A héten megcsodálhattuk a Mandalóri – de furcsa ezt így leírni – évadzáró részét. Mivel eddig nem volt Star Wars sorozattal kapcsolatban semmiféle élménybeszámoló, így adta magát a téma. Az utóbbi idők streaming csődületében én csak néhány sorozatot követek, ezek közül az egyik Din Djarin kalandja a mélynövésű zöld Gizmoval, a másik meg a cseppet sem erőszakos The Boys.

Úgy érzem, hogy a sorozatnak az egyik alapvető hibája az epizodikussága, gondolok itt arra, hogy egy-egy részben a fő szál alig halad előre, miközben a főhőseink mellékküldetéseket teljesítenek. Ez a számomra számítógépes szerepjátékokból ismert dolog egy sorozatnál nagyon szembeötlő, és arra enged következtetni, hogy nagyon az időt akarják húzni egy-egy résszel. Mando ide megy, oda megy, kisebb feladatokat teljesít, és vagy lesz valami, vagy nem.

A két évadzáró részen kívül a birodalmi tudós és az áruló csillagtutajos csajról szóló rész tetszett talán a legjobban, a többi eléggé az érdektelenség felé haladt. Vegyük mindjárt a sokaknak nem tetsző, Jack Black és Lizzo mellékszereplésével operáló részt, ami egyrészt egész paródiaszerű lett, másrészt Mando itt is egy NPC által adott küldetést old meg, hogy a szakadár mandaloriakhoz engedjék. Ezen az epizódon Jack Black és Christopher Lloyd tehetsége sem segített.

Az évadzáró két részt nézve viszont arra jutottam, hogy talán megéri a várakozást, a töltelékrészek bámulását, ha ilyet is tudnak. Talán azok is lehetnének egy csöppet szórakoztatóbbak, és egy mellékküldetésnél bonyolultabbak. Nem tudom, hogy kicsit a nézőt nézik hülyének, vagy a készítők agya nem jut tovább ezen a sémán, de még egy évadon keresztül ez már kevéske lesz.

És akkor most a SPOILEREK jönnek…

Az utolsó két rész egy pillanatig sem volt unalmas. A látványvilág, a cselekmény, végig pörgött, és kifejezetten tetszett a gárdisták megjelenése, a csaták, a párbajok, és az, ahogy Grogu végre magára talált, így már egyáltalán nem igaz rá, hogy csak azért kellett beletenni a sorozatba, mert kellett a cukiságfaktor. Nálam már ő több. Egyedül Paz halála hagyott bennem hiányérzetet, mert ott én mást öltem volna meg, de akkor vége lett volna a sorozatnak. :D

SPOILEREK VÉGE

Miért nem lehet a sorozat minden része ilyen, mint a legutóbbi két rész? Mert így is megnézzük. Az biztos, hogy van Star Wars a Skywalkereken és a Jediken túl is, és nyilvánvalóan számtalan feltérképezetlen idegen világot számlálhat a messzi-messzi galaxis. Azért egy-két fénykardozást, vagy kicsit több vibropengézést elbírt volna a lelki világom. De ez én vagyok. Az utolsó két rész pazar volt, na.

„This is the Way!”

Ja és hamarosan Ahsoka is jön, Thrawn admirálissal. Nagyon-nagyon-nagyon várom.

Bélu

Marvel Olvasónaplóm 10. jubileumi részében Neil Gaiman és Andy Kubert képregényét hoztam el nektek. Ez az 1602, ami az NMK 47. részeként jelent meg itthon (mára már a Fumaxnál is kijött egy újabb kiadás). Érdekes adalék, hogy a kötet elején a magyar változat munkatársait nem sikerült feltüntetni, amit a nem túl igényes fordítói munka miatt kockáztatott leégést elkerülendő teljesen indokoltnak látok.

A Marvel számtalan világot és univerzumot számlál, amelyek közül az egyikben az Erzsébet-kori Angliában okoz kalamajkát egy rejtélyes idegen érkezése. 15 évvel a képregény fő eseményszála előtt ugyanis egy kapun át…

A képregényben Jakab skót király (későbbi II. Jakab angol király), Erzsébet királynő titokminisztere, Nicolas Fury, és az inkvizíció kerül egymással szembe, miközben Strange doktor, a királynő orvosa (titokban mágusa) próbálja megakadályozni a világok megsemmisülését. Ja és a templomosok kincsét is meg akarják szerezni, amiről senki sem tudja, mi is valójában. Ez bonyolultnak hangzik? Talán az is kicsit. A 8 részes képregényben rengeteg fordulatot sikerült elrejteni, egy percig sem unatkozik az olvasó.

