Jó képregényről könnyű bejegyzést írni. Ez most Bill Watterson mára kultikussá vált képregényénél hatványozottan igaz. Ez a Kázmér és Huba Jubileumi Válogatása, ami 2012-ben jelent meg itthon, és nem olyan rég beszereztem én is a Vad Virágoktól.

A Jubileumi Kiadás Bill Watterson kommentárjaival hozza el nekünk Kázmér és Huba kalandjait. A könyv elején jónéhány oldalon olvashatjuk Watterson „kis önéletrajzát”. Hogyan indult a képregény, hogyan adta el a karaktereket, majd vásárolta vissza, milyen volt a viszonya az egyes kiadókkal és ügynökségekkel. Csomó infót ír le nekünk a napilapcsíkok készítéséről, a koncepcióbeli korlátokról, vagy arról, hogy egy nyálas panel miatt kitiltották a képregényt az egyik napilapból.

Bill Watterson nem kicsit nagyarcú, mindenről megvan a véleménye, a tucattermékek közül a saját gyermekét, mint etalont emeli ki, még ha ezt így egyenesben soha nem írja le, csak burkoltan jönnek le szavaiból. Szerintem teljesen igaza van. Önálló alkotóként, ilyen fantáziával és rajztehetséggel simán elfogadom az álláspontját. A csávó egy zseni. A képregényt, a kommentárjait végig röhögtem, egy-egy röhejes képregény után egy még röhejesebb magyarázó szöveg következett.

Kázmér egy igen rossz hatéves, aki képzelt világában éldegél, aminek legfontosabb része képzeletbeli barátja, a plüsstigrise, Huba. Valójában szüleivel él együtt, akiket az alkotó nem nevezett el. Állandó nemeziseként ott van az osztálytársa, Rozika, és a bébicsősz, Kriszta.

Kázmérban, vagy néhány cselekedetében mindenki felismerheti önmagát. Minden fiú/férfi volt valaha kicsit Kázmér. A gyermeki fantáziavilág és a valóság egymással szembeállítása Watterson rajzain egyszerűen zseniális. Kázmér hol dinoszaurusznak, hol magánnyomozónak, hol pedig szuperhősnek képzeli magát, miközben a környezete totál idiótának nézi, pedig van, hogy a képzelet és a valóság abszurd módon, de összemosódik. Minden kis csíknak ironikus, humoros lezárása van.

Watterson pellengérre állít minden családi kapcsolatot, az iskolát, a gyerekek egymással szembeni viselkedését. Az életből meríti mondatait, a konfliktusokat. Ezért többször be is támadták. Miért nem lehet idillien ábrázolni ezeket? Mert egyáltalán nem azok. Az egészséges emberek kapcsolataiban nem minden zökkenőmentes, és teljesen normális, ha a szülők elgondolkoznak azon, hogy ilyen gyermekre vágytak-e, mint Kázmérka.

A rajzok a nagyon jóktól a zseniálisig tartó skálán mozognak. Watterson nagyon jól rajzol érzelmeket az arcokra, játszik az árnyékokkal, és van, hogy pusztán a rajzai, mindenféle szöveg nélkül üzenetet adnak át. És remekül rajzol dinoszauruszokat. Az egyik fejezetben szappanopera-stílusban rajzolta le, ahogy Kázmér és Rozi orvososdit játszanak (a maguk módján), így „a komoly képek mellett még röhejesebb a dialógus” (126. oldal). Amikor a gyerek vitába keveredik édesapjával, mindent fekete-fehérben lát, vagy amikor megpróbálja megérteni apja érvelését, a világ neokubista festménnyé változik, viszont sokkal jobb egyoldalúan látni a világot. Kázmér semmiből sem tanul, csökönyös, viszont nagyon szerethető.

Huba a képzeletbeli barát (?) Kázmér egy másik oldalát mutatja meg nekünk. Huba rendkívül bölcs, állati szemmel látja az embert, és megfontoltabb barátjánál. Watterson a macskájáról, Sprite-ról mintázta.

Ha ennyi sem elég, hogy Kázmér és Hubát olvassatok, akkor reménytelen a helyzet.

Kázmért olvasni kell, mindenkinek. Zseniális.

Bélu voltam, sziasztok!

