Hétköznapi Geekságok

Lovecraft Antológia képregénybemutató

2022. január 27. - Gubán Bélu

img_20220112_140858.jpgKicsit fáj a szívem, amiért ezt kell írnom, de a Szukits szerintem legszebb képregénykötete, a Lovecraft Antológia hatalmas csalódás nekem. Hangsúlyozom, ez csak egy vélemény, ez én vagyok, és valószínűleg bennem van a hiba, mint sokszor máskor is. De most leírom, miért csalódtam, és lehet velem egyetérteni, vagy nem. Kommenteket továbbra is szívesen olvasunk.

Korábban már írtam H. P. Lovecraft egyik novelláskötetéről, az itthon a Helikon Zsebkönyvek sorozatban megjelent Onnan Túlról című kötetről. Ebből a kötetből egy novellával találkozhatunk ebben az antológiakötetben. Lovecraft novelláiról, mitológiájáról ebben a cikkben írtam, szóval nem ismételném magam.

Minden történetet más írók dolgoztak át képregényre, és mások is rajzolták mindet. A legkedvesebb számomra a Szín az Űrből című, amit David Hine dolgozott át (többek között Spawnt is írt, a legjobbakat), és Mark Stafford rajzolta. Ez a történet szerintem méltó Lovecraft örökségéhez. A többi? Őszintén? Nem tetszettek.

img_20220112_182753.jpgLovecraft történeteiben az fogott meg, hogy az olvasóra bízza, hogyan képzeli el az elképzelhetetlen, leírhatatlan borzalmakat, amikkel a főhős találkozik. Nyilván egy képregénynél erre nem lehet számítani, a rajzoló képzeletét láthatjuk viszont a lapokon. Nem is ezzel lenne a baj.

Nekem valahogy nem elég szörnyű a látvány. Olyan dolgokat kellett volna ábrázolniuk, amik tényleg elborzasztanak, vagyis horrorisztikus módon ábrázolni a hétköznapit. Ez csak kevés helyen sikerült. Egyrészt a már említett Szín stb. történetben és a Dagonban, ahol a tenger mélyéről előtörő szörny-istenséggel találkozhatunk. Na, ő tényleg elég ocsmány szar, szóval az is tetszett. Én összességében máshogy képzeltem el a szörnyeket, vagyis Lovecraft írásai máshogy képeződtek le bennem, mint ezeknek a rajzolóknak a fejében. Ez az én hibám, nem az övék. Mondom ezt úgy, hogy a rajzok szerintem minden „fejezetben” igényesek.

img_20220112_200901.jpgViszont az is érdekes, hogy az összes történetben marad a jellegzetes „lovecraft-i” elbeszélés egyes szám első személyben, és alig van benne szövegbuborék. A panelek felett, alatt található leírások kommentálják az eseményeket. Szóval nem erőltették meg magukat az „adaptálók”. Ez azért is igaz, mert a „soktízoldalas” novellákat néhány oldalban dolgozták át képregényre, így szerintem a történetek lényege veszik el az egészből. Például az Árnyék Innsmouth Fölött zsebkönyv méretben közel 130 oldal, a képregényben sikerült 18 oldalban összefoglalni. Hát mit mondjak. Vagy a Patkányok a Falban című novella, ami több, mint 30 oldal, itt 12 oldal. Pont a lényeg veszik el ebben is, mivel a főszereplőt őrületbe kergeti a patkányok motoszkálása és az álmai a „démoni kondásról”, ami itt valami halálként lett aposztrofálva. A kondáról nekem valami mutáns szörny emberfejű disznókonda jut eszembe, másnak úgy tűnik nem. Szóval 12 oldalban egyáltalán nem derül ki, hogy a főhős küzd ezekkel a tényezőkkel, és unalomig ismételi magát, mire az olvasó is már marhára megelégeli, és akkor pofán vág a végkifejlet. Na, ez itt nincs.

Furcsa, hogy ennél sokkalta jobb Lovecraft feldolgozás volt a Zagor egyik kötete, vagy éppen Neil Gaiman Smaragdzöld tanulmánya.

A Lovecraft Antológiából szerintem pont a lélektaniság veszett el, az, hogy az olvasót is őrületbe akarja kergetni az író. Kár érte, ez sokkal jobb is lehetett volna. Adaptációnak ez nagyon kevés.

Bélu voltam, sziasztok.

img_20220112_202407.jpg

Alvilág - képregény

A rosszfiúk mindig jók

A "Criminal" sorozat 2006-ban kezdődött, eredetileg az Icon Comics-nál (pl. Kick-Ass, Powers, Scarlet), majd az Image Comics vitte tovább, adta ki újra. Ami fontosabb: most már magyarul is olvashatjuk az "Alvilág"-ot, a Vad Virágok Könyvműhelynek köszönhetően. Talán sokat elmond a képregényről az, hogy három Eisner-díjat is nyert az évek során. Na de... Kezdjük másképp.

