Anno már volt szó a Tick sorozatról, ami az Amazon Prime Videon nézhető. Nekem az első találkozásom a Kullanccsal ez a széria volt, viszont sikerült megszerezni egy füzetet, a 2015-ös Free Comic Book Day-re kiadott válogatást.

A füzet három agyament történetet tartalmaz a Kullancs és Arthur kalandjaiból. Kettőt közülük Jeff McClelland írt, és Duane Redhead rajzolt, míg a középsőt Benito Cereno írta és Les McClaine rajzolta. Nekem a McClelland-Redhead páros sztorijai jobban bejöttek, és a rajzok is valahogy szerethetőbbek.

Így 7-9 oldalas történetecskékben nem is annyira fárasztó a Tick, bár én szeretem azt is, de a fejezetek pont megfelelnek egy-egy hosszabb, csattanóval kivárós viccnek. A Tick írói valahogy máshogy vannak bekötve, így néha annyira abszurd megoldásokkal állnak elő, hogy csak a fejedhez tudsz kapni.

A várost éppen felzabáló szörnnyel szembeni harc előtt Tick egy, csak általa látott szellemmel folytat bájcsevejt. Tudjuk, nála van baj szatyorral, szóval elnézzük ezt neki. A második történet a Tick első füzetéhez kapcsolódik, amikor egy képszakadás történt (?) főszereplőnknél. Így lehetünk szemtanúi, hogy az eszméletlen kék maskarást gördeszkapályának használják, hozzávágják különböző szörnyekhez, és még a cethal gyomrában is látogatást tesz, ami kitüsszenti. Esemény eseményt követ, míg végül a hajléktalanok teapartiján vendégeskedik, amit a rendőrség, engedély hiányában, feloszlat. Kell még?

Az utolsó történetben Tick és Arthur múzeumba menne, de, mivel állandóan meg kell menteni a világot, így ki kell állniuk a sorból, és nem haladnak előre az egész napos sorban állásban. A slusszpoén meg ezután jön persze…

Igazi agyament cucc a Tick, és nagyon sajnálom, hogy alig lehet találni eladó példányokat, vagy, a magas postaköltségek miatt csak nagyon borsos áron. Esetleg, ha valakinek lapul eladó darab a fiókjában, az keressen meg. ;)

Bélu

Az Anagram Comics 2023-as újdonsága a Zagor negyedik kötete, a Rejtélyes lápvidék, szerencsémre sikerült megszerezni és elolvasni. Zagor ezúttal egy western-thrillerbe csöppen.

Megszokhattuk, hogy Zagor történetei, egy jó fumettohoz illően más-más stílusúak, és a magyar kiadó nagyon változatosan jelenteti meg a kőbaltás szellem kalandjait. Zagornál is kölcsön vesznek innen-onnan, ezúttal Edgar Allan Poe lesz az útitársa arra a bizonyos lápvidékre.

Ez a történet részben vérbeli western, néhol pedig átvált belezős horrorba, és emellett igen szexi és rejtélyes is, ahogyan azt a címe is elárulta már. Túl sokat nem akarok lelőni a poénból, de annyit elárulok, hogy Zagor kicsit „diabolikosra” vette a figurát, ugyanis hullanak az emberek, mint a legyek egy jó Kobra támadás után.

Furcsa volt nekem, hogy a sorozat negyedik kötete ilyen Dragonero méretűre sikerült. Gondolom az infláció, a nyomdai költségek emelkedése tette rá a kézjegyét a kötetre, hogy nem az a hatalmas alapú TPB lett, mint nagy testvérei. Megnéztem, az első kötet 2019-ben csak 600,-Ft-tal került többe ennél a kötetnél, ami durva, mert az vastagabb is és nagyobb is.