Elkerülhetetlenül elérkezett eme esztendő alliterált vége. Ilyenkor gondolatban, majd írásban is összerakok egy listát, amelyen a legjobb magyar képregények szerepelnek. "A legjobb" természetesen nagyon szubjektív, és talán pár nap vagy hét múlva másképp látnám. A magyar pedig itt azt jelenti, hogy 100%-osan magyar: magyar alkotók magyarul megjelent művei. Amelyeket olvastam, mert mindent nem lehet. És év végén még jön a nehezítés is, a Hungarocomix, ahová nem jutok el, de megjelenik több új kiadvány is. A kiadványok minősége pedig nem lefelé ível, hanem ellenkezőleg, szóval sokszoros nehezítés volt. Illetve: nem fogok sorrendet állítani, mert nem tudok.

Az egyik nagy kedvencem Koska Zoltán "Castitas" című képregénye. Bár kicsi és rövid, de már a nyomdai megvalósítása is megfogott. A tartalma pedig napokra, sőt, hetekre elgondolkodtatott. Ez a baj az ilyen "slice of life" jellegű művekkel, hogy valahol megtalálod magad vagy valamelyik ismerősöd benne, és onnan beindul az emlékek vihara.

Az "Igaz volt egyáltalán?" Szép Eszter projektje, ami szintén az emlékekhez nyúl, de itt a gyerekkor a fókusz. Egyetemisták rajzolják le az akkori élményeiket, érzéseiket, és már az első oldal után beindult az én fejemben is a gépezet. Bár ez is vékonyka, mégis sok mindent hozott elő.

A "kicsik" között ott volt még Ghyczy Csongor "EVA - Két halál" füzete, amely a megszokott művészi kivitelezésben hozott egy érdekes és szomorú történetet, ami életrajzi ihletése és mivolta miatt szintén nagyot ütött. Gyomros a léleknek.

Machinek Miklós "Shelly"-je is már a nyomdai kivitelezéssel a csúcsot ostromolja. A történet pedig - ami egyszerre misztikus, krimi, sci-fi és... valami biztos kimaradt - nagyon szép ívet ír le, majd körbeér, megérkezik.

"Tréfamesterek". Ez már egy méretes kötet, Pólik József és Zách Attila jóvoltából. A történelem és a fikció karöltve menetelnek a sci-fi útján, Magyarországra áthelyezve a régi idők amerikai rádiójátékait, filmjeit, könyveit. Így kell ezt csinálni!

Az év végére befutott Mervorious története, Brazil rajzaival, a "Hosszú az út hazáig". A történelem itt is összefonódik a fikcióval, nem minden és mindenki az, aminek tűnik, illetve nem biztos, hogy a pénz a legfontosabb. Nemcsak egy jó történet, remek rajzokkal, hanem egy nagyalapú album, ami a polcon is jól mutat. Viszont kár lenne ott pihentetni!

És még valami: B.Ú.É.K.!

Nem érheti szó a ház elejét, mi mindig találunk valami éppen az alkalomhoz illő filmet, vagy képregényt. Mi mással jöhetnénk Karácsonykor, mint az éppen ma 15 éves Alien Versus Predator – Rekviem című filmmel. Jöjjön tehát a Halál a Ragadozó Ellen Kettő! 

A Predator filmek a kedvenceim között vannak, főleg az első két rész, de az Antal Nimród-féle Predators-t is szerettem, a túlsúlyos Laurence Fishburne ellenére. Egyik film sem hibátlan, viszont az első résznek van egy hangulata, amit nem lehet túlszárnyalni. Főleg azért, mert azok az emberek játszottak benne, akik. Mind karizmatikus alak volt. A második rész Danny Gloverrel is igazi sztárparádét vonultatott fel, Gary Busey és Bill Paxton nagy nevek voltak akkor a színész szakmában. Ezek az arcok voltak a gyerekkorunk, és ezekhez a példaképekhez nehéz bárkinek felnőni. Nyilván mi már csak ilyen begyöpösödött szemüvegen át látjuk az összes ezekhez hasonlónak szánt filmet, amik már nem ugyanolyanok, mint régen.

Miért írtam ezt? Azért, mert az AvP első része nekem annak ellenére tetszett, hogy nagyon összekavarta a két univerzumot, és rengeteg logikai hibát tartalmazott. Vegyük mindjárt a kiinduló alapot, hogy hogyan is lesznek az élijenek? De ennek a vegyes állagú vágóhídi hulladéknak egyetlen film egyetlen 3 másodperces jelenete adott alapot, mégpedig a Predator 2 végén az idegenek űrhajóján lévő trófeafal, amin bizony ott leledzik egy falloszfejű undormány kikezelt koponyája (ezt maximum húsvéti tojásnak szánták az alkotók). Hogy ez az ötlet megvalósításért kiáltott-e? Szerintem nem. De az AvP hozta az elvárt akcióorgiát, amit tizenéves fejjel imádtam.