Az újraértelmezett Marvel karakterek garmadájával találkozhatunk, akiket boszorkányként üldöznek, és az új világból segítségért visszaérkezett Virginia Dare Marvelesített változata is tiszteletét teszi. Ez nem az Újvilág, hanem az amerikai kontinens,  ugyanis Virginia volt az első, Amerikában született angol telepes gyermek, a Roanoke-i kolónia egyik lakója, viszont itt másfajta fordulatot vesz a legendája (eredetileg, amikor nagyapja visszatér Angliából, ahonnan nem kapott segítséget a kolónia fenntartásához, már nem találta meg a telepeseket… az őslakosok vagy kiirtották, vagy asszimilálták őket, ezt utóbb már nem lehetett megállapítani).

Virginia karaktere nekem nagyon tetszett, szeretek az ilyesmiknek utánaolvasni. Itt a Rojhaz nevű, gyanúsan tejfölhajú indián barátja vigyáz rá, így a történelem megváltozni látszik. Megváltozotta vala, ahogyan talán Sheldon Cooper mondaná.

Gaiman meg meri lépni azt, amit sok más képregényben nem mernek, simán kinyír főszereplőket, ha kell. Nyilván, ez valamennyire tét nélküli, egy alternatív világban játszódó történet, de mégis… Egyesek igen rondán végzik, és ezt meg is mutatják nekünk.

A képregényben máglyán elégetés, várbörtönben kiéheztetés, álló fülkében alvásmegvonással kínzás, lefejezés, fejek karóba tűzése is megjelenik, ami igen meghökkentő és ezeken a rajzokon rendkívül hatásos.

Kubert rajzai fenomenálisak. Illik ehhez a világhoz, ismerős, de mégis új karakterábrázolás jellemzi. Sok rejtett poén éppen a rajzoknak köszönhető, mivel az olvasó is valamennyire csak a szereplők szemével lát. Nem tudom máshogy megfogalmazni. Ezt olvasni kell. A hátterekkel sem szórakozik, alig van kitöltetlen területe a paneleknek.

A képregény NMK-béli megvalósítása hagy némi kívánnivalót maga után, főleg, ami a fordítást és beírást illeti. Sok helyen mondatközi, vagy mondatvégi írásjel-elírást, egy-két alkalommal teljesen értelmetlen mondatot is lehet olvasni, mintha a google translate éppen bugot kapott volna munka közben. Magyartalan volt, és igénytelen. Biztos vagyok benne, hogy ennél igényesebb kiadás jelent meg a Fumaxéknál.

Összességében az 1602 egy nagyon jó történet, nagyon jó rajzokkal, a Marvel képregények között az egyik Szent Grál nekem, a magyar változat hibái ellenére marad a polcon.

Bélu voltam, sziasztok!

Van egy pár marha jó darab a Nagy Marvel Képregénygyűjteményben, de talán a mostani tetszett a legjobban. Nem voltam soha egy nagy X-men-es, viszont mára ez már megváltozni látszik. A mutáns hősök nem minden sztorija tetszett maradéktalanul, de ez… Chris Claremont zsenialitását nem lehet überelni. És mi lenne a legkedvesebb X-men történetem, ha nem Claremont egyik, ha nem a legismertebb sztorija, amit John Byrne-nal közösen jegyeznek?

Ez a FŐNIX HALÁLA! Rohadt jó. Az NMK 53. száma egyébként (az Uncanny X-men 129-137. számait tartalmazza, 1980-ból).

A több, mint negyven éves képregények minden pillanata arany. Nem véletlen, hogy Claremont pályájának csúcsaként is emlegetik néhol. Ez a nyolc füzet fordulatos, nem túlírt, gyönyörű, és elspoilerezi a cselekményt a cím, mert ezt szeretjük. Eredetileg Dark Phoenix Sagaként emlegetik ezeket. Okés, sokan tudjátok, hogy Jean Grey nem éli túl a halált, de mégis. 

A képregény elején az X-ek jelet kapnak Cerebrotól két új mutáns megjelenéséről. Az egyik egy tinilány, Kitty Pride, aki totál összecsinálja magát, hogy az X-ek is és a Pokoltűz Klub is feni rá a fogát. Meg egy másik lányra, Káprázatra, a bárénekesnőre. De a két lányt csak csapdának használják, mert a fő céljuk nem az ő átállításuk a „rossz oldalra”.