Na de az olvasási élményen ez vajmi keveset változtat. Imádtam ezt a sztorit is, mint az elődeit. A képregényen felül ismét olvashatunk a főbb karakterekről, az olasz kiadóról, és Zagor apukáiról. Kiemelném, hogy a magyar kiadó remek munkát végzett. Pócza Lilla fordító munkáját nem tudom, kellett-e lektorálni, ha igen, ha nem, a magyar szöveg hatalmas dicséretet érdemel. Egyetlen helyesírási hibát, vagy bármiféle elütést nem lehet találni a kötetben. Furcsa, hogy ilyesmit megemlítek? Ne legyen. Azt hiszitek, ez alap? Nem mindenütt.

Ez nem fizetett hirdetés továbbra sem, csak szívügyemnek tekintem az ilyen remek kiadók munkájának segítését. Szóval, ha valaki kedvet kap, akkor az alábbi linken megtalálja a kiadó oldalát, olvashattok rajta az egyes sorozatokról, és a rendelési lehetőségekről is.

https://www.anagramcomics.hu/

Jó böngészést.

Bélu

Idén augusztusban Szicíliában jártunk. Idegenvezetőnk azzal kezdte mondandóját, hogy reméli, mindenki járt már Olaszországban, mert aki most szeretné megismerni, az rossz helyen kezdi. Nem teljes mértékben volt igaza. Amit nehezen tudtam elképzelni, hogy Szicíliában (és úgy általában Olaszországban) a mai napig a mafia* uralkodik a háttérben. Csak ők engedhetik meg, hogy üzletet nyithass, hogy bármiféle kereső tevékenységet folytass, védelmi pénzek rendszere működik, és még azt is szabályozzák, hogy az adott faluban leparkolhatsz-e az autóddal.

Az egész ország fel van osztva a családok között, így minden területen más fogja megmondani, hogy hol is van a helyed. A rendőrség lényegében dísznek van. A legnagyobb hatást rám Agrigentoban, a Templomok Völgyében berendezett „sírkert” gyakorolta a kopjafákkal, amiken egy-egy a mafia által legyilkolt bíró neve szerepelt.

A körút során idegenvezetőnk kitért Giuseppe „Pino” Puglisi atyára, aki nyíltan a mafia ellen harcolt, mondhatni lázított. Ennek ugye nem is lehetett jó vége. Pino atya történetét pedig egy képregény fel is dolgozta, amit kinn meg is vásároltam.

A Don Puglisi című képregényt Marco Sorseri írta és Riccardo Pagani rajzolta. Pino atya életét dolgozta fel, a fiatalkorának egy kis szeletétől egészen a meggyilkolásának pillanatáig. A képregény minimalista rajzokkal készült, és a 90 oldalból az utolsó 20 oldal volt a legjobb. Pino atya a szeretet erejével (tudom, hogy ez közhelynek hangzik) harcolt, hogy a mafiának kitett gyerekeknek életcélt adjon. Könnyen megtalálta a közös hangot a gyerekekkel, kirándulásokat, sportrendezvényeket szervezett, és akkor rúgta el a pöttyöst igazán, amikor iskolát akart nyitni Palermoban.

A képregény egy riport köré épül, amit az atyával és diákjaival készítettek. Az interjút a konkrét események váltják fel mindig. Megtudjuk, hogy ez hívta fel igazán a Graviano család figyelmét az atya áldásos tevékenységére, és hogy emiatt rendelték meg végül a megölését. 1993. szeptember 15-én ölték meg, az 56. születésnapján. A képregény végén a gyilkosa áll bíróság előtt, és beismerő vallomást tesz 1997-ben.

Gyilkosai és a megrendelők mind életfogytiglani szabadságvesztést kaptak.

Pino atya története azért megrendítő, mert csupa jót tett a világgal, és mégis az történt vele, ami, és pontosan tudta, hogy nagy rá az esélye, hogy pontosan így fogja végezni. Nekünk, akiket megrendít a története, jelent valamit a mártírhalála, és a bűnösök is megkapták, ami járt nekik. Mégis. Szicíliában továbbra is ugyanezekkel a módszerekkel működik az élet. Megállapíthatjuk, hogy nem Pino atya bukott el, hanem a világ, amiben élt.