Na, most az AvP filmek egymás után játszódnak, de ugyan minek. Szegény Predatornak mindig elkenik a száját, és a filmek végén oda lyukadunk ki, hogy értelmetlen volt ez az egész, mert mégis hova vezetett a történet? Konkrétan sehova.

ITT KEZDŐDIK A SPOILERES RÉSZ!

Az AvP 2 ott kezdődik, ahol az előző rész abbamaradt. A Halálokkal (édes istenem) folytatott harcok során elhunyt Predator testéből az űrhajón kikel egy hibrid lény, a Predalien. Kb. 2 perc alatt óriásira nő, amit természetesen senki nem vesz észre, majd egy Predidióta kilövi az űrhajó oldalát, aminek hála lezuhan a békés porfészek, Gunnison melletti Tiltott Rengetegbe.

A léket kapott űrhajó minden zegzugából arcmászók jönnek elő, amik az épp arra bóklászó apa és fia (isten nyugosztalja őket) kedvére teszik magukat és beléjük petéznek. Amúgy is rég láttunk már filmen gyerekhalált. Ja, ebből itt lesz több is, mert miért ne.

Gunnisonba éppen ekkor tér haza Dallas, aki a börtönből szabadult, és a testvérével eljátsszák, hogy érdekes karakterek lesznek. Amúgy kb. ők, a katonanő és a sheriff az, akik valamiféle karaktert kaptak, a többiek csak ágyútöltelékek. Ahogy telik múlik az idő (kb. két és fél óra a filmbéli idő szerint) az arcmászók elragadnak pár hajléktalant, és a kutyájukat. Kár értük, kiváló ügynökök voltak.

Szaporodnak szépen az Alienek, mert ugye ezeknek elég három perc, hogy kifejlődjenek a pocakban. A Predalienről kiderül, hogy Királynő! A szülőszobán trancsírpartit rendez. De hol a Predator?

A léket kapott űrhajó vészjelzését fogva elindul a Föld nevű sárgolyó felé egy Ragadozó. Amire odaér, már csak hullahegyeket talál, amiket a nála lévő cseppfolyósító folyadékkal eltüntet, de kérdem én, miért pepecselt ezekkel? Ha el akarja tüntetni a nyomokat, miért hagy egy megnyúzott sheriffhelyettest egy fán fejjel lefelé lógva? Közben a másik faj kezd dominánssá válni Gunnisonban, aminek a katonaság csak egy megoldását látja… atomot nekik.

ITT ÉR VÉGET A SPOILERES RÉSZ!

Mi tetszik ebben az ótvaros filmben? Egyrészt a jelmezek. Azokra szerintem nem lehet panasz. A Predator szerintem az összes filmben nagyon jól meg lett csinálva, és a durva az, hogy a szörnyeket játszó színészek nagyon beleélik magukat az egészbe, a mozgással, gesztusokkal. Emellett vannak olyan jelenetek, amik mai szemmel is szerintem jól néznek ki, és emlékszem, amikor moziban láttam, mennyire meglepődtem egy-két halálon. Van egy olyan jelenet, ahol a Predator véletlenül a falhoz szögezi az aktuális szépségkirálynőt. Amire a falhoz ér, már csak élettelen rongybaba. A megnyúzott sheriffhelyettes is poén, bár azt lopták, khm… újrahasznosították az ötletet. A zene? Marha jól sikerült, tisztára Alan Silvestri Predator 2-höz készített zenéjének újrafelhasználása, szóval inkább nem a javára írnám a filmnek. Na jó, a végefőcímet végighallgattam, szóval jó a zene.

A film története nagyon gyenge lábakon áll, a színészi teljesítmény iszonyat unott, a párbeszédek, a viselkedések élettelenek. Ha egy szörny lakmározik a szomszédodból, végignéznéd meglepetten? Én futnék az biztos. Az Alienek fejlődési folyamata is szerintem túlságosan fel lett gyorsítva, sorban zabálják fel az olyan embereket, akikről fingod sincs, kicsodák. Vannak olyan szereplők, akik konkrétan csak azért csatlakoztak a csoporthoz, hogy egy jelenettel később megegyék őket. A kórházba beszabadult szörnyek undorító munkát végeznek, és szerintem ez, és a gyerekek megölése ízléstelenségbe fordul. Túl lett ez a trancsírozás tolva.

Túl kevés a Predator, és túl sok az Alien, miközben semmi történetet nem kapunk. És mégis, a filmvégi bunyós jelenet szerintem nagyon el lett találva, itt az esőben, ahogy harcol egymással a két idegen, még látszik is valami. Mert a film nagy részében holt sötét minden, semmit sem látni.

