós, gondolja.

A képregény elején egy koncerten járunk, ahol mindenki Stasia nevét üvölti. Egy csajszi, aki szerelmes belé egy „Marry me” feliratot szorongat. A haverja, Guy kísérte el a buliba, akinek halvány lila gőze sincs arról, hogy ki vonaglik és nyivákol a színpadon. A Marry me molinó Guy kezébe kerül, amíg a barátnője kimegy WC-re, és Stasia – őrülettől vezérelve – a színpadra szólítja őt, és egy rögtönzött szertartáson feleségül megy az ismeretlen férfihez.

Nos, kb. ennyi az alap sztorija a képregénynek. A csaj megfogadja, hogy ha beledöglik is, kitart újdonsült és ismeretlen férje mellett, nehogy a lapok olyasmit írjanak róla, ami a közvéleménynek nem tetszik. Lényeg az őszinteség.

A képregény első része a comixology.eu oldalon egy Amazonos belépés után digitális formában ingyen olvasható. Csak szólok.

A képregény filmes feldolgozásában Jennifer Lopez, Owen Wilson, és Maluma játsszák a főbb szerepeket. Ha netalántán elvinnéd a csajod romantikázni, gyertyafényes vacsora mellett ez is lehet egy alternatíva. Szerintem ez a film be fog jönni neki.

Bélu voltam, sziasztok.

Az utóbbi időben erőteljesen rágyógyultunk a mangákra. Nem is nagy baj, mivel mostanában rengeteg megjelent itthon és még fog is. Ma a Mangafan Kiadó egyik kiadványát, az impozáns külsejű Death Note képregényt fogom nektek röviden bemutatni, már amennyit az első rész elolvasása után tudhatunk róla.

A Death Note is sónen manga, azaz fiúknak készült. Viszont a témája, annak ellenére, hogy már régen kinőttem a fiú korból, mégis megfogott.

A Death Note egy nagy dilemma elé állítja az olvasót. Vajon mit tennél, ha a főszereplő, Yagami Light helyében lennél? Ja hogy nem tudod, miről is van szó.

Yagami Light egy középiskolás, kitűnő tanuló, aki egy füzetet talál az utcán.

„Ez egy halálisten füzete. Na persze. Kinek a nevét a füzetbe írják, az meghal. Ha-ha. Beteg ötlet ez a füzet. Miért élvezik az emberek az ilyen morbidságokat? Mint azok a lánclevelek… Ha nem küldöd tovább, halálos beteg leszel.”
(ford.: Nikolényi Gergely)

Nos, nem. Ezúttal a Halállista tényleg működik. Ryuk, az egyik halálisten unalmában az emberek közé dobja Halállistáját, amibe ha emberek nevét írja, akkor rövid úton meghalnak, hátralévő életük teljes idejét a halálistennek adva.

Light megérzi a listában rejlő lehetőségeket, ezért gyorsan ki is használja, hogy szerinte jobbá tegye a világot: minden bűnözőt el akar takarítani, ezzel egy utópiát létrehozva, melyben ő a Halálisten. Egy igazán jó kis nyomozósdi indul a rejtélyes gyilkos ellen, ugyanis a rendőröknek is feltűnik, hogy rengeteg bűnöző hal meg rövid időn belül.

A listának azért van néhány szabálya, amit most nem részleteznék, ha bővebb leírást olvasnátok, a tavaszi Free képregényújságban, amit a Képregénymarketnél az 5.000,-Ft feletti értékű rendeléseknél adnak, olvashattok róla Tibi tollából.

Nézzétek meg a néhány képet, amit a galériában összeválogattam a képregényből.

Bélu voltam, sziasztok!