Bélu

* a mafia egy betűszó, ebből a mondatból ered: Mazzini Autorizza Furti Incendi Avvelenamenti (Mazzini engedélyezi a rablást, gyújtogatást és a merényleteket)

Sajnos túl sok Kenner retro figurám nincs (csak néhány Star Wars, és egy Terminator még gyerekkoromból). Viszont néha essen már szó nem csak a képregényekről, hanem pár említésre méltó akciófiguráról is. A Kenner Aliens: Hive Wars (Kaptár Háborúk) figura sora következik 1998-ból.

A Hive Wars figurasorban Alien, Predator és tengerészgyalogos figurákat találunk, köztük androidszerű lényeket. A legérdekesebb egy alternatív Hicks tizedes figura, ami igen ki van gyúrva. A figurasor mindkét idegen fajból különböző formájú/fajtájú figurákat tartalmaz, nyilvánvaló, hogy több fajtából többet lehetett volna eladni. Van itt savas Alien, vagy légyszerű szárnyas dög, és Prediből is van néhány alternatív kinézetű/színű darab. Predatorból mára már több fajtát ismerünk, a bogarakból viszont nem sokat, sőt.

 Ez a sor hamar befuccsolt, a második kiadást nem érte meg (utóbb jött ki egyébként a Necánál Hive Wars Predator, de a Necánál már minden is kijött, szóval ez nem újdonság). Ezek a Kenner figurák szerintem nagyon jól néznek ki, főleg az idegen lények sikerültek szerintem, a hibrid rajzfilmes fröccsöntött kinézetű katonák sosem voltak a kedvenceim. Szerencsére olyan áron mennek már ezek a különböző online piactereken, hogy sajnálnám rájuk a pénzt. :D

A Hive Wars figurákhoz promóként született egy képregény is, amiben a tengerészgyalogosok azt a feladatok kapják, hogy egy idegen fajok által elözönlött bolygón abálják a lényeket. Egész jól érzik magukat, belecsapnak a lecsóba, és a történet végét Te alakítod, a saját akciófiguráiddal… A képregény soha nem jelent meg hivatalosan, néhány éve oldalanként kikerült a facebookra, és most már a Xenopedia is hozza, ha rákerestek. Érdekesség, és egy kis csipetnyi történelem. Nagy dolgokat nem kell tőle várni. Szép, rajzfilmszerű az egész, bár hogy egyáltalán ez a franchise mennyire való gyerekeknek, arról nyithatnánk vitát, még akkor is, ha finomítottak rajta.

Bélu

Úgy gondolom, soha nem sokallunk be a Predatorból, szóval ismét egy ilyen képregényt hoztam el nektek. A Predator – The hunted city egy három részes minisorozat, ami a Dark Horse Comics lapjain jelent meg 1993-1994 között.

A képregényben 1947. New Yorkjában járunk, egy bandaháború kellős közepén. Főszereplőink Tony Vincenzo, egy pitiáner kis maffiózó, és Max, az újságíró, aki gyilkosságokról szeret a leginkább tudósítani. A fő cselekményszál hajaz kicsit a Predator 2. részének eseményeire, amikor a Ragadozó a maffiát kezdi el irtani, hogy közelebb kerüljön fő célpontjaihoz.

Igazából ez a történet nem hozott semmi újdonságot azon felül, hogy a negyvenes évekbe helyezte magát. Charles Moore írta, de írhatta volna akárki. A rajzok szerintem rendben vannak, illeszkednek a megszokott Avp színvonalba, nekem tetszettek. Rob Hayesnek és Jasen Rodrigueznek köszönhetjük ezeket.