Vannak olyan könyvek, filmek, tv-sorozatok, képregények/mangák stb., amelyek kicsit másképp közelítik meg a dolgokat. Mert amikor valamit nézünk - legyen most ez a kiindulási pont -, jól jön a happy end, a jónak drukkolunk, a rendőrnek, majd a bíróságnak, aki érvényesítik a törvényt, amely minket és az értékeinket védi. Viszont... Ki nem ismeri a Keresztapa filmeket (vagy könyveket)? Vagy ott a "Sebhelyesarcú", a "Volt egyszer egy Amerika", hogy csak pár klasszikust említsek. Nem kérdés, ki a rossz, ráadásul gátlástalanul, mindenen és mindenkin átgázolva, semmitől vissza nem riadva. Egy maréknyi dollárért ( ;) ) egy, tíz vagy száz ember élete is lényegtelen. Mégis élvezzük ezeket a filmeket, pedig jobban belegondolva, általában mi is azok az emberek vagyunk, akiket gondolkodás nélkül ütne ki a képzeletbeli sakktábláról egy ilyen banda, ha úgy adódna. És mégis nekik drukkolunk (persze csak a képernyő előtt), hogy ez is sikerüljön, hogy túljárjon a rendőrök eszén.

Ha ugrunk pár évtizedet előre, akkor ott vannak az igazságosztók. Vagyis az önbíráskodók. Például Dexter, aki felkutatja a gyilkosokat, hogy végezzen velük, majd feldarabolja őket. Igen, megérdemlik, de ez nem így működik, ez így nem jó! Mégis mindig félünk, hogy lebukik, elkapják, pedig nem csinál semmi rosszat. De. Manga-anime vonalon pedig nagyon jó példa a Death Note: akinek a neve bekerül a füzetbe, az bizony meghal. És a főszereplő arra használja, hogy megtisztítsa a világot a bűnözőktől. Mindkét esetben - a helyszínből adódóan - a lebukás egyenlő a halálbüntetéssel, ezt persze egyiküknek sem kívánjuk. Vagy mégis? Na és John Wick? Az se' kutya! (pun intended)

Mi köze ennek az "Alvilág" képregénysorozathoz? Egyértelmű. A bűnözők a főszereplők - ez történetenként eltér, de vannak átfedések, találkozási pontok -, kisebb nagyobb ügyeiket kísérhetjük figyelemmel, és a történetek annyira jól megírtak (Ed Brubaker zseni, hétszeres Eisner-díj nyertes), hogy azonnal berántanak, és mindent indokoltnak érzünk. Szinte sosem gondolunk arra, hogy ez rossz, ezt nem így kellene. Ezt az író megerősíti és alátámasztja azzal, hogy a piszkos ügyeiket gyakran egymás közt intézik a bűnözők, a rendőrök pedig korruptak, és valamelyik utálatos bandavezér irányítása alatt vannak. Szóval rendesen épít a régóta működő dolgokra, amelyek miatt élvezzük az ilyen műveket, és drukkolunk az - amúgy gonosz, rossz, gátlástalan - főszereplőnek. Mert van nála rosszabb is. Mindezt meg kell dobni egy-egy szinte szuper-karakterrel, akit a kvalitásai kiemelnek a sok kis pitiáner közül, illetve a családi háttér is olyan, ami "megmagyarázza" a dolgok alakulását. Nem is tehet róla szegény, az apja vagy akárkije miatt lett ilyen... :( Közben pedig olyan remekül csinálja, amit csinál, hogy nem unjuk meg, még, még, még!

Az első omnibust szereztem be, amely három kötetet tartalmaz (gyönyörű kivitelezésben). A három kötet külön is beszerezhető, puhatáblás (TPB) kötésben. A "Gyáva" ("Coward") az első és eredeti sorozat első öt füzetét tartalmazza. A főszereplő Leo Patterson, aki tulajdonképpen egy bűnöző zseni, aki képes rövid idő alatt elemezni a helyzeteket, és felkészülten várni azt, amire normál esetben senki sem gondolna. A gyávasága tulajdonképpen ugyanez, a fokozott elővigyázatosság, a rossz helyzetek elkerülése mindennél fontosabb. De még fontosabb a lebukást elkerülni. A sorozat második része a "Lawless", és szintén öt füzetet tartalmaz. A Lawless egy - természetesen - szintén bűnöző család neve, ezért nem lett mondjuk "törvénytelen" a kötet címe. Azt csak oda kell gondolni, fordítás nélkül. Tracy Lawless egy nagyon tehetséges és ezért veszélyes katona, aki ott hagyja az egységét, hogy kiderítse testvére halálának körülményeit. Mondanom sem kell, egy bűnbanda tagja volt. Mindkét történetben olyan melókba keverednek a főszereplőink, amelyek másképp sülnek el, mint ami az eredeti elképzelés volt, persze teljesen eltérő módon. A harmadik kötet – „A Halott és a haldokló” („The Dead and the Dying”) - már folytatás, az első kettőre építkezve. Más jellegű, emberi sorsokat bemutató, az összefüggéseket érdekesen, tarantínós-ponyvaregényes módon feltáró.