A Pokoltűz Klub egy elit szervezet, aminek a belső körében Jason Wyngarde, alias Agymester világuralmi babérokat dédelget. Agymester beveszi magát Jean Grey tudatába, és folyamatos zaklatásainak hála előhozza belőle az állatot. A lány hiába próbál ellenállni, az erő fölé kerekedik, és megszületik a Sötét Főnix, aki tömegmészárlásba kezd.

A képregény rendkívül jól építkezik. Szépen egy fejfájásból kialakul lassan Jean Grey elmebetegsége. A lány két énje küzd egymással, és a jó sajnos elveszti a csatát. Egyébként egy nagyon jól felépített szerelmi szál húzódik Küklopsz és közte, ami még jobban hangsúlyozza a tragédiát. És mit ad isten, nem lehet megbocsátani a gaztetteket, amiket elkövetett. Ilyet is meg mertek lépni egy képregény lapjain? Nem alibizték el valami elcsapott jóvanazúggyal. Felvállalták, amit megkövetelt egy eposz.

Jean Grey, a Főnix élettörténete cseppet sem szájbarágósan, de éppen kellő részletességgel kerül magyarázatra, kezdve azzal, hogy ő is az X-men egyik alapító tagja volt Csodalányként. Látszik, hogy nagyon szerették az alkotók a karaktert, és méltó módon emelnek neki emléket ebben a történetben. Vége volt a konyhába zavart szuperhősnőknek, itt egy vérbeli amazon, akinek karaktere volt.

Szerintem, aki ezt a képregényt elolvassa, soha nem felejti el.

Bélu voltam! Sziasztok!

Pópity Egon szegedi képregénymuskétás barátom hívta fel a figyelmemet a mai képregényre, még tavaly, a Szegedi Képregényfesztivál alkalmából. Azt mondta, hogy ilyet még biztos nem láttam, és kölcsön adja nekem. Ez Halmi Zsolt 2022-ben megjelent gyűjteményes kötete, a Kezdetektől. Félve vettem át, mindjárt kiderül, miért is…

A képregény kapcsán megkerestem az alkotót, Halmi Zsoltot néhány kérdéssel, így a saját gondolataim mellett a válaszait is olvashatjátok.

Halmi Zsoltot nem kell bemutatni egyetlen hazai képregényrajongónak sem. Találkoztam már néhány történetével én is, viszont ez a kötet komoly képet ad a Halmi-féle életműről (a művész 2006. és 2018. között megjelent munkáit tartalmazza). Van itt sci-fi, kaland, akció, fantasy, lélektani, vallási töltetű, politikai, vagy cicás és kutyás képregény, valamint ismerős erőspistás magyaros életérzés.

HZS: „Mondhatni a kötet egy korszak lezárása. 2018-ban befejeztem a képregény rajzolást, egészen 2022-ig. A köztes időszakban festészettel foglalkoztam és kiállításokra mentem a munkáimmal, valamint felvettek a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe, ami megtiszteltetés. Így a hivatásos művészek közé kerültem, mint festőművész. 2022-ben kezdtem újra képregényt rajzolni, akkor jött pár képregényes megkeresés ismét.”

Halmi kötetének képregényei számos különböző folyóiratban, antológiagyűjteményben jelentek meg, és a megjelenésük történetéből is kapunk a kötetben ízelítőt. Nekem talán az Ufó Magazinban leközölt képregények ütöttek a legjobban, mivel visszatértek a gyerekkori emlékeim, eszembe jutott annak a magazinnak a hangulata. Halmi két oldal képregényben képes felépíteni és lerombolni egy világot. Itt jelent meg néhány kis szürke földönkívüli, de csak olyan titokzatosan.

Nekem főleg ezek a rövid történetek tetszettek, amikben tényleg kevés hely volt a cselekmény kibontakozásának, és ennyi hely is elég volt ahhoz, hogy belevigyen legalább három fordulatot az író. A sci-fikben az űrlények, robotok, időutazók flangálnak, nehéz eldönteni, hogy mégis melyik a legjobb.

A kötetben azért sok más stílus is helyet kapott. Vannak itt Busók, akik azért a humorosabb oldalát mutatják az életnek, viszont a Cska és a Tya kötetből kiragadott történetek… Mindkettő nagyon elvont, és érződik rajta egy kis kelet-európai depresszió. Mégis kinek jutna eszébe a kutyákról a lelkedet elrabló pokoli kutya, vagy a cica, ami korokon át reinkarnálódik, míg végül aranyéletű házimacska lesz belőle.