Totál kihagyható darab, ha nem ragaszkodik ahhoz a rajongó, hogy neki minden kell. Olvastam már ennél jobb Predi képregényt is (sőt, majdhogynem csak jobbakat).

Bélu

Dunát lehetne rekeszteni a különböző Marvel sorozatokkal. És ez nem is baj. A Vad Virágok Könyvműhely Mi Vagyunk A Galaxis Őrzői című kötetét azért vettem meg, mert egy új sorozat kezdete volt, és kíváncsi voltam a megvalósítására. A Mi Vagyunk a Marvel sorozat részeiben egy-egy fontosabb szuperhős/banda történetét ismerhetjük meg jobban. És tényleg. Az Őrzők tizenhat történetét, és egész sokoldalnyi magyarázó szöveget olvashat az, aki erre a kötetre teszi a voksát, és a képregényekre költhető keretének egy részét.

Oké, boomer vagyok, most is tökéletesen bebizonyosodott. Ugyanis a kötet régi képregényei jobban tetszettek, mint a 2013-as, rebootolt részek, összekavart, megújított, újragondolt szereplőkkel.

A hatvanas évek végétől a kilencvenes évekig megjelent részeknek hatalmas a varázsa, míg a 2008-as történetben is van potenciál, Dan Abnett nagyon tud írni. Régen minden jobb vót, pedig azoknak a régi képregényeknek a megjelenésekor még tervben sem voltam.

Valahogy a Galaxis Őrzői mára egyet jelent a cselekmény elhumorizálásával, kicsit komolytalanná vált az egész, és Brian Michael Bendis sorozata számomra meg sem közelíti a Bosszúállóit például. Valahogy a bérmunka nem mindenkinek, vagy nem mindig áll jól.

Viszont, hogy írjak nagyon jót is a képregényekről. A kötet több mint 2/3-a nekem nagyon bejött. A régi Őrzők valahogy komplexebbek, és imádom, hogy milyen emberi problémáik voltak, és hogyan akarták azokat megoldani.

Az eredeti Galaxis Őrzői az ezer éves ember, Vance Astro őrnagy, aki örökre rabja az őt védelmező ruhának, Martinex, a tudós kristálylény, Charlie-27, a Jupiter népének utolsó tagja, akin genetikai módosításokat kellett végrehajtani, hogy túlélje a bolygón uralkodó körülményeket, és Yondu, akit csúnyán kiheréltek a mozifilmekben, pedig sokkal több van benne.

Mind igen komoly tagok, és olyan arcokkal vesznek részt közös kalandokban, mint Amerika Kapitány, vagy Ben Grimm, alias a Lény. Időutaznak, harcolnak a galaxist leigázni akaró gyíklények ellen, mindezek mellett önzők, mivel emberek. Durva, hogy egy-egy füzetnyi tartalomban mennyire tudnak árnyékolni akár több karaktert is (egyébként Thanost és lányát, Gamorát, aki később kerül a képbe, mint őrző, a kilencvenes években megjelent karácsonyi történetben nagyon eltalálták). A kedvencem, amikor az egyik főszereplő a fiatalkori énjét szeretné rávenni, hogy ne lépjen arra az útra, mint ő, és ezzel meg akarja változtatni a saját jövőjét. Mivel ez nem sikerül, levonja a tanulságot: legalább létezik egy olyan világ, ahol az egyik énje nem áldoz fel mindent. És ilyen keserédes dolgokat olvashatunk majd’ minden történet végén, én ezt imádom. Végre nem hepi mindenki folyton, vannak azért egyéni tragédiák is.

Ez egy marha igényesen összerakott kötet, és ha a többi is hasonló lesz, tehát a régebbi képregények, esetleg első megjelenések kerülnek inkább bemutatásra, akkor kihagyhatatlan darabok lesznek. Sok infót lehet olvasni a képregények megjelenési problémáiról, a hősök fogadtatásáról, az esetleges változtatások okáról, és hogy épp kiknek a munkáit olvashatjuk, nézegethetjük. Személyes kedvencem Mike Mignola rajzaival a Mordály történet, ami inkább valami Disney mesére hajaz, mint komoly történetre. Nagyon cuki.