Ért egyáltalán ez a film egy ekkora cikket? Kötve hiszem, viszont a legnagyobb poénját még megosztanám itt zárszónak:

„Őrültség! A kormány nem hazudik az embereknek!”

Mindenkinek békés, boldog Karácsonyt kívánunk!

Bélu

Ma egy olyan filmet hoztam el nektek, amivel egyidős vagyok. Segítségképpen annyit elárulok róla, hogy olyan örökbecsű mondatok hangzanak el benne, mint:
„Dillon! You son of a bitch!”
„Get to the choppaaaaa!!
„You’re one ugly motherfucker!”

Rájöttetek? Ha nem, akkor még egy kis segítség:
„Manapság rengeteg gerinctelen emberrel találkozni…”

Szóval ma lett 35 éves a Predator. A legkedvencebb sci-fi akciófilmem, főszerepben Arnold Schwarzeneggerrel (magyar hangja: Gáti Oszkár), és a 220 centis Kevin Peter Hall-lal (ő volt a Predator).

A filmet John McTiernan rendezte, zenéjét a zseniális Alan Silvestri szerezte. Nem egy nyócoszkáros film ez, viszont egy nagyon jó összerakott valami. Megunhatatlan. Minden évben legalább egyszer biztosan újranézem.

A film cselekményéről annyit röviden, hogy Dutchot és csapatát egy dzsungellel borított országba vezénylik, hogy kimenekítsenek egy minisztert és bandáját a gerillák fogságából. A mentőakció jól sikerül, mindenkit megölnek a gerillák közül, miközben imitt-amott rejtélyes körülmények között megnyúzott hullákat is találnak. Egy kis idő múlva rájönnek, hogy vadásznak rájuk. TATA-TA-TAAAAAAAAAM!

A filmben olyan arcok szerepelnek, mint Carl Weathers, aki az egész életét végig színészkedte, vagy Shane Black, aki Hawkinst játszotta, és később egy Predator film rendezőjeként is kipróbálta magát. Mondanám bár ne tette volna, de az a film talán nem lett annyira borzasztó, visszaemlékezve, a mozijegy árát biztosan nem érte meg.

Kevin Peter Hall, mint a Ragadozó egyszerűen zseniális volt. A csávót az tette híressé, hogy nagyon jól tudott jelmezben „színészkedni”. 1979-től kezdve játszott több szerepben, két filmben volt ő a Predator, és kiemelném még Harryként nyújtott alakítását (ő volt a Nagyláb a Harry and the Hendersons című filmben és sorozatban). Vállalt epizódszerepet a Star Trek: The Next Generation és a Dukes of Hazzard című sorozatokban is.

A Mac-et játszó Bill Duke teljesen megőrül a tehertől, hogy bizony őket le fogják egyenként vadászni, míg Billy (Sonny Landham) egy szál macsetével áll ki a szörnyeteg ellen.

És a jelmez. Stan Winston rengeteget tett hozzá, hogy az ilyen filmek kultikus státuszba kerüljenek.

Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan vannak benne kisebb nagyobb bukfencek, mégis hatalmas szíve van az 1987-es Predatornak. Már akkor is elismert, mára pedig legendaivá nőtt személyek dolgoztak rajta közösen, és nem véletlen, hogy mai napig egyetlen folytatása sem tud a nyomába sem érni.

A játékgyártók is természetesen meglátták a filmben a lehetőséget. A McFarlane-től a Necán át már adtak ki Predator figurákat. Nekem is volt néhány, de annyira begőzöltem a folytatások miatt, hogy leépítettem a gyűjteményem. Pedig volt egy pár. Mindegy. A film élményét amúgy sem adja vissza semmi, pláne nem egy műanyag bábu (ezt csak Bianka miatt írtam, kell legalább egy Predator figura).

Szóval, ha kedvet kaptatok ehhez az akció-remekműhöz, nézzétek meg a ma 35 éves Predatort.

Bélu voltam, sziasztok!

Működik-e Hellboy képregény a Pokolfajzat nélkül? A Vad Virágok által kiadott Mike Mignola univerzum már itthon is elég sok kötetet számlál. Az eredeti Hellboy sorozaton felül a Hellboy és a P.K.V.H. és az önálló P.K.V.H. sorozat is olvasható már magyarul, nem is beszélve a nemrég bemutatott Hellboy Budapestenről.

Az első mondatban feltett kérdésemre a válasz egyértelműen igen. De miért működnek ezek a történetek Hellboy nélkül?