A teljes sorozat egyik gerince, biztos pontja az "Alvilág" kocsma, ahol csak a gengszterek fordulnak meg és - ha nem tartják be a szabályokat - fel. Nemcsak térben, hanem időben is mindig fontos szerepet játszik ez a helyszín, egy biztos pont bármit elkezdeni, megérdeklődni. A hely neve "Undertown", a város alatti rész, az alvilág. A bejárat melletti neonfeliraton kiégett az utolsó betű, így "Undertow" maradt, ami a víz felszíne alatt egy olyan rész vagy réteg, ami a felszínhez képest teljesen más irányba mozog, akár le is ránthat magával. Nagyon jó húzás, sajnos esélytelen rendesen lefordítani.

Három kötet, háromféle megközelítés: gondolkodás, erő, érzelmek. Magával ragadó és letehetetlen, filmeket megszégyenítő ábrázolással, képi világgal és hangulattal. Remekmű.

100 éve született Telly Savalas

4.jpgMegszokhattátok tőlünk, hogy próbálunk minden jeles évfordulóra odafigyelni, legyen az egy ikonikus film, vagy egy színész születésnapja. Igazából szeretek utánaolvasni ezeknek az évfordulóknak, és főként azért, mert ilyenkor egy cseppnyi történelem is megelevenedik a szemem előtt.

A mai nap pedig azért említésre méltó, mert éppen ma 100 éve született Telly Savalas (Aristotelis Savalas). Kalandos életét, pályafutását lehetetlen felsorolni egyetlen bejegyzésben, ezért nem is törekszem ilyesmire. Görög származású amerikai színész (már ott született), és már ötvenes évektől kezdve karakterszínészként dolgozott tévés produkciókban. Számtalan emlékezetes alakítása ismert Magyarországon is. Talán a legismertebb mind közül Kojak, a folyton nyalókát szopogató pökhendi nyomozó karaktere. A sorozatot ’73-’78 között vetítették egyébként. Savalas nagyon szeretett bagózni, ezért a sorozat kedvéért nyalókázott, hogy ne folyton cigaretta, szivar, pipa lógjon a szájából, az mégis hogy nézett volna ki. Sajnos ez a szokás okozta a halálát is 1994-ben.

Savalas a Kojakkel nagy sztár lett, és olyannyira, hogy a nyalókázásnak is hatalmas népszerűséget szerzett, ez egy fajta lazaság szimbólum lett. Ki ne emlékezne a Kojak nyalókára, amit itthon gyártottak, és talán a mai napig gyártanak is. Emlékszem a csokibevonatú cukormasszára, amit ha megpróbáltál elrágni, biztosan a tömésed bánta.

6.jpgSavalas olyan filmekben játszott még, mint a Halál ötven órája, vagy éppen Az Alcatrazi Ember, amiben nyújtott alakításáért Oscar-díjra is jelölték. De ő volt Bazi Joe a Kelly Hőseiben. Számomra Telly Savalasról talán a Piszkos Tizenkettőben nyújtott alakítása jut eszembe elsőként, és pont kapóra jött ez a két évforduló, hogy újra elővegyem, leporoljam, és megnézzem. Ja persze, még nem mondtam, hogy idén ez a film is 55 éves lesz a nyáron.

A filmet nem hiszem, hogy be kellene mutatni bárkinek is. John Reisman őrnagy (Lee Marvin) 1944-ben, a háború kellős közepén azt a feladatot kapja, hogy egy tucat, súlyos bűncselekményekért sokéves fegyházra, kényszermunkára, vagy épp halálra ítélt legényt kiképezze, majd amnesztiáért cserébe egy beszivárgó hadműveletben csapást mérjenek a német vezérkar egy duhajkodásra használt támaszpontjára.

Reisman őrnagynak egyértelmű az álláspontja a feladatról:
„Tudtommal azért vagyunk itt, hogy megnyerjük a háborút. Azt hiszem nem kéne nagydobra vernünk, hogy elöljáróink között közveszélyes őrültek vannak.”

Reisman őrnagy a halálsoron válogat a társadalom krémje közül. Erőszaktevők, gyilkosok, pszichopaták, lelki nyomorultak között, akiknek talán ez az utolsó esélyük a megváltásra.