A rajzok és festmények végig színvonalasak, némelyik történet fekete-fehér, némelyik színes. Nem igazán tudom eldönteni, melyik áll ezeknek jobban. Halmi mellett elég sok képregényt egyébként Puskás Szabolcs írt, hadd emeljem ki a nevét.

A vaskos képregénykötetre ránézve annyit már most megjegyeznék, hogy ilyen gyönyörűen kivitelezett darabot még valóban nem láttam. Bársony slipcase, benne ez a bőrkötéses képregény, az elején egy süllyesztett rajzzal. Iszonyat elegáns az egész. A képregény több, mint 500 oldal, masszív, vastag papírra nyomtatva. Mi más lenne az exkluzív, limitált meg a deluxe, ha nem ez. Ja, és 50 példányban készült.

HZS:„A kötet keletkezése egy érdekes sztori. Nem terveztem, hogy 1-2 példánynál több lesz belőle. Kertész Sanyi vetette fel az ötletet, hogy tök jó lenne, ha az eddig megjelent munkáimat összegyűjtenénk egy kötetbe csupán önös érdekből, hogy legyen nekem is egyben, mint egy portfólió és neki is egy, meg esetleg plusz 1-2 példány. Mikor kész lett a tördelés, elkezdtünk agyalni a borítón. Mivel akkor még mindig csak pár példányban gondolkodtunk, akkor legyen mindegyiknek egyedi kézi rajz a borítóján. Rajzoltam egyet és elvittem a kinyomtatott lapokat, amiket 16-os ívenként nyomtunk ki, a könyvkötő ismerősömhöz, és elmondtam, mit szeretnék. Elkészült az első példány, a prototípus, és hozzá egy doboz, mint védőborítás. Ezt, gondoltam, elviszem magammal a képregényes rendezvényekre és tartok egy igényfelmérést, hogy érdekelné-e az embereket. Ennek és a képregényes csoportoknak hála viszonylag sokan rendeltek elő. Egyébként minden könyv kézzel lett bekötve, mert nem lehetett gépesíteni, csak a belívek kötése készült géppel. Egy haverom mondta, hogy van már neked is egy kódexed. Hát tényleg.”

Az első történetek során imitt-amott zavaró helyesírási hibák, betűtöbbletek voltak, amik egy ilyen kötetnél még sokkal jobban fájnak. Ezek nyilván eltörpülnek a kötet szépsége mellett, de azért Zsoltot erről is megkérdeztem.

HZS: „A képregények olyan formában kerültek bele, ahogyan eredetileg is megjelentek. Anno elküldtük a kiadóknak lektorálásra, valaki javította a hibákat, valaki nem. Ezért ilyen vegyes.”

Köszönöm Egonnak, hogy a rendelkezésemre bocsátotta ezt a műremeket. Mert ez tényleg az. Az ilyen cuccok a KÉPREGÉNY, így csupa nagybetűvel. Most már hamarosan hazatalál, ennyi hónap után. Majd páncélkocsiban szállítom vissza Szegedre, rendőri kísérettel.

Bélu voltam. Sziasztok!

Rég volt már Spawn, ezért ma elhoztam egy igen jól sikerült kötetet Nektek. Akinek túl jó a kedve, és szeretné, ha valami elrontaná, de úgy rendesen, akkor ideje elolvasnia a Spawn – Az élőhalott című kilenc fejezetes történetet.

A képregényt Paul Jenkins írta, aki szerintem remek munkát végzett. Minden kis fejezetben (összesen nyolc, mivel van egy dupla füzetes) egy-egy depresszióra hajlamosító sztorit olvashatunk átlagemberekről, akik szerintem „élő halottak”. Szóval nekem nem Spawn volt az élőhalott, hanem inkább ők. Mindenki más okból (Spawn itt feltámadottként utal magára).

Al Simmons besokallva a menny és a pokol háborújából önálló útra lép, és meglátogat pár embert, akiknek az élete más és más okból csőd. Ebben a kötetben a félelmeink, a függőségeink, a tehetetlenségünk a főszereplők, mindenki döntse el maga, hogy felvágja-e az ereit a kötet végére.