A P.K.V.H. (Paranormális Kutató és Védelmi Hivatal) a különös, rejtélyes történeteknek jár utána, viszonylag sok ügynököt számlál, akik önmagukban is elég furcsa alakok, nem hogy együtt. A P.K.V.H.-t Hellboy „apukája” alapította egyébként, és Piros ennek keretében nyomozgatott, bár többször kiszakadt ebből a körből (más-más okokból).

Abe Sapien és társai az eredeti sorozatban is feltűntek már. Liz, a pirokinetikus lány, Roger, a homunculus, Johann, a lufiba zárt lélek és Kate, az irodista, akit maga Hellboy küld terepre, így ki is van a csapat. Mindannyian érdekes karakterek, bár nekem Abe és Roger viszi a prímet. Az összes karakter kidolgozott személyiséget kapott, de ők ketten még viccesek is. Mondjuk Johann német beszólásai is komikusan hatnak néha.

Azért jó, hogy egy-egy humorbonbont elszórnak a szereplők, mert elég sötét történetekről van szó. A P.K.V.H. harmadik kötetére az Abe-et felzaklató rémálmok kerülnek a középpontba, amiket nem igazán ért meg. Abe eredettörténete sokakat foglalkoztatott, mivel Hellboy nem jött rá, hogyan kerülhetett a beomlott lepukkant labor egyik lombikjába a halember (akit ő nevez el Abrahamnek).

A harmadik kötetben tehát kaptunk egy eredettörténetet, jól mélyen elásva egy lovecraft-i látványos rémálomban. Az Árnyék Innsmouth fölött eseményei köszönnek vissza ezúttal, egy kis szektásdival. Mindig pont ez a novella inspirál képregényeket, nem is csoda, az egyik legemlékezetesebb Lovecraft mű.

Mike Mignola írta a történetet, és Guy Davis rajzolta, nekem nagyon tetszenek a rajzok. Nyoma sincs Mignolától megszokott Hellbob Kockanadrágnak, bár azt is szeretem, neki ez a stílusa. Davis részletes rajzai viszont valahogy kellemesebbek a szemnek. Szerintem. De imádom a Hellboyt is, szóval ezért ne kövezzetek meg.

Talán a történet vége most kicsit jobban megrázott, mint számítottam rá, bár a köztes időben is vannak megrázó, horrorisztikus elemek. Abe rejtélyes eredetének félig feltárása több kérdést vet fel bennem, mint amennyit megmagyarázott. Mignola pont ilyesmit írt az utószavában. Szerencsére még lesz folytatása, és remélem, pontot tesznek erre a szálra, bár ez a harmadik kötetben százszorosan jelen lévő misztikum nagyon jót tett szerintem a történetnek. Így lehet, ha bizonytalanok vagyunk egy-egy dologban, az nem árt.

Szóval jó ez a sorozat, vegyétek, ha tehetitek. Hellboy nélkül is hangulatos, kicsit így más, de nagyon jó olvasmány szép rajzokkal.

Bélu

Először szkeptikus voltam a Tréfamesterekkel kapcsolatosan. Jött egy képregény kb. a semmiből, de legalább szép méretes. Hogy lehet így hirtelen összedobni ennyi anyagot? Főleg történelmi és/vagy politikai témában? Mindenkinek van erről elképzelése. Aztán kiderült, hogy sok év munkája áll mögötte, nagyon sok utánajárás, olvasás, dokumentálás, meg minden. Csak éppen nem kötötték az orrunkra. Tulajdonképpen jobb is, így nem ment a panaszkodás, követelőzés, a "hol van már?". Viszont kicsit több marketinget elbírt volna, amikor már biztos volt a nyomda, a megjelenés közelsége.

A borító alapján először úgy gondoltam, egy jó kis történelmi trip. Hiszen ott van nagyjából minden, ami egy adott kort leír: az erős munkás, mellette A Nő, vigyáznak rájuk a kedves fegyveres elvtársak, minden fölött pedig Rákosi. Meg valami csápok, nem is értem. Az első pár fejezet valóban az, amire számítottam. Nagyon durván átjön, hogy mennyire, kinek és mitől kell félni. Nagyon, mindenkinek, a hatalom szeszélyeitől. Mert lehetsz tehetős vagy nincstelen, ha valakinek úgy tetszik, kulák vagy. Aztán jön a fekete autó, és talán soha többé nem térsz haza. A történet 1949-ben kezdődik, amikor ez bizony előfordulhatott. A feeling még negyven éven át kitartott. Én csak a Ceaușescu rezsim utolsó évtizedét éltem át, de elég is volt. Sok "szép" emlék és élmény maradt meg. Így ezek a fejezetek nagyon érdekesek és izgalmasak voltak, de ugyanakkor sok szomorú és torokszorító pillanat is volt.