A kötet nagyon szép, a Marvel Omnibusok megjelenésére hajaz. Elegáns fekete védőborítót kapott, amin a régi őrzők a háttérben, mint valami istenek állnak az újak mögött, akik viszik tovább az örökségüket. A kötet elolvasása után realizáltam ennek a borítónak az üzenetét, pedig anno én is a belső borító mellett tettem le a voksomat.

Szerintem szép munka ez ismét, az ízlésekről meg kár vitatkozni. Nyilvánvalóan valakinek az üdébb, mozifilmekből ismert őrzők jobban bejönnek, el tudom fogadni. De én már megváltozni biztosan nem fogok.

Bélu

Régóta csücsült a polcon Quantum és Woody 2017-ben indult sorozatának kezdő kötete a Kiss kiss, klang klang. Valahogy sose volt hangulatom elolvasni, pedig az alap sor nagyon tetszett, viszont ahogy összegyűjtöttem az olvasatlant, ez is előkerült.

A Q és W finoman szólva is nem polkorrekt. De ez nem zavar egyáltalán. Szeretem, ha valami laza, életszerű karakterekkel operál, és szórakoztató. Rájuk ez mind igaz. Ők a képregénytörténelem két legelcseszettebb szuperhőse.

A legfontosabb, amit tudni kell róluk, hogy Eric édesapja örökbe fogadta Woodyt, és a humornak az egyik fő forrása ez… hogy illik bele a rossz Woody a bájos afroamerikai családba?

Hát sehogy, és a két testvér tényleg gyűlöli egymást sokszor. A helyzetet viszont az nehezíti, hogy egy szuperhősgyárban, ahol az apjuk dolgozott, véletlenül rájuk applikálódik egy-egy karperec, aminek köszönhetően szupererőre tesznek szert. Viszont 24 óránként klang-elniük kell, vagyis össze kell csapniuk a karpereceiket, enélkül ugyanis szublimálnának az éterbe.

Az első sorozatban Edisonnal és társaival küzdenek meg, most egy másik fizikus megalomán leszármazottjával és csatlósaival kell szembenézniük. Miközben váltva utálják egymást.

A képregény akciódús, és kis gag-ekkel, szóvicekkel, szituációs humorral vegyesen operál. A szöveges poénok mellett a képi világ is rátesz egy lapáttal a hangulatra, és a szereplők szerintem tökéletesen kidolgozott arcai is kifejezetten jó humorforrást szolgáltatnak. Hőseink Ausztráliában robot vombatokkal és mecha-koalákkal harcolnak, Woody beleugat a főgonosz monológjába, kloroformos rongy helyett véletlenül tiszta rongyot dugnak az elrabolandó arcába, és sorolhatnánk még… Minden panelen valami blődség jöhet szembe, vagy egy szexi klón nindzsa lány és a Sövényember.

A slusszpoént viszont nem lövöm le, mert hátha valaki egyszer mégiscsak kedvet kap ehhez a képregényhez… Annyit elárulhatok, hogy a kecskével ismét történik valami velőtrázó dolog…

Én nagyon szeretem a Valiant univerzumot, főleg a Rai és Quantum és Woody jöttek be. Mindkettő más miatt. Összességében erről a képregényről is elmondható, hogy nagyon igényes a megvalósítása, a TPB kötetben ismét kapunk egy csomó borítóvariánst, és a Valiant kötetek olvasási sorrendjére is tanácsokat. Igen összetett, viszont követhető, és a címek külön-külön is élvezhetők, nem kötelező mindent ismerni szerintem hozzájuk.