„- Szóval mire jutott?
- Tulajdonképpen semmire. Csak azt tudom mondani, ami már a papírokból is kiderül. Ez egy tucat válogatott antiszociális elem. Többségük egyenesen pszichopatológiai eset. A legrosszabb, a legveszélyesebb ez a Maggott. Van egy vallási megszállott, egy rosszindulatú törpe, két félidióta, a többiről jobb is, ha nem beszélünk.
- Nem mondhatjuk, hogy nem egy eszményi anyag.”

Természetesen Telly Savalas a legveszélyesebb Archer Maggottot játszotta a filmben. Egy vallási fanatikus bolondot, aki isten kezének gondolja magát, és folyton a Bibliából idéz, és az elsők között ér rossz véget. Egy igazán eszelős és fantasztikus alakítás ez Savalastól.

A filmben olyan neves színészek játszottak még, mint Charles Bronson (róla is megemlékeztünk tavaly), Donald Sutherland, vagy George Kennedy (a Csupasz Pisztoly filmekből lehet ismerős).

A film egy olyan időben készült, amikor még szabad volt a társadalmi ellentéteket, problémákat szókimondón tálalni. Ezért is imádom annyira. Nincs híján drámának, szókimondó, pimasz és olykor keserédes humornak sem. Készült még folytatása is, viszont maximum B filmes kategóriába lehet azokat sorolni, szóval meg sem közelítik ezt a mesterművet.

Természetesen a filmélményhez az is hozzátartozik, hogy a magyar szinkronja fantasztikus. Olyan nevek működtek közre a filmben, mint Sinkovits Imre, Láng József, Helyey László, Szacsvay László, Bujtor István, Gálvölgyi János, Szakácsi Sándor, Tahi Tóth László.

Végülis ez ilyen kettő az egyben bejegyzés lett. Remélem, segít emlékezni erre a legendás színészre.

Bélu voltam. Sziasztok!

7.png

Conan - Csatatéren született

img_20220109_182551.jpgJó képregényről könnyű írni. Ezért ma könnyű dolgom van. Kurt Busiek képregényét hoztam el nektek, ami a szívünknek kedves barbárról, Conanről szól. Ez pedig nem más, mint a Csatatéren született (Fumax, 2019.).

Ha a képeket meglesitek, feltűnhet, hogy ez nem a klasszikus kinézetű Conan, ez valami új, színes, viszont ugyanannyira szexi, mint idősebb testvére. A rajzok inkább festmények, és többször hasonló érzésem támadt, mint a Mennydörgés Istene első részének lapozgatásakor, ami a kedvenc képregényem. Szerintem annál jobb még nem született a képregényirodalomban. De ez csak az én véleményem. Szóval ez a Conan megközelíti a Thort, rajzaiban is, hangulatában is. Imádnivaló darab.

A kötetben betekintést nyerhetünk mind Conan születésének körülményeibe, mind a gyerekkorába, jó is lehetett volna, de gyerekként is a munkának és a kalandnak élt. Conan az öregapja után örökölte a kalandvágyat, így nem elégszik meg a kimmériai törzs falusi parasztéletével. Láthatjuk első kardforgatásait, első gyilkosságát, első kalandjait, a fiatalkorát. Ezen kívül olvashatunk egy átdolgozott történetet (A fagyóriás lánya már korábban megjelent, csak fekete fehérben), valamint egy olyan sztorit, amiben Conan Hyperboreába, az örök élet paradicsomi országába utazik, csak nem önszántából. Ekkor is még igencsak fiatal.

A képregény történetei egymással szorosan összefüggnek, a kötet egy kerek egészet alkot. Amiben még különbözik a többi Conan történettől, hogy sehol semmi nincs arról a jóslatról, hogy a finom úriember uralkodni fog valahol valamikor. A fiatal Conan nem is annyira humoros, laza, mint későbbi énje, sokkal inkább egy kimért, komoly alak. Ez kicsit idegen a karaktertől, de egye fene, a képregény hangulata éppen ettől sajátos, no meg a végétől, de nem árulhatok el róla többet.

img_20220109_182716.jpgSzínesben a „csatajelenetek” is sokkal brutálisabbnak hatnak, és nem biztos, hogy a néhány képet, amiket összeválogattam, maradéktalanul engedni fogja a facebook. :D És ha már a rajzokról van szó, említsük meg a rajzolókat is: Cary Nord, Greg Ruth (színezett is) és Thomas Yeats. A kötetben néhány oldalon vázlatrajzokat csodálhatunk és olvashatunk néhány jegyzetet Greg Ruthtól, valamint Ed Brubaker (Alvilág) előszavát is. Spoiler: oda van és vissza ettől a képregénytől.

Bélu voltam. Sziasztok!

Minden jó, Ha/ver a vége

img_20220109_105953.jpgMark Millar és John Romita Jr. képregénye itthon 2019-2020 között 4 kötetben jelent meg (Fumax Kiadó). Tibi koma javaslatára 4 hónap alatt azért sikerült beszereznem, és ledarálnom. Tényleg egy jó kis történet, és kicsit furcsa, hogy vége van.