Szóval '49-ben az Ezdrás család valahol a Hortobágyon éli szép, nyugodt és gondtalan életét, csak ez nem igaz. Viszont idősebb fiuk, Simon Dunapentele helyére építi Sztálinvárost. Brigádja büszkesége, igazi sztahanovista, ráadásul Toldi Miklós erejével áll neki a munkának nap mint nap. Van ott egy leány is, ahogy kell. Majd egy nap az apjáért eljön a fekete autó, ahogy kell. Vajon hány ilyen - nem kitalált - történet van? Belegondolni is fájdalmas.

Közben a legnagyobb elvtárs, Sztálin hetvenedik születésnapjára készül a világ. Legalábbis az a világ, amelyik számít. Rákosi pedig beszáll egy kis űrhajóba és... Mi van?! Értelmet nyernek a csápok, amelyeket a borítón láttunk. Szóval Mátyásunkat kicserélték az alakváltók, és ha minden jól (?) megy, valahogy sikerül elindítani a harmadik világháborút, atommal megspékelve. Fura fordulat, az biztos. De jobban belegondolva talán nem is. Vagyis megmagyarázható. '38-ban mutatták be a rádióban Orson Welles "Világok harca" rádiójátékát, ami nagyon durva pánikot keltett az amerikaiak közt. És ezt követte még sok ilyen, na meg rengeteg szörnyes-alienes sci-fi film. Errefelé ez kimaradt, itt a szocializmust kellett építeni, nem volt idő ilyenekre. De most, jó 70 évvel később már lehet. Retrózni is, nosztalgiázni is, scifizni is, képregényezni is. Félni is.

Pólik József és Zách Attila egy remekművet alkotott. Ponyva, ez tény, de abból a legjobb, hiszen úgy kombinálták az eltűnt korszak legfőbb elemeit hazai elemekkel, ahogy azelőtt még senki. Nagyot merít a magyar történelemből (ezt dokumentálva is a kötet végén), az akkori életből, életkörülményekből, illetve a "régi jó" amerikai bábos szörnyek világából is. Már csak azt kellene valahogy kideríteni, kik a tréfamesterek…

Nincs még vége az évnek, és ígértem nektek néhány filmes évfordulót még az idénre. Karácsonyhoz közeledve a legszebb filmeket válogatom össze, hogy bemutassam őket, hátha valaki kedvet kap a hulla pelyhes, meg a síri csendes éj között. A ma 15 éves film a wikipédia szerint posztapokaliptikus vámpírfilm. Szerintem meg zombis-scifi-akció-horror. Ez a Legenda vagyok, ma mutatták be 15 éve.

Will Smith-t én egy jó akciófilmszínésznek tartom, viszont amikor először láttam ezt a filmet, leesett az állam, mennyire jól tud hozni drámai karaktert is. Ez fontos is, mivel rajta kívül élő ember nincs a film háromnegyed részében. Oké, a Sam-et alakító kutyák (ketten voltak) is rendesen drámáztak. Nagyon okos jószágok, annyi szent. Ők ketten (hárman) tök jól lehozzák a film nagy részét. Smith olyan józan bolondot játszik, amit egy három éve magányosan élő embertől elvárnál.

A film, ahogy mondtam, szerintem zombi-szerű lényekkel teletűzdelt akció-horror. Néha azért rendesen lecsillapodnak a kedélyek, ez kell is, mert elég tömény lenne a szörnyek óbégatását hallgatni több, mint másfél órán keresztül. No meg az ábrázatuk is elég fancsali néha.

Az akciók közötti chill-ek, a csöndben zabálás, a golfozás a kihalt anyahajón, a különböző vadállatokkal versenyfutás New York utcáin (a nyitójelent rohadt jó) kicsit kizökkentenek a film borzasztó valóságából. Hogy már nincs ember (?) a Földön.

A film nem találta fel a spanyol viaszkos vásznat egyáltalán. Mutáns vírus, kihalt minden, zombi-szerű szörnyek, zombikutyák (ezt ne vegyétek el tőle, azok igenis azok). Mégis valahogy tud egyfajta többletet hozzátenni, ami miatt nem érzed pofátlannak az „újrahasznosítást”.

Viszont meglepődve tapasztaltam, hogy a film vége erőteljesen megváltozott.

Most jönnek a SPOILEREK!

A film végén, amikor a főszereplő többedmagával bennragad a laborban, nem lát más kiutat, hogy társait menekítse, feláldozza magát: a rájuk vadászó szörnyeket magával együtt a levegőbe repíti. A film végén a túlélők megtalálják a kolóniát, amit a doki végig letagadott, hogy létezhet.