Családon belüli erőszak, alkoholizmus, kábítószerek, gyilkos és öngyilkos hajlam, alaptalannak tűnő fóbiák, folyamatos örlődés a taposómalomban, bűntudat a megbocsáthatatlan bűnök miatt. A történeteknek már az elején tudod, hogy a vége sem lesz jobb, itt mindenki halára ítélt, vagy tényleg, vagy csak átvitt értelemben. De hogy melyik lenne a jobb?

Dwayne Turner rajzai nagyon „Capullosak”, egy-egy apró különbséget tudtam azért felfedezni. (amit az instán is kiemeltem, a kígyószemű Spawnt például). Turner rajzait már ismerhetjük a Spawn fősodrából, vagy az Ivadék Átkából is. Nagyon erős, végig kiegyensúlyozott minőségben alkot, és az Ivadék történetei az ilyen stílusú rajzokon néznek ki nekem a legjobban. Elnézést, de ezt az utóbbi időben divatos photoshop meisterkedést, amit művelnek némelyek, akár a Spawn-nal is, nem tudja bevenni a gyomrom.

Ez a kötet is tökéletes példája annak, hogy mennyire sokszínű tud lenni egy karakter, akár a Spawn is. Lehet inkább a hasonló projekteket kellene/kellett volna erőltetnie Todd faternek, nem a végtelenített egymásra épülő „szerezd meg hát mind” fő és mellékszálakat. Az olyan önálló sztorik, mint az Istenölő, a Pokolivadék, az Átok, a Violátor, vagy ez az Élőhalott ugyanolyan hangulatosak, mint a rég homályba vesző eleje az eredeti szálnak. McFarlane-nek be kellett volna látnia, hogy nem ördögtől való (ha-ha) dolog másnak átadni a stafétát, hogy csináljon azt, amit akar egy karakterrel. Ja, akkor nem lehetne végtelenítve pénzt kunyerálni a középszerűnek is nehezen mondható, önismétlő történetekért.

Továbbra is azt mondom, hogy az Infinity kiadványai nagyon igényesek, Laci for President. Ez a kötet is nagyon szépen lett összerakva. A kilenc fejezetes történeten felül borítókban is gyönyörködhetünk ismét, szép, vaskos, keményfedeles kiadásban.

Bélu

Tavaly októberben beszéltünk először Czene Leventével a készülő – akkor már részben elkészült – képregényéről, a Gőzhenger Ügynökeiről. Levi akkor küldte el nekem, vannak-e építő jellegű kritikák. Mondjuk előtte én már a Gőzmesék facebook csoport tagja voltam, mert felkeltette az érdeklődésemet az a néhány szivárogtatott képregénykocka, amiket láttam más csoportokban. Előzetesen annyit, hogy semmiféle kritika nem hagyta el a klaviatúrámat.

A Gőzhenger Ügynökei képregény egyszerűen csak létezik, magától értetődően működik az egész. Sok új sorozatnál a készítők abba a – szerintem – hibába esnek, hogy szájbarágják a történet elején a világot, vagy, hogy mire számíthatunk. Ez egy előszóként el tudom képzelni, de ezzel pazarolni a drága paneleket? Levi, az egyszerre író-rajzoló nem foglalkozott ezzel, nem a lusta embernek alkotott képregényt, hanem aki szeret hosszasabban nézni egy-egy képet, vagy értelmezni az adott szituációt.

Egy steampunk világba csöppenünk a történet elején, ugyanis megbolondul egy robot, amit az ügynököknek kell lerendezni. Mr. Bull és Mr. Steam a történet főszereplői, akik a Gőzhenger legkiválóbb ügynökei. Az ő kalandjaikat kísérhetjük végig, valamint egy ellenük szervezett összeesküvést, ahol méltó ellenfeleikre akadnak (?). A két ügynök ember-gép hibrid, gőz-androidok (én nevezem most őket így, levédetem Levi, ne is próbáld privatizálni!), egy részük, a módosulás, képes őket gyilkológéppé változtatni

Levi rajzstílusa nagyon egyedi, golyóstollal dolgozik. A rajzokat egyenes vonalakkal színezi ki, így nyersebb hatásúak. Képernyőn ezek nagyon jól néznek ki. Harsány színek, részletes világ jellemzi, miközben a karakterek, az arcok is kidolgozottak. Most furcsállhatjátok, hogy ilyen dolgokat kiemelek, de ezek nem maguktól értetődő dolgok. Igazi kézműves cucc ez, rengeteg munkát feccölt bele az alkotó.