A képregény főszereplője a középiskolás Dave, aki a világtörténelem során elsőként elég tökös ahhoz, hogy búvárruhában, mindenféle szupererő nélkül bűnüldözésre adja fejét. Ez nem tűnik jó ötletnek. Sőt, nagyon rossz ötlet az egész, mivel a kis nyikhaj Dave-et hol elüti egy autó, hol péppé verik, családját és barátait terrorizálják.

Nincs egyedül, ugyanis jónéhány pszichésen sérült, traumatizált alak is úgy dönt, hogy leszámolnak a szervezetbűnözéssel, ami sem elsőre, sem pedig utolsó pillantásra nem egyszerű dolog.

Az író nem fukarkodik a halállal a képregényben. Igazából senki sincs biztonságban. Akit éppen megszeretnénk, megismernénk, az a következő oldalon kiloccsant agyvelővel fekszik egy sötét sikátorban.

Fordulatoktól sem mentes a történet, igazából letehetetlen olvasmány. Átkoztam magam, amikor egy kötet végére értem, hogy havonta csak egyet engedtem meg magamnak belőle. A negyedik kötetre eléggé elszabadul a káosz. A jelmezes hősök mellett a korrupt, halálfejes maszkot viselő zsaruk is elkezdenek a maffiától rabolgatni, ezzel a hősökre terelve a gyanút, szóval igazi nagy leszámolást ígért a vége. Spoilermentesen igazán nehéz írni erről az egészről, ezért most jelzek egyet az utolsó kötetre.

img_20220109_105758.jpg 

SPOILER

Igazából az utolsó kötetben csalódtam Dave-ben. Amikor a kis Mindy éppen börtönben van, nem meri kiszabadítani, tök boldogan eléldegél az új barátnőjével. Az oké, hogy Mindy rohadt jól érzi magát a börtönben, de azért ez mégis meredek volt. A szabadulása, hogy Mutterbever végül segít neki kiszökni, az viszont rohadt jó fordulat volt benne. Persze, Dave a végén visszatér, mint igazi hős, és ezzel a renoméja a szememben visszaáll. És a nagy leszámolás? Hát nem is lehetett volna ennél jobb a vége.

SPOILER VÉGE.

 

Mi is a tanulsága a történetnek? Ha kihagyjuk a szuperhősös baromkodást az egészből, számomra egyenesen levonható a konklúzió: próbáljunk az életünknek olyan célt találni, amivel jobbá tehetjük a világot. Ez így elég közhelyes, viszont még mindig vehetünk egy zöld búvárruhát, csak egy menő nevet kell magunknak kitalálni.

Kár, hogy vége. Olvastam volna még.

Bélu voltam. Sziasztok!

img_20220109_110102.jpg

Gunslinger Spawn figura

Nálam 2021. a Spawn éve volt, ha azt nézzük, érkezett néhány új amerikai képregény az Ivadék főszereplésével, és az új magyar köteteket is megvettem. Tavaly júliusban pedig beharangoztuk az új Spawn figura megjelenéseket is. Decemberben meg is érkezett hozzám a Gunslinger Spawn figura, ami első ránézésre kicsit csalódást okozott, aztán most kibontottam, és jól összehasonlítom a kedvetekért a korábbi, 2005-ös verziójával.

Gunslinger (Vadnyugati Spawn) a hazai képregényekben nagyobb hangsúllyal a 22-es kötetben jelent meg, itt tudhattuk meg, hogy ki is ő valójában, miért köt alkut az ördöggel, és mégis mi köze van a mi Spawnunkhoz, Al Simmonshoz. A Spawn multiverzumban nekem a kedvenc Spawnom lett, ami főként a kinézetének és laza stílusának köszönhető. McFarlane-nek egyébként is az a mániája, hogy olyan karaktereket szerepeltessen történeteiben, amik jól mutatnak akár figura formátumban is.A karakter népszerűségét mutatja, hogy már saját önálló sorozata is indult.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a 2005-ös, mára már igen ritkának számító Gunslinger Spawn is a polcomon áll. Most megismerkedhetett fiatalabb kiadásával.

A korábbi kiadás (kortársaihoz hasonlóan) inkább szobor, mint figura. Kevesebb mozgathatósági ponttal rendelkezi, ezért a pózolhatósága is elég korlátozott. Viszont a kinézete tökéletes. A kezei és a csípője mozgatható minimálisan, a tartozékai nem kivehetőek a tokokból, itt a pisztolyokra gondolok elsősorban. Cserébe olyan nehezen áll meg a lábán, hogy negyed órámba telt, mire nem bukott orra az asztalon a szentem. A figura kabátja olyan kialakítást kapott, mintha élne, hullámozna, ezért nagyon dinamikus kinézetet kölcsönöz a figurának.