Az alternatív, mára úgy tűnik eredeti (ahha) befejezés szerint a szörnyek a doki által elrabolt szörnyelláért mennek. A doki odaadja nekik, és kiderül, hogy ő ugyanolyan szörny az ő szemükben, mint azok az övében. Ez rohadt bosszantó befejezés. Rendesen kiherélték a karaktert, így a Legenda vagyok cím a film végére max. a „Béna balhere vagyok”-ra változott. Mivel kiderült, hogy a szörnyeknek is van alternatív civilizációjuk, ők nyilvánvalóan primitívebbek, de az uralkodó faj bizony az övék lett. Will Smithnek tehát nincs más választása, majdnem legenda lett. Túlélte, de milyen áron.

SPOILER VÉGE

A rendező szerint a változtatásra azért volt szükség, mert az eredeti befejezés megosztotta a nézőközönséget. Hát engem meg az új befejezés oszt meg. Mondta volna ki inkább: köllött a zsé! És ennyi. Ez még hihető is lenne. Azért kellett két befejezést leforgatni, mert hagyni kellett benne egy folytatásra lehetőséget.

Egyébként a film Richard Matheson azonos című, 1954-ben megjelent kisregénye alapján készült. Ez már egyes oldalak szerint a harmadik feldolgozása (1964-ben volt már egy I am legend, majd egy 1971-es The Omega Man című film, Charlton Hestonnal a főszerepben) A rendező elmondása szerint a film alternatív (most már hivatalosnak tűnő) vége jobban közelít az eredeti műhöz. Nem olvastam, nem tudom.

Amúgy lesz folytatása a filmnek, úgy néz ki. Remélem majd a szörnyellák randiznak az emberekkel, meg a zombikutyák kergetik a zombimacskákat, miközben azok egy serpenyővel ütlegelik az egereket.

Békén kellett volna hagyni ezt a filmet. Azért az eredeti befejezéssel szerintem érdemes egy próbát tenni.

Bélu voltam, sziasztok!

Már több, mint harminc éve nincs karácsony Kevin nélkül. Sőt, mára a Reszkessetek betörők első három része a Karácsony minden napját képes bearanyozni. Annak mindenképpen, aki szereti. Ma a sorozat harmadik részét hoztam el nektek, ami éppen ma lett 25 éves.

A filmek mind egy sémára épülnek. Adott egy furfangos kis ördögfióka, aki véletlenül egyedül marad otthon. Valamiért pont őt pécézik ki az aktuális rossz bácsik (néni), be akarnak jutni a házába, és mivel ő egy kis pszichopata állat, módszeresen megkínozza őket.

A harmadik film elején néhány rosszarcú úriember és egy kevésbé rosszarcú hölgy sikeresen elcsakliznak egy mikrocsipet, ami a légierő tulajdona, és terroristáknak szeretnék eladni. Szóval elég idióták ahhoz, hogy a táskájukat összecseréljék egy idős hölgyével. Az összecserélt táskában egy csempészéshez használt kisautó van, míg a nénijében kenyér. Nem egy minőségi csere történt tehát, bár mai árak mellett megfontolandó.

Az idős néni a nyolcéves Alex és családja szomszédja, és hazatérve, felismerve a cserét, a kisfiúnak adja hólapátolásért cserébe a távirányítós kisautót. És mit ad Isten? Alex épp otthon marad a rajta kiütött pörsenések, ismertebb nevükön, bárányhimlős kiütések miatt, miközben családja mindenütt van, csak nem otthon.

A kis Alexre hárul tehát a feladat, hogy a négy gyilkos terroristával felvegye a kesztyűt, és szanaszét trancsírozza őket. Nyolcéveshez képest tisztában van rengeteg fizikai törvénnyel, tökéletes nyomolvasó és csapdaállító. Kevint valahogy mégsem tudja kenterbe verni.

A „betörőket” válogatott kínzásokkal boldogítja a kis Alex, amik közül akár egyetlen telitalálat azonnal a delikvens halálához vezetne, de a második rész is tartalmazott túlzásokat (emlékszünk a negyedikről ledobott téglákra? Kevin olyanokkal találta többször fejbe szegény Marvint és Harryt, azok mégis felkeltek).

Nos, itt is van tetőről virágcserépledobás, majd dupla leszúrt rittbergerrel pöcegödörbe fejelés, villamosszékáltali halál, szétfűrészelt korlátok miatti hanyatt esés, WD40-el pofánfújás, fűnyírós hajigazítás, másodikról tranbulinra, majd onnan a jeges vízbe zuhanás, boksz kesztyűvel és pajszerrel tökönverés, súlyzókkal és szekrénnyel fejen kólintás. Mind-mind nyakkitörő mutatvány, a terroristák legnagyobb problémája pedig a kisgyereken bosszút állni, és megváltásként éri őket, amikor végre lecsap rájuk az FBI.