Mindezt egyelőre tök ingyen, kedvtelésből, az alkotási vágyától vezérelve teszi, ugyanis a Gőzmesék képregény a nevével fémjelzett csoportban ingyen és bérmentve olvasható. Ha valaki szeretné nyomtatásban látni, az Alig használt képregények antológia harmadik számában az első hat oldal olvasható a képregényből (nyomtatásban is jól néz ki).

Remélem egyszer lesz rá lehetőség, hogy a teljes sorozatot tartalmazó könyvet tarthassam a kezemben. Én szurkolok Levinek, ha esetleg megvalósítaná.

Addig is a Gőzmesék csoport várja a lelkes steampunk-rajongókat az alábbi linken. Lépjetek be, és olvassátok. Ennyit minimum megérdemel. ;)

Bélu

2007-ben jelent meg először a Fallen Son: Death of Captain America, ami címében lespoilerezi a tartalmát természetesen. Amerika Kapitány elhalálozik, és öt fejezetben olvashatjuk a különböző szuperhősök erre adott reakcióinak történetét.

A Nagy Marvel Képregénygyűjtemény 41. számában olvashatjuk a teljes történetet. Igazából Kapi halálának semmi értelme így utólag, mert a Marvel univerzumban senki nem hal meg igazán, és ez bosszantó. Vagyis Steve Rogers „elvileg” meghalt, aztán két év múlva feltámasztották egy Marvelre jellemző megmagyarázhatatlan fordulattal. Köllött a pénz, na.

De ha magát a képregényt nézzük, az több, mint rendben van. A gyász öt stádiumán keresztül vezeti végig annak feldolgozását. Tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás. A történetet J. Michael Straczynski ötlete alapján Jeph Loeb írta, a rajzokat minden fejezetben más firkálta (Lenil Yu, Ed McGuinness, John Romita Jr., David Finch és John Cassaday). A rajzok többségében rendben vannak, John Romita Jr. szerintem itt alulmúlta magát. Rozsomák gyönyörű rajzokon dühöng, nekem azok voltak a kedvenceim (Lenil Yu), de a depressziós Pókember is szép (David Finch).

Nyilvánvaló, hogy egy jelkép halála megingatja a hősöket, mindenkit más szakaszban láthatunk, és ez jó. De hogy mi az, ami nem tetszik?

Egyrészt megint kapunk több oldalas Amerika Kapitány eredetsztorit, mert ezt még csak nyolcszor olvashattuk eddig csak az NMK lapjain. Én már kifejezetten unom ezt az egészet. Nagy patrióta a csávó, oké. De egyáltalán van benne ezen kívül több?

Ez megint ilyen se eleje sztori, talán a Kizökkent időhöz és a Tél Katonájához van a legközelebb, de nem tudom, mi van ezek között.

A végén megint kapunk egy ’mörika, fakk jee! pillanatot, amikor Kapi temetésén a Sólyom elmondja a szokásos „mi vagyunk a legnagyobb nemzet”, egy „hatalmas olvasztótégely” (erre szerintem mostanában nem annyira büszkék), és „a Kapitány bennünk él tovább” dolgot.

A kötet végén az utószóban kitérnek arra, hogy mivel hozzák vissza Kapit később, teljesen kiábrándultam. Mindig van egy klón, egy élethű robot hasonmás, vagy most egy olyan golyó, ami nem ölte meg, csak kiszakította a testéből a lelkét, hogy a Vörös Koponya elfoglalhassa azt (?), bocs, de ezt egyáltalán nem értem, és már ott tartok, nem is igazán akarom megérteni.

Szóval annak ellenére, hogy a rajzok több, mint szuperek, ez a képregény nem nekem szól, és lekerül a polcról. Szerintem a Kapitányt nekem nem kell erőltetni.

Bélu voltam, sziasztok!

Nagyon szeretem az állatos képregényeket. Főleg az olyanokat, amikben antropomorfizált, vagyis emberi tulajdonságokkal felruházott jószágok történetei olvashatók. Emlegessük csak a Blacksadet, vagy az „all time favourite” képregényemet, az Usagi Yojimbot, vagy a Stray Dogsot, ami egy igazi dráma volt, és talán a leghatásosabb mind közül. Szoktam követni az Image Kiadó Facebook oldalát, így mindig szembe jönnek az újdonságok, sajnos. Így találkoztam a Scurry című képregény borítójával, illetve a ténnyel, hogy előrendelhető. Vagy jó lesz, vagy nem… Rá is mentem a német Amazonon.