Az új akciófigura 21 centi magas, és összesen huszonkettő mozgathatósági ponttal rendelkezik. Látható, hogy az ízületei kicsit szembetűnőek, nem igazán vannak elrejtve. A hozzá való pisztolyok és puska simán elhelyezhetők a kezében, és a tokjaikban, kinek mihez van kedve. A kezein lévő ujjak úgy lettek kialakítva, hogy a fegyverek tökéletesen illeszkednek bele, és nem is féltem belehelyezni őket (általában nem szoktam belepakolni a kezükbe semmit, mert félek, hogy elöregednek a kis ujjaik). A figurához tartozó puska kicsit festéshibás a markolatnál, viszont ez elhanyagolható probléma. A figura simán megáll a lábán, ez már egy jó pont. A különböző ízületek szépen állíthatók, és egyáltalán nem lazák, viszont nem sikerült őket rendesen eldugni, a könyöknél, a csípőnél és a térdnél nagyon szembetűnők.

A színezése se 100%, és a ruházata elég minimál kialakítást kapott. Nézzétek meg a két figura kalapja és köpenye közti különbségeket. Az arca viszont szerintem nagyon jó festést kapott, a szeme olyan zöld, mintha folyamatosan világítana.

Összességében elégedett vagyok az új figurával annak ellenére, hogy a korábbi kiadást kinézetre nem tudja megközelíteni. Nyilván egy hiánypótló darabról van szó, mivel a régi kiadással ritkán lehet a neten találkozni, ha pedig találkozunk, az új figura árának három-négyszereséért lehetne megszerezni (az új figurát 7-9.000,-Ft közötti áron lehet megvárásolni).

Akinek nincs még a gyűjteményében Gunslinger, annak tökéletes választás szerintem ez a figura, annak ellenére, hogy a korábbi minőségét nem tudta megközelíteni. Viszont ami jó hír, hogy sokkal olcsóbban növelhetjük a gyűjteményünk létszámát, és ár-érték arányban összességében megéri a figura.

Bélu voltam. Sziasztok!

Az Égbolt Királya képregény

img_20211229_180435.jpgA Vitanum Kiadó képregényantológiáiról már sokszor volt szó itt a blogon. A Fekete Fehér Kockás csupa fantasztikus címmel, inkább felnőtteknek szóló tartalommal jelentkezik. Ez főleg a 2000AD Kiadó sorozatai miatt érdekes számomra, de sok más klasszikus címmel is megörvendezteti a kiadvány az olvasóit.

Karácsonyra Tibi koma Jézuskájának jóvoltából viszont a Kockás 2021 őszi, és téli különszámait is beírhattam a kockás füzetbe. Úgy gondolta, hogy soha nem venném meg magamnak, és igaza is volt. Viszont egy képregény miatt Tibi szerint érdemes fellapozni ezeket a különszámokat, már ami engem és a faramuci ízlésemet illeti.

Ez az Égbolt Királya című francia képregény Étienne Willem tollából és rajzolókájából. Az alkotóról nem sok mindent ad ki a kereső, amit találni lehet róla, az is csak franciául van, amit nehezen értek, de inkább egyáltalán nem. Van egy insta oldala, ahol csomó cuki és szexi rajzot is lehet találni, érdemes rákukkantani.

img_20211229_183428.jpgA képregény nagyon Blacksades, mi azt ismertük először. Szereplői antopomorfizált állatok, és a harmincas évek eleji Amerikába kalauzol el minket. Gazdasági válság, hajléktalanság, munkanélküliség, szesztilalom… Minden adott egy jó kis retro történethez. Az Égbolt Királya a Harry Faulkner nevű majom, aki a világ legjobb pilótája. A Wakanda utolsó útja című történetben egy rejtélyes módon működő léghajót eltérítő terrorista csoport okoz kellemetlenséget, míg a Hollywoodlandben a filmkészítés és háttere adja meg a történet keretét, és itt a második fejezetben egy kis szuperhősködés is belefért.

A rajzokhoz nincs sok hozzáfűznivalóm. Vagy mégis. Lényegében tökéletes a képi világa a képregénynek. Rajfilmszerű, nemcsak a karakterek, de a hátterek is részletgazdagok. Arról meg ne is beszéljünk, hogy lehet ilyen szexi macskákat rajzolni?

A történetek nagyon jól fel vannak építve, önállóan is teljes értékűek, de együtt az igaziak. Amellett, hogy a rajzok zseniálisak, a szöveg mennyiségére sem lehet panasz. Van mit olvasni, a biztos. Amennyire ki tudtam venni, még van egy Chicago című fejezete is a sorozatnak, szóval lehet, hogy még azt is olvashatjuk magyarul.