Quantum és Woody történetének olvasását a 2014-ben megjelent sorral érdemes kezdeni, az négy TPB kötetet számlál, vagy ha valaki mélyebben a zsebébe akar nyúlni, akkor találni még neten deluxe kiadásokat is. A 2017-es sorozat ha jól láttam, két kötet, a második még beszerzésre vár, ha találok valahol jóárasítva…

Elborult egy valami. Én szóltam.

Bélu

Továbbra sem akarom filmes bloggá tenni a Hétköznapi Geekságokat, és a közeljövőben egyelőre nem is tervezek több filmes bejegyzést megosztani, viszont a ma 10 éves Her – A nő az egyik kedvenc romantikus mozim, ezért nem tudom kihagyni ezt az évfordulót.

Hogy egyáltalán romantikus mozi-e, őszintén nem tudom megmondani. Bianka szerint nem egy tipikus elsőrandis film, pedig én ezt nézettem vele… tényleg elismerést érdemel, hogy ennek ellenére, néhány év múlva bár, de mégis hozzám jött.

Sokszor láttam már, de minden alkalommal mást jelent Spike Jonze rendező alkotása, de általában véve A nő egy nagyon szomorú film a kiüresedett kapcsolatokról, az egymástól eltávolodott emberekről, a technológia-függésről, de legfőképpen a magányról.

A nem túl távoli jövőben, sőt, mára már inkább a közeljövő szót használnám, él Theodore Twombly (Joaquin Phoenix), a válófélben lévő szerelmeslevél író (feleségét Rooney Mara alakítja). Igen, Theodore napja azzal telik az irodában, hogy megbízások alapján szerelmes leveleket ír másoknak. Egyetlen barátja Amy (Amy Adams), emberi kapcsolatait főként a felületes munkahelyiek jelentik. Egy nap Theodore hazafelé menet felfigyel egy hirdetésre, ami mesterséges intelligenciával működő operációs rendszert hirdet, ami gyökeresen megváltoztathatja a felhasználó életét. Theodore vesz egy ilyet…

A telepítést követően a mesterséges intelligencia (hangja Scarlett Johansson) a Samantha nevet választja magának, majd főhősünk és közte plátói kapcsolat kezd kialakulni, ami rengeteg nehézségbe ütközik.

A film közel két órás. Nem egy könnyen emészthető valami. Én nézőként folyamatosan azon rágódtam, hogy vehetné magát komolyan egy olyan ember, aki a számítógépével jár, de láthatóan a rendező is ezt a kételyt akarja a nézőben elültetni. A kettős érzés egészen a film végéig bennünk van. Samantha kezdetben élőlényként, majd ahogy telik az idő, már felsőbbrendű entitásként tekint magára, amivel folyamatosan kínos helyzetbe hozza „gazdáját”. Szerelmük a néző szemével egyáltalán nem normális, miközben ebben a kifordult világban néhány hónap leforgása alatt majdhogynem elfogadottá válik, hogy a felhasználók romantikus kapcsolatba elegyednek az operációs rendszerükkel. 

Azért ilyen ijesztő film A nő, mert jelenlegi világunkhoz rendkívül közel áll. Mindannyian kicsit függünk a közösségi médiától, a számítógépekhez, okostelefonokhoz vagyunk láncolva, miközben szép lassan elmehet mellettünk az élet. A film tiltakozásként is felfogható ez ellen. Nyilvánvaló, hogy a technológia nem kerülhető ki napjainkban, de nem muszáj beleszerelmesednünk.

Bélu

Újraolvasós Aldous Huxley Szép Új Világ című könyve. Most amúgy is az antiutópiák korszakát élem, ilyeneket olvasok, úgyhogy le is veszem majd a polcról. Amiért pedig szóba került, az az ennek alapján készült film, ami éppen ma 30 éves. Ugyanis 1993. október 8-án jelent meg a Demolition Man! Nálunk a Pusztító címet viseli.