Mac Smithről nem igazán hallottam korábban, a képregényt ő írta és rajzolta. Korábban már volt egy sikeres kickstarter kampánya, szóval bíztam benne, bár ez sem garancia semmire sem. A borító alapján döntöttem, ami meg egy édes kis egérkepárost ábrázol, ahogy álldogálnak a csúnya rossz macs előtt (a borító egyébként hazugság, ez a két egér együtt nem menekült sose a macska elől).

Wix és Pict a két főszereplő kisegerünk. Wix a vöröske, guberáló kisegér, Pict pedig a háziegerek vezetőjének lánya. A történet elején megtudjuk, hogy az emberek rejtélyes módon eltűntek a Föld színéről, és az egerek, amik rájuk voltak utalva, egymaguk maradtak mindenféle veszéllyel, és fogytán az élelmük. Wix és barátja, a patkány Umf a guberáló fejedelmek, őket küldik mindig ki élelemért, és már több csatát megnyertek a macskákkal szemben.

A képregény korántsem ennyiben merül ki. Az egerek csoportjában dúl a trónok harca, és miközben egymást tapossák az uralkodni vágyó alakok, bárkit beáldoznak a céljaik elérése érdekében. Az egyik cél a város elérése, ami egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet.

Wix és Pict kalandjaik során házi és vadon élő állatok sorával találkozik, akik közül néhányan jó, mások ártó szándékkal viszonyulnak hozzájuk. A képregény vége felé pedig azt is megtudjuk, mi okozta az emberiség pusztulását (bár ez utóbbit már a képregény elején is sejteni lehetett).

„Az állatok biztonságban éltek a betolakodóktól, de messze, a városban valami történt… Nem tudom mi volt az, de az emberek megőrültek tőle. Láttam, ahogy egymás ellen harcoltak az utcákon. Az őrület a tetőfokára hágott, míg végül már az egész világ lángokban állt. Végül még a csillagoknak is hadat üzentek. A legpusztítóbb fegyvereiket küldték ellenük. De a csillagoknak is voltak fegyverei.”
(az oposszum meséje hőseinknek)

A képregény állatos dark fantasy a javából. A történet végig nyomasztó, és sokszor tényleg aggasztanak az olyan dolgok, hogy az oposszum miért néz ilyen furcsán az egerekre, a farkasok miért ilyen rohadtak, vagy a hódkirály miért bolondult meg. Nagyon tetszett benne, hogy annak ellenére, hogy az állatok erősen túlmutatnak állati mivoltukon, mégis vannak olyan dolgok, amiket egyszerűbben fogalmaznak meg, mert valamilyen eseményt, vagy jelenséget már nem tudnak megérteni.

A képregény rajzai gyönyörűek, és végig ugyanazt a szintet hozzák. Kicsit fotorealisztikusabb, miközben a Disney-rajfilmekből már ismerős cuki ábrázolásmódot is alkalmaz az alkotó. Némelyik állat nagyon élethűen, míg mások rajzfilmszerűen (tipikusan a kistermetű emlőskék), vagy egyesek egészen horrorisztikusan jelennek meg. Utóbbira az a fránya oposszum a marha jó példa, de ott van Erebus, a farkasok vezetője is, vagy az Ork nevű ronda macska.

A több, mint 300 oldalas képregényben egyetlen kivetnivalót találtam, hogy a végén elmarad a katarzis. Egyes alkotók rámennek a biztosra, nem kockáztatnak, azért benne marad a sztoriban valami, miközben az Olvasóban hiányérzetet okoz. A fő történeten felül kaptunk még a kötetben egy rahedli egyértelműsítő karakterlapot, hogy ki kicsoda a történetben, valamint egy bónusz történetet Wix és Umf egyik guberálásáról és kisállatmentéséről.

Összességében egy nagyon szép és szórakoztató képregényt sikerült megszerezni, és kicsit sajnálom, hogy ilyen hamar elolvastam, meg a végét, hogy nem volt Smith egy kicsit bátrabb.

Akit érdekel a képregény, az első fejezete olvasható a Webtoon alkalmazásban (letölthető a play áruházból) teljesen ingyen. Az alkalmazás keresőjébe elég annyit beírni, Scurry.

Bélu voltam. Sziasztok!

Hú nagyon kellene a pénz. Az a helyzet, hogy nem várok semmilyen csomagot.