Hogy ez sok? Egyáltalán nem. Akárhányszor leadják, az igazi rajongók megnézik ezt is. Nekünk ez is egy kedvenc az első két rész mellett.

A filmben a „nagyobb nevek közül” Alex D. Linz-en kívül (ő a kilencvenes évek végén elég sok családi vígjátékban, sorozatban szerepelt) Scarlett Johanssont emelném ki, aki az aggódó nővért alakította, és hírneve mára meghaladja az enyémet is. Neil Flynn is megfordult a filmben, zsaru szerepben, őt a Dokikból (Scrubs), és az Anyám borogass/Semmi közepén/Családom és egyéb emberfajták (The middle) című sorozatból is ismerhetjük.

Szóval, ha bárki elfelejtette volna, hogy létezik: Reszkessetek Betörők 3., és 25 éves.

Bélu voltam. Sziasztok!

Néhány hete posztoltunk a Szegedi Képregényfesztiválról, ahol én nagyon keveset költöttem, nem úgy, mint Tibi, aki ott sem volt, viszont velem vásároltatott be. Most szakad le a plafon. Szóval vettem néhány képregényt a fesztiválon, de csak olyanokat, amiket meg KELLETT vennem, mert szólítgattak, kérleltek, hogy vigyem őket haza. Na, az egyik ilyen képregény a Nero Blanco Comix Robin Hoodja.

A képregény több mint kétszáz oldalas, ragasztott papírkötés. A rajzai fekete-fehérek, ezek mára klasszikusnak mondható történetek, de ne ijedjen meg senki a szótól. Az angol és francia képregényirodalomból válogat a kötet, így elég változatos, de mégis valahogy koherens az egész.

Robin Hoodot senkinek nem kell bemutatni. A fuszeklik fejedelme, mocskos bűnöző. Persze, hogy nem. Robin Hood a Sherwood-i erdő ura, a normannok jókedvének elrontója. Amit a gazdagoktól elvesz, odaadja a szegényeknek.

Szóval ebben a kifejezetten szép és vaskos kötetben kilenc történetet olvashatunk Robin és vidám cimborái kalandjaiból. Habár minden történet más, mégis belengi Robin mondai léte, amit ő képvisel. Akármilyen problémával kerül szembe, mindent megold így vagy úgy, lényegében ő a Sherwood-i Pókember. Erős, gyors, nagyon pontosan lő nyíllal célba, és még falra is mászik, ha arra van szükség. Tiszteli és védi az embereket, gyámolítja az elesetteket.

A csávó annyira király, hogy bomlanak érte a népek, viszont a hírnévnek az az ára, hogy bármi van, egyből nála csörög a 112-es segélyhívó, és a békéscsabai mentők helyett is a kórházat keresik rajta. Szegény szerintem totál kialvatlan, annyi dolga van.

Elkalandoztam megint. Szóval A képregényre visszatérve. Robin rendkívül furfangos, és a történetekben legtöbbször van egy-két jól elhelyezett csavar. Egyszer-kétszer hangosan felröhögtem. Főleg az első két történet verte ki nálam a biztosítékot, az eltűnő szarvasokkal és a boszorkánnyal. El kell olvasni, és tudni fogjátok, mire gondoltam.

Az első képregény 1955-ös, a legfrissebb pedig 1966-os, szóval ismét egy képregény-történelmi ereklye kerülhet az olvasó kezébe. A kötet végén Bayer Antal utószavában a II. világháború utáni angol és francia képregénykiadás és alkotás rejtelmeivel, Robin Hood történelmiségével (hogy élő ember lehetett-e ő egyáltalán, vagy csak kitalálták az egészet) ismerkedhetünk meg.

Továbbra is azt mondom, hogy egy-egy ilyen kötet elkészítése során rengeteg kutatómunka van, arról nem is beszélve, hogy Tóni fordította és szerkesztette az egészet. Hatalmas tisztelet (ezért is).

Egy szónak is száz a vége, Robin Hood a Sherwood-i Pókember, csak nem olyan balfék. Egy igazi középkori macsó. Rendkívül szórakoztató kis történetek, szebbnél szebb rajzokkal. Jó kis (ál)történelmi cucc ez, jó humorral, és sok akcióval. Egyetlen este alatt elolvastam. Letehetetlen.

Bélu