Bármennyiszer meg tudom nézni ezt a Sylvester Stallone, Wesley Snipes és Sandra Bullock főszereplésével készült sci-fi akciót. Lényegében évente teszem ezt, mint a Predatorral (1. és 2.), vagy a Dredd bíróval szoktam. A nyolcvanas-kilencvenes években gyártott akciófilmek bája mindig elvarázsol. Azért nekem tényleg ezek az arcok az igazi sztárok. Ilyen elcseszett vagyok.

Marco Brambilla rendező nem csak egy hihetetlen akciódús, de humoros, és tényleges tartalommal bíró filmet rittyentett össze, amit ma már nem biztos, hogy le lehetne forgatni, és ez szomorú egy kicsit. Huxley Szép Új Világából is csak a fos valósul meg. Elnézést kérek a beszéderkölcsi szabálysértésért. 1 egységnyi pénzbüntetés a jutalmam. Jólét!

A film főszereplője John Spartan, egy alternatív kilencvenes években élő régivágású zsaru, akit pusztító emberként is emlegetnek. Eszközei a korának rendőreit is megijesztik, de néha muszáj keménykezűen fellépni a bűnözés ellen. Jó, ez a szerep Stallone-ra íródott.

Spartan szembekerül a legelvetemültebb gyilkossal, Simon Phoenix-szel, aki csőbe húzza, ezért mindkettejüket börtönbe zárják. A jégbörtönben lefagyasztják a bűnelkövetőket, Spartant úgy 70 évre.

Aztán egy snitt, és 2032-ben Phoenix feltételes kedvezményéről tárgyalnának éppen, amikor csodával határos módon kiszabadul. A rehabilitációja jól sikerül, percenként öl, és az elpuhult jövőbeli zsaruk teljesen alkalmatlanok rá, hogy elfogják (San Angelesben, a hatalmas metropoliszban 16 éve nem volt gyilkossság).

Mit van mit tenni, rehabilitálni kell Spartant is, aki Lenina Huxleyt kapja társául, aki rajong a kilencvenes évekből szakadt gorilláért. Spartan úton-útfélen nevetség tárgya, mindenki suttyónak nézi, míg végül komolyan elhiszik, hogy Phoenix-szel szemben nem lehet az ő 21. századi tunya módszereikkel elbánni.

A film szerintem majdnem tökéletes, köszönhető ez annak, hogy marha jó alapanyagot turbósítottak fel egy igen frankó akcióorgiává. Szerintem nem túlzok, hogy ez a film kultikussá vált mára, és rengeteg mondata szállóigévé vált. A humora nem direkt, szituációkban van elrejtve, és amellett, hogy Stallone karaktere sokszor a forrás, de Sandra Bullock is remekel a naiv rendőrfruska szerepében. Snipes totál elmebeteg, de egyben zseni is a karakter. Egyáltalán nem egy agyatlan lövöldözés, ez komolyan mondom, már igényes szórakoztatás.

Nem akarok nagyon sok poént lelőni, de minden, ami Huxley, abból viccet lehet csinálni. Ugyanis a régi kor emberének furcsák az olyan dolgok, mint önvezető autó, a villámló bot, a virtuális szex, a fine dining Pizza Hut-os vacsora, vagy az állandó megfigyelés. Ezek közül azért néhány dolog mára megvalósult, vagy megvalósulni látszik, így kicsit sírva lehet vigadni ismét.

A film erejéhez nekem még hozzátesz a remek szinkron, oké, oké, sok helyen kis félrefordítások fordultak elő benne, de… Gáti Oszkár, Csuja Imre, Kiss Erika, Gruber Hugó, Selmeczi Roland, Melis Gábor, vagy Fodor Zsóka (ő volt a számítógép hangja) színészeink fantasztikus munkát végeztek. Tényleg a magyar szinkron nem csak hogy hungarikum, de önálló művészeti ág.

Kell még többet írnom? Nyomás azonnal megnézni!