A mellékelt képeken a képregényből láthattok néhány panelt és az alkotó, Étienne Willem instagram oldaláról néhány képet.

Bélu voltam, sziasztok.

Kaptár - Raccoon City visszavár

Gyerekként az első Pentium II-es gépemen szépen futott a Resident Evil 2. része. A legendás túlélő horrorral ekkor találkoztam először, 2001. karácsonyán, amikor is ajándékba kaptam a játékot. Az Ezt vedd meg szériában, elég sok játékmóddal jelent meg. A pc-s easy-medium-hard módokon kívül még a Playstation-ös "könnyített" játékmód is helyet kapott az akkor dupla CD lemezes gaméban.

Az igazság az, hogy nekem mindig is ultra nehéz volt a Resident Evil. Amellett, hogy hihetetlen kemény ellenfeleket villogtatott látástól vakulásig, alig adott lőszert, állandóan okoskodni kellett a logikai feladványokkal. A második részt megvallom nem játszottam végig, kb. a rendőrkapitányság feléig jutottam el, és meguntam. Én szerettem volna inkább lövöldözni. A Resident Evil 3. részével Playstation-ön játszottam, ott meg az a rohadék Nemesis üldözött végig már a 2. részből ismert helyszíneken. Állandóan beszaratott a dög, szóval inkább hanyagoltam az egészet. Úgy gondoltam, nem nekem való ez a túlélő horrorosdi. Aztán jóval megkésve, de 2016. tavaszán a Resident Evil 4. megtalált. Több volt benne az akció, mint a logikai feladvány, és az alap története, a plágák nagyon bejöttek. Érdekes világ volt, sok lövöldözéssel, és másfajta zombikkal (ha lehet a falubelieket azoknak nevezni). És tudjátok még melyik sorozat tetszett? A játékok utáni eseményeket feldolgozó animációs filmek. Minimálok voltak, de hozták a Resi fílinget.

A Kaptár filmekkel kb. a megjelenésük idején azonnal találkoztam, volt, amit moziban is néztem meg, de az igazság az, hogy az utolsó részről majdnem kijöttem az állandó jumpscare-ek miatt, amiket minden filmben marhára rühellek. Az sem tetszett a filmekben, hogy valahogy nem megfelelően nyúltak hozzá az alapanyaghoz. A színészi játék, az akciók, a vágások, a lények nagyon ergyák voltak. Kifejezetten zavaró volt, hogy egyetlen mozdulatot sem lehetett nyomon követni, mert agyon volt vágva, több kameraszemszögből. Erre jöttek a már emlegetett jumpscare-ek, és BUMM! Így lett az epilepsziás roham. Összességében nem voltam nagy rajongó, de azért kíváncsi voltam a végére, és csalódott is voltam. Már temettem a szériát, amikor...

A nagy csendben szépen megjelent egy trailer, Resident Evil: Welcome to Raccoon City, amit magyarra fordítva természetesen Kaptárként kapunk, és Raccoon City visszavárként. Most akkor ez reboot, vagy folytatás, vagy előzmény? Tanácstalan voltam, de most kiderült. A magyar premieren jártam.

Nem nagy elvárásokkal ültem be a filmre, gondoltam, hogy nem egy "százoszkáros" filmre váltottam jegyet. Csak arra gondoltam, hogy szeretnék jól szórakozni, viszont amit ettől a filmtől kaptam, arra nem számítottam.

A film elején egy gyermekotthonban a kis Claire Redfield mindenféle mocsadékot lát a sarokban, amit úgy állítanak be, mintha csak álmodna, nem is laknak szörnyek a szekrényben... aztán felijed. Egy kamionban. Nos, ez a jelenet már jelenthet valamit. A kamionos finoman ráfog a combjára, aztán elüt valakit, aki határozottan felkel és arrébtántorog... rá is hagyják az egészet, mintha mi sem történt volna.

Claire a testvérét Christ keresi, a történet szerint, amit a Resident Evil 2-ben már megismerhettünk. Chris az RPD-nél dolgozik, raccoon-i rendőr. A főbb szereplőket mind ismerhetjük névről. Jill, Leon, Wesker, Dr. Birkin. Mindannyian kicsit mások, mint a játékokban. De ki a fenét érdekel.

Már gyanús lehet a város lakóinak mibenléte kapcsán, hogy némelyeknek vér folyik a szemükből, mások pedig vérrel írják fel az ablakra, hogy incsi fincsi husi... Volt egy hangulata, annyi szent. A zombi apokalipszis kitöréséig egy pattanásig feszült filmet láthatunk, egészen addig, amíg rád nem töri az ajtót az első átváltozott ember.

A film teljesen előhozta a gyerekkori emlékeimet. Ismét 13 éves voltam, és ott mászkáltam a zombikkal teli helyszíneken a szeretett karakterekkel. Megvallom, végig folyt a nyálam. A helyszínek, a maszkok rohadt jól sikerültek. Minden ismert jelenet megtörténte után legszívesebben megöleltem volna a készítőket.