Nagyon figyeljetek oda, a csalók nem pihennek, és első látásra hitelesnek tűnhet az sms, de nem az. Mindenféle szolgáltató nevében írkálnak, hogy ide vagy oda fizess, DHL, Netflix, egyéb.

+33-as hívóelőjelü számról érkezett amúgy. Egyre ügyesebbek a csalók, és egyre megtévesztőbbek az általuk küldött linkek. Bár a Sajnos... kezdetű sms szerintem nagyon gáz, de biztos valakiket sikerül megtéveszteni, mert akkor nem csinálnák. Sose dőljetek be ilyeneknek.

Rohadt egy világot élünk.

Vigyázzatok.

Osszátok.

Ennek a mai bejegyzésnek lehetne vissza a múltba a címe is. 1998-as képregényeket veszek ma górcső alá, a Szukits Kiadó Predator - A bosszú című füzeteit. Borzasztó ránézni a képregények borítójára: Ára: 199 Ft, Előfizetve: 159 Ft. Durva, hogy ma már egy jobb zsemle kerül ennyibe.

A képregények hátoldalán olyan címeket reklámoztak, mint a Maszk, az Alien – Lidérces Utazás, és a Tarzan – Gyűlölet légiója. Megvallom, ebben az időszakban én még nem igazán voltam képregényfan, arra még kb. 3-4 évet kellett várni, viszont az említett címek közül tudom, egyik sem volt gyenge. Az Alien könyv változatát olvastam is anno.

De akkor essen szó a hosszú Bosszúról. Eredetileg Nemesis címmel jelent meg Gordon Rennie és Colin Macneil képregénye. Az első füzet borítója elég ótvar, a másodikon az ágyból kikelt összekócolt hajó Predinek sem adnék nyelves csókot, de talán egy fokkal menőbb.

A történet 1896-ban játszódik, Londonban. A ragadozók már évszázadok óta ránk vadásznak, és erről valamit sejtenek is az emberek (vagyis csak egy csoportjuk, egy titkos társaság, ami a birodalom ügyeit rendezi). Főszereplőnk Soames kapitány, aki egy sok háborút megélt veterán, és cilindert visel, és nagy a bajusza, ettől igazán férfi. Az általa megjárt sok háború közül az egyik Indiában volt, amikor is egy rejtélyes lény felkoncolja Soames bajtársait, köztük egy gyerekkori barátját is, aki miatt rettenetes búbánatot érez. Ez volt 15 éve, és elérkezett a bosszú pillanata.

A londoni forró nyárban előbújik a Temze egyik csatornájából a Predator, hogy indiaiakat táncoltasson meg, ezzel felkeltve Soames figyelmét. A gyilkos megállításán a birodalom léte múlik. Soames tehát felköti a cilindert és vállára veszi az elefántlövőt.

A képregény rajzai erős közepesek. Macneil egész jól rajzol predatort, de sajnos sokszor egydimenziósak a rajzai, nem elég élők. A sztori semmiféle kívánnivalót nem hagy maga után. A ragadozó sztorik általában ugyanazon a cselekményszálon mennek végig, de nem mindegy, milyen körítéssel. Ez a 19. századi helyszín, a szereplők párbeszédei teljesen rendben vannak, eléggé színes és cseppet sem unalmas a történet.

Hinnye viszont a beíróknak. Az első füzetben kézzel írták be a párbeszédeket, sorközt és betűméretet sem ismerve, sőt, sokszor görbén mentek a mondatok a buborékokban. Ez még hagyján, a főszereplő naplóbejegyzéseit folyóírással sikerült megvalósítani, ami viszont így nagyon nehezen olvasható. A második füzetre digitális beírásra váltottak, viszont itt is váltakozó a betűméret, és ökörhugyozásban mentek a sorok. Egyszerűen fenomenális, hogy ilyen képregények jelentek meg itthon 25 éve. Megnéztem egyébként az eredeti verziót, az se volt sokkal szebb, vagy olvashatóbb.

Mai szemmel nézve ez már inkább aranyos, minthogy bosszantana. Ez is egy képregénytörténeti korszak, nem volt ez olyan rég, és mégis. Marha rég volt. Változtunk mindannyian, én az ilyet röhögve adnám vissza az újságárus néninek, de a Szukits se adna ki már a kezei közül ilyen füzeteket, az hótziher.

Összességében a bosszú hidegen volt tálalva, és édes volt.

Bélu voltam, sziasztok!

Lentebb galéria, további képekért katt a facebook oldalunkra.