Soha nem fog kiderülni, mire valók azok a ki’+>@§!” tengeri kagylók…

Bélu

Nehéz egy olyan műről írni, amiről már mindenki leírt mindent. Ilyen az 1984 is. George Orwell kultikus regénye, a disztópikus világokat bemutató könyvek egyik gyöngyszeme. Önmagában nehéz lenne róla újat mondani, viszont ahogy egyre több ilyen jellegű írást olvasok, összeáll egy kép bennem. Tényleg valamilyen keverék-világban élünk, ami ezeknek világoknak, rendszereknek a különböző rossz tulajdonságait sajátította el.

Az 1984 egy mestermű. Minden elemében az, izgalmas, katartikus, letehetetlen. Amint a kezembe vettem az ez alapján készült képregényt, egyből beugrott, hogy miken fog keresztül menni Winston Smith, pedig már vagy 15 éve nem volt a kezemben a könyv. A regényt Fido Nesti dolgozta át és illusztrálta. Egy nagyon baljóslatú és reménytelen világot tár elénk. Milyen is lenne, a regény se más.

Az, hogy a Nagy Testvér figyel, az minden egyes kockájában érezhető. Érzed azt a félelmet, amit Winston és társai éreznek, azt a kilátástalanságot, hogy ebből a helyzetből semmi esélyed nincs kitörni. A rendszer pribékjei minden, az uralkodó hatalom iránti ellenérzést letörnek, sőt, gyökerestül tépik ki a szívekből. A propaganda-gépezet nem áll le, az imádott Nagy Testvér arca mellett a gyűlölt Emmanuel Goldstein is gyakran megjelenik a teleképekben, ő a zsidóság elleni gyűlölet egyik megszemélyesítése, ami sajnos valóságos volt a regény születésének idején.

Sok minden ismerős lehet, ugyanis sok olyan rendszer volt már a történelemben, ami gyűlöletre épül, ahogyan a történetben szereplő Óceánia. A propaganda folyamatos sugárzása, a háborúval és egyéb veszélyekkel riogatás, a múlt szánk íze szerinti változtatása, a gyűlöletkeltés, az érzelmek és az egyén elnyomása jellemzi.

A képregény rendkívül nehéz és hosszas olvasmány. Fido Nesti a regény szövegét ültette át a kockákba, és főként leíró szövegrészekkel lehet találkozni, viszonylag kevés szövegbuborékkal. A képi világ nagyon illik a szöveghez, ha jó a kedved, és szeretnéd elrontani, akkor nyugodt szívvel ajánlom ezt a képregényt. Nekem az, ahogy a fényekkel játszik, az tetszett a legjobban, és ahogy egy-egy teljesen lényegtelennek tűnő alakzatot elhelyez bizonyos helyeken, pont ezzel a fényjátékkal. Oda ragasztja a szemet. Egyetlen „hibáját” hoznám fel, hogy a kis méretére tekintettel kis helyen sűrűsödik be a rengeteg szöveg, és nagyon kicsik a betűk, néha még megnehezíti ezt azzal, hogy a betűk színe épp csak árnyalatnyiban tér el a háttértől. Szemüveges vagyok, nehéz volt így olvasni, sokszor erőltetni kellett a szememet. De ez csak technikai információ volt.

Néha tényleg az az érzése támad az embernek, hogy nyilvánvalóan nem minden szempontból, de egyes írók 60-70 évvel ezelőtt megjósoltak mára valóságossá vált dolgokat. Az 1984 éppen ezért kiemelkedő alkotás, mert jövőképe teljesen elképzelhető, és habár nem 1984-ben, de mára sok minden megvalósult belőle. Rengeteg idézhető mondata van, amiket magáénak érezhet a mai ember. Ez teszi hátborzongatóvá.

A mű figyelmeztet:

„A háború: béke.
A szabadság: szolgaság.
A tudatlanság: erő.”

Szerintem olvasson mindenki minél többet.

Bélu