A rendőrség, a villa, a föld alatti helyszínek, itt-ott elszórt "easter eggek" mind-mind olyanok voltak, amilyeneknek lenniük kellett. Az emberek életére törő mutáns szörnyek közül rengeteg felsorakozott. Zombik, zombikutya, hollók, a nyáladzó szörnyeteg (nála felsikítottam örömömben), és nem is kérdés, Birkin, akit a rosszarcú Neal McDonough alakított. A film véres, ijesztő, néhol rohadt undorító. Ez kell a népnek.

De ne menjünk el a film hibái mellett sem. Néha azért egy-egy szereplő idiótán viselkedett, és azért volt elnagyolt túlélés. Gondolok itt arra, hogy mondjuk egy helikopter felrobbanását 3 méter távolságból is túl lehet élni. Kicsit sok volt benne a jumpscare, úgy tűnik ezen nem tudunk túllendülni. Viszont annyira ráhangolódtam a film hangulatára, hogy 15 perc után már egyáltalán nem zavart. Eleinte azért beszartam párszor. És miért van az, hogy sötétben kell hadonászni a lőfegyverekkel tucatnyi zombi ellen? A játékban azért több volt a világos jelenet, mint a sötét. Szóval ezzel jobb lenne a folytatásokra felhagyni.

Azt gondoltam, hogy jól fogom érezni magam a filmen, de azt egyáltalán nem, hogy ennyire. Ez a Resident Evil inkább volt Resident Evil, mint az ezt megelőző filmek együttvéve. Azokat felejtsük el. Folytatást akarok. Szolgáljatok még ki fanservice-szel, én biztos beülök a folytatásokra, mert hogy biztosan lesznek.

Ja és ne felejtsétek el, van stáblista végi jelenet. Jó szórakozást.

Bélu voltam. Sziasztok!

Brzrkr képregénybemutató

6.jpgNem is olyan régen beszámoltunk róla, hogy elindult itthon egy igazi 21. századi kezdeményezés, a cultree.hu oldalon lehet digitális képregényeket vásárolni és olvasni. 2021. decemberében egy olyan meglepetéscím került fel az oldalra (legalábbis számomra az volt), amire egyáltalán nem számítottam, hogy valaha is olvasni fogom magyarul.

Keanu Reeves és Matt Kindt képregénye, a 2021. márciusában megjelent Brzrkr első része az, amit azonnal meg kellett vásárolnom az oldalon, amint tudomást szereztem róla.

A képregény egy 80.000 éves halhatatlan hős harcát mutatja be korokon át. Legalábbis a megjelenésekor így reklámozták, ezzel le is lőve az első füzet poénját. Brzrkr (berzerkernek mondjuk), nyers fordításban egy vad harcos, a füzetben ezt az énjét egyből megismerhetjük.

Egy katonai bevetés során egy ismeretlen célpontot kell likvidálnia. B-t senki sem tudja megállítani, mivel halhatatlan, és ezáltal isteni erővel bír. A füzetben láthatjuk, hogy bizony hiába lövik szitává, késelik meg, hiába ütközik frontálisan a terepjárójával egy repülőgépnek, ezek sem akadályozzák meg abban, hogy kitépje az ellenség bordáját és azzal szúrja nyakon, vagy letépje a karját és azzal fenekelje el. Aztán széttapossa a fejét, fröcsög az agyvelő, repkednek a testrészek. Mégis ki olvas ilyeneket?

2.jpgHát én. Az a helyzet, hogy annak ellenére, hogy a képregény nem ad többet egy X-O Manowar és Bloodshot szerelemgyereknél, mégis van benne valami vonzó, bűnös élvezet. Nem csoda, hogy Arik, a vizigót visszaköszön, mivel a zseniális Matt Kindt az „apukája”(rengeteg Valiant sztorit ő jegyez azon kívül is).

Habár a történet nem egy veretes valami, az első füzet véres akciói lekötötték a szemem, van, hogy az embernek olyan képregény kell, amit nem kell túlagyalni. A rajzok teljesen rendben vannak, kifejezetten tetszettek ezek a „minimál” stílusú rajzok. Pont illettek az egész hangulatához.

Nagyon furcsa, hogy a kedves Keanu Reeves ilyen véres hentelést írt. Még furcsább, hogy tervezik egy élőszereplős sorozat és egy anime elkészítését is a képregényből.

1.jpgA legrosszabb az egészben, hogy valószínűleg fogom folytatni ezt is.

Néhány olyan képet válogattam a képregényből, amik miatt nem kapok talán instant tiltást bármelyik felületen. :D

Bélu voltam, sziasztok.

süti beállítások módosítása
Mobil